Vikár Béláról  Rendhagyó élettörténet

(részlet)

….....

Vikár Béla széleskörű munkásságának legismertebb darabja talán a pompás Kalevala-fordítás, melyet az Akadémia adott ki. A finn és észt, valamint a nyugati nyelveken kívül a grúz nyelvet is annyira elsajátította, hogy Rusztavelli 800 éves eposzát: a Tarielt is híven lefordította.

Szülőföldjén -Somogyban- korán megfogta lelkét a paraszt nóták, mesék világa. Édesanyja ajkáról jegyezte le gyorsírással az első dalokat, majd az 1879-es években az egész megyét bejárta. A kilencvenes években ismerkedett meg Rákóczi Izidor pesti műszerésznél az Edison-féle fonográffal s az egész világot megelőzve ment ki falura, fonográffal dalt gyüjteni. 1896 őszén kezdte meg Borsod megyében -Mezőcsáton-, a viaszhengerre való felvételt. Mikor külföldön ráeszméltek a gyűjtés ilyen módjára, neki már egész sorozat hengere volt. A Néprajzi Társaság vezetői hiába jártak segélyért gr. Csáky kultuszminiszternél, csak jóval később, Wlassicstól sikerült némi támogatást kapniuk, hogy Vikár folytathassa gyűjtőútjait. Az 1900-as párizsi világkiállításon Sebestyén Gyula e fonogrammokat mutatta be.

Világcsodája volt az akkor, de a folklore-nak akkor is kevés volt az értő közönsége.
Vikár , mintegy hétezer dalt jegyzett föl 19 vaskos füzetében. Ezeket a Tudományos Akadémia vásárolta meg, évtizedeken át életjáradékkal segítve e kiváló tagján, a szövegek későbbi kiadása reményében. Vikárnak a Néprajzi Múzeumban őrzött sok száz fonográf hengerét pedig maga Bartók Béla is oly nagyra becsülte, hogy többszöri gondos lehallgatás után saját kezűleg kottázta le. E fonográfhengerek kétharmad része pótolhatatlan zenei régiséget tartalmaz! A gyorsírásos följegyzéseket gyűjtőútjáról hazatérve azonnal letisztázta, és 1910-ben átadta a Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjének, Vargha Gyulának, aki az egész kéziratot elvesztette.

Vikár gyűjtőútjai sikerét több jó tulajdonsága eredményezte: tréfálkozó modora, mély életbölcselete, kedvessége, a paraszt nyelvének és hangulatának megismerése, abba való beilleszkedése.

A megmaradt, több mint ötvenéves gyorsírójegyzetek csonkasága, az anyag túlnyomó részének sehol sem közölt volta teszi nehézzé, hogy gyűjtőútjait térképen ábrázolják.

 Forrás: hirmagazin.sulinet.hu

 

 

 

Sebő Ferenc

 

Vikár Béla népzenei gyűjtései

 

Új módszerű adatgyűjtés a 19. század végén

 

A 19. század második fele Európa-szerte az önálló néprajzi gyűjtemények alapításának ideje volt. „Hazánkban a néprajz szülei az iparművészet és a háziipar voltak.” (Jankó János 1897, 2). Könnyebb is volt tárgyakat begyűjteni múzeumi célokra, mint az elsuhanó hangot, képet rögzíteni. A szóbeli hagyományok összegyűjtése egyrészt az eszközök hiányosságai, másrészt a kutatási ideológiák változásainak függvényében sokféle módszerrel folyt. Voltak, akik elegendőnek tartották a tartalmi elemek, a csupasz információk összegyűjtését, majd ezek újrafogalmazott közreadását, hiszen nem az egyéni előadás esetlegességeit, hanem a közösség szellemének megnyilatkozásait kívánták rögzíteni. A pozitivista eszmék hatására azonban ez a figyelem mindinkább az egyéni előadásmód, a stílus vizsgálata felé fordult, s fölvetette a minél nagyobb hitelesség kérdését, a szöveghűség fontosságát. A nagyszámú összegyűjtött hiteles szövegek rendezése, majd statisztikai alapon való típusvizsgálata már a 20. század kutatási elképzelései felé közelített.

 

Mind a hiteles szövegrögzítés, mind az ének, mind a tánc műfajai meg kellett várják, hogy az összegyűjtésükhöz feltétlen szükséges technikai eszközök is rendelkezésre álljanak. S míg a tánckutatás csak a második világháború után, a képrögzítés szélesebb körű elterjedése után tudott csak elindulni, a szövegek rögzítése már a 19. század végén beindulhatott a gyorsírás bevonásával, majd ezt hamarosan követte a hangrögzítés is a millenniumi évben a fonográf alkalmazásával.

 

 

 

Vikár Béla

 

A gyorsírás

 

Vikár Béla fiatalkora óta elkötelezett és virtuóz művelője volt a gyorsírásnak. Az akkor legkorszerűbb Gabelsberg-Markovits féle szisztémát a maga újításaival továbbfejlesztve tökéletesen és beszédsebességgel tudta rögzíteni a magyar nyelv minden árnyalatát. Ez a tudománya a Parlament gyorsíró irodájának revizorává emelte őt. Számára tehát adott volt a gyorsírás felhasználása a gyűjtések során is.

 

[...]

 

A beszédsebességgel alkalmazott gyorsírás a hangrögzítés előtti korszakban fontos lépés volt az új tudomány, az ethnográfia vizsgált tárgyának exakt rögzítése felé.

 

A folklorista gyűjtés nem lehet el azon eszköz nélkül, mely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közlőt előadásában meg ne állítsuk, értem a gyorsírást, még pedig ennek nem mindennapi mértékét. Csakis ennek az eszköznek köszönhetem, hogy már első gyűjtésem során magából Somogyból 60 mesét írhattam le szó szerint, köztük nem egyet, melynek tárgya ugyanaz, csak közlője más, a melyek tehát szépen feltűntetik azt a jelenséget, hogy ugyanazon néphagyomány, ugyanazon a helyen, vagy tőszomszédos helyeken, más-más egyének ajkán mennyire különbözö lehet az előadás módjában érvényesülő egyéni sajátságok miatt.” (Vikár Ethn. 1899/26).

 

Ez tette lehetővé, hogy a néprajzi felvételek hitelességének fogalma kialakulhasson. Az így feljegyzett szövegek ugyanis nem csupán mondattani szempontból tekinthetők hiteleseknek, hanem „messzemenően alkalmasak nyelvészeti vizsgálódások céljaira is.” (Katona 1981.)

 

A fonográf

 

Sokszor és sokak által kiemelt érdeme Vikárnak, hogy a szövegek mellett a dallamok párhuzamos gyűjtését szorgalmazta. Kezdetben nyelvészeti meggondolások vezették. „Rekonstruálandó” ősszövegeket keresve a dallamot alkalmas eszköznek találta az összetartozó szövegvariánsok felismeréséhez. „A közös dallam sokszor rávezet az öszefüggésre egy egésznek olyan széthullott részei közt, melynek együvé tartozását máskülönben nem vennők észre.” (Vikár Ethn. 1899/26).

 

A dallamgyűjtés elvégzésének sürgősségére gyakorlati tapasztalatai alapján hívta fel a figyelmet. Az volt a véleménye (tájnyelvi szövegek gyűjtésével hasonlítva össze a dalgyűjtést), hogy bár a dallamok lassabban változnak, mint a közönséges beszéd, „egyenként könnyebben kivesznek, mint a tájszólás sajátságai.” (Vikár Ethn/m. 1901/139) Ezt a nézetét nem mindenki osztotta a kortársak körében. Dr. Jankó János, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője például, attól tartva, hogy a minisztérium az ö, amúgyis szűkösnek bizonyuló dotációja rovására kívánja Vikár munkáját fokozottabb mértékben támogatni, ezt írta a minisztériumhoz intézett szakvéleményében: „a népdalok fonografikus gyűjtése bármily fontos is, nem oly sürgős, mint azok a kivánalmak, amelyeket az évi költségvetés összeállításakor felsoroltam; akkor és ott arról volt szó hogyha a magyar és vele rokon népek ethnográfiai tárgyait a legközelebbi 10-15 évben össze nem gyűjtjük, többé össze nem gyűjthetjük, mert már ma is csak romhalmazon járunk. Vikár gyűjtéseiből pedig kitűnik az, hogy azok a népdalok, melyeket eddig már kihaltaknak hirdettek, nemcsak, hogy ki nem haltak, hanem számos variatióban élnek és virulnak.” (Jankó NMI-68/1900. [L.: Függ. 86.old.])

 

A későbbiekben mind nagyobb érdeklődéssel foglalkozott a dallamok jellegzetességeivel is: a nyelvi dialektusokhoz hasonló jelenséget, zenei tájszólást figyelt meg, mely véleménye szerint fő- és aldialektusokba osztályozható. „Miként a nyelvi - beszélt - tájszólás földrajzilag sokszor egymástól messze eső területeken oszlik el, úgy vagyunk e zenei tájszólásokkal is. [...] A zenei tájszólás - vizsgálataim szerint - a mennyire ma hozzávetőleg vélhetjük, megfelel a nyelvi tájszólásnak, olyannyira, hogy ettől el sem választható.” (Vikár Ethn/m. 1901/141).

 

Gyűjtési tapasztalatai bőségesen igazolták várakozásait. A fonográfkészülék minden kezdetlegessége, nehézkessége ellenére beváltotta a hozzáfűzött reményeket:. „.dallamgyűjtésre én már harmadik éve a fonográfot használom. A dallamokat tartalmazó fonográf-hengerek a közoktatási miniszter úr intézkedése által a nemzeti múzeum népr. osztályába kerülnek s ott bárki számára hozzáférhetőek. Mostanig 47 ilyen hengerünk van, mindenik 3-4-5 dallammal; ezek közül magára Somogyra 17 db esik.” írja 1899-ben. (Somogymegye népköltése in: Ethn. 1899/26)

 

Vikár a hangfelvételek megkezdése előtt általában alaposan kikérdezte a szóbajöhető adatközlőket, egyúttal gyorsírással rögzítve a hallottakat. Anyagválogatáskor meglehetősen nyitott volt: minden olyan dallamot fölvett, amelyen a folklorisztikus variálódás jeleit fölfedezte. A dalok rögzítésén túl fontos háttérinformációk begyűjtésére is törekedett: az adatközlők adatai mellett az énekek, szokások funkciójára, eredetére is kiváncsi volt.

 

Vikár Béla gyűjtési módszereinek előremutató, modern vonásait a szakirodalom már elismerően kimutatta. (Katona 1981.; Vikár László 1984.) A fonográf alkalmazásának kérdésében viszont gyakran hangsúlyozzák, hogy annak fő indoka Vikár zenei képzetlensége volt. Erre nézve meg kell említenünk, hogy Vikár Béla azért annyira nem volt képzetlen, mint amennyire kortársai nyomán azóta is beállítják. Igaz, hogy kottás lejegyzést készíteni nem tudott, de hegedült és ha szükség volt rá énekesként is jeleskedett. Ismeretterjesztő beszámolóinak népdal illusztrációit sok esetben maga adta elő, méghozzá nagy sikerrel, amint ezt a Sárosmegyei Közlöny 1897. évi 15. számának beszámolója is bizonyítja: „Előadását phonograph segítségével mutatványokkal is iparkodott kísérni, mely utóbbi azonban inkább csak a dallamok felvételére s megörökítésére szolgál, nem pedig arra, hogy azokat oly erősen visszaadhassa, hogy a nagyterem nagy közönsége tisztán halhatta s élvezhette volna; élvezte azokat azonban Vikár úrnak természetes szépen sikerült énekelőadásában.

 

(Az MH 28-as számú hengeren valószínűleg a saját éneklését örökítette meg, méghozzá olyan tökéletes paraszti stílusban, hogy Bartók Béla, aki csak az autentikus paraszti előadói stílust tarotta megörökítésre méltónak, zavartalanul lejegyezte énekét, anélkül, hogy észrevette volna a turpisságot.)

 

A „szakzenészek” irányából érkező támadások inkább alig leplezett kenyérirígységről vallanak. E körökben ugyanis azt hitték, hogy valami hatalmas állami támogatás keres itt gazdát, amelyet most egy „képzetlen” céhen kívüli kíván elorozni előlük. Nem sok hozzáértést, de annál több rosszindulatot takar az alábbi megjegyzés: „... mi történik a fonográf bármilyen jól bepólyázott hengereivel, ha a hires rossz országutakon ide-oda ütődnek mint egy kosár tojás, és a viaszburkolat róluk nótástól, mindenestől lepattogzik? hogyan és ki fogja megrögzíteni az akkor már hiába rájuk énekelt, megsemmisült dalokat? ugy-e, hogy Vikár maga nem lévén tanult zenész, ugy is más valakire kell bizni a nóták leirását, közkinccsé tételét? ezt pedig szép magyar nevű emberekre fogják bizni (mint halljuk), de majd csak akkor, amikor a gyűjtött nótákat leverklizték az egész világ füle hallatára a párisi világkiállításon azon nyekergősen, a hogyan a fonografnak „zengedezni” természete, a mitől ugyan elmegy a hallgató illúziója. Egy szóval: szükség van Vikár mellett egy igazi zenészre.” (Zenelap, 2. old. 1899. nov. 5.)

 

Vikár, elegáns válaszában, így nyilatkozott: „még örülök, hogy olyan uj eszmének, mint népdallamok összegyűjtése fonográf utján, egyáltalán elérhettem valami támogatást, éppen csak annyit, hogy erőmön felül nem kell hozzátennem a magaméból. De itt aztán ugy áll ám a mondás, hogy: amit kivánsz magadnak, ne kivánd embertársadnak. Kivéve természetesen, ha más szintén tud és akar áldozni. A kultura nálunk, sajna, még mindig fényüzés számba megy annál, a ki neki él. Ezen kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy zenészek és tudósok nálunk meg is élhessenek. Ezen pedig csak hazai műveltségünk magas fokra emelése lendithet.” (Vikár Béla: Népdallam gyűjtésemről in: Zenelap 1899. nov. 2.)

 

Jellemző a népdalok iránti szalmaláng felbuzdulásokra Serly Lajos, a Nemzeti Színház akkori karmesterének, népszerű magyar nóták és csárdások szerzőjének monstre tervezete is: aki „Magyarország dalokban” című elképzelt hatalmas gyűjteményéhez kért állami támogatást, és terveit. Mihalovich Ödön, zeneéletünk akkori vezetője, Jankó János néprajz tudósnak figyelmébe ajánlotta. Jankó János azonban ekkor már jól látja, hogy csak alapos helyszíni népdalgyűjtésből születhetik érdemes munka, és így válaszol a beadványra felkutatta adat - A Kérvény és észrevétel jelezetű adatot Avasi Béla találta az MNM irattárában): „Kérdés, hogy a népzenei feladat megoldása sikerülhet-e Serly úrnak? A népzene vizsgálatához, a zenészeti tehetségen és iskolázottságon kívül - amik Serly úrban bizonyára megvannak - ethnographiai módszer és kritika kell. Serly úr módszerét megvilágítja az, hogy ő a népdalokat csakis másodkézből akarja beszerezni. Ez az eljárás igaz, hogy kényelmes, de tudományos szempontból hasznosan csak akkor alkalmazható, ha az országot a népzene több tudományosan képzett búvára már egyszer végtől - végig bebarangolta, és a saját fülével gyűjtött össze annyit, amennyi bizonyos rendszer megalakítására feltétlenül szükséges, s amely rendszernek egyes osztályait azután a másodkézből gyűjtött, de csak szakavatottsággal kritikailag megrostált anyaggal is ki lehet bővíteni. Ha Serly úr arra vállalkozik, hogy személyesen fog összegyűjteni annyi népdalt, amennyit a kért subventio összegével összegyűjthet, ami mellett folytathatja a másodkézből való gyűjtést is, és hogy ezeket az ethnographusok számára a Magyar Zenetudomány (!) elvei szerint kritikailag szétszedi magyar és más nemzetiségű, továbbá tiszta, átmeneti régi, majd végül a néptől közvetlenül eredő vagy a népben történetileg elterjedt formákra, akkor a kért subventio okvetlenül megadandó, fennmaradván számára mindig a jog, hogy ő ezeket a gyűjtött népdalokat nem ethnográphusok számára könnyebb kísérettel ellássa.” Serly Lajosnak, a Kék nefelejcs szerzőjének nagy népdalgyűjtéséből így nem lett semmi. (Jelzet nélküli idézet a Hagyományok Háza Martin Médiatárában őrzött Schelken Pálma és Volly István: Ideje volna énekelni c. kéziratos Vikár életrajzból. Bp. 1960)

 

A romantika korának gyűjtői (irodalmárok, vagy tanult zenészek) az általuk ideálisnak vélt (a gyakorlatban az általuk ismert) formákat keresték, ezért a variációkban megjelenő hagyománnyal szemben értetlenül álltak. Általános gyakorlat volt, hogy a terepen tapasztalt eltéréseket romlásnak ítélve közléskor „kijavították” a szövegeket, dallamokat. (Mai kifejezéssel élve a romantika egyfajta nemzeti szintű globalizációt igyekezett e téren is végrehajtani - a nyelv, tánc, viselet mellett - és ezt az elképzelést a valódi, variánsokban élő hagyomány nem hogy segítette volna, hanem igazából az útjába is állt).

 

Vikár e téren is haladó gondolkodású kutatónak bizonyult, aki ragaszkodott a szó szerinti első közléshez, megadva a lehetőséget a későbbi feldolgozásokhoz, átalakításokhoz. E nézeteit bizonyítja a Kisfaludy Társasághoz intézett levele, melyben a szöveghűséget a közreadás elsőrendű feltételének tartja, még azon az áron is, ha emiatt le kell mondania a publikálásról: „Én nem tehetem ki magam annak, hogy gyűjteményemet elavúlt álláspont képviselőjeként joggal megtámadja épp az a közönség, melyre a kötet első helyen számít: a néprajz barátai és művelői. Ezek pedig tudják, hogy a népmesére nézve a közlésnek azon módja, melyet nyujtok, az egyedül megengedhető. Az írói köröket pedig nem szabad oly alacsonyra taksálnunk, hogy az így nyersanyagúl közölt mesékből ki ne tudjanak okosulni; ha van költői értéke valamely darabnak, azt ők észreveszik így is.” (Ms 4758/57)

 

Soha jobbkor nem jelenhetett volna meg a színen az új eszköz, az 1877-ben feltalált fonográf, hogy a gyorsírás mellé felsorakozva jelentősen megerősítse a szöveghűség fegyvertárát. Mivel mindkét módszer az elhangzó egyéni előadást rögzíti a maga egyediségében, a romantikus szemlélet, amely egy dalnak az ideális formáját keresi, nem lelkesedhetett túlságosan az esetlegességek rögzítéséért. De a sok egyedi adatot a nagy számok törvénye alapján vizsgáló új, statisztikai módszerek mégis több eredményt ígértek. A két gondolkodásmód közötti különbség egyszerű rangsorolásban érhető tetten. A modern eljárás szerint - amely később Bartók szemléletét is meghatározza - első helyen áll a nagyszámú adat rögzítése, másodikon bármilyen vizsgálat, rendszerezés, típuskialakítás, s csak ezt követheti a tanulságok levonása, vagy bármiféle idealizálás, feldolgozás.

 

Vikár a vizsgálat tárgyát képező egyedi adatokat a szubjektivitás teljes kikapcsolásával kívánja rögzíteni. Azért kell a fonográfkészülék, mert: ”Iskolázott zenésztől alig lehet várni a néphagyomány érintetlen fölvételét, hacsak külön és alaposan ki nincs tanítva a népköltési gyűjtésre. Ilyen erőkkel pedig mi nem rendelkeztünk, és ha rendelkeztünk volna is, nem tudtuk volna őket megfizetni. A fődolog volt szerintem a néphagyomány gyűjtésében való specziális gyakorlottság. A zenei gyűjtés csakis ezen az alapon indulhatott meg. S valamint az emberek és tárgyak képét tudományos vizsgálat czéljaira inkább fotografikus hüséggel megrögzíteni kívánjuk birni, mintsem egy művész egyéni felfogásának tükrében: úgy kinálkozott a szóban vagy dalban élő néphagyomány gyűjtésére szerintem a szakzenészek helyett a hangírógép, a fonográf alkalmazásba vétele, annál is inkább, mert ilyen módon a folklorisztikai czél elérését egyesíthetőnek véltem azon egyéb fontos érdekek szolgálatával is, melyekkel az ilyen gyűjtés kapcsolatos. Mechanikailag összeszedni és hamisítatlan mivoltában készen idehozni az élő népnyelvi és népzenei anyagot bármely irányú vizsgálódás számára: ez volt szerintem a fonográf útján megoldandó feladat.” (Vikár Ethn/m. 1901/131). És tisztán látja azt is, hogy az eredményesség kulcsa a nagy merítésben rejlik: „bizonyára több eredményt érhetnénk el, ha nagyobb területet foghatnánk vizsgálódás alá.” (Vikár Ethn/m. 1901/141).

 

A hangrögzítés tudománytörténeti jelentőségét, - Vikár zenei „írástudatlanságától” teljesen függetlenül - más, kortársi megnyilatkozások is tanúsítják. Dr. Herrmann Antal egy 1890-ben megrendezett műkedvelő-fotografiai kiállításról írott beszámolójában például ezt mondja: „.jelezni akarjuk, hogy az ethnographiának általán, ha valóban exact tudomány akar lenni, fel kell használnia a technika legújabb vívmányait. A dialektologia, a népnyelvi hagyományok tanulmányozása általán csak akkor fog valóban biztos és objectiv alapra helyezkedni, ha phonographszerű készülékkel foghatjuk fel a népnyelv és népzene hangját, amint photographiákban fixirozzuk a néprajzi tárgyakat.” (Ethn. 1890/57)

 

A gépi hangfelvételezés gondolata persze másoknak is eszébe jutott annak idején, erre bizonyság az alábbi kis híradás az Ethnographia Társasági Értesítések rovatában: „A magyar zenehagyomány megmentése és megőrzése iránt figyelemre méltó indítványt terjeszt bizalmasabb körök elé Pungur Béla kolozsvári távírótiszt. Azt ajánlja, amit mi is megpendítettünk az 'Ethnographia' I. füzetében (57.l), hogy a népdalok országszerte fonográffal fogandók fel s annak alapján teendők hangjegyre. E czélra külön társaságot vél alakítandónak Budapesten; a költségek gyűjtésekkel volnának beszerzendők. - Megjegyzendőnek tartjuk, hogy mi e tervvázlatban igazán jelentős, az megvan néprajzi társaságunk programmjában; és a népzene és táncz számára való szakosztályunk tisztviselői kétségtelenül a legilletékesebbek az ilynemű ügyek intézésére. Az érdemes indítványozó a mi társaságunk keretében fogja legsikeresebben előmozdíthatni eszméje valósítását.” (H.A. Ethn. 1890/162)

 

Vikár gyűjteményét azonban a gyorsírást hangrögzítéssel kombináló módszer teszi értékessé, s ezt bizony ma is csak irigyelhetjük! A fonográf (vagy általában a hangrögzítés) egymagában nem csodaszer. Sőt veszedelmesen csalóka eszközzé is válhat azok kezében, akik nem tudják egészen pontosan megfogalmazni szándékaikat s a géptől várják a problémák megoldását. (Vö. Kodály források 8-9.old.!)

 

Azt viszont még a hangrögzítés ellenzői is elismerték, hogy hangszeres zene lejegyzésére egyszerűen nincs jobb eszköz, mint a minden elhangzó részletet rögzítő, majd a felvételt lassítva is visszaadni képes fonográf.

 

 

 

Összehasonlító zenefolklór

 

A hengereken rögzített anyag további sorsára nézve jól átgondolt elképzelései voltak. A bécsi tud. Akadémia nagyszabású tervével kapcsolatosan (a világ összes nyelveire és tájszólásaira kiterjedő fonogrammtár felállításáról) fejtette ki azt az elvet, amely számunkra főleg Bartók interpretációjában ismert. (Bartók 1912; Bartók 1919) Vikár korszerű nyelvészeti kutatások érdekében kifejtett gondolata a későbbiekben összehasonlító zenefolklór-ként emlegetett új tudományág alapeszméit idézi: „Azon kell kezdeni, hogy minden ország csupán a maga területén élő nyelvekből és nyelvjárásokból készítsen fonografikus fölvételeket. Csak ezután kerülhet a sor más országok és népek nyelveire. Ha ily módon minden művelt államnak meglenne a maga fonogrammgyűjteménye, élő nyelvemléktára az ottani nyelvekből, akkor az Akadémiák akár kölcsönösen ki is cserélhetnék fölvételeiket, minthogy a fonogrammokat ma már ép oly könnyen és biztosan tudjuk sokszorosítani, mint pl. a fényképeket.” (Vikár Ethn/m. 1901/135) A népdalok gyűjtésére és feldolgozására nézve az analógia kézenfekvő.

 

Gyűjteményében (igaz nem túl nagy mennyiségben és minőségben), de a nemzetiségek népzenéje is feltűnik. Vikár több helyen kifejtette, hogy a dallamok gyűjtésének a hazai nemzetiségek zenéjére is ki kell terjednie, hogy a kölcsönhatások is tanulmányozhatók legyenek: „mert ezek közt szintén számos igazgyöngy és sok magyar kölcsön van, ép ugy amint népünk is sok dallamot vesz át a nemzetiségektől.” (Pesti Hírlap 1897. ápr. 29.)

 

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy ez a gyűjtemény - mivel anyagát nem szűkítették sem esztétikai, sem ideológiai meggondolások - hiteles képet nyújt a századforduló körüli két évtized (1890-1910) forgalomban lévő dalterméséről, jól reprezentálva annak tagozódását, a benne rejlő különféle stílusok, a régi és új dalok valódi arányát.



2017. október 18. szerda
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz