Harmat Árpád Péter: A mindennapi élet a középkorban

részlet

A középkor egyik legfőbb jellemzője az emberek társadalmi jogállásának születési alapon történő meghatározása. Ez azt jelentette, hogy aki a középkorban nemesnek született, az soha (vagy csak elvétve) került személyi függés alá, aki viszont jobbágyként jött a világra, az soha, vagy csak nagyon ritkán válhatott szabad emberré. Ez a berendezkedés eleve magában hordozta a lakosság nagy többségének – főleg a 85-90 százalékot alkotó parasztságnak - az elnyomását, sőt esetenként terrorizálását. A középkor emberének élete így sokban különbözött a mai ember életétől, és életkörülményeiket vagyoni helyzetük mellett a megszületésük pillanatában rögtön kialakult társadalmi pozíciójuk alapjaiban határozta meg. A középkori népesség körülbelül 90 százalékát a parasztság alkotta, (régiónként szűk határok közt eltérő volt ez az arány a kontinensen), a városi életforma - főként a középkor első harmadában - elenyésző mértékben terjedt el. Kijelenthető, hogy a középkori lakosság túlnyomó többsége vidéken élt. A városiasodás és ezzel együtt a polgárság megjelenése a középkor második felét - legtöbb helyen a korszak legvégét - jellemezte és eleinte csak bizonyos régiókat érintett, mint például Észak-Itália, Flandria, vagy Anglia. Európa nagy részén főleg a középkor első felében a parasztság önmaga állított elő mindent amire szüksége volt. Azok a társadalmi elemek akik nem a földből éltek, hanem például kereskedtek, vagy valamilyen kézműves jellegű, iparos tevékenységből tudták magukat és családjukat eltartani csak a reneszánsz és humanizmus elterjedésének korában (14-15. századtól) képeztek társadalmi rétegként definiálható tömeget. A korszak döntő többségét tehát a polgárság alig néhány százalékos aránya jellemezte.

A parasztok lakóházai többnyire nyomorúságos viskók voltak (vályog és fa kalyibák), bizonyos országokban (pl. Anglia) földbe vájt egy légterű "odúszerű" házak, melyekben a kémények kialakítása is csak a 11. századra valósult meg. Az ablakokban nem voltak üvegtáblák, csak legfeljebb juhhártya akadályozta meg, hogy bevágjon a szél, a hó és az eső. Az üvegablakok eleinte csak a templomokban jelentek meg a gótika korában. A polgárok házaiban, majd az egyszerű paraszti otthonokban csak sokkal később, az újkorban lett általános az üvegablak használata. (A nyugat-európai polgári házaknál a források szerint már az 1500 -as évek elején megjelentek üvegablakok.) A társadalom alig 5-10% -át alkotó nemesség jelentős része kisebb nagyobb kővárakban élt, melyekben a 11. századtól szintén megjelent a kémény, és főnemesi családok hölgytagjai számára a külön szoba. (A nemesek aránya Lengyelországban volt a legnagyobb, ahol 10% fölötti arányt is elért, és Franciaországban volt a legkevesebb, ahol az egész korszakban 5% alatt maradt.) A néhány százaléknyi papság egy része kolostorokban, a főpapság gazdag kúriákban vagy püspöki várakban élt.  A várlakók többsége azonban egyetlen nagy közös teremben evett és aludt, ahol a padlót szalmával szórták fel.

Életkörülmények: A bútorok közül még a vagyonosabbaknál is csak az ágy, a pad, az asztal és a karosszék jelent meg; ingóságaikat ládákban tartották, amelyek egyben ülőalkalmatosságként is szolgáltak. A parasztok gerendákból ácsolt, szalmával fedett kunyhókban laktak, melyek többségben szabad tűzhely volt. A berendezést csak a legszükségesebb szerszámok egészítették ki. A paraszt általában egy váltás ruhával rendelkezett, melyet köpönyeg egészített ki, a fehérnemű sokáig ismeretlen volt. A világítást az ókorhoz hasonlóan fáklyák és mécsesek szolgáltatták. Az étkezéseken a jómódúaknál a hús, a jobbágyoknál a gabonából készült ételek voltak túlsúlyban. A jobbágycsaládok főként kását fogyasztottak, egyszerűen vízben megfőzve valamilyen gabonafélét. (A középkorban a nemesi családok férfitagjainál jelentős volt a hús - főleg vadhús - fogyasztás, így sokszor szenvedtek köszvénytől, ami a húsételek gyakori fogyasztása miatti húgysav felszaporodásától alakult ki.) Urak és szegények egyaránt általában közös tálból ettek, evőeszközeink közül ekkor még csak a kést használták. A keresztes hadjáratok hatására - amikor Európa kapcsolatba került a keleti kultúrával - kezdett elterjedni a keleti pompaszeretet, a finomabb ételek, fűszerek, értékesebb kelmék (pl. kínai selyem), díszesebb bútorok iránti igény. A szegényes ételeket innentől tudják végre ízesíteni. (Ekkortól jelenik meg például a ruhafestés, a színes ruhák használata, hiszen a föníciaiaktól a kontinens átveszi a ruhafestékek alkalmazását.) Elterjed a porcelán használata, megismerjük a keleti tudományok vívmányait. A keresztes háborúk után 300 évvel viszont a Szent Földet meghódító Oszmán Birodalom elzárta (legalábbis megnehezítette és vámokkal sújtotta) az Ázsia felé irányuló kereskedelmet. Mivel Európa emiatt nélkülözte a korábban megszokott ázsiai termékeket, így új útvonalakat kezdtek keresni Ázsia felé. Részben ez volt a nagy földrajzi felfedezések megindulásának az egyik oka.

Bár a parasztság életét jórészt a munka töltötte ki, az egyház által támogatott vagy ellenzett ünnepeken alkalom nyílott azért a szórakozásra is: falusi versenyekre, játékokra, s a földesúr borának, esetleg az otthon készülő almabornak fogyasztására. A 13. században bontakozott ki az a népi kultúra (folklór), melynek hagyományai a 15-16. századi parasztság életében immár dokumentáltan fellelhetőek (farsang, karácsonyi rítusok, ballada, bolondünnep stb.) A paraszttömegekre mindig is nagy hatással voltak a vándorprédikátorok, a világvégét hirdető tanítók, a misztikus elképzelések, valamint az egyház tanításai. (A társadalom alsó rétegéből sokszor indultak az egyház által eretneknek bélyegzett, s üldözött mozgalmak, melyek csúcspontjai a 14-15. századi nagy parasztfelkelések jelentették.)

Kiszolgáltatottság és "ököljog": A középkorra nagy mértékben volt jellemző a kiszolgáltatottság és ököljog, ugyanis a parasztság minden szempontból ki volt szolgáltatva földesurának, ugyanakkor jobbágyok egymás közti viszonyaiban nagyon sokszor az erősebb elve (vagyis az ököljog) érvényesült. A parasztok mivel nem rendelkeztek földtulajdonnal, a föld használatáért adót fizettek a királynak, a földesúrnak (9-ed), és az egyháznak (10-ed) illetve folyamatos szolgáltatásokat kellett nyújtaniuk uruknak. Ilyen szolgáltatás volt az ingyenmunka, vagy robot, melyet a földesúr saját földjén (majorság, vagy allódium) kellett rendszeresen teljesíteniük. A robot mennyisége koronként és tájegységenként eltérő volt. A korszak kezdetén a robot rendszerint az év ünnepnapjaira esett, majd a 15. századra már havonta egy napot tett ki, végül az újkorban a legtöbb helyen már hetente robotoltattak. (Magyarországon a 18. századra 1-2 nap gyalog vagy igásrobot volt előírva). Emellett rendszeresen tartoztak a földesúr felé ajándékokkal, az állam felé pedig a katonák beszállásolásával (portio) és hadiszállításokkal (forspont). A parasztok felett a földesúr szabadon ítélkezhetett, ezt biztosította a pallósjog (jus gladii).

A középkori parasztok iszonyúan sok adó és szolgáltatás mellett szinte az egész kontinensen nyomorúságos körülmények közt éltek! Nem részesültek oktatásban, egészségügyi ellátásban, jogvédelemben, és állandóan dolgozniuk kellett. Náluk volt a legmagasabb a csecsemőhalandóság és legalacsonyabb a várható élettartam. Rendszerint rossz higiéniai körülmények közt éltek, mindenkinek rossz volt a foga, sokan egész életükben küzdöttek a tetvek, bolhák, élősködők támadásaival. Mindezek mellett tűrniük kellett a gyakori háborúkat, sőt a középkor első felében Nyugat-Európára jellemző rabló lovagok fosztogatásait is.

A polgárság ahogyan már szó volt róla főleg csak Angliában, Flandriában, Franciaországban és Észak-Itáliában tudott magának jelentősebb jogokat kivívni mégpedig a 13. - 14. századra. Középkelet-, és Kelet Európában (főként Oroszországban) viszont egészen az újkorig tartott mellőzöttségük. A polgárság főként a 12-13. századi városiasodással tudott megerősödni, és vagy a manufakturális körzetekben (Flandria és Anglia) vagy a kisebb feudális elnyomást felvonultató térségekben (Észak-Itália, Svájc) játszott szerepet a történelmi folyamatokban.

Betegségek és halál: A középkor embere számára döntő volt egyházához való tartozása, és a kor társadalmában elfoglalt helye (nemes, polgár, jobbágy) az, hogy milyen joghatóság alá tartozik, milyen kiváltságai vannak. (Csak ezután következett a mai szempont: nyelv, szülőföld) Az élet és a halál problémáját is másféleképpen élték meg, hiszen a halál a mindennapi életük velejárója volt. Általánosan elmondható, hogy a gyermekek fele meghalt 5 éves kor alatt, az asszonyok tekintélyes része nem élte túl az első szülést, és szinten minden társadalmi rétegben alacsony volt a várható élettartam. Megfékezhetetlenek voltak a gyógyíthatatlan betegségeket terjesztő járványok. Ezen kívül gyakori volt az éhezés, így a legyengült társadalom védtelen volt a járványokkal szemben. A városok higiéniai hiánya is rendkívül magas volt, mindez köszönhető volt a kor egészségügyi tapasztalatlanságának. Az egyház kezében lévő betegápolás sokáig szinte minden betegség gyógykezelésére az "érvágást" alkalmazta. Ennek során a beteg szervezetéből tekintélyes mennyiségű vért távolítottak el, ugyanis egy korabeli elmélet szerint - melynek alapjául az ókori nedvtan, a humorálpatológia szolgált - a testnedvek arányának megváltozása vagy azok elszennyeződése okozza a nyavalyákat. Logikusnak tűnt tehát, hogy a gyógyításhoz a megbetegített testnedveknek a testből történő elvezetése szükségeltetik. A nedvelvezető beavatkozások tehát a test megtisztulását szolgálták. A betegségtől amúgy is legyengült emberek az érvágások után szinte mindig rosszabbul lettek, így elmondhatjuk, hogy a középkori "gyógyítás" a reneszánsz és humanizmus megjelenésével együtt járó szellemi fellendülésig majdnem mindig többet ártott mint használt.

A középkori emberek számára nagy veszélyt jelentettek a városokban gyakran jelentkező a tűzvészek. A középkori családokban mindennapos volt a halál, együtt kellett vele élni: sok volt az árva. A nők a férfiakkal szemben alárendelt szerepet játszottak; nem lehettek a politika, a kultúra és a vagyon igazi részesei. A nőkről alkotott kép a korszakban árnyaltabbá vált, s az eredendő bűn okozója mellett megjelent a lovagi nőideál. Más volt a gyermekek szerepe is. Mai értelemben nem volt gyermekkoruk, mivel már egészen kicsi korban „furcsa felnőttként” kezelték őket, amit jól kifejez a ruházkodásuk: a felnőttekével megegyező ruhadarabokat viseltek. A gyermekek többnyire családjuktól elszakítva nőttek fel, a nemesek apródként főúri udvarokban, az iparosok inasként.

(...)

Európa két leginkább urbanizált (városiasodott) vidéke Flandria és Észak-Itália volt. A 13-15. század között biztosan csak Párizs lakossága haladta meg a 100 ezer főt, s talán a 200 ezret. Flandria két nagyvárosa, Brugge és Gent meghaladta az 50 ezres lakosságszámot. Itáliában Bologna, Firenze, Genova, Milánó és Róma lakossága 50 és 100 ezer között ingadozott, a százezres lélekszámot a középkorban azonban Párizs mellett csak Velence érte el. A német lakosságú területek legjelentősebb városainak (Köln, Augsburg, Nürnberg) lakossága 30-40 ezer közt mozgott. Hasonló volt a helyzet Angliában is. Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannak bírt a városban. Nagyobb városokban az iylenek a lakosság kisebb részét alkották. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem volt beleszólásuk a város ügyeibe. A XIII. század végére vagy a XIV. század elejére sok városban a polgárság alsóbb rétegei kivívták, hogy a leggazdagabb patrícius családok mellett az ő képviselőik is részt vehessenek a város vezetésében. Így került Flandria vagy Itália némely jelentős városában a céhek kezébe a város irányítása.

Magyarországi várostípusok

A XIV. századi magyar történelemben Károly Róbert, Nagy Lajos, majd Luxemburg Zsigmond egyaránt felismerték annak jelentőségét, hogy a kiskirályok - illetve később bárói ligák - uralta országban csak a városok jelenthetnek hatékony támogatást a mindenkori uralkodó számára. A felismerést a tettek követték, s mindhárom uralkodó 1308 és 1437 közti majd másfél évszázadban aktívan támogatta a városfejlődést. Az első magyar céhek Nagy Lajos idején jelentek meg, és kialakult a szaporodó számú magyar városok három típusa. Az első a mezőváros volt, mely ugyan földesúri joghatóság alatt állt, de adóját egyöszegben fizethette ki, és  a többnyire mazőgazdasági tevékenységből élő lakossága többnyire vásártartási joggal is rendelkezett. (Ilyen hatalmas mezőváros volt Debrecen is.) A középkori magyar városok második típusát a szabad királyi városok alkották, melyek felett már maga a király gyakorolta a földesúri jogokat is. Ez a várostípus rendelkezett a legtöbb kiváltsággal: szabad elöljáró (bíró, pap) választás joga, vásártartási jog, árumegállító jog. A szabad királyi városokat legtöbbször városfal övezte. A legnagyobb magyar városok mind ide tartoztak, így Pozsony, Buda és Kassa is. A harmadik típust a bányászvárosok jelentették, melyek különleges és nagyon fontos bányatevékenységük folytán szintén jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ide tartozott: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya.

(...)

A kereskedelmi útvonalak

Európa gazdasági fellendülése a XI-XIII. században három kereskedelmi útvonalat hozott létre, a levantei (Földközi-tenger), a Hanza (Balti-tenger) és a kettőt összekötő szárazföldi útvonalak képében. A keresztes hadjáratok révén Európa megismerte és megszerette Ázsia luxustermékeit, a különböző fűszereket, a kínai selymet és porcelánt, a föníciai festékeket, az üvegtermékeket, a drágaköveket … stb. Ezek Európa felé történő kereskedelme során jött létre a Levantei kereskedelmi útvonal, mely Ázsiából vezetett a föníciai partokra, ahonnan az itáliai kereskedővárosok (Velence, Genova) hajósai biztosították az áruk továbbszállítását Európa kikötővárosaiba. Az általános európai prosperitás révén idővel lehetővé vált, hogy a hajók visszafelé is vigyenek árukat, elsősorban gyapjúszövetet, lenvásznat, fémárukat. Sorra létesültek az itáliai városok kereskedelmi telepei, lerakatai, a fondacok a szíriai, egyiptomi és kis-ázsiai partokon. Az itáliaiak – elsősorban a velenceiek – teljesen kezükbe kaparintották Bizánc kereskedelmének és gazdasági életének ellenőrzését és irányítását.

(…)

A középkori járványok

A középkor legjelentősebb járványa a pestis volt. A pestis (más néven dögvész) a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott betegség az ókorban főleg Dél-Európát, a Római Birodalmat és Bizáncot sújtotta. A VI–XVII. sz. között azonban elárasztotta és folyamatosan uralta egész Európát. Kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul Louis Sigmond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a „fekete halál” kifejezés). A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa erődjébe az ostromló kipcsákok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt hajókon menekültek Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába. A pestis áldozatainak számát – az 1347-1668 közötti idôszakban – 25 millióra teszik. A betegség a XVIII. sz. végére kelet felé fokozatosan kiszorult Európából, a járványok titokzatos megszunésére nincs biztos magyarázat. A lepra (scabies norvegica) a középkorban egész Európában igen elterjedt volt. A betegeket leprosoriumokba kényszerítették, ahol a maguk, meglehetôsen szigorú törvényei szerint éltek, a társadalomból kirekesztve, koldulásból tengették életüket.

(...)

Időszámítás a középkorban

A jogbiztosító céllal kelt okleveleken ugyanis mindig feltüntették a kibocsátás dátumát, igaz, nem a napjainkban használt év-hó-nap megjelöléssel. Az év jelölésére több lehetőség is kínálkozott. Az egyik legelterjedtebb az uralkodási év volt. A császárok Nagy Károly, a pápák I. Hadrianus óta, a magyar királyok következetesen II. András óta jelölték, hogy az oklevél trónra lépésük hányadik évében kelt. Az uralkodás kezdetének ismerete lehetővé teszi az ilyen évjelölés pontos átszámítását. A számolásból adódó esetleges pontatlanságokat a napjainkban is használatos keresztény évszámítás megjelenése és elterjedése küszöbölte ki. A keresztény éra kezdőpontja Krisztus születése. Először Dionysius Exiguus római apát alkalmazta, érvényre jutását pedig Beda Venerabilisnak köszönhette, akinek Az időkről című munkája révén valamennyi keresztény népnél elterjedt. A többi számítási módot azonban csak a középkor végén tudta teljesen kiszorítani, s a pápai oklevelekben is csak a 10. század második felétől alkalmazták.

A különféle érák létezése mellett nehézséget okoz, hogy a középkorban helyenként változott az év kezdő napja. Az azóta egyeduralkodóvá vált január 1-jei évkezdést - habár ismerték - a 14. századig ritkán alkalmazták a hivatalos okiratokban, krónikákban. Csak a 16. század után vált Európa-szerte általánossá. Emellett évkezdő napnak számított március 1.; március 25.; húsvét - annak ellenére, hogy évről évre más napra esett (pl. Franciaországban); szeptember 1. (a bizánci császárságban és a görög vallást követő népeknél), valamint a leginkább elterjedt december 25., karácsony. Magyarországon többnyire ez utóbbi volt használatos. A 13. századtól elvétve előfordult január 1-jei évkezdés is, amely a december 25-31. között írt oklevelek esetében nehezíti meg a helyes dátum megállapítását.

A napi dátumot a középkorban is jelölhették a mai formában, megjelölve a hónapot, napot, ez volt azonban a legritkább. Magyarországon például leginkább az egyházjogi ügyekben tevékenykedő közjegyzők kelteztek ily módon. Az általuk kibocsátott oklevelek mennyisége azonban csupán töredéke a hazai oklevéltermésnek. A hónapok latin elnevezését a középkor a rómaiaktól vette át, s azóta is ezt használjuk: januarius, februarius stb. Emellett több nemzeti nyelvben a hónapoknak létezett más elnevezése is. A magyarban például a hónap legjelentősebb egyházi ünnepéhez kapcsolódott.

(...)

A középkorban nem ismerték a ma használatos egy-egy évre szóló naptárt. Úgynevezett öröknaptárt használtak, amelyben csak az állandó ünnepek és a szentek nevei szerepeltek a maguk változatlan helyén. A mozgó ünnepek és a vasárnapok jelölésére az úgynevezett aranyszám és a vasárnapi betű szolgált. A számítás megkönnyítésére gyakran egy naptárkeréknek nevezett ábrát mellékeltek. Ez a számunkra nehézkesnek tűnő keltezési módszer olyannyira népszerű volt, hogy még a 16. század végén, teljesen protestáns vidékeken is a szentek ünnepei szerint kelteztek hivatalos és magánjellegű iratokat egyaránt.

A középkori ember számára az idő múlását legplasztikusabban az egymást követő ünnepek eljövetele jelezte. Egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai és a bírósági határnapok.

(...)

A kötelezően megtartandó ünnepeket Magyarországon elsőként a szabolcsi zsinat határozatai írták elő 1092-ben. Az itt felsorolt ünnepek száma - a vasárnapokon kívül - 28, míg az 1493-ban megtartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat már ötvennél is több ünnep megtartásáról rendelkezett. Az ünnepeket parancsolt és nem parancsolt ünnepekre osztották fel. Míg az utóbbit csak az egyházi szertartásokban kellett megtartani, addig a parancsolt ünnepek a hívőknek is két kötelességgel jártak: misehallgatással és a szolgai munkáktól való tartózkodással. Az ünnepek sorából a karácsony és a húsvét mellett - jelentőségét tekintve - mindenütt kiemelkedett az egyházközség saját védőszentjének ünnepe, amely az év egyik legjelentősebb helyi eseménye volt. A nagy búcsújáró helyek, mint például Várad is, ezen az ünnepen vonzották a legtöbb hívőt.

A lovagi kultúra

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett.

(...)

Lovagi életmód:

A lovagok nevelése 5-7 éves korukban kezdődött. A fiúk apródként megtanulták a lovagi szolgálat szabályait és a fegyverforgatást. Az apródokból 15-16 évesen fegyverhordozók lettek, akik ekkor sajátították el a lóháton való harc fortélyait. A fegyverhordozók 5-7 év elteltével válhattak lovaggá, miután elsajátították a hat lovagi művészetet: lovaglás, úszás, ökölvívás, sólyommal való vadászat, sakk, versírás. A lovaggá avatásnak két formája volt: az egyik a felövezés: amikor a lovag megkapta övét, kardját és arany sarkantyúit, a másik a lovaggá ütés, amikor egy idősebb lovag megérintette a térdelő lovag jobb vállát. Ezután a lovagnak egész életében be kellett tartania a lovagi kódex szabályait: védelmezni a nőket, védelmezni az elesetteket, védelmezni a keresztény egyházat, szolgálni a hűbérurat. Legbecsesebb fegyverük az egyenes, kétélű kard volt. Közelharcban gyakran használtak csatabárdot, buzogányt és fokost. Ezt a fegyverzetet egészítette ki a tőr, amellyel a legyőzött ellenfélnek adták meg a kegyelemdöfést. A lovag teljes fegyverzete 25-30 kg-ot nyomott. (…) A lovagi felszerelés igen drága volt, esetenként meghaladhatta egy kisebb falu értékét.

 


2017. október 22. vasárnap
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz