Wolfgang Amadeus Mozart (teljes nevén Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophillus Amadeus Mozart) (Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.) osztrák muzsikus, zeneszerző, a bécsi klasszikusok egyik vezéralakja, az európai komolyzene történetének egyik legnagyobb alkotója, az egyik legjátszottabb és legismertebb szerző, aki szinte minden műfajban alkotott a (kamarazenétől a szimfóniákon és versenyműveken át egészen az egyházi zenéig, ill. az operákig).

 

(...) Senki se gondolja, hogy olyan egyszerű lenne tudni, kivel és mivel is van dolgunk, amikor Mozartról beszélünk. Mozart gazdag életműve rövid, ám mozgalmas életével együtt magában foglal valami olyat, ami sehogyan sem fejthető fel: sajátos titkot, ha úgy tetszik. És titkát látnunk kell ahhoz, hogy megértsük, miért gyakorol oly eleven hatást zenéje (és zenéjével együtt személye) egészen a mai napig.

Aki csak egy kicsit is felfedezte magának, és megpróbál beszélni róla, annak szavai látszólag leküzdhetetlen dadogásba fúlnak. Így történt Søren Kierkegaard-ral is, aki egy ízben azzal fenyegetőzött, hogy ,,az egyházfitól az egyháztanácsig az egyház egész szervezeti rendjét felforgatja,,, hogy mindenkivel elismertesse: minden nagy férfiú között Mozart a legnagyobb; ellenkező esetben ,,kilép,,, elveti ,,hitüket,,, s olyan szektát alapít, ,,amely nem egyszerűen Mozartot tiszteli a legjobban, de rajta kívül nem is tisztel mást,,. De nem nevezte-e már az oly visszafogott Goethe is a zenében utolérhetetlen ,,csodának,, Mozartot? És nem azt látjuk-e számtalan más, kevésbé híres embernél is, hogy bár józanul egybevetik zenéjét korábbi és későbbi komponistákkal, rendkívüli jelzők (,,egyedülálló,,, ,,páratlan,,, ,,tökéletes,,) jutnak eszükbe róla? Csak rejlik itt tehát valami titok. Persze felvetheti valaki, hogy nem jó elhamarkodottan ítéletet alkotnunk. Lehetséges ugyanis, hogy aki Mozartot magasztalja, valójában Beethovenről vagy Schubertről beszél, hiszen utolsó műveiben Mozart már előre felvillantotta legkiválóbb eredményeiket. Korai és középső korszakának darabjainál pedig a dicséret könnyen érheti a zeneileg amúgy is hallatlanul termékeny 18. század valamely felhasznált stílusformáját. Nemrégiben meg is próbálkoztak azzal (a kísérlethez kellett némi bátorság), hogy Mozart egész életművét (éppúgy, mint az Ó- és Újszövetség esetében!) ama számtalan hatás elkülönítésével boncolják fel, amelyet korai és késő korszakában befogadott és feldolgozott: inspirálói között voltak J. S. Bach fiai, s végül maga Bach is, közöttük volt Händel és Gluck, Joseph és Michael Haydn, és még oly sok német, olasz és francia zeneszerző, akit ma már alig ismer valaki. Talán éppen azért volt ,,egyedülálló,,, mert nem valami újat hozott, nem forradalmat vitt végig, nem akart különleges lenni, hanem a korabeli zene áramából táplálkozott, a korabeli zene áramába merülve komponált, csak éppen ezt a zenét félreismerhetetlenül sajátlagosan szólaltatta meg - mert éppen tanítványként (és pontosan tanítványi minőségében ,,páratlanul,,) tudott és akart mester lenni. Sőt talán nem is csak annak a kornak a zenéje csendül fel nála. Nem lehetséges-e, hogy a korai és késői Mozart senki máséval össze nem téveszthető alaphangja magának a zenének az alaphangja? Lehet, hogy a zene alaphangjának időfölötti formáját érte el és szólaltatta meg? Talán éppen ezért oly nehéz vagy egyenesen lehetetlen konkrétan meghatározni, mi adja a mozarti zene lényegét. És tanácstalanságukban talán ezért jutnak kivételes jelzők azok eszébe, akik számot próbálnak adni maguknak és másoknak Mozartról.

Elhangzott olyan vélemény, hogy Mozart zenéjében gyermek (nyilván ,,isteni,, gyermek), az ,,örök ifjú,, szól hozzánk. Aki így vélekedik, arra is gondolhat, hogy fájdalmasan rövid ideig élt, de arra is, hogy vitathatatlanul gyanútlan és naiv volt minden gyakorlati kérdésben (nővére kemény véleménye szerint különösen házassága terén - és nem utolsósorban a pénzügyekben), s beszélgetések során és kivált leveleiben még élete utolsó életében is egy csomó kurta-furcsa dolgot engedett meg magának. A hiteles beszámolók szerint ráadásul a különcségei éppen akkor voltak a legmeglepőbbek, amikor a legkeményebben vetette bele magát a munkába. De ha már ,,gyermeknek,, akarjuk tekinteni (egy ízben Jacob Burckhardt hevesen tiltakozott e minősítés ellen!), jobb, ha arra gondolunk, hogy a művészetének technikáját valóban mesterien ismerő és ismételt kísérletekkel szüntelenül finomítani igyekvő Mozart sosem terhelte azzal a hallgatóságát (különösen nem a munkáiban!), hogy újra meg újra csak szabad, vagy mondjuk azt: gyermeki játékát kínálta neki. Még mélyebbre hatolunk azonban, ha észrevesszük, hogy, mint mondották róla, ,,egy ártatlan gyermekhez hasonlóan,, egyszerre tud ,,mosollyal és fájó panasszal fordulni felénk, anélkül, hogy szabad lenne magatartásának okáról faggatnunk,,. És gondoljunk csak bele abba is, hogy Mozartnak nem adatott meg, hogy a szó szoros értelmében gyerek lehessen: már hároméves korában a zongoránál ül, négyévesen hibátlanul játszik kisebb darabokat, egy évvel később már maga is komponál ilyeneket, apja egyidejűleg fáradhatatlanul okítja latinra, olaszra, franciára és főként a zene tudományára, hatévesen koncertkörutat tesz, majd hétévesen újra, ezúttal három és fél éven keresztül (eljutva Párizsba, Londonba, Amszterdamba, hazafelé pedig Genfbe, Lausanne-ba, Bernbe, Zürichbe, Winterhurba és Schaffhausenbe is!). Tizennégy és tizenhét éves kora között (miközben folyamatosan operákat, miséket, szimfóniákat, vonósnégyeseket stb. komponál) háromszor is Itáliába utazik. És később is ugyanígy folyik az élete! Gyermek lenne? Aligha, inkább igazi kikent-kifent (ilyennek látta 1763-ban Frankfurtban Goethe), de szüntelenül gyakorló és alkotó csodagyerek, akit álmélkodva csodált és kitüntetésekkel halmozott el a nagy Mária Terézia, Franciaország királya (ne feledkezzünk meg Madame de Pompadourról!) és az angol király, akit szakemberek tanulmányoztak, XIV. Kelemen pápa ,,lovaggá,, emelt, az egyik bolognai tudós társaság pedig a tagjai közé választott. Mindez igen komoly és serény apja irányítása mellett zajlott (Mozart számára ,,nyomban a Jóisten után,, következett), aki fia ,,tehetségének,, kibontakoztatását és ,,hírnevének,, elterjesztését egyaránt helyesnek és szükségesnek tartotta Isten dicsőségére (ami gyermeke tettekben is kifejeződő egyetértésével találkozott). A svájciak számára szörnyűség hallani, hogy ,,Wolferl,, teljesen el volt zárva, illetve fel volt mentve az iskolai oktatás jótéteményétől! Mivelhogy más tennivalója akadt! Elképzelhető, hogy harminchat éves korában a halálát okozó ismeretlen betegség csíráit itt, rendhagyó ifjúkorában kell keresnünk. Az is csodaszámba megy, hogy annak idején nem kerekedett belőle felfújt kis hólyag: talán egyszerűen azért nem, mert nem volt ideje rá. Csak éppen olyan gyerek nem volt soha, mint a többi: ez volt az ára annak, hogy magasabb értelemben ,,gyermek,, lehessen. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk erről, máskülönben könnyen ostobaságokat gondolhatunk és mondhatunk a kérdésről.

Egy időben Mozart zenéjét előszeretettel nevezték kellemtelinek és derűsnek, őt magát pedig a kikezdhetetlen derűjű rokokó hirdetőjének tekintették, sőt szinte Napistennek állították be. ,,Május gyermeke,,, aki ,,derűs orcáján boldog mosollyal,, jár-kel a ,,múlhatatlan kékségű ég,, alatt - ilyennek énekelte meg a szintén fiatalon elhunyt svájci zeneigazgató, Friedrich Theodor Fröhlich (1803–1836). Mozart azonban nem volt ilyen, és ma sem tekinthető ilyennek: nem ilyen volt az élete, a zenéje pedig végképp nem. Amikor egy angol kortársától, aki személyesen is ismerte, megkérdezték, hogy ,,boldog,, ember volt-e, az kurtán csak annyit felelt: ,,Sohasem volt.,, Nem lenne szabad elfeledkezniük erről azoknak, akik szerint zenéje olyannyira ,,boldogító,,! Ide tartozik az a sejtésünk is (bár több, mint sejtés), hogy bár Mozart elég gyakran volt szerelmes, voltaképpen - Musica úrnőn kívül - soha nem szeretett igazán nőt. És tudnunk kell azokról a negatívumokról is, amelyek következtében később elhidegült édesapjától, kellemetlen helyzetbe került Colloredo salzburgi érsek szolgálatában, ismételten művészi csalódások érték Bécsben, családja állandó pénzhiánnyal küszködött, s végezetül ledöntötte a betegség. Mozart sokat nevetett, de egyáltalán nem azért, mert olyan sok oka lett volna rá, hanem mert (és ez egészen más) mindennek ellenére lehetősége és szabadsága volt a nevetésre. Mert hát ez is igaz - és alighanem ez az igaz abból a tündérmeséből, amelyet Mozartról, ,,május gyermekéről,, hallhatunk: hogy tudniillik (századunk egyik éles elméjű francia íróját idézve) sohasem ismerte a kételyt. Ez teszi oly felzaklatóvá és megnyugtatóvá zenéjét: egészen egyértelműen olyan magaslatról száll felénk, ahonnan (mert ott minden megismerhető!) látható a létezés jobb és bal oldala, az öröm és a fájdalom, a jó és a rossz, az élet és a halál, mindkét dimenzió a maga valóságában, de határoltságában is. Ó, a mi jó öreg Hans Georg Nägelink (,,A legszentebb éj,, szerzője), aki éppen műveinek jellegzetes kontrasztjai miatt dorgálta meg Mozartot! Hogyan is lehetett ennyire félreérteni őt ebben a vonatkozásban? Nem, Mozart nem volt szangvinikus, nem volt optimista (még a legpompásabb dúr-tételekben, a szerenádokban és a diverimentókban sem, sem pedig a Figaróban vagy a Così fan tuttéban!). De éppúgy nem volt melankolikus, nem volt pesszimista sem (nem pesszimista a rövidebb és a hosszabb g-moll szimfónia, nem az a d-moll zongorakoncert, még a disszonancia-kvartett, sőt a Don Giovanni nyitánya és vége sem!). Mozart a valóságos, a kettősség szabdalta életet foglalta zenébe, ennek ellenére azonban Isten jó teremtésének talaján, s ezért (erre vonatkozik, amit győzedelmes ,,kelleméről,, hallunk) folyamatosan balról jobbra fordulva, sosem fordítva. Mozartnál semmi sem lapos, és semmi sem nélkülözi a mélységet. Mozart nem éri be akármivel. De nem is hagyja elragadtatni magát, sosem esik lázba. Egyszerűen csak konkrét határok között elmondja, hogy milyenek a dolgok. Zenéje ezért szép, jótékony és megindító. Nem ismerek egyetlen más zeneszerzőt sem, akiről elmondható lenne ugyanez.

Mozart egyetemes. Nem győzünk csodálkozni azon, mi minden szóba kerül nála: a menny és a föld, a természet és az ember, a komédia és a tragédia, a szenvedély minden egyes formája és a legmélyebb belső béke, Szűz Mária és a démonok, az egyház emelkedett liturgiája, a szabadkőművesek különös ünnepélyessége és a táncterem, az ügyefogyottak és az eszesek, a gyávák és a - valódi vagy látszólagos - hősök, a hűségesek és a hűtlenek, az arisztokraták és a földművesek, Papageno és Sarastro. És mintha mindannyiukra nemcsak úgy valamennyire, hanem teljes lényével gondot fordítana: esőt és napfényt bocsát mindkét csoportra. Ha nem tévedek, ez tükröződik abban, ahogyan (szeretetteljesen, de mintegy önkéntelen szükségszerűséggel) az emberi énekhangok vagy (a koncertművekben) egy-egy meghatározó szólóhangszer és a kíséretet biztosító (de annál mindig többet is nyújtó) vonósok és fúvósók közti kapcsolatot kialakítja és elrendezi. Betelhetünk-e annak hallgatásával, ami a mozarti zenekarokban zajlik, folyik és mozog, hallgathatjuk-e eleget, mi minden bukkan fel nála váratlanul, de mindig a megfelelő helyen, s érvényesül a maga sajátos emelkedettségében vagy mélységében, a maga hangszínében, mintha kicsiny keresztmetszetben az egész kozmosz dalra fakadna? Mert az ember Mozart pontosan a kozmoszt hallotta és - miközben ő maga csak közvetített - fakasztotta dalra! És ezt akár ,,páratlannak,, is nevezhetjük. Ám még ekkor is beleütközünk valamilyen rejtélybe. Ismereteink tükrében nem állíthatjuk, hogy Mozart akár csak a legcsekélyebb mértékben is érdeklődött volna korának gazdag természet- és szellemtudománya, művészete (nem számítva a zenét), például a klasszicista költészet iránt. A könyvtárában megvoltak Goethe költeményei; a költőhöz való viszonya konkrétan azonban csak az ibolyáról szóló dal megzenésítésében mutatkozott meg. Tudomásom szerint a korabeli irodalomról - legalábbis írásban - csupán annyi mondanivalója volt, hogy megemlítette Chr. F. Gellert halálát (egyik ifjúkori levelében ,,tudósként,, említi), és humorral elegy személyleírást nyújtott a költő Wielandról, akit 1777-ben futólag megismert Mannheimban. Annak végképp semmi nyoma írásaiban, hogy élt volna a korban egy Immanuel Kant nevezetű személy! De olyan szakaszra sem emlékszem a leveleiből, ahol ne csupán érintőlegesen szólna arról, milyen benyomást gyakoroltak rá hazájának és az általa beutazott országoknak a tájai és építészeti alkotásai. Mörike Prágai utazás című híres elbeszélésében arról olvasunk, hogy Mozart az elébe táruló látványban gyönyörködik - de az elbeszélő inkább a képzelőerejére támaszkodik, mintsem a valóságra. És valószínűleg azok igyekezete is hiábavaló, akik az egykori Salzburg és környezete alapján próbálják megérteni Mozart alakját. Mozartot azonban szemlátomást a korabeli politikai események sem érintették és foglalkoztatták különösebben (ne feledjük: köztük volt a francia forradalom kirobbanása is). Vagy idézzük fel azt az anekdotát, miszerint Marie-Antoinette, a hatéves főhercegnő, Franciaország későbbi boldogtalan királynője segítő jobbot nyújtott a bécsi udvar ragyogó parkettjén megcsúszó gyermek Mozartnak, aki cserébe váratlanul házassági ajánlattal rukkolt elő? Valóban úgy tűnik, hogy, alakuló-változó emberi és művészi kapcsolataitól eltekintve, egész életében csak az kötötte le igazán a figyelmét, ami a zenéhez kapcsolódott.

Felmerül a kérdés, hogy mégis honnan ismert mindent olyan pontosan, ahogyan azt zenéje tükrözi: legalább olyan jól, mint Goethe, akinek minden dimenzióra, a természetre, a történelemre és a művészetre egyformán érzékeny szemléletmódját látszólag egyáltalán nem ismerte - és kétségkívül jobban, mint a történelem milliónyi olvasottabb, a szó bevett értelmében ,,műveltebb,, és érdeklődőbb koponyái, a világ és az ember ismerői? Nem tudok választ adni a kérdésre. Olyan szervei kellett hogy legyenek, amelyeknek köszönhetően kifelé tanúsított különös zártsága ellenére valójában egyetemesen tudta érzékelni mindazt, amit megingathatatlanul egyetemesen is adott vissza azután.

Bach zenéjével ellentétben Mozart muzsikája nem hirdet üzenetet, és Beethovenétől eltérően nem is életvallomást fejez ki. Mozart nem tantételeket önt zenébe, és végképp nem saját magát. Megítélésem szerint mesterkéltek és erőltetettek azok a felfedezések, amelyekre e két vonatkozásban jutottak, különösen késői alkotásainál. Mozart semmit sem akar mondani: Mozart csak énekel és hangokat szólaltat meg. Ily módon pedig semmit sem erőltet rá arra, aki hallgatja, nem követel tőle döntést és állásfoglalást, egyszerűen csak szabaddá teszi. Alighanem akkor kezdjük örömünket találni benne, ha hajlandók vagyunk elfogadni ezt. Egy ízben a halált az ember valódi, legjobb barátjának nevezte, aki minden nap megjárja az ember gondolatait, és Mozart műveiben kézzelfogható, hogy ő maga valóban naponta gondolt is rá. De ennek sem kerít nagy feneket, az emberben egyszerűen csak felsejlik a gondolat. Még csak Isten dicséretét sem akarja zengeni. De pontosan ezt teszi: alázatával, amely révén, úgyszólván merő eszközként, felhangoztatja, amit nyilván hall, ami Isten teremtéséből behatol lényébe, felszáll benne, és kikívánkozik belőle.

Ezek után már csak egy megjegyzést komoly szakértők által is fanyalgással emlegetett egyházi zenéjéről. Sokan túl világinak, sőt túlságosan is operákat idézőnek nevezik - és a zeneszerző mentségére fantáziátlanul azt hozzák fel, hogy csupán a kor általános divatját követte. Mindebből annyi igaz, hogy egyházi darabjaiban valóban nem tett eleget annak az ismert programnak, miszerint a hangoknak csak a szavakat szabad szolgálniuk és megvilágítaniuk. De valóban ez lenne az egyházzene egyetlen elképzelhető programja? Mozart másrészt az operáiban sem járta ezt az utat. Ha a hallásom nem csal meg, a zenei hangok egyházi és egyéb darabjaiban egyaránt szabad ellenpólusát alkotják a szövegnek, amelyre íródtak. Erőt merítenek belőle, együtt haladnak vele, körültáncolják. Megfelelnek neki - ami azonban azt jelenti, hogy tőle független, önálló életet nyernek és bontakoztatnak ki. Mozartnál ugyanakkor a konkrét hangok a konkrét szavaknak felelnek meg, a konkrét kompozíció az adott szövegnek, és sosem valami másnak. Szabadkőműves zenéje nem lehetne a Requiem muzsikája. Másfelől a c-moll mise szopránjával (a Laudamus ténél és az Et incarnatus estnél) semmiképpen sem énekeltethette ugyanazt, mint például a Figaro apródjával a ,,Ti, kik ismeritek a szív vágyait,, résznél stb.: jóllehet és mivel mindkettejüknek ugyanazt az egyedi hangszínt adja. Mindkét esetben hallja és tiszteli a szöveg konkrét tartalmát és jellegét, de mindkét esetben a saját zenéjét adja hozzá - a szöveghez igazodó, de igazodása ellenére is önálló, szuverén képződményt. Hogy zenéje megfelelőképpen viszonyul-e a szöveghez, azt minden esetben külön-külön meg kellene vizsgálnunk, még az egyházi szövegeknél is (és nem szabad előítéleteket keltenie bennünk az egyházi és a világi zene általános megkülönböztetésének). És így alighanem fokozatosan ráébrednénk, hogy zenéje - bár egészen meglepő formában - teljességgel összhangban van az egyházi szövegek objektív állításaival. Talán azért, mert Mozart egyházi hangzásvilágát is olyan helyről hallotta meg és adta tovább, ahonnan Isten és a világ ugyan nem olvad egyetlen egésszé, de meglátható és fel is tűnik az egyház és a világ pusztán relatív különbsége, feloldhatatlan összetartozása (bár nem téveszthetők és moshatók össze): mindkettő Istentől ered, mindkettő Istenre irányul.

Végül egy fájdalmas tény: rövid alkotóperiódusához képest nagyon sok mű maradt fenn Mozarttól - de talán még több az olyan alkotás, amelyet nem ismerhetünk, és nem is fogunk megismerni. Mozart ugyanis egész életében előszeretettel rögtönzött, azaz a képzeletére hagyatkozva szabadon játszogatott a hangszernél: nyilvános koncertjein éppúgy, mint kicsiny hallgatóság körében (olykor órák hosszat is), és senki sem jegyezte le utólag, amit játszott - egész világot alkotnak ezek a csak egyszer felhangzó és aztán végérvényesen szertefoszló Mozart-darabok!

Hogy milyen volt a külseje? Biztosan nem olyan, amilyennek a legtöbb fennmaradt kép ábrázolja (valamelyest mindegyiken a Napisten lép elénk!). Valószínűleg a sógora, Joseph Lange által 1782-ben festett (befejezetlenül maradó) olajkép közelíti meg - külső és belső okokból - a legjobban a valóságot. Mozartnak kék szeme és hegyes, nem igazán rövid orra volt, egy másik angol leírása szerint ,,feltűnően kistermetű, egészen sovány és sápadt volt, fejét dús, szép szőke haj borította, amelyre mintha büszke is lett volna,,. Amúgy szeretett billiárdozni, táncolni és élvezte - a puncsot: ,,láttam, hogy nagyon sokat fogyasztott ebből az italból,,. Nem mondhatnánk, hogy megkapó személyiséget mutatnak be nekünk! Hogy ki és mi is volt, azt rendszerint nyilván nem lehetett látni, csak akkor vált láthatóvá (vagy talán akkor is csak meghallhatóvá), amikor zongorához ült. Akkor azonban a hatalmas Wolfgang Amadeus Mozart volt. Legyünk hálásak, hogy legalább az ilyenkor történtek roppant visszhangján keresztül el tudjuk érni őt!

Fordította: Görföl Tibor

 

Wolfgang Amadeus Mozart a legnagyobbak közé tartozott. Életét számtalanszor feldolgozták, megírták, megfilmesítették. Tudjuk, hogy csodagyerekként kezdte, hogy becsvágyó apja Leopold, aki, ha nem is zseniális, de kiváló zenész és még jobb pedagógus volt, fiát maga tanította, vele koncertezett Európa szerte. Tudjuk, hogy a basáskodó apa, s a szabadelvű, szabadkőművességgel is szimpatizáló Mozart közt a viszony később megromlott, s a fiú ettől kezdve csak magára számíthatott, mert apja kitagadta.

Szűk harminchat évet élt csupán, de monumentális életművének feldolgozására egy hosszú élet sem elég. Az utókor képtelen felfogni a csodát, hogy férhetett egy szimpla, rövid életbe ilyen monumentális életmű. Talán ezért kelt szárnyra személye körül oly sok mítosz, legenda, melyek mindmáig makacsul tartják magukat. Az obszcénen viccelődő, infantilis nőcsábászról, a megszállott szerencsejátékosról, a bohém, nemtörődöm életvitelről, alkotói képességeiről, miszerint egész zeneművek pattantak ki a fejéből és ezeket javítás nélkül jegyezte le. A lázadó, öntudatos „kamaszról“, aki nem tisztelt semmilyen földi hatalmat, s alkotótársaival fennálló viszonya is örök vita tárgya marad. Életénél csak halálát övezi nagyobb rejtély.

Az utókor, főleg olyan nagyszerű, ám történelmileg nem hiteles alkotások hatására, mint Milos Forman által megfilmesített Peter Shaffer regény, Amadeus, tényként fogadja el ezeket az állításokat. Valószínűleg az igazság – most is, mint mindig – valahol félúton jár. Ha ismerjük Mozart gyerekkorát, apjához fűződő viszonyát és azt a termékenységet, ami ilyen színtű monomániát feltételez, nem szabad csodálkoznunk azon, ha nem egy teljesen hétköznapi figurával állunk szemben. Mindazonáltal Mozart azon különnemű alkotókhoz tartozott, akik nem zenéltek, maguk voltak a zene. Ilyen költő volt a mi Petőfink is, aki szintén nem költött, maga volt a költészet, mert képtelen volt nem versben kifejezni önmagát. Hangulatai, életérzései, lelki rezdülései örökkön versként váltak le érzékeny idegszál-húrjairól. Mozartra is ez jellemző. Képtelenség különben elképzelni, hogy Mozart, ennyi tökéletes zeneművet lett volna képes megalkotni ilyen rövid idő alatt, ha számára a zeneköltés nehéz szüléssel jár.

Mozart életműve máig feldolgozatlan. Milliók élménye, hogy Mozart zenéjén valamiféle fény világít át, valami szépség és finomság. Mozart zenéjéről nem lehetséges beszélni csak a vizualitás nyelvén. A zene Isten nyelve mondta Menuhin, Mozart pedig a látható zenéje millióknak.

Mozart életútját kimozdulásainak puszta térbeli és időbeli mértéke is egyedülálló teszi: számára élni annyi volt, mint úton lenni. ”Szinte meglepőnek tűnhet, hogy Mozart utazásai után néhány hónap híján tíz évig Bécsben élt. Ám bécsi tartózkodása alatt is állandóan úton volt - a városon belül tizenhárom alkalommal költözött. Minden helyváltoztatáskor magával vitte azonban mérhetetlen zenei gazdagságú belső világát.”

Salzburg, München, Párizs, London, Itália, Mannheim, Prága és Bécs alkotják azokat az állomásokat, ahol Mozart megfordult. Eddig a kutatások valami hirtelen, megmagyarázhatatlanul kipattanó csodát láttattak Mozartban, az újabb kutatás azonban segíthet abban, hogy lássuk, Mozart tudatos, művelt, képzett komponista volt, akire kortárs szerzők sora hatott és közvetlensége tudatos munka eredménye volt.

Egyes életrajzírók Mozartot naiv gyermekké stilizálták át, isten vidám és naiv kedvencévé, mely úgy dalol, mint a természet csalogánya, aki mintegy alvajáróként, gondolkodás nélkül szerzi édes zenéjét. Itt azonban érdemes magát a szerzőt idézni: ” Alapvetően tévednek - mondotta egy alkalommal prágai életrajzírójának-, akik azt hiszik, hogy számomra a művészetem olyan könnyűvé vált. Biztosíthatom Önt, kedves barátom, hogy senki nem szentelt annyi fáradságot a zeneszerzés tanulmányozásának, mint én. Nem könnyen találni a zene olyan mesterére, akit ne tanulmányoztam volna át szorgalmasan, olykor többször is.”

Az európai zene egyik legragyogóbb csillaga. Együtt csodálhatjuk benne a kivételes, született tehetség nagyságát és egy gazdag, teljes értékű zenei korszak eredményeit. Édesapja Leopold Mozart egyházi muzsikus, hegedűművész, pedagógus, a sabzburgi érsek udvari zeneszerzője és másodkarmestere. Ő maga sváb, felesége Anne Marie Pertl osztrák származású. Hét gyermekük közül sajnos csak Nannerl és az utolsónak született Wolfgang maradt életben. Az apa hamarosan felismeri gyermekeinek kivételes zenei tehetségét, és minden egyéni ambícióról lemondva gyermekeinek nevelését tűzi ki életcélnak. A kis Mozart meglepő gyorsasággal tanul, sőt alig ötévesen zenét is ír. A két Mozart gyerek zenei tudását az egész város ünnepli, ezért a szülők úgy határoznak, hogy a város határán túl is bemutatják gyermekeik zenei tehetségét. A szülők a tizenegy éves Nannerllel, a hatéves Wolfganggal 1762-ben több évig tartó hangversenykörútra indulnak. Fellépéseik mindenütt szép sikert aratnak, és csodálatot, feltűnést keltenek. Münchenben a választófejedelem előtt szerepelnek, Bécsben Mária Terézia császárnő fogadja a kis művészeket. Ferenc császár tréfálkozva teszi próbára a kis Wolfgangot, amikor egy kendővel letakarja a zongora billentyűit, és így kell bebizonyítania egyedülálló tehetségét. Fél Európa a gyermek Mozartot ünnepeli, aki ezáltal megfordul legmagasabb társadalmi körökben is, és elsajátítja a szertartásos, mértéktartó udvariasságot, megismeri az európai élet felhőtlen eleganciáját, amely művészetére is hatással volt. Mozart korában a zene a hivatalos és magánünnepek tartozéka. A fejedelmi udvarok szinte egymással versenyezve rendelnek új műveket a jeles alkalmakra. Mozart élete végéig ontja a kedves, behízelgő szórakoztató zenét. Muzsikája - miután maga is jó táncos - szinte táncba csalogatja a vendégeket. Miután hazatérnek Salzburgba, újból a hercegérsek szolgálatába áll, de az a szolgálat már jóval több megaláztatást jelent számára, mint az előző érsek idején. Ezt az időszakot tehát a nyűgös zenekari munka és a komponálás öröme jellemezi. A divertimentók, szerenádok és szimfóniák mellett most már versenyműveket is ír, főleg zongorára, mert a közönséget továbbra is csak virtuóz zongorajátéka érdekeli, mint zeneszerzőt azonban semmibe veszi. 1785-ben mélyül el barátsága Haydnnel. Bécsben találkoznak először, s bár Haydn jóval idősebb Mozartnál, mégis igazi barátság szövődik kettőjük között. Haydn elismeri, sőt nagyra értékeli a nála fiatalabb Mozart tudását, s egyenrangú társnak tekinti őt. Mozart művészi alázattal megvallotta, hogy vonósnégyeseit "Haydn-minta" szerint alkotta. Beethoven, a bécsi klasszikusok legfiatalabb tagja is találkozott Mozarttal. A fiatal zeneszerző tizenhat évesen Bécsben keresi föl Mozartot, s kéri, hallgassa meg zongorajátékát, s fogadja őt tanítványának. Beethoven kezdetben elfogódott, de egy idő után - miután már játszott egy kicsit a zongorán - arra kéri a mestert, hogy játsszon egy dallamot, s ő bemutatja rögtönző képességét. Mozart nem kis ámulatára a fiatalember nagy mesterségbeli tudással, szinte fölülmúlhatatlan ügyességgel játszott. Mozart ekkor így szólt jelen lévő muzsikustársaihoz: "Erre a fiúra ügyeljetek, róla még sokat fog beszélni a világ!" Mozart halálának körülményeihez egy már-már legendává magasztosult történet kapcsolódik. Egy délután felkereste őt egy titokzatos, fekete álruhás megrendelő, aki gyászmise írására kérte föl a 35 éves zeneszerzőt. (Utólag kiderült, hogy az illető Walseg gróf volt, aki saját neve alatt akarta a művet kiadni). Mozart betegen is megfeszített erővel dolgozik, de a művet már nem tudja befejezni. Tehetséges tanítványa, Franz Süssmayer pótolta később a hiányzó részeket. Mozart Requiemje a műfaj legjelentősebb alkotásai közé tartozik. Egy följegyzés szerint élete utolsó délutánján otthonukban néhány barátjával a Requiem egyik tételét próbálták. Mozart az első ütemek után hangosan fölzokogott és félretette a kottát. "Ma éjjel meghalok, megmondtam, hogy magamnak írtam a Requiemet!" Így is történt. Az emberiség művészetét oly bőkezűen gazdagító zeneszerzőt senki sem kísérte el utolsó útján. 1791-ben azon a napon zuhogott a havas eső. Mozartot a bécsi temető tömegsírjába temették.

 

Forrás: amadeusmozart.uw.hu, múlt-kor.hu, blogger42.com


2017. december 13. szerda
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya