Lányi Viktor: PUCCINI TURANDOTJA AZ OPERAHÁZBAN

1927. Nyugat folyóirat

Az opera magyarországi bemutatója a Magyar Királyi Operaházban volt az 1926-27-es évadban

Gyönyörűek az öregkor végső nagy erőfeszítései, - ha sikerülnek. Segantini híres alkonyati szimbólumát juttatják eszünkbe. A csúcspontig megtett út kanyarulataira, tisztásaira és szakadékaira kiegyenlítő, rútat-szépet egybemosó homály borul, de a hanyatlás lejtőjét tragikus glóriával sugározza he a lemenő nap. Az öregedő, beteg testű Puccini, amikor utolsó művészi tettére ajzotta föl képzeletét, nagyot akart, nagyobbat, mint bármikor előbb. És talán az olasz zenei géniusz örök, teremtő fiatalsága, amely az aggastyán Verdiből a Falstaff csodáját varázsolta elő, ez a nagyszerű faji vitalitás magyarázza meg, hogy a művész kimagasló, szilárd építésű alkotással, posthumus nagy sikerrel tudta megkoronázni életútját.

Kétségtelen, hogy Puccini művészi etikájának elmélyülését, kiteljesedését jelenti a Turandot. Nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy ezt a művet csak a világháborút átélt Puccini írhatta meg. A háború előtti évtizedek balsejtelmeket leplező, önáltató hedonizmusát senki sem szolgálta ki bódítóbb füszerekkel, mint ő s kívüle talán még vele sokban rokon északi művésztársa: Wilde. S amint az Élet királyából saját egyéni katasztrófája kiváltotta a Readingi ballada és a De Profundis szenvedésben megtisztult költészetét, - a világösszeomlás élménye ugyanúgy termékenyítette meg és sarkalta énjének pozitívabb, általánosabb érvényű kifejezésére Puccinit.

Mindenekelőtt a Turandot formai stílusa, műfaji elgondolása az, ami egészen újszerű jelenség Puccini művészetében. A századforduló nagy operaköltője élete művének zömét a naturalizmus és impresszionizmus zenedrámai, vagy pontosabban: melodrámai összefoglalójaként alkotta meg. Művészi szintéziséből következett mindenkori tárgyválasztása is. Ösztöne, kultúrája, beidegzettsége elfordulást parancsolt az opera idealizmusától, szertartásosságától, hősi pózaitól. Művészi világnézetét a kothurnusnál jobban jelképezte a pantalló, a frakk, a prairienadrág, a munkászubbony. Lánglelkű elődjének, Verdinek oeuvre-jéből a Traviata modern légköre, szenzibilitása hatott rá legközvetlenebbül. Első műve, a Manon Lescaut, a rokokó stílusvirágaitól eltekintve, ebből a hangulattalajból fakadt. A humorosan érzelmes városi idillt kereste a Bohéméletben, a polgári forradalom vérgőzét és erotikáját a Toscában, az illuzióit vesztett nyugati lélek exotikumszomja vezette el a Butterfly-témához, a yankee-világ romantika-csökevénye és a filmkorszak előszele jut kifejezésre a Nyugat leányában. Idegélet, pszichológizmus, couleur local, túlfinomult brutalitás, választékos részletmunka, szalon-, műterem- és plein-air hatások szellemes szembeállítása és keverése: ezek a megkülönböztető jegyei Puccini művészi egyéniségének, ahogyan felsorolt fő műveiben megmutatkozik.

A három egyfelvonásos ketteje, az Angelica nővér s kivált a Gianni Schicchi már érezteti a Puccini stílusszemléletében küszöbön álló fordulatot. Az Angelica csak katolikus elemeivel nyúlik vissza az olasz múltba A Schicchi egész tárgyával, zenei szövésével és formai beállításával ott gyökeredzik a renaisaance-ban, amely a barokkot szülte s amely a bel-cantonak és a commedia dell'arte-nak, a vígopera e két éltető forrásának volt a melegágya. Ez a két dióhéjalkotás szerves előzménye annak, hogy Puccini érdeklődése élete végén a műfaj nagy stílusa felé fordult és a Turandotban a hősi operának tradicionálisan nagyvonalú, de egyénien átérzett, elemeiben és hatásában korszerű remekét alkotta meg.

Hogy ily eredményhez jusson, nem kellett megtagadnia múltját, nem volt szüksége rá, hogy ünnepélyessé merevítse leleményét, rideg pózokba kényszerítse természetes gesztusait. A Turandot partitúrájában megtaláljuk a régi Puccinit is, az emberi érzelmek és szenvedélyek szuggeráló erejű tolmácsát, a nagyszerű hangfestőt, a csillogó dallammozaikok ízléses ötvösét, a drámai izgalmak és szinpadi hatások biztos fölényű, jó szemmértékű művészét, messzi tájak hangulatainak, idegen népfajok lelkivilágának bűvészkezű fölidézőjét. De a dimenziók megnőttek és itt aztán megmutatta Puccini, hogyan tud ő bánni a dimenziókkal. A Turandotnak egyik leglényegesebb főszereplője a tömeg, az ősi Peking tarkabarka kínai népe, amely nem puszta jelenlétével, hanem szélsőséges izgalmával, teljes aktív részvételével követi és fejleszti a dráma eseményvonalát. S még ha láthatóan nincs is a színen, Puccini a külső karok, zenekarok, fanfárok legváltozatosabb alkalmazásával mesterien tudja éreztetni, hogy a dráma hőse és hősnője közt dúló, életre-halálra szóló szellemi és szerelmi párviadal egy rabszolgasorban tartott, de titkos erőktől mozgatott, óriási nép sorsát dönti el.

A tömegizgalomnak ez a hatalmas feszültsége határozza meg a módot, ahogyan Puccini két hősét, élesen jellemezve, a rivalda elé állítja. Egy-egy monomániás szenvedélynek végső kicsendülése ez a két operaszerep. Turandotban az érintetlen nő gőgje fokozódik a kegyetlen perverzségig. Kalafban a mindennel dacoló, mindenkin, még önmagán is dacoló férfiakarat acélja hevül a fehér izzásig.

A szoprán és tenor teljesítőképességének végső határán mozog az énekfeladatuk is. A rejtvény-párbaj jelenetétől kezdve egyenest szerkezeti jelentőséget kap a damaszkuszi pengék gyanánt összecsapó két orgánum felső kvintje. Bizonyos, hogy a magas fekvésben való éneklés itt nemcsak a parádés külső hatást szolgálja, hanem az alakító énekesek lelki feszültségének az abnormitás szféráiba való felfokozását is. Lélekzetállító e két lélekóriás összecsapása a szenvedély őrült lázában. A viharban virágként elpusztuló Liu fájdalmas lírája, Timur atyai bánata, a vén császár átszellemült, fantasztikus fensége, a minisztermaskarák rezignált humora adja meg a szükséges hangulat-ellentéteket.

Operaházunk derék munkát végzett a Turandot előadásával. Ebben a zenélésben, ebben a színjátszásban, ebben a rendezésben legalább kilencven-százalékig ott van, amit a mű követel, de föltétlen százszázalékig, amit a pesti Opera ma adhat. S ez nem kis szó, mert egyebek közt Márkus László zsenialitását, Rékai Nándor tehetségét, Roubal Vilmos odaadó munkáját, a karok és a zenekar kifogástalan részvételét s a különböző szereposztásokban Székelyhidy Ferenc, Sándor Erzsi, Tihanyi Vilma, Bodó Erzsi, Relle Gabi, Palló, Laurisin, Szügyi, Toronyi, Vencell és Székely kiváló produkcióit jelenti. S mindezek összefoglalásaként a szerencsésen megszilárdult Radnai-rezsim tevékeny szellemét, becsületes törekvését arra, hogy újból megszolgálja s egyben megszilárdítsa azt a kitartó érdeklődést, amellyel a közönség a színház iránt viseltetik.