A zenetörténet hozzájárulása a magyar középkor történetének megismeréséhez

 

A zenetörténeti kutatás csak akkor tudja helyesen értelmezni tárgyát, ha a történettudomány eredményeivel veti össze. De olykor a másik irányban is szolgálatokat tehet egyik tudomány a másiknak: a zenetörténet is fontos adatokkal járulhat hozzá a történelmi összképhez. A magyar középkor esetében ez különösképpen igaz, két okból is. Egyrészt, mert a zenei élet ez időben sokkal szorosabban és közvetlenebbül kapcsolódott a társadalmi intézményekhez, mint a későbbi korokban. Másrészt azért, mert a középkori történelem, különösképpen művelődéstörténelem forrásanyaga szűkösebb lévén az újkorénál, szívesebben kell látnia minden efféle hozzájárulást.

Első pillantásra a középkori magyar zene forrásanyaga is szegényes. Mintegy száz kódex és ezer kódextöredék alapján kell eligazodnia a kutatásnak, sőt e források is nagyrészt egyetlen zenei rétegre, a liturgikus egyszólamú énekkultúrára vonatkoznak. Tudnunk kell azonban, hogy a középkori Magyarországon a liturgia a zenekultúra igen nagy részét magába foglalta. A püspöki székhelyek, plébániák és kolostorok egyszerre a töltötték be azt a funkciót, ami később megoszlott a hangversenytermek, a zeneszerzői alkotóműhelyek, a zeneiskolák, főiskolák, kottasokszorosító üzemek között. A liturgikus kéziratok elemzése a zene társadalmi helyzetére, a kultúra intenzitására, a zenetanítás és előadás színvonalára, az ízlésmódra, az elméleti gondolkodás fejlettségére, az írás-olvasás elterjedtségére is rávilágíthat, sőt még a gazdasági-politikai viszonyok, külföldi kapcsolatok is jól tükröződnek bennük.

 

Nézzük hát először, miről vallanak a liturgikus egyszólamúság forrásai!

A középkor voltaképpen egyetlen műzenei repertoárját, már Szent István korában el kellett sajátítania az énekeseknek, legalábbis a szent király által alapított székesegyházakban. 1028-ban Arnold regensburgi szerzetes, az időszak kiemelkedő európai személyisége, az esztergomi érseknek mutatta meg új zsolozsma-alkotását, s azt először az esztergomi székesegyház szerzetesei énekelték. A székesegyházakból csakhamar a nagyobb esperesi központokba, onnan a városokba, majd néhány évtized alatt a templomos falvakba is alászállt ennek a repertoárnak ismerete. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt nem egy-néhány dallam megtanulásáról van szó, aszerint, mire voltak képesek az adott helyen. Az egész év liturgiájának elvégzéséhez mintegy 2-3000 dallamot kellett tudni, s naponkénti 2-3 órás énekelni való nagyjából mindenütt azonos volt. Nem az éneket szabták hát az énekeshez, hanem az énekeseknek kellett felnőniük a szabott követelményekhez. Lehetséges volt ez?

A siker titka az iskola volt. Minden templomnak rendelkeznie kellett a saját méretével arányos iskolával: a falusi 3-4 diáktól kezdve a székesegyházi iskola 100-150 növendékéig. Az iskola két fő tantárgya – még a karoling korra visszamenő európai hagyománynak megfelelően – a nyelv és a zene. De nem a quadrivium tantárgyai közé tartozó spekulatív zeneelmélet, hanem a naponkénti énekes szolgálatra felkészítő gyakorlat és az elsajátítást segítő egyszerű, mondhatni gyakorlatias elmélet. Ez az iskola-szerkezet ki is tartott a középkor végéig, s bár nyilván fejlődött, igazi hatása inkább az állandóságban volt. Így lehetett elérni, hogy a középkor derekától kezdve a tanult emberek nagy többsége tudta a gregorián repertoár törzsanyagát, a stílus keretein belül jól írt és olvasott kottát, tisztában volt a hangközök, hangnemek mivoltával, az ügyesebbek pedig már 9-10 éves korukban a nehéz melizmatikus tételeket énekelték szólóban vagy párokban, megjelölt napokon pedig az egész kórust, a felnőtteket is beleértve irányították, mondjuk: vezényelték. Sok egyéb bizonyíték mellett minderről plasztikus leírást nyújt a XV. század végén készített egri ordináriuskönyv, a tanulás anyagáról pedig a későbbi érsek, Szalkai László sárospataki iskolai jegyzete.

 

Milyen természetű volt az a repertoár, melyet énekeltek? Természetesen a római egyház rítusának megfelelő, zömmel nemzetközileg jól ismert tételek százaiból állott. Azonban ezeket az általánosan ismert dallamokat sem énekelték a középkorban mindenütt egyformán. Magyarország a középeurópai dialektushoz tartozott, annak zenei hagyományait követte, de a magyar egyházak még ezen belül is saját, homogén változatrendszert alakítottak ki. Ezt a magyar változat­rendszert nem lehet egy-két zenei műszóval leírni: darabról darabra haladó összehasonlítás mutatja meg, mi bennük a sajátosan magyarországi. Annyit azonban talán elmondhatunk, hogy Európa déli és nyugati régióinak finom mozgású, aprólékosan árnyalt dallamait vidékünkön, s Magyarországon kiváltképpen egy nagyvonalúbb, a forma és a hangnem fő tájékozódási pontjait erőteljesebben kiemelő variánsokban énekelték.

De a liturgikus énekrepertoár túl is ment az egyetemesen elterjedt tételeken. Kiegészítették a középeurópai régió saját dallamai, s azon túl a hazai kompozíciók. Ez utóbbiakból legfontosabbak a magyar szentek tiszteletére költött és komponált zsolozsmák, himnuszok, sequentiák, alleluják, melynek legkiemelkedőbb ciklusa a Szent István tiszteletére 1270 körül alkotott nagyzsolozsma.

Az énekek tanítása, továbbadása eleinte szájhagyományosan történt, legfeljebb az énekvezető kezében volt kottás könyv, hogy ellenőrizze a dallamok helyességét. De ő is inkább emlékezetére hagyatkozott, semmint a kottára, hiszen a korai kottaírás jelei, neumái csak azt mondták meg, hány hangot kell énekelni egy-egy szótagon, s azok egymáshoz képest feljebb vagy lejjebb helyezkednek-e el. A kotta magukat a hangokat, hangközöket nem jelezte. Magyarországon ezt az ún. német neumaírást művelték a 11. században és a 12. század elején. Változást az 1160 körül radikális reform hozott: Arezzói Guidónak és követőinek hatására – de az ő kottarendszerét át nem véve –, egy világosan olvasható, kottavonalakra rögzített hangjegyírást vezettek be, melynek jelrendszerét valószínűleg az esztergomi székesegyház vezetői zenészei alakítottak ki. Ettől kezdve egészen a 17. század közepéig használták hazánkban a speciális magyar notációt, hangjegyírást. E hangjegyírás annyira kizárólagos tulajdona a magyar zenetörténetnek, hogy az elmúlt két évtized alatt éppen a hangjegyírás alapján sikerült külföldi könyvtárakban magyar eredetű kódexekre bukkanni.

 

Miért éppen ebben a korban került sor a hangjegyírás reformjára? Először azt gondolnánk, hogy azért, mert ekkor ért el hozzánk a távoli Itáliából Guidó reformja. De nem így volt. Környezetünkben az új, korszerű hangjegyírás elveit kevéssé ismerték. Csehországban, Lengyelországban csak évtizedekkel később került sor hasonló reformra, Németország nagy részében pedig a 14. századig kitartottak a régies, lényegében olvashatatlan neumaírás mellett. Az áttérés oka kettős volt. Egyrészt ez a magyar politika és kultúra olasz-francia érdeklődésének százada, azon belül is III. Béla uralkodásának időszaka. A magyar kultúra érdeklődése – mintegy átnyúlva a közvetlenül szomszédos országokon – a távoli nyugat felé fordul, s azok eredményeit nagy fokú önállósággal alkalmazzák a hazai viszonyokra. A másik ok: ebben az időszakban határozza meg a hazai előzmények alapján Esztergom a saját liturgikus rendjét, az azt tartalmazó új könyveket pedig már egy korszerű kottaírás alkalmazásával kívánja létrehozni. Ebben az időszakban keletkezik a Pray-kódex, mely nem csak a Halotti Beszédnek, hanem a magyar notáció legelső emlékeinek is őrzője. Természetesen az esztergomi liturgia is a római rítus nagy családjába tartozik, de annak önállóan, saját elvek alapján kialakított változata. Az esztergomi liturgia határozza meg azt a keretet, melyben a dallamok elhelyezkednek, s amely az egész énekgyakorlat éves ritmusát kialakítja.

E három dolog: magyar dallamváltozatok, a magyar liturgia, és magyar notáció összetartozik, s együttvéve ezt hívjuk magyar gregoriánnak. De valóban egy dologról van-e szó? Igen is, nem is. Vannak a magyarországi liturgiának és liturgikus éneknek olyan vonásai, melyek valószínűleg még István vagy legkésőbb László király korára mennek vissza, s összekötik az ország különböző területeit. Erre az alapra építhetett az 1160 táján kialakított, és egészen 1630-ig érvényben volt esztergomi szokásrend. De ugyanezen az alapon két másik liturgikus és zenei rendszer is létrejött, egy a magyar délvidéken Kalocsa központtal, egy másik a Partium és Erdély vidékein. Ám egy-egy ilyen nagy területen belül is megvoltak az egyes püspökségek sajátságai, amikor pedig az Anjou-királyok korában városaink erősödni kezdtek, önállóságukat (vagy éppen sajátos külföldi orientációjukat) ki akarták fejezni énekrepertoárjukban és kottaírásukban is. E korban tehát a magyar notáció mellett más írásfajtákat is importálnak, vagy éppen a magyar notáció hagyományának felhasználásával új kombinációkat alakítanak ki, de maga az énekrepertoár is kissé differenciálódik tájak szerint. A képet még tovább színezték a 12-13. században megtelepült új szerzetesrendek, melyek izoláltan, a magyar püspökségek és plébániák szokásaival való keveredés nélkül őrizték a saját alapító vidékükről hozott liturgikus és zenei hagyományokat.

Azt látjuk tehát, hogy a magyar gregoriánum egyszerre egyféle és sokféle. Vannak alapvető meghatározó vonásai, de ezen belül teret adott helyi kezdeményezéseknek, helyi hagyományok kialakulásának. Ez nem összevisszaság, hanem rendezett sokszínűség: a fontos dolgokban országos egység, másodlagos dolgokban nagy területek egysége, harmadlagos dolgokban helyi hagyomány, s még ehhez sajátos történelmi helyzetekben kialakult színezetek. Talán furcsa, de ilyen szerkezetet egyetlen más országból sem ismerünk. Anélkül, hogy itt részletes összehasonlításra mód lenne, kimondjuk, hogy e szerkezet az ország politikai helyzetét fejezte ki: a kultúrát meghatározó intézményrendszer – külföldtől eltérően – nem egyes főurak kezdeményezésére, és nem egyes szerzetes-csoportok működése folytán alakult ki, hanem egy elég nagy és tagolt országterületen egy erős és átgondolt királyi akarat hozta azt létre.

Más történeti tanulságai is vannak az eddig mondottaknak. Ilyen például az, hogy más országoktól eltérően nálunk a püspökségek jelentősebb szerepet játszottak a liturgikus kultúra elterjesztésében, mint a kolostorok. Ez pedig azzal járt, hogy e kultúra ápolása az egész országterületet átfogó, ugyanakkor jól áttekinthető és esetlegességektől mentesebb szervezeti keretben történt. Megfigyelhettük az iskolák jelentőségét is e kultúra fenntartásában: az egyházi "kórus" minőségi követelményeket állított a naponta 2-3 órát éneklő gyermekek, s az őket nevelő iskola elé, az iskola viszont a hagyomány folyamatos fenntartását garantálta. Történeti tanulságnak nevezhetjük azt is, hogy e hagyomány éppen a 12. század közepén bontakozott ki teljességében, abban a periódusban, mely sok szempontból a magyar állami élet és művelődés legvirágzóbb korszaka volt.

 

Mi volt a helyzet a többszólamú zene terén? Amennyire forrásaink mutatják, háromféle többszólamúsággal számolhatunk. Az első: gregorián tételeknek egyszerű (kezdetben csupán rögtönzött, később már lejegyzett) ellenszólammal való előadása egyes ünnepélyes alkalmakkor. Ez a technika igen régies, egész Európában elterjedt a 11. századtól fogva. Nálunk legkorábbi nyomai a 14. századból valók, s az ide tartozó 10-15 tételt az országszerte énekelhették, mégpedig nemcsak a katedrálisokban, hanem akár falusi templomokban is.

A második többszólamúsági technika a 14. századi európai zene középeurópai lecsapódása. Könnyedebb hangvételű és az előadót nem megerőltető két- háromszólamú dalokról van szó, melyeket már nem a gregorián szabad ritmusában énekeltek, hanem egyszerű, szabályozott ütemekbe szerkesztettek. Úgy látszik, e repertoár egyes darabjai a 14. század második felétől kezdve nálunk is népszerűvé váltak, főként felvidéki városaink litterátus társaságaiban, általános és elismert gyakorlatba azonban nem jutottak.

Végül a polifónia harmadik fajtája az érett nyugateurópai, burgundiai, németalföldi, olasz kóruszene. Ez sem hiányzott nálunk egészen, de csak a 15. századi királyi udvarban, s talán egy-két művelt főpap rezidenciájában élhetett meg, túlnyomórészt külföldi zenészek előadásában.

Forrásaink arra mutatnak tehát, hogy a nagy nyugateurópai műzene, a párizsi Notre Dame orgánumai, az Ars Nova francia remekei, Machaut, Binchois, Dunstable, Dufay, Obrecht, vagy akár a kevésbé híres kortársak művészete hazánk zenekultúrájának nem lettek részei. Még kevésbé támadt olyan zeneszerző, aki tudott volna róluk, és követte volna őket. Mi ennek a történeti oka? Nem mondhatjuk általánosságban, hogy a műveltség alacsonyabb foka, hiszen láttuk, hogy a középkor végére a gregorián egyszólamúság művelése, a hozzá kapcsolódó kottakultúra az iskolázottak relatíve széles körének alaptudásához tartozott. A több évtizedes, meggyökerezett hagyománynak köszönhetően e tekintetben még előbbre is jártunk nyugatnál. Jellemző búcsú a középkortól, hogy amikor a mohácsi vész után Zápolya János bevonul Budára, a kíséretében lévő világiak éneklik el latinul az esedékes ünnepi vecsernyét.

A hiány oka más volt. A többszólamúság felvirágzását nyugaton a főurak és városok gazdag mecenatúrája váltotta ki. Ők biztosították azt, hogy kialakuljon egy szakzenész réteg, mely érdeklődött az új iránt, megtanulta azt, hatása, inspirációja alá is került. Hazánkban nem volt ilyen típusú zenész-társadalom, s azért nem, mert nem voltak olyan intézmények, melyek ezt igényelték volna, az intézmények mögül hiányzott a fent említett mecénási kör. Nem nehéz beilleszteni a magyar történelem általános keretébe mind a hiányt, mind a másik oldalon elért eredményeket.

 

Úgy is mondhatnánk, hogy középkori zenekultúránknak nem annyira a gazdagság, mint inkább a stabilitás, a meggyökerezettség volt fő erénye. Ugyanezt sejtetik a magyar nyelvű egyházi népénekekre vonatkozó adatok is. Annak a már-már túlburjánzó költői alkotókedvnek e téren, amit a német, osztrák, cseh területen látunk, nálunk nem sok nyoma mutatkozik. De a forrásokban fellelhető 15-20 tétel széles körben és mélyen meggyökerezett. Erre mutatnak nemcsak középkori feljegyzéseik, hanem továbbélésük a 16-17. századi énekeskönyvekben, sőt több esetben a 20. századi népzenéig menően.

 

Mit tudunk a világi zenéről? Kottás feljegyzés nem maradt belőle egyetlen egy sem. Anyanyelvű műzenével – szemben a francia, német, olasz, de akár cseh, lengyel középkorral – bizonyára nem számolhatunk. Az elbeszélő források hírt adnak királyi trombitások, dobosok szerepléséről ünnepi felvonulásokon, azután egyes trubadúrok látogatásáról a 12. században, külföldi zenészek jelenlétéről Zsigmond, Mátyás és a Jagellók udvarában, a királynők zenekedveléséről, sőt olykor részvételükről a házi zenélésben, de hogy mit játhszhattak, legfeljebb találgatjuk.

Könnyebb azt elképzelni, mi módon szólhatott a középkori epikus ének, hősi ének, melyről szinte minden évszázadból akad rövid híradás. Valószínű, hogy egy régebbi magyar örökségnek és az európai mintáknak ötvöződéséből alakult ki az az énekmondó stílus, mely a mondák, harcok, jeles események és személyiségek emlékét fenntartotta, s melynek nyomai a 16. századi históriát énekben, sőt népzenénk egyes rétegeiben is fellelhetők.

Ami világi zenénkről még megtudható, azt mind a népzenében kell keresnünk. Főként népszokás-hagyományunk bővelkedik középkori maradványokban: a rituális éneklés, középkori társas játékok, az iskola énekkultúra, a szerelmi líra, a szórakoztató- és tánczene emlékeit mind a népzene rejti, s szorgos kutatással kell onnét azokat előhozni.

 

Elég egyértelmű tehát az a kép, mely a zene tükrében történelmünkről elénk vetül. Az intézmény-hálózaton és főként az iskolán keresztül stabilizálódott, jól szervezett, viszonylag széles rétegeket érintő és tartós kultúráról van szó, mely azonban csak kezdeményeit mutatja fel a nyugateurópai differenciálódott udvari és városi kultúrának. Hogy e hagyományokból és új kezdeményekből mi lett volna zavartalan fejlődés esetén, azt a 16. századnak kellett volna megmutatni. A kibontakozás helyett azonban Mohács jött.

Forrás: www.magyarzenetortenet.hu


2017. október 20. péntek
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz