Ifjabb Plinius, teljes nevén Caius Plinius Caecilius Secundus (Comum Kr. u. 61 vagy 62 – Kr. u. 113 körül)

1–2. századi római író. Elsősorban a fennmaradt levélgyűjteményéről (Epistulae), illetve Traianushoz írt dicsőítéséről híres.

 

Apja halála után anyai nagybátyja, az idősebb Plinius neveli, aki végrendelétében örökbe is fogadja. Ifjabb Plinius jó nevelést kapott, mesterei között ott találjuk Quintilianust is. Római polgárhoz illően közéleti pályára lép, előbb ügyvéd, majd katonai tribunus Syriában. 100-ban kinevezett consul, majd a 110-es évek elején legatus Bithüniában.

Úgy tűnik, hogy irodalomszervező tevékenységet is kifejtett. Barátai között találjuk Tacitust, Suetoniust, illetve Martialist.

Művei közül fennmaradtak a Traianus császárhoz írt dicsőítő beszéde (Panegyricus), valamint egy tíz kötetből álló levélgyűjtemény. A Traianus császárral folytatott levelezését a X. kötet tartalmazza.

 

Levelek

A levelek nem fiktív levelek: valós személyekhez szólnak, és gyakran konkrét élethelyzetekből indulnak ki, illetve ezekre reflektálnak. A levelek irodalmi megformálása azonban arra utal, hogy ifjabb Plinius válogatott a tényleges levelezéséből, esetleg át is dolgozott egyes korábbi epistulákat. Plinius valószínűleg saját irodalmi programját valósította meg. Eszményképe valószínűleg Cicero lehetett.

Plinius leveleinek műfaji jellegzetességét az adja, hogy bennük a meglévő irodalmi műfajok "sokféleképpen kereszteződhetnek egymással: a skála a történetírás és a szónoklat igényes formáitól a mezőgazdasági kérdések kezeléséig és a köznapi, tréfás csevegésig ér el.”  

Michael von Albrecht

 

A levelek történeti jelentőségét az adja, hogy bemutatják az I-II. század jelesebb közéleti szereplőit (idősebb Plinius, Suetonius, Tacitus, Cassius Dio), továbbá bemutatják, hogy hogyan gondolkodott egy tipikus római a saját korának új, elsősorban vallási jelenségeiről. A levelek bepillantást adnak továbbá a principátus kori állami adminisztráció működésébe, illetve megvilágítják az egyes helytartók hatáskörének szűkre szabott korlátait is.

 

Levelek a Vezúv kitöréséről

A Vezúv kitöréséről Plinius két levélben számol be: VI. könyv 16. és a VI. könyv 20. levelében.

Mindkét levélben Tacitus készülő műve számára foglalja össze a Vezúv kitörésének történetét, melyben az idősebb Plinius is életét vesztette.

 

Plinius beszámolója a keresztény szekta terjedéséről

Plinius  i.u. 61-114 Bithunia kormányzója, kilenc kötetes levélgyűjteményt hagyott az utókorra, köztük Trajanus császárhoz írott híres ‘Keresztényvédő' levelét, melyben utasítást kér a bajkeverő keresztények megfékezésére. Miképp azt írja, „soha részt nem vettem keresztények kivizsgálásában, azt sem tudom, hogy mit kell büntetni vagy megvizsgálni, és hol kell enyhítő körülményeket figyelembe venni”.

Sok szakember vitatja a levél teljes eredetiségét, pontosabban az abban lévő ‘keresztény' szót. A szó eredetileg ‘esszénus' volt, és csak később lett kicserélve, átírva keresztényre.

 

A levélben Plinius részletesen beszámol Traianus császárnak a kereszténység térhódításáról. Mint minden új vallási jelenséggel szemben, úgy a kereszténységgel szemben is megfigyelhetjük a rómaiak gyanakvását. Plinius beszámol vizsgálatainak eredményéről is. Végső soron pedig humánus bánásmódot tanúsít az új vallás híveivel szemben.

 

 

 

 

Ifjabb Plinius és Traianus levélváltása a keresztényekkel szembeni bánásmódról

(Bithünia tartomány, i. sz. 110 körül)

 

Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban? Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak.

Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket? Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el.

Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést.

Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy, hogy több eset került elém.

Kaptam egy névtelen följelentést (libellus sine auctore), amelyben sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust - márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők - azokat elbocsátottam.

Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresztények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait (imago tua deorumque simulacra), és káromolták Krisztust (Christo male dixerunt) .

A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat.

Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból (ancillae) - ezeket ők diakonisszáknak nevezik (quae ministrae dicebantur) - még kínvallatás árán (per tormenta) is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál (superstitia prava et immodica). Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért.

Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni.

Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.

Secundusom!

Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt.

Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek - bár gyanús a múltja -, megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz (etpessimi exempli nec nostri saeculi est).

Forrás: www.romaikor.hu, www.hetek.hu

 


2017. december 15. péntek
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya