W. A. Mozart  halála körüli legendák

 

Meggyőző bizonyítékok hiányában a kutatók eddig Mozart özvegye, Constanze és annak húga, Sophie Haibel évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseire alapozták elméleteiket, de fellelhetők még a zeneszerző fia, Karl Thomas dátumozatlan feljegyzései és a Mozartot utolsó napjaiban felkereső bécsi orvos leírásai is. További iránytűként szolgálhatnak Mozartnak a családtagjaihoz – főként apjának – írt, a betegségének végső stádiumát taglaló levelek.

 

Mozart és Salieri

Mozart és Salieri kapcsolatáról számtalan anekdota, valótlan történet kering. Helyzzük most más világításban ennek a két zeneszerzőnek a kapcsolatát, hogy hiteles képet kaphassunk kettejük viszonyáról.

Elöljáróban szögezzük le, hogy a két ember nem táplált egymás iránt gyűlöletet, Mozart családi levelezésből azonban kitűnik, hogy csak Mozart apja, Leopold tekintette fenyegetésnek Salierit fia karrierje szempontjából. Egyetlen kivételtől eltekintve Mozart csak pozitív dolgokat írt Salieriről.

Mozart és Salieri viszonya persze nem volt éppen rózsásnak nevezhető, az 1781 és 1791 közötti évtizedben Salieri a bécsi operaélet központi szereplője volt, és ez a kelleténél sokkal nehezebbé tette Mozart operaszerzői érvényesülését. Meglehet, Salieri féltékeny volt Mozartra, de mindketten igyekeztek tartani magukat az illendőséghez. A Varázsfuvola egyik előadása előtt Mozart kocsit küldött a zeneszerzőért, aki - ez derül ki Mozart leveleiből - nem győzte dicsérni a darabot.

Nyilvánvaló, hogy a sikeres Salieri könnyedén megakadályozhatta volna Mozart császári operamegrendeléseit, vagy 1787-es udvari kamaramuzsikussá ill. 1791-ben a Stephansdom segédkarmesterévé való kinevezését, de nem tette. 1791 szeptemberében II. Lipótot cseh királlyá koronázták, az ünnepségsorozat keretében Salieri két Mozart-misét (K. 317 és 337) is előadott Prágában, október 13-án pedig Mozart páholyából és meghívására nézte meg a Varázsfuvola előadását, s Mozart szavaival „mindent a legnagyobb figyelemmel hallgatott végig; a nyitánytól a zárókórusig nem volt egyetlen szám, amely bravót, vagy bellót ne csalt volna ki belőle”. Bizonyíthatóan meglátogatta a beteg Mozartot 1791 decemberében, és egy beszámoló szerint részt vett a temetésén. Mozart halála után tanítványául fogadta az 1791-ben született, s később sikeres zongorista-karriert befutott Franz Xavert, a legfiatalabb Mozart-gyermeket. Salieri egyik tanítványa, a Beethovennel és Schuberttel is személyes kapcsolatban álló zeneszerző, Anselm Hüttenbrenner (1794-1868) visszaemlékezései szerint Salieri mindig a legnagyobb tisztelet hangján beszélt Mozartról.

 

Első legenda/ a mérgezés

Salieri mérgezte meg Mozartot

Salieri, aki 1774-es udvari kinevezésétől 1824-ben bekövetkezett haláláig a korszak egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb zeneszerzője volt. Utolsó éveire erős szenilitás kínozta, s egy szanatóriumban – de nem elmeotthonban – hunyt el. Halála előtt Bécsben elterjedt a pletyka, miszerint Salieri azt mondta volna, hogy ő mérgezte meg Mozartot (a szóbeszéd – miként arról beszélgető-füzetei tanúskodnak – még Beethoven fülébe is eljutott), 1825-ben azonban Salieri két gondozója állította, hogy soha nem hallottak tőle ilyesmit. Salieri „rossz hírét” Mozarttal kapcsolatban – amit számos irodalmi mű erősített meg az utóbbi két évszázad során –, Leopold ültette el az utókorban, s ezt megerősítette, hogy Constanze soha nem cáfolta meg a Salieri „ármánykodását” illető híreszteléseket Mozart halála után, ő ugyan említi, hogy Mozart mérgezésre gyanakodott, de ő maga sosem hitt benne.

Salieri a betegágyán azt mondta Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: "halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak kedves Moscheles".

 

Második legenda/a mérgezés

szabadkőművesek

A 19. század elején megszületett másik elmélet szerint szabadkőműves páholytársai mérgezték meg, mert Mozart föllebbentette a fátylat a rend titkairól, vagy azért, mert kifigurázta a szabadkőművesség szertartásait. Egy szerelmi háromszög története is fölmerült. Franz Hofdemel, szabadkőműves páholytársa és hitelezőjé mérgezte volna meg féltékenységből Mozartot. Való igaz, hogy Hofdemel felesége, Magdalena zongoraórákat vett Mozarttól, és a pár boldogtalan kapcsolata szörnyű végkifejletbe torkollott. Mozart halálának másnapján Hofdemel féltékenységi rohamában nyitott borotvával rátámadt feleségére, az arcát borzalmasan összekaszabolta, majd öngyilkos lett.

A szabadkőműves-gyilkosság elmélete is nélkülöz minden valóságalapot. Ha a rend tagjai nehezteltek volna Mozartra a Varázsfuvola miatt, akkor nem rendeltek volna tőle kantátát 1791 novemberében, vagyis bő egy hónappal a Varázsfuvola bemutatója után. A szabadkőműves rendtársak ráadásul nagyban segítették a későbbiekben Mozart özvegyét, anyagi támogatással és jótékonysági koncertek szervezésével egyaránt.

Tudományos magyarázat

A mérgezések legendáját a tudomány egyértelműen elvetette, hiszen betegségének lefolyásáról pontos leírások állnak rendelkezésünkre. A halotti anyakönyvben „heveny forróláz” szerepel a halál okaként, s bár Mozart halálos betegségét számos orvos és orvostörténész vizsgálta az elmúlt évtizedekben, biztosan csak annyi állítható, hogy egy járványszerűen fellépő betegség okozta Mozart 1791. december 5-én, 00:55-kor bekövetkezett halálát. Sokáig úgy vélték, reumás láz végzett Mozarttal, a ma legelfogadottabb elmélet szerint streptococcus-fertőzést kapott -valószínűleg a szabadkőműves páholyban kapta el, akkoriban épp járvány volt Bécsben -, melynek következtében Schönlein-Henoch-purpura és veseelégtelenség lépett fel, végül pedig agyvérzés és tüdőgyulladás okozta a halálát. A Mozart betegségének tüneteit taglaló korabeli dokumentumokban gyulladt bőrkiütésekről és fájdalmas ízületi duzzanatokról olvashatunk. Az azonban tény, hogy már gyermekkorában is beteges volt: megkapta a himlőt és a hastífuszt is, 1784-ben pedig átesett egy súlyos vesebetegségen is. 1791. december 6-án Mozart kezelőorvosa a következőt jegyezte be a halotti bizonyítványba a halál okaként: „heveny kásahimlő”.

Harmadik legenda

Requiem

 

Tény, hogy a gyászmisét titokzatos körülmények között rendelte meg egy ismeretlen, a legendákat kedvelő utókor számára végtelen távlatokat nyitott, s a legkülönbözőbb feltevések láttak napvilágot.

A Requiem keletkezéstörténete egy ideig rejtélyesnek tűnt. A megrendelés valóban nem volt mindennapi: 1791 nyarán egy ismeretlen küldönc névtelen levelet hozott Mozartnak, amely a kor szokásos retorikai fordulataiba ágyazva azt kérdezi, hogy elvállalná-e egy halotti mise megírását, s ha igen, mennyit kér érte, s mikorra tudna elkészülni a munkával? Mozart válaszában az állt, hogy vállalja a munkát, határidőt nem tud mondani, de tudni szeretné a megrendelő kilétét. A küldönc hamarosan újból megjelent a Mozart által kikötött összeggel, azzal az ígérettel, hogy azt az elkészült mű átadásakor tekintélyes jutalommal toldják meg, s a figyelmeztetéssel, hogy a megrendelő személye után ne kutakodjék.

A megrendelő kilétével kapcsolatban azonban hamar találgatások kezdődtek és legendák kaptak szárnyra, a bizonyító erejű dokumentum napvilágra kerüléséhez azonban több mint másfél évszázadot kellett várni. 1964-ben Otto Erich Deutsch (1883-1967), osztrák zenetörténész bukkant rá egy dokumentumra a Bécs melletti kisváros, Wiener Neustadt levéltárában, amelyet egy bizonyos Franz von Walsegg-Stuppach gróf egyik zenésze írt 1839-ben. Ebből az derül ki, hogy Mozart gyászmiséjét Walsegg gróf rendelte meg, 1791 februárjában elhunyt felesége emlékére. A zenekedvelő gróf, aki maga is aktívan zenélt, gyakran rendelt műveket neves zeneszerzőktől, amelyeket aztán maga lemásolt, hogy zenészeinek aztán saját alkotásként adja tovább azokat. Ezt a gyakorlatot szerette volna a gyászmise megrendelésekor is folytatni, vagyis felesége halálának első évfordulóján, 1792 februárjában a saját neve alatt mutatta volna be Mozart Requiemjét.

Mozart nemsokkal halála előtt, szeptember 7-én az alábbiakat írta egy ismerősének:

"A fejem zavart, számolok a végzettel, s annak az Ismeretlennek a képe állandóan szemem előtt lebeg. Folytonosan magam előtt látom, amint kér, sürget és türelmetlenül követeli a munkást. S én folytatom, mert a komponálás kevésbé fáraszt, mint a pihenés. Egyébként nincs mitől rettegnem. Érzem abból, amit állapotom megmond világosan: ütött az órám. Meg kell halnom, itt a vég, mielőtt igazán örülhettem volna képességeimnek. Pedig az élet oly szép volt, a pályám oly sok boldogságot ígért, mikor elindultam! Dehát a végzetén senki sem tud változtatni, bele kell törődni a Gondviselés akaratába... Be kell hát fejeznem halotti énekemet - nem szabad, hogy befejezetlenül hagyjam."

Az egyházzal való szakítása az utolsó pillanatig megmaradt: nem hívott magához papot, és amikor kétségbeesett felesége titokban elküldte húgát a közeli templomba, a pap nem volt hajlandó elmenni a nagybeteg zeneszerzőhöz.


Mozart halála után az özvegye a Süssmayr által befejezett változatot az ismeretlen megrendelő - vagyis Walsegg gróf - mellett elküldte Lipcsébe is a Breitkopf & Härtel kiadónak. A gróf végül csak 1793 decemberében mutatta be a művet (Walsegg-féle).

1793. január 2-án, 11 hónappal a Walsegg-féle bemutató előtt azonban mát felhangzott Bécsben Mozart Requiemje egy jótékonysági koncerten, amit Van Swieten báró szervezett Mozart özvegye és az árvái javára.

Az idők folyamán egy másik romantikus elképzelés is lábra kapott, hogy ugyanis Mozart a saját maga számára komponálta volna a Requiemet. Ezt az elképzelést Mozart halálát követően hamis Mozart-levelekkel is igyekeztek alátámasztani. Ez a nézet azonban könnyedén cáfolható: a Requiem megrendelése 1791 nyarán érkezett, Mozart életének egyik legaktívabb periódusában, s ekkor még semmilyen jel nem mutatott arra, hogy néhány hónapja van már csak hátra.

 

Temetés

Mozart testének halál utáni sorsa korántsem tükrözte, hogy egy korszakos zseni hunyt volna el. Az orvosi dokumentáció használhatatlan, boncolás nem volt, 24 órán belül eltemetik, és a holttest elveszett, mert a temetés körülményei miatt az elhantolás helye az özvegy számára is bizonytalan.

(Az új opera, A varázsfuvola bemutatójára szeptember 30-án került sor. Nem sokkal azonban Mozart a bemutató után megbetegedett. Rövid időre jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagynia otthonát. Mozart gyulladásos láz tüneteivel esett ágynak, duzzanatok és kiütések keletkeztek a testén, rossz volt a közérzete, fájt a háta. December első napjaiban jobban lett, sor került ekkor a Requiem elkészült részleteiből egy rögtönzött próbára. De még aznap este ismét heves rosszullét fogta el, elvesztette az eszméletét és december 5-án, nem sokkal éjfél után meghalt.)


 

A legendával ellentétben temetésének napján nem zuhogott az eső, és a korabeli bécsi szokásoknak megfelelően csendben, tömegsírba temették, a városon (Bécs) kívüli Szent Márk temetőben.

A legenda azt tartja, hogy senki nem volt hajlandó kifizetni az eladósodott zeneszerző temetési költségeit, ezért jeltelen tömegsírba temették, és utolsó útjára csak a kutyája kísérte el. A valóságban Mozartot egy „szegénysírba” hantolták el. A Wiener Zeitung 1791. december 7-ei száma szűkszavúan közölte: „E hó 5-én meghalt Wolfgang Mozart cs.k. udvari zeneszerző.”

A legendák szerint a sírásók emlékeztek rá, hogy hova temették a zeneszerzőt. Évekkel később exhumálták a sírt, ám, hogy hova kerültek Mozart maradványai, máig nem ismert. Sírja ismeretlen maradt. Mivel ezeket a sírokat tízévente felszántották, amikor felesége, Constanze két évtized múltán meg akarta keresni férje nyugvóhelyét, már nyomát sem találta.

 

Constanze a következő években számos kéziratot eladott, majd 1809-ben hozzáment Georg Nikolaus von Nissen (1761-1826) dán diplomatához. Von Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, mely a szerző halála után, 1828-ban jelent meg.

 

Forrás: figaro.postr.hu, Fazekas Gergely, múlt-kor.hu

 

 

 


2017. október 18. szerda
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz