Mednyánszky Berta utolsó levele

 

Tisztelt Petőfi Társaság!

Az 1843. esztendő Ádventjének negyedik napján kezdődött történetem. Atyám szerint hosszú évek óta akkor járt felénk a legzordabb tél. Napestig hullott a hó, és ha néha szünetet is tartott, épp csak annyi ideig, hogy áldott mezővárosunk, Gödöllő legfontosabb kocsiútjait valamelyest járhatóvá tegyék a megye jobbágyai. Már napok óta ott türelmetlenkedtem ablakom előtt, kémlelve a zord időjárást, a temérdek havat hozó égi áldást. Szilveszter éji első bálomra készültem s eladdig már csak két hét volt hátra. Ruhám pedig még nem készült el. Két napja sürgető üzenetet vettem a varrodából, miszerint megérkezett Pestről a rubint színű selyembrokát-szövet és próbára várnak a varrónők. Addig nem tudják folytatni a munkát, míg a fércelt ruhát nem igazíthatják rám végérvényesen. Előrelátó atyám szerint áldás a fagyos-havas tél, a földeken nyaranta elszaporodó rágcsálók és más kártevők ellen. Véleményével jobbadán én is azonosulnék, de ezúttal úgy éreztem a járhatatlan utak börtönné alakították számomra városszéli kúriánkat. Aggodalmas gondolataimat ideig-óráig csak Vörösmarty Mihály, nemzetünk nagy poétája köteteinek szorgos olvasgatása terelhette el. Anapestusait és jambusait már emlékezetből soroltam magamban, midőn meleg szobámban kérleltem az eget az időjárás kedvező változására. Legalább annyira, hogy a város előkelő varró szalonjába elindulhassak. Úgy tűnt, fohászaim meghallgatást nyertek, mert aznap délutánra megtorpant a hóesés és remélhettem, hogy kocsisunk is alkalmasnak találja indulásra mind az időt, mind az utat.

A szalonhoz közeledve újként feltámadott a hóvihar, s a bejárat szinte láthatatlanná vált a hópelyheket vízszintesen arcomba fújó szélben. Kocsisunk figyelmét lekötötte a hóvakságtól meg-megvaduló lovak zabolázása, hogy valamiképp csendesítse ösztönös félelmük okozta kitöréseiket, lehetővé téve számomra a biztonságos kiszállást. Láthatóan erre egyedül képtelen volt. Ekkor a hózásban szinte láthatatlan, szokatlanul vékonynak tetsző alak tárta ki kabinom ajtaját és termetét hazudtolóan erős, határozott karmozdulattal kisegített onnan. Fekete köpönyegét reám terítette, miközben lágy erőszakkal a kapualjba terelt. Sürgető gyorsasággal meghúzta a bejárati harangot, majd melegítendő kezeimet, tenyerei közé szorította. Lassan, szégyenlősen emelte fel tekintetét szemem magasságába. Jólneveltségem nem engedhette, hogy tekintetünk találkozzék, ezért pilláim alól kilesve csak szorosan összezárt ajkai felett serkenő ifjúi szörzetét, s a rájegecesedő hópihéket nézhettem. Vártam, de ajkai nem nyíltak szólásra. Valahogy mégis a tekintetéből sugárzó erő igézett meg. Soha többé nem feledhettem azokat az izzó, kék szemeket, amelyek a hólepte arcból villantak rám, s akaratom ellenére engem is elnémítottak. Nyikorogva nyílt a kapu. Illendő lett volna hálámat kifejezni a lovagias segítségért, de már el is tűnt ifjú megmentőm. Csak siető léptei ropogását hallottam a friss hóban, kiről csak később tudtam meg, ő Megyeri a színész, s még sokkal később, hogy valójában nem más, mint a költő.

 

Hetek óta készültem első bálomra, amit a Grassalkovich kastélyban rendezett atyám, az esztendő utolsó éjjelén. A kastélyt tulajdonló családnak akkoriban már nem volt leszármazottja, s így a birtokosságnak valódi tulajdonosa. Mióta eszemet tudtam, atyám volt a kastély és a hozzátartozó földek inspektora, aki mindig gondosan elkészítette a gazdasági könyveket, jelentéseket, fogadta az üzletfeleket, elszámoltatta a bérlőket, kezében tartotta a kereskedelmi ügyleteket, s kifizette a munkásokat. Ilyen formán a község legfontosabb emberei közé tartozott, a megye elöljárósága gyakori vendég volt portánkon. Néhány esztendeje, abban a becsben részesültem, hogy a könyvelést jelentős részben szerény személyemre hagyta. Persze erről rajtunk kívül másnak nem lehetett tudomása, mert az üzleti atyafiak megbotránkoztak volna, s talán el is fordulnak a gödöllői birtokosságtól. Hát még, ha tudták volna miféle reformokat vezettünk be a jobbágyok földhasználatában, a termények hasznának felosztásában. Ámbár azt gondolom, amíg előnyös üzleteket köthettek atyámmal, különösebben nem is érdekelte őket.

Szorgos – hitem szerint haszonnal járó – munkám által elért családi emancipációm azt eredményezte, hogy olyan kérésekkel is fordulhattam atyám felé, amelyek akkoriban szokatlannak tűnhettek a gödöllői mezőváros életében. Így hát kívánságomnak akkor sem mondott ellenkezőt, midőn első bálom előtt azzal álltam elé, hogy az év utolsó napján adjon engedélyt a környékünkön az idő tájt portyázó színtársulatnak a kastély barokk színházában egy komédia előadására. Ismerve őt, ezen gesztus nem is volt ellenére.

 

A társulat Lándzsás Wilhelm vásári komédiáját adta, Szent Iván éji mulatságok címmel. Az első sorban kaptam helyet, atyám mellett. A közel négytucatnyi megyei előkelőségből verbuválódott közönség igen jól szórakozhatott az előadáson, mert gyakran hangos hahotázásokat hallottam hátam mögül. Kivált mikor a Titánia nevű tündérkirálynő szerelmet vallott egy szamárfülű elvarázsolt takácsnak. Volt a játszók között egy Puck nevezetű ördögfajzat, aki – legalábbis nekem - az egész előadásban a legfontosabb szereplő volt. Midőn először lépett a színpadra, nagy meglepetésemre ugyanazt a megragadó tekintetet fedeztem fel szemében, amely tulajdonosa néhány napja megmentett a hidegtől. Az volt az érzésem, végig nekem adja elő amiképp szomorú, olyképp nevetséges alakoskodását. Különösképpen záró monológjában, mialatt csakis az én szemembe nézett.  Kitapsolván magunkat a színjátszók előtt, varázsütésre átváltozott Puck, az ördögfióka és lett egy váratlan mozdulattal Megyeri, a színész. Felemelte kezét, ismét csendre intve a közönségét. Kezdetben halkan, majd fokozatosan emelkedő hangsúllyal szavalni kezdett, mindvégig megható érzelemmel. Lehetetlen volt nem észlelnem, hogy nekem mondja. Letérdelt a szín közepén, rám nézett, midőn csodálatos szavakat sorjázott a szerelemről:

 

„A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Beleestem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok….”

 

Mint említettem volt, ezután következett első bálom, a huszonegyedik életévemben. A vándorszínészek komédiai előadása után legott és valahányan, a bálterembe voltunk hivatalosak. Atyám grátisza a színjátszóknak is szólt. Napokkal megelőzően alakított táncrendem szerint, s nem kevésbé híven a hagyományokhoz, nyitótáncom atyámat illette, de azután egész éjjel roptam a megye előkelő ifjúival. Fárasztó volt, de jóleső és büszke fáradtság. Talán túlontúl hamar is ért minket az újesztendő, s én pár percre kimentem levegőzni az erkélyre, a hideg, friss levegőre. Ott találtam a Megyeri néven megismert vándorszínészt, a korlátnak támaszkodva. A messzeségbe bámult fagyottan, meredten. Láthatóan távolban jártak gondolatai. Próbáltam észrevétlen maradni, de ez lehetetlen volt abban a súlyos szövetű báli ruhában. A brokát suhogására megfordult és rám mosolygott. Lányka, így szólított meg miközben felém fordult nesztelen, s nekem szó nem jött számra. Neki annál inkább. Mondatait ennyi esztendő távolából is fel tudom idézni:

 

„Tudom ki vagy, Berta, Mednyánszky Berta. Vendéglátónk gyönyörű magzata. Nézz fel az égboltra, s láthatod születő csillagom. Éppen ma huszonegy esztendeje ragyog. Hív, hogy induljak, holott szemed igéző sugara marasztalna. De nem tehetem, dolgomat a mindenség rendelte nekem. Mennem kell, a fény immár kijelölte utamat. Mégis, talán egyszer még visszajövök hozzád, hogy asszonyom légy. Most csak ígéretemet hagyom rád. Várj reám, s asszonyommá teszlek, lányka!”

 

Éppen ahogy feltűnt a semmiből, úgy viharzott és hagyott el a színész, midőn megcsókolta homlokom. Egyedül maradtam a hideg teraszon s még azt sem tudhattam, valójában ki ő. Lelkemben mégis felejthetetlen otthont lelt a lángoló szavakat verselő jelenés, miként arcomon lehelete.

Hónapok teltek, de a velem egykorú ifjút nem feledtem. Szavait, szemeit őriztem magamban még, ha nem is volt más, mint egy különös szilveszteri éji látomás. Álmaimban mégis létezett a szavaló, álneves színész. Aztán hónapok múltán valósággá vált.

Atyám távozó pesti vendégei nálunk felejtették az Atheneum folyóirat több hónapos példányát, amelyben felfedeztem azt a verset, mit tünékeny hódolóm szavalt akkor a színen. Nekem. A nyomtatott oldal alján ott volt az aláírás: Petőfi Sándor. Ő volt hát a néhány perces hódolóm, ő volt hát a költő. Petőfi Sándor ígérte meg nekem, hogy egyszer asszonyává tesz!

Időm még sokasodó könyvelői munkám mellett is engedte, hogy előfizessek és buzgón elolvassak minden folyóiratot, amelyeket a pesti irodalmi közélet adott ki. Sokszor csak hetekkel később hozta mifelénk a postakocsi, vagy néha futárt kellett meneszteni egy-egy kiadványért. Mikor kézbe kaptam, sietve felvágtam az íveket és azt kerestem van-e benne, Petőfi Sándor-költemény. Kezdetben ritkábban találtam, de örömömre egyre több és több poézis alatt megtaláltam nevét.

Hírét vettem, hogy Vörösmarty Mihály támogatásával a Pesti Divatlapnál szerkesztői állást kapott mi több, megjelent első kötete „Versek” címmel. Azonnal Pestre kellett utaznom, hogy megszerezzem ezt a könyvet, s titkon reméltem, találkozhatunk.

Tudtam hol találom, az ifjúság közismert találkozóhelyén, a Pilvax kávéházban. Természetesen atyám kísérő nélkül nem engedett el, így hát a nálunk gyakornoki állásban lévő jurátussal keltem útra. A városháza előtt tudott megállni fogatunk, néhány tömbháznyira a kávéháztól, ahová a jurátus kísért be és talált szabad asztalt nekünk. A számomra eddig nem tapasztalt forgatagban hamar asztalunknál termett a kellner, kitől egy fehér kávét rendeltem, kísérőmet pedig elküldtem, hogy a hangosan vitatkozók között érdeklődjék Sándor felöl. Míg a hírekre várakoztam, a másik teremből különös mondatfoszlányok jutottak fülembe, amelyek egy jól nevelt úri kisasszonyt nyugtalanítani kellettek volna, de valahogy mégis ismerősek voltak, hisz atyámmal ezekről nem csak diskuráltunk, de mindennapi üzletvitelünkben használtunk is. Aztán voltak olyan szavak, mondatok is, amelyekről a gödöllői előkelőségek, sommázva csak akként nyilatkoztak, rebellió.

Fertály óráig hallhattam e számomra ily nyíltan elhangozva kissé rémisztő, de gondolataimban egyre-másra megjelenő mondatfoszlányokat, mikor asztalomhoz közelített jurátusunk s vele egy igen fess ifjú ember. Bemutatkozott, Vasvári Pál és azt állította, Sándor egyik barátja. Elmondtam mi járatban vagyok, mire ő sajnálatát fejezte ki, de barátja most éppen nincs Pesten. Ez idő szerint hol kalandozik, azt nem tudja, de friss kötetével szívesen megajándékoz.

 

Azon a nyáron rongyosra olvastam a versgyűjteményt, de még magamnak is félve mertem bevallani, csalódást keltett bennem. Csupa életkép, csupa gyönyörű szerelmes vers, de szinte semmi változni akaró világunkról, a barátai által idealistaként kitárgyalt, levegőben forrongó társadalmi kérdésekről. Tehetsége herdálása tetszetős rímekben, meseszerű fordulatokban. Mindezt még csak megerősítette a nyáron napvilágot látó, ha még oly csodálatos nyelvezetű költői beszély, a Kukorica Jancsi. Stílusbravúr, eképpen méltó tehetségéhez, de nem más, mint valódi tartalom nélküli fabula.  

Tollat ragadtam. Kritikámat, hiányérzeteimet, elvárásaimat és belátom néhol szégyellni valóan tiszteletlen dorgálásaimat vetettem papírra. Végül emlékeztettem találkozásunkon oly fennkölten előadott szavaira elhivatottságáról. Levelemet a szerkesztőség címére küldtem. Soraimra közvetlenül nem érkezett válasz. Talán meg sem kapta, mégis egyfajta válasznak éreztem azokat a verseit, amelyek az elkövetkező hónapokban jelentek meg az irodalmi sajtóban. Legalábbis olykor-olykor metaforáiban.

A következő esztendő nyarának derekán találkoztam vele újfent. Családom ősidők óta a református hitet gyakorolta. A helyi lelkész felesége testi-lelki barátném volt. Nem telhetett el vasárnap, hogy az istentisztelet után hosszas sétákat ne tegyünk, és meg ne beszéljük városunk meg a világ fontos, vagy nem fontos dolgait, történéseit. Barátném azon a napon meglepően titokzatos volt. Arra kért, hogy várjak egy kerti padon, míg ő valahová, valamiért elszalad. Már-már türelmetlenné tett a tétlen várakozás, mikor az árnyékból Sándor lépett ki, kezében mezei csokrétával, s átnyújtván letérdelt elém. Lányka – mondta – érted jöttem vissza Gödöllőre. Kezeimet, mint akkor, kezeibe simította és hevesen szájon csókolt. Ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni. De nem akartam. Karjaiba emelt. Vitt-vitt, ki az eldugott tisztásra…

Másnap a kis mezei csokrétát nemzeti szín szalaggal átkötve adtam vissza neki, meglehet némi célzattal. Sándor a lelkésznél kapott kvártélyt. Azok voltak életem legszebb hetei. Naponta kerestem fel barátnémet, aki mindenről tudott - nem úgy, mint szigorú erkölcsű atyám – s álcát terített kiteljesedő szerelmünk fölé. Néha napestig vitatkoztunk. Kitartón kértem számon rajta az írástudói felelősséget, azt, hogy talentuma ne önmagáért való legyen mindössze. Míg az ő érvei a nemzet nagyjainak öncélúságáról, közömbösségéről, az ebből eredő szűklátóságról, belenyugvásról szóltak. Kértem, szinte követeltem, hogy éppen ezeket vegye tollára, legyen a nemzet élő lelkiismerete.

Szenvedélyes vitáinkat Sándor nem tromfokkal zárta, hanem szívhez szóló, kézírásos versekkel. A legkedvesebb ez volt számomra:

 

„Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy, én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy… Csak hogy lényeink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.”

 

Szerelmi vakságomban azt reméltem, ez a nyár sosem ér véget. Sajnos a remények általában csalfák. Egyik délután barátném azzal fogadott, hogy Sándor reggel minden üzenet nélkül elutazott, senkitől el sem búcsúzott. Hetekre szobámba zárkóztam, elutasítottam mindenki aggódó közeledését, még az ételt is. Kezdetben sértődötten, később elkeseredetten, s végül csak mérhetetlenül szomorúan éltem napjaim szobám magányában.

Aggódó atyám orvost hívott hozzám, ki miután valódi betegséget nem találhatott, csak gondos ápolást és táplálást rendelt. Ekkor ágyam mellé ült atyám és elmondta, hogy levélben megkérte kezem egy Petőfi Sándor nevezetű ifjú, akit ő nem ismert, s mivel a kérő annyi mersszel sem rendelkezett, hogy vizitáljon nálunk és szándékairól tájékoztassa őt, röviden és szintén írásban elutasította. Még annyit tett hozzá mondataihoz, hogy betegségem ideje alatt történt fontos esemény is a birtokon. Egy külföldi bank nyerte meg a hosszú ideje folyó tulajdonjogi pert, amely most gyors és részletes leltárt vár és átvizsgálná az üzleti könyveket. Sok munkánk van, nincs idő betegségre.

Éreztem, hogy atyám nem mondott igazat, illetve sok mindent elhallgatott a Sándorral történt levélváltás tartalmáról, de számon nem kérhettem, hisz nem nekem szólt a levél. Nélkülem döntött sorsomról az a két férfi, akiket legjobban szerettem. Számomra ez elfogadhatatlan volt, s egész hátralevő életemben lelkem örök sebe maradt. Azután is, hogy barátném a nyár végén egy postacsomagot hozott át. Tartalma a nevemre dedikált„Szerelem gyöngyei” című Petőfi Sándor kötet volt. Benne a lapjai közé préselt, nemzeti szín szalaggal átkötött száraz csokrétával. Magától nyílt ki:

 

„A bokrétát, melyet nekem adtál,

Háromszínű szalaggal kötted át.

Szereted te a hazának színeit,

Lányka, mert szereted a hazát.

Adok én is három szint cserébe:

A zöld színnek vedd reményimet,

A fehérnek halovány orczámat,

A pirosnak vérző szivemet!”

 

Ezennel a kötetet és a benne préselt csokrétát a Petőfi Társaságnak adományozom. Kérem, őrizzék azzal a szeretettel és tisztelettel, amellyel én tettem ezt a mai napig. A fájdalom megmarad nekem. Mindörökké…

 

Pozsony 1901. január havában,

 

Mednyánszky Berta

 

 

 

Forrás: http://auditur.blog.hu/


2018. április 27. péntek
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny