Tarnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra hanyatlása és a szebb jövő reménye

részletek

 

Végidős válságaink során számtalanszor elemezzük az erkölcsi és a gazdasági válságot, de szinte alig esik szó egy jellegzetes járulékos jelenségről, a kultúra válságáról, noha ez rendszerint időben megelőzi a másik kettőt. A jelentősége abban áll, hogy a vallás mellett a kultúra az a társadalmi jelenség, mely az ember, mint szellemi lény identitásának elsődleges meghatározója. A hitében meggyengült, s kultúráját veszítő teremtmény ki van szolgáltatva a sátán megsemmisítő dühének. A kultúra nem a fejlődés társadalmi „terméke”, amint azt a liberalizmus belénk sulykolt hamis dogmája tanítja; hanem a természetes és a természetfeletti szférák szakrális találkozása, mely térben és időben változhat, de lényege, hogy transzcendentális életerővel tölti el a teremtett világot. Mindenesetre szoros kölcsönhatásban áll a vallással és az erkölccsel, nem véletlen a kultúra és a kultusz közös szógyök. A nagy valláserkölcsi megújulások rendszerint megtermékenyítik a művészeteket, melyek az esztétikum erejével visszahatnak az ember lelki-erkölcsi életére.

 

Alapvetően kétfrontos támadást nyitottak a keresztény művészetek ellen: részben fokozatosan háttérbe szorították a kulturális hagyományok ápolását, részben megkezdték a kortárs művészetek elidegenítését a társadalomtól. Ezen felül sáskamódra ellepték a még pénzt hozó művészetek minden területét. Természetesen egy általuk kialakított, a hagyományos esztétikai értékeket tagadó és mellőző értékrendben az érvényesüléshez, sikeres karrierhez első sorban nem tehetség szükséges, hanem összeköttetések. S ezek köztük már több száz éve szövődnek. Annak arányában engedik a komolyzene kultuszát még virágozni, amilyen mértékben még némi bevétel haldoklása közben kisajtolható belőle... (A komolyzene kultuszának teljes beszüntetéséhez szükségük volt elsődlegesen az oktatásügy tökéletes ideológiai irányításának megszerzésére, melynek fontosságát szintén hangsúlyozta a jegyzőkönyv. Másodlagosan pedig a médiavilág kiépítésére és teljes kontrolljára, valamint ezen belül a reklámipar megteremtésére és irányítására is.) Megteremtik a mesterségesen létrehozott, folyamatosan alakítandó művészi-esztétikai divatízlést, melynek mérgét kábítószerként, szinte észrevétlenül szuggerálja a média a társadalmi tömegekbe. A hagyományok tiszteletét és értékeinek ápolását egyidejűleg „maradiság, haladásellenesség” címén gúny tárgyává teszik.

A racionalista oktatásügy liberális technokratává nevelő reáltárgyai a sikerorientált társadalomban amúgy is túlterhelik a diákokat, ennek „enyhítésére” fokozatosan korlátozzák, majd beszüntetik a hagyományos humán keresztény kultúra oktatását. A kortárs művészetben eleinte a „haladó, modern” alkotói stílusirányzatokat erőltetik és támogatják, melyben az esztétikum szerepét lassanként teljesen felváltja a kényszeres újdonságkeresés, szerzői individualizmus, polgárpukkasztó botránykeltés és a primitivizmusra való törekvés. Ez – egy vékony elit, szakmai sznobréteg kivételével – elidegeníti a társadalmat a kortárs művészetektől.

Az igénytelenségre nevelt polgár végül mintegy automatikusan fordul az értéktelen, olcsóan fogyasztható szórakoztatóipari könnyű műfajok felé, mely ugyanakkor tehetségtelen, élősködő művelőik számára is milliárdos bevételeket biztosít. A tehetség helyett a lobbizó korrupt kapcsolatok biztosítják a sztárok karrierjének lehetőségét. Így alakul ki a könnyűzene iparága, de még azon belül is kimutatható az egyre sekélyebbé váló nívó. E szennykultúra forrásává mára már tradicionálisan az USA vált, mely mintegy visszafertőzi Európa kulturális életét. Esztétikai ideológusaik természetesen megbélyegzik e kulturális moslék kritikusait, a kereslet-kínálat hazug piaci elvét hangoztatva, s arra hivatkozva, hogy az esztétikai ízlés mindig korfüggő és relatív.

Az érvelés rendkívül tetszetős, kár, hogy hamis. Az természetesen igaz, hogy egy-egy kor művészi stílusai, formái változnak és alakulnak az idő múlásával, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy objektíve egyenlő esztétikai értéket képviselne mindegyikük! Ha beszélhetünk egyes hanyatló korszakok válságáról, akkor az is logikusnak tűnik, hogy ezt esztétikai romlás is kísérheti a kultúra területén. (Pontosan azon hegeli elv alapján, mely szerint a mennyiségi változások egy határt elérve minőségivé alakulhatnak.)

 

…......

 

Korunk romlásának végső fázisa a reneszánsz idején kezdődik meg, ami nem abban áll, hogy az ember figyelme a transzcendens helyett emberközpontúvá válik; hiszen az ókori antik művészetek – emberközpontúságuk – ellenére a transzcendentális és a humán energiák egységét közvetítették és tükrözték. A reneszánszban ezzel szemben megfigyelhető a két világ lassú egymástól elszakadása és egymással szembe kerülése, melynek logikus következménye lesz majd a racionalizmus és a felvilágosodás egyre veszélyesebb ragályának elterjedése. A barokkban már nem az emberi istenül meg, sokkal inkább az isteni degradálódik emberivé. Mint minden korban, természetesen itt is adódnak szabályerősítő kivételek, ahogyan a legkiégettebb korokban is küld prófétát Isten, aki által felkínálja az eltévelyedett emberiség számára a visszatalálást az aranykorba. Ilyen prófétai személyiség volt – akár a reneszánsz idején B. Michelangelo – mindenek előtt J. S. Bach, kinek alkotói-esztétikai minősége ezért haladta meg kora bármely stilisztikai sablonját. Ehhez képest természetesen a klasszicizmus – minden esztétikai erénye ellenére – további hanyatlást jelent. A romantika idején megfigyelhetünk egy heroikus küzdelmet a középkorral elvesztett holisztikus látásmód visszaszerzésére, de ez már a „bölcsek” egyre aktívabbá váló manipulációi miatt sem vezethetett tartós sikerre.

A XX. század elejére megjelenik az avantgárdé, ez a mesterséges aberráció, mely végleg megkezdi a kortárs művészetek teljes elidegenítését az örök esztétikai értékektől. Egyidejűleg – mintegy alternatívaként – megjelenik az olcsó szórakoztatóipar, mely egyre igénytelenebb mesterséges tápot kínál a képzetlen rabszolga-tömegeknek.

….....

Nézzük végezetül, mi történt a zene világában! Az iskolákból kiszorított humán nevelés hiányában az operaházak, komolyzenei koncertek közönsége elöregedett, egyre kevesebb művészt képesek eltartani. Az operaelőadásokat a rendezők terrorja fullasztja botrányba, meghamisítva a szerző és a művek eredeti eszmeiségét.

Létezik-e a zeneesztétikai értékeknek objektív mércéje? Nos, a stílusváltozások során nem csupán a formai differenciálódás változásait figyelhetjük meg, hanem az arányok bizonyos mértékének objektív pszichológiai, esztétikai hatását is. A harmónia vagy diszharmónia érzetét keltő művészi elemek egyáltalában nem tekinthetők relatív értékűnek. Ezt bizonyítják az érzékelés határai is: például bizonyos lelki érzések érhetők el a hangerő dinamikai fokozásával, de ezt végletekig növelve eljutunk a hangnyomás olyan mértékéig, mely már csak azért sem keltheti többé esztétikai örömérzetünket, mert hallósejtjeinket szétroncsolva egyszerűen megsüketít! (Jellegzetes a diszkó- és rockkoncertek okozta maradandó halláskárosodás.) Ha a hangmagasságot, a frekvenciát növeljük vagy csökkentjük az emberi hallástartomány alá vagy fölé (infrahang vagy ultrahang); akkor sem tudunk már a rezgéshullámok segítségével esztétikai élvezetet nyújtani, mivel érzékelni sem vagyunk képesek e rezgéseket. (Pontosabban az infrahangok nagyon is kihathatnak, csak nem esztétikai élvezetet nyújtva: hiszen bizonyos mélységű és hangnyomású rezgésekre berezonálhatnak belső szerveink, melynek következménye enyhébb esetben hányinger, de súlyosabb esetben még halál is lehet!)

Ennél nehezebben bizonyítható, hogy például ha egy alaphang a felhangsorában fellelhető konszonáns hangokkal együtt szólal meg, az kortól és stílustól függetlenül esztétikai örömérzetet szül a hallgatóban; ezzel szemben a disszonáns hangzatok negatív lelki benyomásokat keltenek. Természetesen a konszonáns és disszonáns hangzatok váltakozása (harca) épp a drámai kifejezés eszköze lehet. A kérdés tehát itt elsősorban az, hogy a zenei kifejezések összbenyomása a remény vagy a reménytelenség felé vezeti pszichológiailag a műélvező hallgatót. Nos, ennek megítélése már eléggé nehezen meghatározhatónak és igazolhatónak tűnhet; ám az objektív értékek megismerésének korlátai nem jelentik, hogy ezen értékek nem is léteznek a valóságban. A művészet egyik legfontosabb funkciója, hogy a válságos idők embere számára ne csak tükrözze a kor iszonyatát, hanem reményt is adjon, az isteni aranykorhoz történő visszatalálásra. Hogy az elfajzott, dekadens devianciába hajszolt, kortárs művészetek esztétikailag képtelenek betölteni e funkciót, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalommal egyre jobban elidegenednek egymástól. Ha a kortárs zene esztétikailag kiutat és vigaszt nyújtana, logikus, hogy nem válna egyre vékonyabb „réteg-művészetté”, hanem egyre többen menekülnének hozzá vigaszért.

Lássuk most, mi a helyzet a könnyű műfajokkal! Ezeket eredetileg azért tenyésztették ki és menedzselték a „bölcsek”, hogy az erkölcsileg könnyed életszemléletet sugallják az ifjúságnak. Ezt már kezdetben világossá tette a hippi mozgalom, a szabad szerelem, a könnyű drogok használata e műfajok fogyasztói körében. Egy fiatal számára, aki kortársai okán eleve bizonyos divat-bizniszek éppen uralkodó könnyűzenei hatása alá kerül, fel sem merül, hogy szándékosan szoktatták káros, mesterséges tápanyagra, esztétikai kábítószerre. A könnyűzene történetében a stílusjegyek váltakozása mellett is vannak bizonyos formai elemek, melyek állandóaknak tűnnek, s épp ezekből vezethető le e műfaj objektív alkalmatlansága az esztétikai élvezetek katartikus, éltető hatására. Ezek a következők: a már említett hangerőfokozás a pszichés és halláskárosodás határáig. A szöveg pár soros, strófikus szerkezete, primitív és/vagy dekadens tartalma, a monoton ritmika túlsúlyba helyezése az amúgy csökevényes, torzószerű, és igénytelenül egyszerű dallami és harmóniai elemek hátrányára. Ezek a könnyűzene objektív, mérhető karakterei a XX. század második fele óta, mindmáig.

 Szerintem ez nagyon veszélyes öncsalás. Aki ugyanis esztétikai élvezetében nem válik egyre igényesebbé, az bármilyen nemes elvekről is hallgat szövegeket, a zene formai-esztétikai korlátai miatt nem tud kapcsolatba lépni a transzcendens erőkkel, így az eszmei tartalom nem tudja szellemi harcossá nevelni, ezért védtelen marad a korszellem erkölcsi kihívásaival szemben is. (Éppúgy, mint egy lelkes gárdista, aki nem kap folyamatos kiképzést, ezért az első bevetés során fizikailag kidől a sorból.)

 Hiszek az isteni, tiszta, szent tradíciókban. Hiszem, hogy csak az ősi gyökerekből juthat tápanyag a rügyekbe boruló tavaszi ágakhoz. Inkább próbáljuk megszerettetni az ifjúsággal Bachot, bármennyivel nehezebb is ez utóbbi feladat…

 

 

 

 


2017. október 20. péntek
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz