A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója

Kránitz Mihály: A II. Vatikáni zsinat jelentősége

XXIII. János pápa vezetésével 1962. október 11-én nyitotta meg üléseit Rómában, a Szent Péter-bazilikában, s 1965. december 8-án VI. Pál pápa zárta be, aki a második ülésszaktól kezdve irányította a zsinat munkálatait.
Az I. Vatikáni Zsinat óta kibontakozott megújulás eredményei eltérő módon jutottak el a II. Vatikáni Zsinatig. Amikor 1959. január 25-én XXIII. János pápa a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában tudtul adta szándékát egy ökumenikus zsinat összehívására, az a meglepetés erejével hatott. Sokan azt gondolták, hogy az I. Vatikáni Zsinaton kihirdetett pápai tévedhetetlenség (1870) után a római katolikus Egyház már nem tart több zsinatot. A pápa egy új pünkösdről beszélt. Hármas cél lebegett előtte: az egyház megújítása, tanbeli és fegyelmi tisztasága; a keresztények egységének megvalósítása és nyitás a világ felé.
Az elnevezést – a II. Vatikáni Zsinat–- a Superno Dei nutu kezdetű motu proprio-ban személyesen XXIII. János adta 1960. június 5-én. Ezzel hivatalosan lezárta az I. Vatikáni Zsinatot, jóllehet a kapcsolat („vatikáni”), sokakban kétségeket támasztott. 1959 pünkösdjén jött létre a Közelebbi Előkészítő Bizottság, 1960 pünkösdjén pedig a 10 előkészítő bizottság és a 3 titkárság, melyek egy kongregációhoz vagy a kúria egy szervezetéhez kapcsolódtak, a „Laikusok apostolkodása” és a „Keresztények egysége” bizottság kivételével, melyek újdonságnak számítottak. Az egészet egy Központi Bizottság koordinálta.
Bár XXIII. János hangsúlyozta a különbséget a zsinat felépítése és a római dikasztériumok és kongregációk között, nehéz volt ezt érvényesíteni. Ez lesz majd a zsinat fő problémája, és már 1960-tól két egymástól egyre inkább eltérő logika szerint indul az előkészítés.A zsinat 1962–1965 között zajlott le, melynek során 4 ülésszak volt, mindegyik két hónapos időtartammal. A tárgyalás nemcsak a zsinat – mely azonnal többségre és kisebbségre szakadt – és a pápa között folyt, hanem e kettő, és a Római Kúria között, mely a szövegtervezetek létrehozója volt. 1962. október 11-én a „Gaudet Mater Ecclesia” kezdetű nyitó beszédében XXIII. János a II. Vatikáni Zsinatot elhelyezi a zsinatok történetében, utal személyes inspirációjára, és felvázolja a zsinat hármas irányát, mely korábban már megfogalmazódott: a zsinatnak új szellemet kell hoznia, a keresztény tanítást új keretek közé kell helyezni, valamint a zsinat pasztorális küldetése a keresztények és az egész emberi család teljes egysége.

A zsinat lefolyása
a) Az I. ülésszak (1962. október 11.– december 8.)
A zsinati résztvevők éltek a szabad, független döntés jogával. Számos, az eddig hivatalos trienti, skolasztikus teológia szellemében megfogalmazott tervezetet elvetettek és előkészítettek szövegeket a liturgiáról, a kinyilatkoztatásról és az egyházról. A Kúria és a kialakult zsinati többség közötti feszültség miatt lehetetlen volt egyetértésre jutni. Az éleződő viták azonnal feltárták az első két ülésszak három nagy problémáját: 1. A két elgondolás összehangolását, 2. Az intézmények feszültségét (A doktrinális bizottság és a teológusok ellentéte. Ennek megoldására hozott létre XXIII. János egy vegyes bizottságot az új szkémák kidolgozására.), 3. A zsinat programját.
A 70 eredeti tervezetből csak 15-öt hagytak meg, és hozzátettek egy újat XXIII. János kezdeményezésére a világ felé nyitásról, mely később a Gaudium et spes (Az egyház a mai világban) nevet viseli. 1962. december 8-án záróbeszédében a pápa még egyszer kitért az új pünkösd képére. 1963. június 3-án meghalt XXIII. János. A június 19-21-i rövid konklávé után a milánói érsek, Giovanni Battista Montini (1897–1978) került az egyház élére. Az ötödik scrutiniumra megválasztott egyházfő a népek apostolának, Szent Pálnak a nevét vette fel. Az 1958. november 17-én XXIII. János által bíborossá kreált érsek az első zsinati ülésen csak kétszer szólalt fel. A bolognai érsek, Lercaro mellett Montini mérsékelten haladónak számított.
VI. Pál (1963–1978) megválasztása után a zsinat újrakezdését 1963. szeptember 29-ben jelöli meg. Hangsúlyozza a tanbeli és fegyelmi folytonosságot, és a dogmatikai súlypontot az ekkléziológiára teszi. A zsinat tevékenységét az elődjétől származó hármas koncentrikus kör struktúrájában jelöli meg: 1. az egyház önmagában, 2. az ökumenikus törekvések, 3. a világ.
A program mögött határozottan kirajzolódik egy össz-egyházközpontúság. Zsinati programját a pápa az 1964. augusztus 6-án kiadott Ecclesiam suam kezdetű első enciklikájában fejti ki. A zsinati munka egyes állomásaihoz szorosan kötődtek szimbolikus utazásai: a Szentföldre (Dei Verbum) a II. sessio; Indiába (Unitatis redintegratio) a III. sessio; New Yorkba az ENSZ közgyűlésére (Gaudium et spes) pedig a IV. sessio idején. Ezek az utak is megfelelnek az egyház három párbeszéd-körének. VI. Pál a püspöki kollégiumnak „parlamentárisabb” jelleget adott. Létrehoz egy új vezető szervet, a négy moderátor kollégiumát (Agagia

A II. ülésszak (1963. szeptember 29.– december 4.)
Témája VI. Pál kérésére az egyház. A Lumen gentium és a Christus Dominus szövegtervezetét vizsgálták. Október 29-én egy döntő, mondhatni történelmi szavazás erősítette meg, hogy a Boldogságos Szűz Mária személye és témája ne máshol, hanem az egyházról szóló konstitúcióban kapjon helyet. Ennek az ülésszaknak a végén csak két dokumentumot szavaztak meg: a liturgiáról a Sacrosanctum Conciliumot és a kommunikációs eszközökről szóló Inter mirificát. Az ezt követő időben írta meg VI. Pál Ecclesiam suam enciklikáját (1964. augusztus 6.). Augusztus 5-én már az Angelus imádkozásánál kijelenti, hogy az enciklika buzdító jellegű, de hozzáteszi, hogy ez az írás az egyház három útját, a lelki, az erkölcsi és az apostoli utat jelöli ki.
1. A lelki út az egyház önmegértését segíti elő. Eljött az óra, amikor az egyháznak el kell mélyíteni az önmagáról szóló ismeretét. Elmélkednie kell sajátos misztériumáról, be kell mutatnia a saját tanítását, természetét, küldetését, célját. Az egyházat mint Krisztus testét szemléli, Krisztus az egyházban él és minden tagjában megmutatkozik.
2. Az erkölcsi út az egyház megújulását szolgálja. Ezzel a megújulással szembesül az egyház, ha a Krisztus által kívánt ideális egyházképre tekint. Az egyház királyi arca sohasem elég tökéletes, szent és ragyogó.
3. Az apostoli út, az evangéliumi üzenet, a találkozás, a dialógus útja. A világ százféle formát kínál, hogy az egyház feléje forduljon. Az Ecclesiam suam a dialógus körlevele. Az Egyháznak vállalnia kell a párbeszédet azzal a világgal, amelyben él. Az egyház szóvá, üzenetté teszi önmagát. Az üdvösség párbeszédét kell folytatnia a legtávolabbi köröktől kezdve, mindazzal, ami emberi, folytatva az istenhívőkkel a különvált testvéreken át egészen a katolikus egyház belső dialógusáig.
Ez az enciklika a II. Vatikáni Zsinat kifejezett ekkléziológiai követelményeire épül, mely meghatározza természetét, felépítését, feladatait, működését és a világgal való kapcsolatait. A körlevél léte bizonyítja, hogy a XXIII. János halálát követő bizonytalanságot áthidalta VI. Pál bátorsága és bölcsessége. Határozottan kezébe vette a zsinat felelős vezetését: A pápa nem egyszerűen a zsinat jegyzője, felelőssége van Isten és az Egyház előtt.

A III. ülésszak (1964. szeptember 14.– november 21.)
A harmadik sessio az ekkléziológiai viták lezárását jelenti. Az egyházról szóló dokumentum 3. fejezete a püspökökről azonban még bizonytalan volt. Kérdések merültek fel a püspöki rend szentségi jellegét illetően, a püspökök kollégiumáról; s azért is szükséges volt ezt megvilágítani, hogy helyes értelmezést adjanak az I. Vatikáni Zsinaton definiált pápai elsőbbségnek és tévedhetetlenségnek. Ezt fejezi ki a LG 22 központi kijelentés:
„A püspökök rendje viszont, amely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt amelyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt –és sohasem e fő nélkül – szintén hordozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak; de ezt a hatalmat csak a római püspök beleegyezésével gyakorolhatja.”
E szöveg elfogadásához szavazni kellett, és egy jelentős kisebbség (336 zsinati atya) negatívan válaszolt arra a kérdésre, hogy vajon a püspökök kollégiumának teljes és legfelsőbb hatalma van-e az egyetemes Egyházon? A püspöki kollégiumról szóló tanítást merényletként értelmezték a római pápáról szóló dogma ellen. Egy ilyen jelentős oppozícióval szemben a zsinat a vitás kérdések megoldására teszi hozzá az LG alapszövegéhez a „Nota explicativa praevia”-t (Előzetes magyarázó megjegyzés), amely a kollegialitást az I. Vatikáni Zsinaton definiált pápai jogok szellemében értelmezi. 1964. november 19-én a szöveg végső elfogadásakor a 2134 igennel szemben már csak 10 non placet szerepelt. Két nappal később hivatalosan és ünnepélyesen is kihirdették az Egyházról szóló Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót, s így a zsinat elérte első célját, meghatározta az egyház természetét és felépítését. A püspök szerepéről, később – mint aki az evangélium szolgája a világ reménysége számára –, a tizedik általános püspöki szinódus tárgyalt 2001. szeptember 30. – október 27. között.
d) A IV. ülésszak (1965. szeptember 14.–december 8.)
A zsinati erőfeszítések beérésének derűs időszaka volt, de a legmozgalmasabb is. Nem kevesebb mint 11 szöveget hagytak jóvá.
Ezek közül az egyik legfontosabb az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció.
A dokumentum, melyet egy időben a 70 javaslat temetőjének neveztek, az egyetlen szöveg, ahol a szerkesztés nem támaszkodott egy előkészítő bizottság konkrét tervezetére sem. A teljesen új, 1963 januárjában létrehozott koordinációs bizottság dolgozta ki főbb pontjait. Két enciklika, a Pacem in terris (XXIII. János, 1963. április 11.) és az Ecclesiam suam (VI. Pál, 1964. augusztus 6.) útmutatásai alapján halad előre, és 1964. október 26-án a III. sessio során kerül a plénum elé. Ezután a Lumen gentium mellett a zsinati munka második súlypontjának tekinthető.
A zsinat záró, nyilvános ülését két nagy jelentőségű szimbolikus és dogmatikus gesztus teszi teljessé: 911 év után visszavonták a Róma és Konstantinápoly között 1054 óta meglévő kiközösítést, valamint megkezdődött a Szent Officium átalakítása Hittani Kongregációvá.

A II. Vatikáni Zsinat értékelése
Eltekintve a szövegek létrejöttétől, a II. Vatikáni Zsinat mindenekelőtt egy esemény volt. Valami mélyen és visszafordíthatatlanul megmozdult az egyházban. Bizonyos szempontból – ahogy Yves Congar megjegyezte – a II. Vatikáni Zsinat a második évezredből visszatért az elsőbe. S ez az egyház biblikus, patrisztikus és liturgikus megújulásának gyümölcse volt. Ökumenikus magatartása is javarészt ebből a döntésből indult el. Ez volt az első zsinat, amely nem valami ellen, hanem valamiért jött össze. A legtöbb zsinat kívülről jövő nehézségekre válaszolt, a II. Vatikáni Zsinat szükségét érezte, hogy önként szóljon az emberekhez, Krisztusról és a tőle kapott küldetésről. Az aggiornamento gondolata XXIII. Jánostól indul ki, hogy naprakésszé tegye az egyházat az evangélium fényénél a modern társadalomban. Feladata, hogy visszatérjen Krisztushoz, mert enélkül az egyház csak egy lenne a sok intézmény között.
A zsinat mindenekelőtt egy ekkléziológiai fordulatot hajtott végre. Az egyház titkának tárgyalásánál lemondott az eddigi piramisszerű hierarchikus bemutatásról, és elsődleges fontosságot kapott az Isten népe, mely részesül az általános papság és a karizmák adományaiban. Krisztusra és a Szentlélekre való utalás kiegyensúlyozottá teszi ezt az egyházképet. A fordulat lényege, a tökéletes társaság (societas perfecta) képétől a közösség, a communio-egyháztan felé való haladásban foglalható össze. A zsinat utáni viták folyamán kiderült, hogy az egyházról szóló konstitúciót két vezérgondolat hatja át, amit általában juridikus-hierarchikus, illetve mint kommúnió ekkléziológiaként jellemeznek. A két egyházfelfogás besorolását illetően nincs egységes nézet.

Amióta az 1985-ös Rendkívüli Püspöki Szinódus a kommúniót mint a zsinat örökségét határozta meg, azóta azok is kommúnióról beszélnek, akik a juridikus-hierarchikus modell követői, ám egy kommúnió hierarchia értelmében. A szinódus el akarta magát határolni egy helytelenül értelmezett „Isten népe” teológiától, melyet mások éppen a kommúnió helyett részesítettek előnyben, mint az ekkléziológia alapfogalmát.
A zsinat emellett egyértelműen elkötelezte magát az ökumenikus párbeszédre. Ennek első gyümölcse a megfigyelők és konzultorok diszkrét együttműködése volt a kényes pontok esetében.



2017. december 13. szerda
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya