Hamvas Béla: Őskori és újkori kultúra

részlet

 

5. A SZAKRÁLIS ÉLETREND

A történeti emberiség bírálata ezúttal nem cél. A cél az, hogy az őskori és a történeti ember művelése között levő különbség kitűnjék, s ezt a célt Zarathusztra egyetlen mondatával, s annak magyarázatával el lehetett érni. Az őskor embere a természet apja; a természet apja azért, mert az életet az apai szeretet intenzív szellemében műveli. Mert: „mindaz, ami a világban él és van – mondja a Zohár –, egyedül és csakis az emberért él és van. Az ég minden lényt érte tart meg és tart fenn, és a lényeknek és a dolgoknak önmagukban sem értékük, sem jelentőségük nincs.”

A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.

A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója. Az anyagot megveti, de a megvetés csak utólagos igazolás: így ad magának elkésve felmentést azért, mert előzőleg eltaposta és kifosztotta. Az utóbbi évszázadok alatt elterjedt ellenséges magatartás az anyagi természet iránt elkésett és ügyetlen kifogás, hogy a figyelmet a lényegről elterelje. Az ember az anyagi természetet nem gyűlölheti, azt nem vetheti meg, annak nem lehet ellensége. Ez a haramia rossz lelkiismerete, aki képmutató moralitással kívánja magát önmaga előtt tisztázni. A tény az, hogy a történeti ember nem a természet apja, és a szeretet szellemét nem tudja realizálni. A földet nem is műveli többé, hanem módszeresen vagy módszertelenül, de fosztogatja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja; ezalatt egyre szegényebb lett, egyre vadabb, durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb, sekélyebb, ostobább, primitívebb és gonoszabb. Az őskor emberének életfeladata a szeretet szellemének realizálása, a szakrális életrend; ez a kultusz. A történeti ember életfeladatának az Én hatalmának megvalósítását érzi, ez az érzés alakította ki a vad, durva, zárt, önző, primitív életrendet, a profán életrendet. A magas szellemiség, amit idealitásban fenntart, realizálatlan marad; ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne. Az őskori és a történeti emberiség intenzív művelése között levő különbség ezzel világossá vált, s ezzel a modern korszak kérdését félre lehet tenni. A történeti emberiség alkalmas sötét alap volt arra, hogy azon az őskori művelés egész élességében megjelenhessen. Ha a történettel való összehasonlítás nélkül valaki az őskori művelést úgy határozta volna meg, hogy az minden ízében a pietással áthatott ember kultusza volt, más szóval a művelés az emberiség szakrális életrendje volt, azt a modern ember meg sem értette volna. A mai, úgynevezett kultúrával összehasonlítva azonban sikerült az őskori művelés természetét egész mélységében és igazságában felfedni.

 

…...

 

A világosság az őskor eltűnésével elveszett. Az aranykor letűnt. Az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, a föld rablójává lett, és a föld elsötétült. A természet esszenciái megromlottak, és a tevékenység nyomán nem virágzás, nem öröm, nem bőség, nem boldogság fakadt, hanem keserű és nehéz szükség, szenvedés, szegénység, éhség és nyomor. Az örömmel és hittel űzött kultuszból verejtékes munka lett. A szellem e munkáról levette kezét és visszavonult. Merő kultúra lett, üres, hiábavaló, terméketlen és fölösleges könyvtár-absztrak­ció, amely nem fakasztott egyetemes jólétet, nem teremtett egyetemes rendet, és nyomában nem nőtt egyetemes öröm. Az élet elszáradt, megkövesedett, durva lett, nehéz, felőrlő, kínos, sötét. Mert „vannak erők, amelyek szellemi valóságokat realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők”. „A szellemi valóságokat realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé állnak nyitva.” Abban a percben, amikor az őskor határán az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, hanem a természet rablója lett, befelé és felfelé lezárult, kifelé és lefelé kellett hogy megnyíljon. Tevékenységében már nem látott többé értelmet és célt; nem tudta, hogy az ember egyetlen feladata a földből paradicsomot teremteni. Elvesztette szellemét, elvesztette eszméit, elvesztette isteneit, elvesztette örömét, boldogságát, és ő maga elveszett a munkában, a külső dolgokban, a földet kifosztó hatalmi ösztönben, a természet kizsákmányolásában. A művelés már nem kultusz volt, hanem csupán kultúra.

 

 


2017. október 22. vasárnap
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz