Arany János: Öldöklő angyal

 

I.

Elzönge oltár zsámolyán
A "holtodiglan - holtomiglan."
Férj a legény, nő a leány;
Áll a menyegző napja vigan.
Ősz Bay háza, e komor
Hajlék, örömtől pezsgve forr:
Minden zugában oly tele
Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele
A vén fal, mintha érzene.
A nagy szobák, a bő terem,
Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult
Visszhang - ki minden ott esett
Kicsiny neszt oly mohón lesett -
Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek,
Cserággal ékes címerek,
És néhol egy kép a falon,
(Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arc:
Előre hátra vígalom!
Mert első nász ez a mai,
Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé:
Mióta oltárhoz vivé
Azt, aki már csak néhai.
Első, utolsó... Haj! korán,
Évek következő során
Hullottak sirba gyermeki,
Örömét oly gyorsan elvivén,
Amily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén
Oly sok apai szeretet;
De ő megőrzé ezeket,
Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt,
Hogy annak adná mind együtt
Szerelmét, mely szivébe gyült.

II.

"Helyet!" - Menyasszonytáncra jő
Szép Anna s a derék Jenő;
A vőlegény s kit jobb karára
Fűzött, szemérmetes arája.
A férfi büszke, gyors, merész;
Dacos, kihívó módra néz
És mintegy azt jelenti arca:
E boldogság nem fog ki rajta
De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek,
Szokatlan érzéstől remeg,
Ugy, mintha felriasztott vére
Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért
Talán sokall is ennyi bért
S míg áldozatúl nem esék,
Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint - nem henyén,
Hivalkodásban - nőve fel,
Az apai lak tűzhelyén
Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd,
Melyen érettség hamva rezg,
De illető kéz nem nyomott
Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán, -
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, -
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-moccanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa "nem" s hév "igen"-ek:
Előtte ismeretlenek.
Igaz, hogy vére könnyű folyama
Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék
- Mint szilaj őzet - megrebbenték:
De helyrepótlá gyors szökése
A veszteséget csakhamar -
És újra higgadt lőn verése,
Nyomot nem ejte a zavar.
Ma is, midőn oltár előtt,
Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifju kebelen
Se gyűlölet, se szerelem.
Tizennyolc év öntudata,
S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul,
Elég volt, hogy kezet ada.
A szív? előtte oly csecsebecse,
Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott:
Tán lételét sem érezi;
Miként nem szoktuk érzeni
Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola;
S gondolna bár, mit mondana?
"Hisz' ő mindenkit úgy szeret:
Miért ne épen ez egyet?!"
Szivét alig zavarja más,
Mint a szokatlan változás,
Egy édes, lázas sejtelem,
Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért:
Maga magának rejtelem.

 

III.

Most a hegedű és oboj[*]
Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly;
És átrezeg a dallamon
Egy szende, lassu cimbalom.
Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan visszalép;
Mértékre illeszti bokáit,
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene:
Úgy andalog, külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdúlatit követve, párja,
Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ,
Őrája néz, mint hold a napra
Kitől szelídebb fényét kapja.
De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele,
Merészebb a nyirettyű, - s olykor
Egy réztülök mély öble horkol.
És délcegebb és bátorabb -
És majd közelb, majd távolabb
Jár a legény - míg, mintegy díjul,
A szép arával összesímul.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja most azt, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé.
A hölgy pedig fordúl vele,
De úgy lép, mintha lengene
S lábak helyett a hosszu öltöny
Redői tartanák a földön.
Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét;
Harsány zenébe tör elő
A trombita és klarinét.
Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell,
A sarkantyú mértékre peng,
A hó kebel gyér fátyla reng;
A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog - szemet keres...
S ha majd fokonként, a zene
Szilaj csárdásba átmene
Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át
S hévvel ragadja meg ölön
Mosolyra gyult menyasszonyát.
A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán
És perdül - egy darabbá válván,
(Mikéntha észe volna csak
Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét
A szellő suhogó mezét.
De végre a szilaj zene
(Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen
Megcsöndesül a táncterem:
S a hölgy, kit a legény vezet,
Pihegve néz ülőhelyet.

IV.

De "három a tánc!" így riad:
Pihenni most még nem szabad;
Gyöngéden visszakészti hát
Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény
Az ugrós táncba vígszökellve mén,
S mint hajdan Róma hősei
Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Most a szilárd tölgy deszka pad
Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle
A tánc alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf;
Az csúszni látszik, mintha kérne;
Amaz, sebes szemmel kisérve,
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem
Széltében egy oldalfelez,
Mint a hajó a tengeren
Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja
Csalfán odább áll s neveti,
Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, -
Kit mégis rászed azután.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott
Félvállról, hogyha ő is mást kapott.
De vajmikép irhassam én le,
Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érezni,
Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jókedvét vázolom.
"Hajrá!" riad némely legény,
A másik igy: "csováld! csováld!"
A harmadik dévaj pedig
Egy "szembe szívem"-et kiált:
Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény,
Egy por-belepte vén csatár
És így üvölt:
"Jön a török! jön a tatár!"

V.

E szókra az ijedt zenész
Elejti kongó műszerét;
A vígadó nép összenéz,
Megfagyni érzi szíverét.
A tánc hevétől felpirult
Arcokra sápadtság borult;
Hasonló a kisérteti
Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék
Világát rémesen veti.
A szó zavartan tétovázék,
S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég
És nem lel útat kifelé.
A legszemesb lélekjelenlét
Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett,
Keresvén a vezérfonalt,
Mely most, e meglepő, zavart
Percben, kezéből kiesett.
Majd lőn tolongás összevissza,
Egy eszme: "fussunk!" lett közös,
"Hová?" az mindegy, közönyös,
Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő
A vőlegény, harcos Jenő:
Kardját feszíti hirtelen
Keresztül az ajtófelen
És felkiált:
"Ha! mit jelentsen e dolog?
Csak nem leszünk mind asszonyok?
Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem;
Még van idő: még a veszély
Elől vonúlhat a madár;
Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél
A vészt, melynek morajja kél,
Mely mintegy álmában beszél.
Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő.
Hanem mi, kik ama nevet
Hordjuk, mely büszkévé tehet,
Mely, csak kiejtve szárazon,
bátorsággal egyazon -
Mi férfiak!... a férfi küzd,
Futásban néki nincsen üdv,
Acél- csöngetve vár acélt,
Keresve kerüli a veszélyt.
Mit csevegek, mint egy mesélő!
Futni korán, habozni késő:
Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állítani ki.
Gyűlőhely: e ház udvarán;
Idő: egy óra lesz talán,
Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi.
S ha összegyült a kis csapat,
Meglátjuk mi dolog akad;
Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly.
Vezérhez, akinek csata
Előtt még nincsen vert hada;
Sereghez, mely, amerre az út
Rövidebb, mindig arra fut:
Nem hátra, míg előre tud."

VI.

Immár az összegyült csapat
Vár indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán
Szép Anna mellett búcsuján.
Nem fog soká tartani az:
Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult
Erőtlenség órákra nyujt.
Bucsúja férfias, rövid:
De arca rögtön elsötétül
Amint elválna hitvesétül;
Fájlalja pusztult örömit.
Fájlalja, hogy első heve
Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában
Átkozza... de későn, hiában.
Mit tehet ő? csekély hada?
Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár,
Nem boldogabb-e a páros madár,
A rengeteg páros vada?
Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét...
Nem annyit - ah! el nem veszett,
Nem vetteték Édenre zár,
Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett!
Kebellázító sejtelem
Kigyói marják szertelen,
........................

(Itt a kézirat félbeszakad)

 

 




Advent

A szó elnevezésének eredete a latin "adventus Domini", azaz "az Úr érkezése, eljövetele" kifejezés. Karácsony előtt az egyház négy vasárnapon át készül az Úr megérkezésére. Az ünnepélyes megemlékezés elsősorban személyes újraátélésre szólít. Az Advent liturgikus ünnepe azonban nemcsak visszaemlékezés, hanem valóság. Az Advent megünneplése tehát ezt jelenti: a hívők újra átélik az Isten eljövetele utáni vágyódást és a megtérést, amelyet ez az esemény előkészít. Ezen a módon egyre mélyebben érzik át Isten közeledését, a bennük lévő sötétségnek a fölszakadozását. Az Advent Jézus eljövetelének minden módját jelképezi, mindenekelőtt az Úr akkori, emberi alakban való világba lépését. Ezen időszak várakozás, vágyakozás jellege. Fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére. A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja.

 

Az évszázados egyházi hagyományban Advent jelentette az egyházi év kezdetét. Adventtel indult újra ez a "szüntelen körforgás", amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) "újraélését" jelentette.

Az adventi időszak kezdete és hossza nem egységes. A hossza koronként és felekezetenként változó volt: három héttől hat hétig terjedt. Ma a katolikus közösségek négy hét körüli időben állapítják meg. Kezdete régebben november közepére esett (hat hetes időszak), később Szent András napjára (november 30.), az utóbbi időben pedig a november 27 és december 3-a közötti vasárnapra. Így Advent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-höz viszonyítva.

 

Az Advent két jellemző "erénygyakorlata" a böjt és az ún. "rorate" mise.

A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól. Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő jellege, ezért volt szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal.

 

Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől, az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében avagy valamilyen "nagy valaki" (Isten) kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi. A böjt önuralmat követel, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg. Ez az erőfeszítés, ez az áldozat "ajándék" lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért.

Az Advent egyik különlegessége az ún. "rorate" vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Adventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről".

A roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg.



 

Advent szimbólumai:

 

Adventi koszorú

Az adventi-koszorún azért gyújtanak meg hétről hétre több gyertyát, hogy karácsonyra legyen világosság ott, ahol Jézust várják. A koszorú alapot díszes szalaggal tekerik be, és kisebb fenyőgallyakkal díszítik. Négy gyertyát erősítenek rá, melyekből advent minden vasárnapján eggyel többet gyújtanak meg. Így az ünnep beköszöntekkor már mind a négy gyertya ég.

 

Utcai lámpák

Talán ma már kevésbé ismeretes, hogy a közterületeken található igen kedvelt, lámpákkal kivilágított karácsonyfáknak és a karácsonyi fényben úszó utcarészleteknek is szimbolikus jelentése van. A fény a sötétségben a ősi vallási jelentés szerint a kereszténységnek a pogány világban való megjelenésére utal. A szépen díszített utcák, terek emellett kedves, meghitt hangulatot is teremtenek, mintha az otthont az utcára varázsolnák és embertársainkkal szeretetben való ünneplésre biztatnak.

 

Advent gyakorlata:

Csönd, elmélkedés, imádság, bűnbánat, rorate (hajnali) mise.

 

Színek:

Violaszín, kivéve a harmadik, úgynevezett Gaudete vasárnapot, amikor rózsaszín; dísztelen oltár; az orgona csak az énekeket kíséri; adventi koszorú négy gyertyával.

 

Forrás: Forrás: katolikus.network.hu, Cograf.hu




Kodály Zoltán

(Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

Ifjan egy időben vegetáriánus volt. Szalmát rakott a cipőjébe; később is gyakran járt a szabadban mezítláb. Többen emlegetik bakancsát, bocskorát, cúgos cipőjét, malaclopó köpenyét, Lavalier- nyakkendőjét, idős korának kaftánszerű kék házikabátját. Többen látták őt rövid nadrágban; olyan is akadt, aki hálóingben vagy éppen fehér gatyában, amint vödör vízzel hűsítette magát. Reggelenként tornázott, sőt labdázott. Rendszeresen úszott a Lukács-fürdőben, a Galyatetői Szálló medencéjében; télen korcsolyázott. Halála előtt egy évvel még kétszer olyan messze úszott be a Michigan-tóba, mint Sándor György. Volt, aki bukfencezni vagy fejen állni látta; más úgy, hogy -iróniából-keringőzött a tanteremben; megint máshoz hólabdát vágott. A pálinkát a hajára kente. Kedvelte a siklósi olaszrizlinget, a fodormentateát mézzel. Fiatal korában fényképezett. Mindig élt benne a hegyek utáni vágy; idős korában is fiatalos szenvedéllyel járta a Mátra rejtekeit. Nem volt rest, és a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Szabolcsi Bence zongorajátékához beugrott – kottalapozónak. Mindenki szófukarként jellemezte. Kérdésre jóideig nem válaszolt. Majd mindenki ridegnek, morcosnak, zárkózottnak, komornak, ingerültnek ítélte. Nem volt könnyű ember. Dicséret ritkán hagyta el ajkát. Többen mondták: ha nem szólt, már elismerésnek hatott. Ha biccentett, vagy még azt is mondta: jó; akkor ez már dicséretnek számított. Ritkán mondta: nagyon szép. Kivétel volt, hogy Ádám Jenőt énektanítási módszertanáért ezzel a szóval dicsérte meg: Kitűnő! Egyébként a “Kodály-módszer” elnevezést ellenezte: ő maga ”magyar módszernek” nevezte. Emile Artoud könyvét alkalmazta és továbbfejlesztette, majd részletesen Adám Jenővel dolgoztatta ki. Legtöbb joggal tehát ”Kodály-Adám-módszernek” kellene neveznünk.





"Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (...) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken." (Kodály Zoltán)




KODÁLY Zoltán: Adventi ének

egy XVIII. századi francia misekönyvből

 

Ó, JÖJJ, Ó, JÖJJ, IMMÁNUEL

Szerző: Szöveg: "Veni, veni Emmanuel" latin ének ford.: Szedő Dénes Dallam: Gregorián dallam

 

Az Adventi ének egy XVIII. századi francia misekönyvből való, mint ahogy azt az alcím is jelzi. Kodály Zoltán 1943-ban dolgozta fel 3 szólamú vegyes kari kórusművé.

 

Jövel, jövel Emmánuel,

Csak téged áhít Izrael

És hozzád sóhajt untalan,

Mert Isten híján hontalan.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, ó Jessze vesszeje,

És állj a rossznak ellene.

A mélyből, mely már eltemet,

S a tűzből mentsd ki hívedet.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, jövel ó napkelet,

Ím árva néped költöget;

Törd át a sűrű éj ködét

És oszlasd gyászát szerteszét,

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, ó Dávid adta kulcs,

Hogy fényességes napra gyújts;

A mennyországba tárj utat

És rekeszd el a poklokat.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, jövel ó Adonáj,

Ki Sinaj hegyről szólalál,

Hogy törvényt lássál népeden,

Jöjj fenségednek teljiben.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

Amen.

 

 

 




Kodály Zoltán: A magyar népdal művészi jelentősége

 

A legutóbbi években tartott magyar dalestéim plakátjául egy székely kapu stilizált rajzát használtam fel. A szokatlan plakát mindenkinek feltűnt, de többen megkérdezték: mit ábrázol? Megdöbbenve személtem rá: vannak művelt magyar emberek, akik soha, még képen sem láttak székely kaput. Ismerik, utazásaikon jól megnézték az európai népek «székelykapu»-it, mert azokra a Baedeker figyelmeztet. De ki utazott Erdélybe? Hisz Budapesttől Svájcnál is távolabb esett. És hol az a magyar Baedeker, iskola, vagy könnyen hozzáférhető szemléltető eszköz, mely a káprázatosan gazdag magyar népművészetet az átlagos műveltségű magyar kezébe adta volna? Évekig tartó tanulmányok, utazások árán lehetett csak megismerni. Évtizedek népszerűsítő munkájára lesz még szükség, hogy legalább főbb típusai a köztudatba kerüljenek.
Hasonlóan, még rosszabbul áll a magyar népzene ügye. A zenei «székelykapuk» nem állnak kint az utcán, azokat utolsó rejtekhelyeiken megtalálni, napfényre hozni még nehezebb volt, a köztudatba bevinni még hosszabb munka lesz.


Hogyan történhetett, hogy a nemzet a tulajdon lelke legsajátosabb kifejezését, zenei tradícióját annyira elhagyja, elfelejtse, hogy most, mikor újra felhangzik, előbb meg kell szokni, mint egy elfelejtett nyelvet, újra megtanulni?
Elég magyarázat rá az elmult két század politikai és társadalmi története. A rettentő vérveszteségek okozta hiányokat mindig idegen bevándorlókkal pótolták, akiknek elmagyarosodása csak lassan és tökéletlenül ment végbe. Ezeknek természetesen idegenül hangzott a régi magyar dallamkincs, amennyiben egyáltalán szembekerültek vele. Erre azonban egyre kevesebb módjuk lehetett. Mert a XIX. század elejétől a magyar köznemesség is mindinkább idegen művelődés hatása alá jutott, félretette a régi zenét és teljesen a beözönlő német dallamvilágba merült.
«Szövege czikornyás, dallama német», így jellemzik a «Tamburás öregúr» gyermekkori dalemlékeinek ezt a részét. Úgy elterjedtek a nemesség közt, annyira kiszorították a régi magyar dallamokat, hogy Szini Károly (A magyar nép dalai. 1865) egyenesen «nemesi népdalok»-nak nevezi őket. De hova lett a többi? A sok «régi dal, csuda hangmenettel», amelyekből még a gyermek Arany János is hallott egyet-kettőt?
A nemzet művelt osztálya már nem ismerte: a vérszerinti magyar letette, mint a divatját mult köntöst, az idegen származású pedig soha nem is tudta. Leszorult tehát a régi dal, egykor az egész nemzet közös kincse, a nemzetfenntartó földmívelőosztályra. Szerencse, hogy annak a régihez való szívós ragaszkodása, próbált hűsége megőrizte mai napig.
Van olyan nézet, hogy a népdal nem több, mint a nemzet legműveletlenebb, legdurvább rétegének dala s ahhoz való. Tájékozatlanság, vagy az idegen lélek ösztönös tiltakozása ez. a falu megőrizte a sajátosan magáé mellett azt is, amit felülről kapott. Régi főrangú költőink műveinek nem egy töredéke maradt meg a nép közt, dallamukra többnyire nincs is más forrás, mint a nép éneke. Aminthogy falun még ma is hallani olyan fordulatait a magyar nyelvnek, amelyeknek mását csak főuraink 2-300 év előtti leveleiben találjuk. Nem is olyan régen, a magyar fő- és közrend nyelvében egy volt. Dalkincse is legnagyobbrészt közös lehetett.


A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a «falusi ember primitív érzéseinek» kifejezője (Milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal «primitív» hangján szólalnak meg, annál inkább, mennél erősebbek.), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyüjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.
És talán nem is olyan primitív az a «falusi lélek» s az a nyelv, amely sejtető, képes kifejezéseivel olyan finom árnyalatokat tud éreztetni, hogy Sylvester János nem féltette a népet a Biblia rejtelmeitől?

«Íl illen beszidvel naponkid való szóllásában. Il ínekekben, kiváltkippen az viráginekekben, mellekben csudálhatja minden níp az magyar nípnak elmijinek iles voltát az lelisben, mell nem egyéb, hanem magyar poezis!»

A magyar ezer év előtt már régi keleti kultúrából került ide s hozott magával valami keleti humanizmust, ami az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.
Vannak, akik kicsinylően tekintenek a magyar dalra, mert egyszólamú. Ne feledjük, hogy többszólamú zene még csak Európában támadt, alig néhány száz éve. A világ négyötödének zenéje egyszólamú; s a régi keleti, a görög, a gregorián zenében az egyszólamúság oly művészi fejlettségre jutott ritmusban és dallamban, hogy ezzel szemben a többszólamúság részben visszaesést jelent. Azonkívül a többszólamú zenének épen nemzeti sajátságait elsősorban egyszólamú dallamából és ritmusából lehet megállapítani. Egyszólamú zenének a magyar népdal pedig olyan, hogy párját ritkítja.

 

Seregestül van közte


Egyszerű dal édesdeden ömlő,

Tiszta remekké magába’ szülemlő.

 

Azt mondják, nem lehet összemérni nagy alkotók gondolatait. Hogyne lehetne, mikor azok is igyekeznek műveik alapgondolatait népdalszerű tisztasággal és egyszerűséggel kifejezni. Csakhogy ritkán érik el a népdal magától lett, hókristályszerű tökéletességét. Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői is zsenik voltak, lehet, hogy egyik-másiknak egész élete, műve egyetlen dal.
Minden nemzet azt tekinti klasszikus művészetének, amely legtöbbet fejez ki a nemzet lelkéből, a legtökéletesebb formában. Kik a mi zenei klasszikusaink? Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, ércnél tömörebb maradandóbb formában. A magyar népdal a par excellence magyar klasszikus zene.
Az európai értelemben vett többszólamú magyar zene kialakulásának útja sem vezethet más irányba.
Más országokban a «magas művészet» fejedelmi udvarok árnyékában, hatalmas polgárállamok védelme alatt keletkezett. Nálunk az idegen uralkodóház nem fejlesztette a nemzeti kultúrát, sőt inkább minden erejével elnyomására törekedett. Az ország előkelői az uralkodóház szolgálatában és utánzásában idegen művészetet pártoltak, ha egyáltalán volt közük hozzá. A városok német polgársága sem teremthetett magyar művészetet.
A magára maradt közép- és alsóosztály megtette, amit folytonos élet-halálharca közben tehetett: fönntartotta a régit. Mikor a középosztály is idegen kultúra eszményei felé kezdett fordulni: a nemzeti hagyomány őrzése a népre és kispolgárra maradt. Így történt, hogy a magyar irodalmi klasszicizmus megérése pillanatában az elidegenedett felsőbb osztályokra nem támaszkodhatott, azoktól sem visszhangot, sem ösztönzést nem várhatott. Petőfi költeményei egy magyar szabómester költségén jelennek meg. De még fontosabb, hogy nyelvet, stílust is csak a néptől kaphatott az irodalom. «Igy mondja a nép, melynek Toldi nyelvét köszönöm», vallja Arany János. «Itt a Helikon tanult a mezőtől.» (Jókai)
Ezért van a művészi magyar zene kialakulására sokkal nagyobb fontossága a népdalnak, mint talán más európai országokban volt. A magyar zenei Helikon is, ha élni akar, csak a mezőtől tanulhat.
Így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset. Visszaadja hiánytalanul, sőt meggyarapítva: aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett.
És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.

 

Megjelent a Napkelet 5. 1930. májusi számában

 

 

 

 

 

 

 




Milyen hangszerek ezek?

Az október 21-i Szent László, magyarok fényes lámpása koncerten a Musica Historica Együttes számos kevéssé ismert hangszert megszólaltatott.
Ismerkedjünk meg néhánnyal:

Úd
Az úd vagy arab lant pengetős húros hangszer, a muszlim világ zenekultúrájának egyik legfontosabb hangszere. A rövidnyakú lantok családjába sorolható, domború hátú, fogólapos zeneszerszám. A nyugati lant ebből alakult ki.

A hangszer eredetmítosza szerint azt a bibliai Káin leszármazottja, Lámech találta fel, mikor halott fia tetemét egy fára akasztotta, és az összeaszott csontváz ihlette az úd formáját.

Kelet

A 10. századi arab szerzők a hangszert egy barbat nevű perzsa hangszerből származtatják, sőt azonosítják vele. 14. századbeli arab történetírók kifejlődését a 3. századra teszik, és összefüggésbe hozzák a manicheizmussal, sőt magával Manival, ami hihető, mivel a vallás követői fontos szerepet tulajdonítottak a zenének, másfelől ez meg is felel a hangszer feltételezett keletkezési helyének és idejének. Kelet felé a Selyemutat követve terjedt el, az 5.6. században már Kínában bukkant fel, és hozta létre a pi-pá nevű lantféleség egy új változatát. Az Arab-félszigeten viszonylag későn, először a 9. században említik az údot írásos források.

Nyugat

A hangszer nyugat felé Andalúzián keresztül terjedt el, és ebben fontos szerep jutott a kurd származású Zirjábnak (786857), e félig mitikus, félig valóságos figurának, aki Bagdadból száműzetvén Córdobában óriási kulturális kisugárzású konzervatóriumot alapított. Lehetséges, hogy a nyugati lant megjelenését nagyrészt neki köszönhetjük.

MANDORA

A 17. század elejétől kezdve találunk utalásokat mandor, mandora, mandola, mandolino elnevezésű kis lantszerű pengetős hangszerekre. Ezek feltehetőleg nem a korabeli lant továbbfejlesztései, inkább azzal párhuzamosan fejlődő hangszertípusok voltak. A lanttól eltérően a kulcsszekrényük nem derékszögben megtört volt, hanem finoman, ívelten hátrahajló. Kezdetben négyhúrosak (kórusosak) voltak, de hamarosan ötödik-hatodik húrt (húrpárt) is kaptak. Bélhúrokkal voltak felszerelve, hol plektrummal, hol ujjakkal pengették őket.

A mai mandolin őse 1740 körül jelent meg először. E hangszer első ránézésre a régebbi mandolákhoz, mandolinokhoz hasonlít, de tüzetesebben szemügyre véve lényeges különbségek mutatkoznak:

  • bélhúrok helyett fémhúrok;
  • félkör keresztmetszetű test helyett félig kávás, félig lantszerű, nagyon öblös korpuszmegoldás;
  • az ívelt, vályús rendszerű helyett lapos hangolófej, hátranyúló kulcsokkal, a korabeli gitárokhoz hasonló;
  • a lantszerű húrláb helyett a hegedűnél alkalmazotthoz hasonló megoldás, tehát a húrláb és a húrtartó elkülönítése;
  • ennek megfelelően az alacsony húrláb használata céljából a sík tető keresztirányban való megtörése, hogy a húrok alacsony húrláb használata mellett is kellő nyomást fejtsenek ki a lábra, és így a tetőre.

Ezek a jellegzetességek együttesen arra engednek következtetni, hogy ez a hangszer nem annyira a régebbi mandola-félékből, mint inkább a fent említett sajátosságokat viselő chitarra battentéből, egy 17. századi gitárféleségből alakult ki. Ezt az új hangszert nevezték el nápolyi mandolinnak. Csak négy dupla fémhúrja van, de mivel ezek kvintenként vannak hangolva, viszonylag nagy a hangterjedelme. A hegedűvel azonos hangolása megkönnyíti játékának elsajátítását. A mai mandolinok legtöbbje e hangszer leszármazottja.

KAVAL

Bemutatás

Kaval

A kaval több nép zenéjébe integrálódott. Eredetéről viták folynak. A hangszer, mint több más hangszer esetében is, a különböző népvándorlások folyamán, meghonosodott. Az adott nép körében fejlődött, alakítgatták. Mi a Moldvai kaval különböző típusait készítjük.

Leginkább gyümölcsfából, de más egyéb keményfát is használunk, pl; kőris.

Hangja elvarázsolja a hallgatóságot. Játékmódjánál, a játékos beledünnyög a hangszerbe, illetve alsó ajkával elfedi a síp egy részét, vagy akár kombinálja e kettőt.

Beledünnyögés leginkább alaphangon folyik, hangsúlyoknál erőteljesebb, így még átütőbb a hangzás.

SCHALMEI

A schalmei (görög κάλαμος, latin calamus, ófrancia chalemie = 'nád'; még shawm, ciaramella, kalamaia) a középkor és a reneszánsz dupla nádnyelves fúvós hangszere. Első ismert ábrázolása a 12. századi Szicíliából való, valószínűleg ezen az útvonalon jutott őse, az arab zurna (vagy zamr) Európába. Kezdetben csak a muszlim kultúrkörben széles körben elterjedt hangszer egy változata volt, később, a 15. század elejére már fejlett, népes hangszercsaláddá terebélyesedett. A mélyfekvésű schalmeieket a késő középkortól pommernek nevezték.

A schalmei fából készült, egyenes csövű, kúpos furatú hangszer hangtölcsérrel, hat elülső hanglyukkal és egy lyukkal a kisujjnak, hüvelyklyuk nélkül. A dupla nádnyelves fúvóka a kisebb hangszereken ajaktámasszal van ellátva, a hosszú basszushangszereknél a fúvóka hajlított cső végére illeszkedik ajaktámasz nélkül, a legalsó hanglyuk billentyűvel működik.

A schalmei egész Európában ismert, népszerű hangszer volt, legalább hat különféle hangolásban készült, harsány hangját a toronyzenében is használták, a kamarazenében a hangszercsalád tagjai konzortot alkottak. A barokk oboa a diszkant schalmeiből alakult ki 1650 körül.





Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,

és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.







Mindjárt kezdődik az új évad, a nyári szabadtéri esték után visszaköltözünk a hangversenytermekbe. Megvizsgáljuk, hogy hol érdemes ülni a hazai koncerteken.

A legdrágább helyek nem mindig azok, ahol a legjobb a hangzás, és hogy hova érdemes jegyet váltani, az a terem alakjától függ. Hazánkban nincsen sokféle alakú koncertterem, a legtöbb a cipősdoboz-forma valamelyik változata.

A teljes cikk elérhető:

http://fidelio.hu/klasszikus/2017/08/22/a_linket_ugyse_olvassa_el_senki/




Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

A nyúl mint tolmács

A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

– Mek-mek.

Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: „Hej, de jó ez a friss réti csenkesz”, de azt is, hogy: „Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom.” Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

– Nyihaha.

A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

– Mek-mek – majd kis gondolkozás után még hozzátette –, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

– Nyihaha.

Ami jelenthette azt is, hogy „nem értem”, de esetleg azt is, hogy „jó napot”. Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

– Nyihaha, nyihaha – magyarázta a Ló.

– Mek-mek – próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.

De nem értette.

A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

– I-ó, i-ó – mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

– Beee – mondta.

A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául. Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

– Na, csak mondjátok – mondta –, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.

– Nyihaha – mondta a Ló.

– Mik-mek? Mik-mek? – kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

– Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

– Mek-mek, mek-mek.

– Nyiha? Nyiha? – kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított.

– Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta m

 





Pulszky Ferencné, született Therese von Walter ( 1819-1866) író, műfordító.

 

Bécsben született bankárcsaládban, majd 1845-ben Pulszky Ferenc politikus, diplomata, jogász felesége lett. Kettejük házasságából négy gyermek született: Pulszky Ágost szociológus, ifj. Pulszky Károly művészettörténész, Pulszky Polixéna írónő és Pulszky Garibaldi mérnök. De ugyancsak a család tagja volt Márkus Emília színésznő (f.: ifj. Pulszky Károly). Az ő leányuk volt Pulszky Romola balett-táncosnő, a világhírű balettművész, Vaclav Nyizsinszkij neje.

Walter Terézia nagy műveltségű és kiváló zenei tehetségű nő volt, aki 1845 után férjével Magyarországra költözött. Esküvője után hamar megszerette Magyarországot, és azonosult a magyarság akkori gondjaival és nézeteivel. A szabadságharc leverése után, 1850-ben szenvedélyes írást közölt angol és német nyelven Londonban és Lipcsében Egy magyar hölgy emlékiratai címen, amelyben részletesen megírta a szabadságharc történetét.Az 1848−49-es események után követte férjét előbb Londonba, majd Amerikába, 1860-tól pedig Olaszországban éltek. Magyarország érdekében külföldön jelentős sajtótevékenységet fejtett ki, írt és fordított. 1866-ban − férjét megelőzve − gyermekeivel együtt visszatért Magyarországra, de még abban az évben elhunyt.
Irodalmi munkásságát több kötet is jelzi; írói tevékenységének csúcspontja az Egy magyar hölgy emlékiratai (Memoirs of a Hungarian Lady. London, 1850). Férjével együtt három kötetben írta meg White, red, black címmel amerikai úti élményeit, és a Tales and traditions of Hungary című gyűjteményét, valamint fiával együttműködve olasz regéket is megjelentetett.

A budapesti Kerepesi temetőben nyugszik.

 

Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai /részlet

 

Első benyomásaim Magyarországról

 

Bécsben nevelkedve igen keveset tudtam Magyarországról, mielőtt 1845-ben odakerültem; gyermekkoromban csupán a földrajzórákon hallottam valamit róla, s történelmi tanulmányaim efféle emlékei is oly halványak voltak, hogy szinte nyom nélkül tűntek el.

 

Véletlen, hogy az iskolában, hol tíz évet töltöttem, néhány magyar gyerek tanult; a többiek irigykedve nézték elkülönülésüket, s hogy anyanyelvükön szólítva egymást kijátsszák azt a szabályt, mely szerint mindannyiunknak francia nyelven kellett beszélnünk. Gyanakvás és gúny vegyes érzésével hallgattuk őket, azt képzelve, hogy ennek a különös dialektusnak nem sok értelme lehet, egyezményes jelekkel vagy éppen valamiféle ösztönös tudással lehet csupán megérteni.

 

Amikor már társaságba jártam, olykor-olykor találkoztam magyarokkal; ők azonban szinte kivétel nélkül vagy mind Bécsben iskolázott úrihölgyek, vagy olyan úriemberek voltak, akik már több éve tartózkodtak ott. Semmi különös nem volt rajtuk, hacsak a férfiak bajusza nem, amiről semmi szín alatt nem mondtak le, még akkor sem, amikor Ferenc császár, a mostani uralkodó nagyapja mindenféle arcszőrzetet megtiltott a hivatalt viselőknek. Egyedül a magyarok voltak kivételezettek a spanyol etikett révén: minden időben és alkalommal viselhették férfiúi díszüket.

 

Gyakran ellátogattunk néhány Bécsben élő magyar családhoz. Vendégszeretetük – összehasonlítva más házakéval, ahova társaságot hívtak – kevésbé volt kérkedő; estélyeik több szórakozást kínáltak, a fiatal urak felszabadultabban táncoltak, kellemesebben társalogtak, a fiatal hölgyekkel udvariasabban viselkedtek, mint más fogadásokon azok a férfiak, akiknek arca leplezetlenül arról árulkodott, hogy partnereikkel nagy kegyet gyakorolnak, ha egykedvűen eltáncolnak egy francia négyest.

 

Jól emlékszem, gyerek voltam még, mikor a magyar küldöttség Ferenc császár uralkodásának 40. évfordulója alkalmából tisztelgő látogatást tett, s arra is, mikor a magyar nemesi testőrség és az udvarhölgyek teljes díszben jelentek meg V. Ferdinánd és Szardínia hercegnője esküvőjén.* Később, az Ezeregyéjszaka meséit olvasva, a szemkápráztató fényűzésben előlépő magyarok bennem a vitéz arábiai bajnokot és a szépséges keleti hölgyek képét idézték föl.

 

Az úrnapi körmeneten* a magyar nemesek tekintetüket oly büszkén jártatták körül díszesen felszerszámozott lovaikról, hogy férfias arcukat már tetemes távolságról fel lehetett ismerni.

 

Ezek az imponáló képek hamarosan eltűntek képzeletemből. Ritkán mentem el ilyen látványosságok megtekintésére, s bátran mondhatom, hogy jó pár éven át legalább annyira nem jutott hely gondolataim között Magyarországnak, mint egy bécsinek. Bár a határ mindössze néhány órányi járásra húzódott, divatos körök társalgási témái között Magyarország csak nagy ritkán került szóba, ha erre mégis sor került volna, nem vesztegettek több szót rá, mint amennyivel a világtól áthághatatlan fallal elválasztott ismeretlen kínai birodalmat intézték el.

 

1845 volt az az év, amikor figyelmemet Magyarország felé irányították a körülöttem zajló s mind élénkebbé váló beszélgetések. A szalonokban addig szokatlan viták forrása az Augsburg Gazette+ polemizáló írásai voltak, amelyek a Védegylet+-ről tudósítottak. A fordulatokban gazdag társalgások egyik aktív résztvevőjétől érdeklődtem: Mi ez a Védegylet? „Nevetséges demonstráció Ausztria ellen” – hangzott a válasz. „A magyarok a maguk készítette ruhákat kívánják viselni, s mivel a kék pamutholmikon kívül mást nem állítanak elő, a hölgyek mind ilyen színű ruhákba préselve jelennek meg a díszes összejöveteleken, meglehet a korábbi időkben mindenkor bécsi bársonyban és selyemben pompáztak.”*

 

Ez különös szeszélynek tűnt nekem; de azt sem tudtam megérteni, miért beszélnek erről ilyen szenvedélyes gyűlölettel Bécsben, miért tekintik ezt szinte bűnnek.

 

Kutattam a rejtély okát, elolvastam néhány idevágó újságcikket. A magyarok védelmezője higgadtabb méltósággal fejtette ki véleményét ellenségénél, aki ugyanakkor a személyes támadások kinyilvánításától sem riadt vissza.

 

Az egészből arra jutottam: a vádolt szövetség célja az volt, hogy – miután az országgyűlés meg-megújuló tiltakozásának közvetlen eszközei csődöt mondtak – közvetett módon változásokat kényszerítsen ki az osztrák kormánytól a vámszabályok ügyében. Az életben levő rendelkezések ugyanis rendkívüli módon hátrányosak voltak a magyar kereskedelemre, mert akadályozták a termékek Ausztriába történő kivitelét azáltal, hogy bizonyos árukra igen magas vámot szabtak ki. Az asztalosárukat például 100%-os teherrel sújtották, míg egyéb cikkek kivitelét teljesen betiltották. Ez utóbbiak közé tartozott a kovácsoltvas is; így a galíciaiak, ahelyett hogy kaszáikat a szomszédos Gömör megyéből szerezték volna be, ahol tömegével gyártottak vasárut, Stájerországba mentek szükséges portékáikért.

 

Ezzel az egyoldalúsággal szöges ellentétben az osztrák manufaktúrák szabadon szállíthatták áruikat a magyar királyság területére, ahol – az igen magas importadó következtében – az angol és francia cikkek forgalma rendkívül csekély volt.

 

A magyarok a szabad kereskedelem szabályainak igazságos alkalmazását, illetve ezeknek az elveknek a védelmét követelték; ugyanakkor tiltakoztak egy olyan eljárással szemben, amely ezzel egyidejűleg megszüntette a külföldi piacokat, és háttérbe szorította a hazai ipart.

 

Semmit sem értettem a politikai gazdaságtanhoz, de az érvelés egyszerű számtanpélda megoldásánál is világosabb volt. Legjobban azon csodálkoztam, hogy Magyarországon léteznek manufaktúrák.

 

Azt mesélték, hogy műveletlen, lapos és néptelen földek uralják azt az országot, ahol egy-egy magányos, birkabőrbe burkolózott kalandorral találkozhat az ember, ahol mint sivatagban az oázis, legfeljebb egy-egy város tűnik fel – ország, amely a rejtett kincsek, a barbarizmus démonának féltve őrzött országa, amelyet a civilizálódó németek az emberiség számára csak úgy tudtak megmenteni, hogy visszaűzték népét a Tisza határáig, az európai civilizáció Mississippijéig.*

 

Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember, anyám engedélyét kérve, az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette; „Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el” – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik.

 

A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.

 

Annak ellenére, hogy érzéseim melegebb színeivel festettem le azt az országot, amely hamarosan otthonommá vált, a távoli ismeretség bizonytalanságával tekintettem felé; és éppen ezért voltam még inkább elragadtatva, mikor határát átlépve sugárzó reggele nem várt pompájával lepett meg.

 

Bizonyára sok olvasóm ismeri a Rajna Düsseldorftól Mainzig terjedő szakaszát. Nincs utazó, aki ne meleg szívvel emlékezne vissza erre a gyönyörű német folyóra, amelyet szőlővel gazdagon beültetett dombok, a dombokon ódon kastélyok szürke maradványai és komor gótikus katedrálisokkal kedves kisvárosok öveznek. A költőiesség sajátos bája jellemzi a folyópartot, s minden költő, kinek útja erre vezet, alig várja, hogy egy friss levéllel gazdagíthassa a Rajnát megéneklő versek koszorúját.

 

Ennyire ünnepelt folyó a Rajna; s bár a Dunára kevesebb figyelem jutott, Passau domborulataitól a magyar síkságig még romantikusabb és változatosabb tájakkal kecsegteti az utazót, mint a Rajna, a turisták kedvence. A Rajna-vidék középkori romjainak érdekes látványosságait testbe öltő költészet és romantika – gondolkodásunkba emlékeikkel mélyen bevésődve – az Európa legbővizűbb folyama mentén fekvő országokban halotti csendbe temetkezett. A költők még nem kísérelték meg a Donaueschingentől a Fekete-tengerig kanyargó folyam hullámai őrizte történelmi emlékek életre hívását. Az osztrák cenzúra megbéklyózza a lángelme szárnyait, lehetetlenné teszik szárnyalását, megakadályozzák a költészet és a történelem szabad áramlását. A Rajna számtalan dallamot visszhangoz; a Duna csendes az énekektől.

 

Többször hajóztam a Dunán Regensburgtól Bécsig, és szívemet mindig megdobogtatta a folyót övező feketefenyők sokasága, amit vidám bükkösök, takaros szőlősök tarkítottak. Emlékezetes Regensburg pompás és tiszteletet parancsoló dómja, a Walhalla, az újkori építészet különleges emléke; Dürnstein romokban álló vára, ahol a bebörtönzött Oroszlánszívű Richárd fölismerte udvari énekesének, Blondellnek a hangját; Melk és Göttweig fejedelmi monostorai; Strudel és Wirbl láthatatlan szikláin zajosan, sisteregve áttörő hullámok, Linz vonzó városa. Mindezek bennem a Nibelung-ének elbűvölő utolsó részét idézték föl, amely épp e táj szépségeiről szól.

 

Bécsen túl, gondoltam magamban, nincsen már semmi érdekes, megtekintésre érdemes. Magyarország bennem mindig a terméketlen, kopár, szántatlan és műveletlen síkság képében jelent meg, melyet a Duna úgy szel át, mint a Volga az ázsiai pusztaságot. Ezért aztán meghökkentett, hogy a Bécsből Pestre sebesen úszó gőzhajón percnyi időnk sem jutott, hogy észrevegyük a határvidékkel kapcsolatos események valamennyi emlékét, melyek csak futólag tűntek föl szemünk előtt.

 

Férjem, a legtöbb magyarhoz hasonlóan, szenvedélyesen tanulmányozta a magyar történelmet, sokkalta alaposabban ismerte a Duna két partjának történetét, mint ahogy azt a bécsi divatos körök; az osztrák oktatási rendnek megfelelően a történelemkönyvek ezen emberek számára ugyanis zárva voltak.

 

Miután elhaladtunk Bécs legszebb parkja, a Práter zöld területei mellett, férjem Kaiser Ebersdorfra, egy kis falura hívta föl figyelmemet. Ez a helység Mátyás magyar király hadiszállása volt ausztriai hadjárata során, amikor bevette Bécset, és néhány esztendőn át birodalma fővárosának nevezte ki. 1809-ben viszont Napóleon uralkodónak szolgált főhadiszálláshelyül az asperni és wagrami döntő csata előtti időben; a harcokban a magyar seregek érdemeltek ki elismerést.

 

Ki hitte volna akkoriban, hogy néhány évvel később s alig egy angol mérföldnyire+ ettől a helytől, Mannswörth és Schwechat környékén, karnyújtásnyira a város templomtornyaitól, az osztrák seregek háborúba keverednek a magyar haddal!

 

Tovább lefelé a Dunán, Petronell városkában, Báró Traun parkjának közepén impozáns kastély emelkedik. Egykor ez Carnuntum,+ a római dunai hajóflotta egyik legfontosabb állomása volt. Feladata a markomannok+ ellenőrzése, egyben Marcus Aurelius, a bölcselő uralkodó kedvelt tartózkodási helye is. Antonius római sírján még ma is látható ennek a gyarmatnak az ábrázolása, a folyópartig nyúló oszlopsorokkal, templomokkal és meleg fürdőkkel, fölöttük a színház és a folyó, amit hajók népesítenek be.

 

A római chef-d'oeuvre+-ök azonban már romokban hevernek. Szántás közben kerülnek felszínre az antik világ egyedüli emlékei, bolthajtásos kapu, népszerű nevén a Pogány kapu, vagy néhány egyedülálló bronztárgy formájában, A napi gőzhajójáratot kivéve a folyó elhagyatott, s a néhány mérföldre húzódó osztrák-magyar vámhatár megálljt parancsol a folyami kereskedelem minden próbálkozásának a két ország között. Nem úsznak hajók Magyarország felől a Dunán, s még az utasszállító gőzhajók sem tehetik partra utasaikat a nekik tetsző helyen, kivéve Hainburgot és Bécset, ahol a vámházak állnak. Mikor Traun báró magyar birtokairól hazautazik, nem szállhat partra a hajóról kastélya kertjében; így kénytelen vagy szárazföldön utazni, vagy gőzhajóval Bécsen keresztül kerülő utat tenni.

 

Petronelltől nem messze magas domb emlékezteti az utazót a hunok hatalmas birodalmára és fejedelmére, Attilára, akit a legújabb idők tollforgatói csak pusztító ázsiai vezérként emlegetnek, de a legtávolabbi északtól kezdve valamennyi német nemzet hagyománya a legnemesebb emberiességgel, a legdicséretesebb előrelátással, valamint azzal a megingathatatlan bátorsággal ruházta föl, mint ahogy a franciák és az olaszok tették Nagy Károllyal, a walesiek pedig Arthur királlyal.

 

Kétségtelen, Attila az európai hírváltás megteremtésének atyja volt. Mindkét rezidenciájából, akár mozgékony sátortáborát a Tisza mellett, akár az elbűvölő Duna menti Etel várát, akár az elmúlt idők Aquincumát vagy a mai Budát említjük, minden irányba, ameddig hatalma elért, őrhelyeket emeltetett, melyek jelek útján „beszéltek” egymással, így juttatták el a lehető leggyorsabb módon a híreket Attilához. A krónikások szerint a Petronellnél emelkedő domb az egyik ilyen hírtovábbító pont.

 

Még tovább lefelé Hainburg várának romjai emelkednek meredeken a Duna fölé; ez volt az osztrák határerőd Magyarország felé. A túlparton magasba szökő sziklán, ami alatt a Morva torkollik a Dunába, Dévény magas várának szétszórt maradványait vettük észre; ez pedig már a magyar határerőd volt.

 

A hainburgi kastély romjai ez idő szerint egy birtok parkjában hevernek. Húsz évvel ezelőtt Lipona+ bárónő, a balsorsú Karolina+ királynő tulajdonában volt, akit akkoriban Nápoly nemes lelkű és végzetes sorsú királya, Murat+özvegyeként ismertek.

 

A Dunától nem messze fekszik Hainburg, a kézművesek kis városa. Középkori várfalai most a csempészkereskedelem távoltartására szolgálnak, minthogy Hainburg az osztrák kincstár legnagyobb dohánytelepe, itt dolgozzák föl a magyar termesztésű dohányleveleket birodalmi fogyasztásra. Pácolás során összetéveszthetetlenül kellemetlen szagúvá lesz, s nem keverhető össze a kezeletlen dohánnyal. Így a birodalom egész területén a kifinomult szaglású vámtisztek éppen a dohány erős illata nyomán azonnal észreveszik azt, aki szűzdohányt szív, könnyen elkapják a tettest, hacsak nem tudja magát igazolni zsebében heverő néhány schillinggel.

 

Dévény vára 1809 előtt sokkalta festőibb volt, amikor is a franciák értelmetlen módon a jó állapotban levő, bár romos erőd legnagyobb részét fölrobbantották. A kinyúló sziklán egy nyolcszögű torony azonban megmenekült a pusztítástól, és azóta is méltóságteljesen díszíti a szépséges vidéket.

 

A hagyomány szerint Dévény a szláv király, Szvatopluk idejében (azt megelőzően, hogy a magyarok elfoglalták az országot) lányának, Devojnának palotája volt; ő az amazon szüzek egyikeként élt ott, s mikor apja parancsára házasságra kényszerült, a toronyból a hullámsírba ölte magát.*

 

A magyarországi vallásháborúk idején a protestánsok vezére, Bocskai 1606-ban foglalta el Dévényt; amikor az osztrákok az éjszaka leple alatt kisebb csapatokat küldtek hajón Pozsonyba, Dévény magaslatáról gyújtották föl a flottát, amely a hullámok martaléka lett. A haderők próbálkozásai, a lángban álló és elhagyott hajók Rudolf király ama tervének sikertelenségét igazolták, hogy zászlóját a Morván túl tűzze ki.

 

A Duna jobb partján, mindössze négy angol mérföldnyire+ innen találjuk Wolfsthal pusztuló tornyát; itt fogadták ünnepélyesen az osztrák Ferdinándot ama párt küldöttei, akik 1526-ban Magyarország királyává választották. A küldöttek azt a szent ígéretet kapták Ferdinándtól, hogy tiszteletben tartja a királyság alkotmányát és jogait.

 

A Schlossbergtől a Dunáig húzódó hegyek lágy vonulatai fákkal és szőlővel borítva tárulnak az utazó elé Dévény és Pozsony között. Pozsony nem dicsekedhet klasszikus építészeti stílusával; fekvése és környezetének romantikus vonzereje viszont az ott levő történelmi emlékkel együtt magára hívja az utazó figyelmét. Ez az a város, ahol a magyar uralkodókat megkoronázzák, ahol a király, mögötte a koronázási szertartás résztvevőivel, az országgyűlés és a tömeg jelenlétében a piactéren isten színe előtt esküszik fel az alkotmányra.

 

A város szélén a Dunáról is látható, kiépített emelkedőkön a király lóháton ülve lendíti Szent István kardját a négy világtáj felé, ezzel juttatva szimbolikusan kifejezésre: hogy bármely irányból érje támadás az országot, megvédi annak egységét. Az országgyűlés is Pozsonyban szokott ülésezni. Itt történt meg a magyar lojalitásra oly jellemző eset, amikor Európa tekintélyesebb részének nyomására Mária Terézia 1741-ben Magyarországhoz fordult segítségért.

 

A bajorok már Linzben, a poroszok Sziléziában tartózkodtak, és Csehország fővárosa, Prága az ellenséghez való csatlakozást fontolgatta, mikor a fiatal királynő az összegyűlt képviselőkhöz fordult; mesteri ékesszólással* tárta föl helyzetét, mélységes meggyőződéssel beszélt arról, hogy biztonsága a magyarok hűségétől és hősiességétől függ. Az egybegyűlt nemesek, küldöttek között számosan voltak, akik Rákóczi zászlaja alatt harcoltak az osztrák uralkodóház ellen, kiken kívül I. Lipót idejében üldözött és rabságba hajtott hazafik unokái és fiai is tekintélyes számban voltak jelen. Abban a pillanatban azonban mindannyian feledték a múlt szenvedéseit, és egyhangúlag kiáltottak föl: „Életünket és vérünket Mária Terézia királynőnkért!”

 

Egész Magyarország fegyvert fogott, és összecsapott az ellenséggel.

 

A vitézi lelkesedés ezen emlékezetes esete akkora örömet okozott Őfelségének, hogy sajnálta: férje nem lehetett szemtanúja a történteknek, és éppen ezért az eseményt meg kellett ismételni Ferenc főherceg és a külföldi nagykövetek előtt. Hogy az ismétlésre megfelelő alkalmat teremtsen, a királynő karjába vette fiát, József főherceget, és az egybegyűlt országgyűlésnek ajánlotta. Még egyszer fölzúgott a „vitam et sanguinem” a teremben, de ez már nem hasonlított az érzelmek első kitörésére – ez csupán az alkalom szülte politikai tetszésnyilvánítás volt.

 

A királynő magyar csapatai és tábornokai megmentették a trónt az ő és utóda számára; a gyermek számára, akit az országgyűlésnek ajánlott. Azonban miután fejére került a királyi korona, politikája a magyar alkotmány megsemmisítésére és Ausztria vezető szerepének megerősítésére irányult. Így nem csodálható, hogy II. József ezen hálátlan fellépése nyomán az 1741-es nagy esemény emléke keserű érzésekkel vegyül Magyarországon.

 

Pozsony alatt a Duna két partja teljesen ellaposodik; mindkét oldalon a Kisalföld terül el termékeny legelőkkel és szántóföldekkel, amiket a bővizű folyó mellékágai hálóznak be.

 

Néhány óra további hajózást követően a távolban kivehetővé válik Szent Márton, Pannónia hegye, a Szent István alapította benedekrendi apátság. A középkorban itt volt a vallási oktatás központja Magyarországon.

 

A Szvatoplukot leigázó Árpád, aki a nomád magyarság fejedelme volt, szemügyre vette az egész országot, rátalált a dombokkal körülvett síkságra, s mivel olyan csalogatónak, termőnek tartotta a földeket, gyors folyásúnak a Duna vizét, úgy döntött: itt telepszik le, és létrehoz egy új domíniumot. Ennek emlékére hívják még ma is ezt a hegyet Pannonhalmi hegynek.

 

Ma is látható az apátságban Szent István, Magyarország királyának márványtrónja, aminek az emberek mágikus gyógyítóerőt tulajdonítanak. Augusztus 20-án katolikus zarándokok sokasága gyűlik egybe, s miután meggyónnak és meghallgatják a szentmisét, egymást váltva ülnek le a márványtrónra abban a szilárd meggyőződésben, hogy elmúlik reumájuk és isiászuk. Olykor annyira hatalmas tömeg zarándokol az apátsághoz, hogy a betegek közül nem egynek két vagy három napot is várnia kell, míg rákerül a sor, hogy élvezhesse a vörösmárvány trón gyógyító hatását.

 

Gyorsan elhaladtunk Komárom városa és erődje mellett. Az erőd – alacsony fekvése miatt – legkevésbé sem keltette azt az érzetet, hogy bevehetetlen. Egyetlen támadó sem tudta bevenni ezt a várat, bár a nyugati falon könnyen elérhető célpontként áll a szűz szobra, kihívó daccal nyújtva kezét az ellenség felé.

 

A bal parton hamarosan feltűnt Zsitvatorok. Ebben a városban kötötték I. Lipót uralkodása idején az első kedvező békeszerződést a törökökkel. A jobb parton Almás és Neszmély szőlőskertjei húzódnak. Neszmély híres boráról ismert; itt halt meg Ausztria első főhercege, Albert király, aki 1337-ben Erzsébet* királynővel kötött házassága eredményeként jutott a magyar koronához. Nem tudta megszokni a magyar klímát; emésztési zavarokban halt meg, amit a mértéktelen görögdinnyefogyasztás okozott. Úgy tűnik, hogy az osztrák hercegek mind a mai napig rettegik elődük sorsát; figyelmen kívül hagyva azt, amire minden magyar király felesküszik, hogy az év egy részét a királyság területén tölti, az osztrák uralkodók közül az elmúlt háromszáz év folyamán egy sem tett eleget ennek a fogadalomnak.

 

A látóhatáron feltűnt a Vértes hegység. III. Henrik német uralkodó csapatait a magyar seregek alaposan megfutamították, olyannyira, hogy azok védőpajzsaiktól megszabadulva igyekeztek könnyíteni menekülésüket, és ennek az eseménynek nyomán kapta a dombvidék a Vértes nevet.*

 

Nem messze a Duna-parttól, Neszmély alatt kezdődnek a nagykiterjedésű vörösmárvány kőbányák. Piszke nevű faluban minden egyes ajtóbejárat, küszöb márványból készült; ez sem szépít azonban a környék nyomorúságos képén.

 

Nem sokkal később a partvidék újra emelkedni kezd, és a nem régen fölépített esztergomi székesegyház tekintélyes magasságból uralja a környező vidéket. Óriási épület, amelyben Esztergom kis városának teljes lakossága kényelmesen elfér; a katedrálist a döbbenetes méretű kupola koronázza. Ez Magyarország templomai közül a legnagyobb, szerkezete teljesen eredeti, sok fejtörést okozva a művészettörténetet tanuló diákságnak. A világon csupán két hasonló stílusú épület létezik, az egyik a Trafalgar Square-en a National Gallery, a másik pedig a Regent Street végén épített hegyes tornyú templom. Valószínűleg ez a katedrális a jövő művészetének sajátos szláv darabja, jóllehet az esztergomi székesegyház alapítója, Rudnay Sándor+ hercegprímás nem gazdagította a világot klasszikus remekművel.

 

Az eredeti tervek szerint az elképesztő méretű katedrálishoz még érseki pihenőhely és egy szemináriumi helyiség is tartozott volna, és az egyik oldalon 24 kanonok rezidenciája kapott volna helyet; az érsekség szerfelett tetemes bevétele azonban még a dóm befejezéséhez sem volt elegendő. Ebből és az emberek felbolydulásából ítélve kevés esélyünk van arra, hogy az eredeti elképzelést fölépítve lássuk; így a csodálatos épület bámulói, akik a Dunán lefelé utaznak, hiányérzettel folytatják útjukat. Az igazság kedvéért mégis hozzá kell tenni, hogy megfelelő távolságból nézve a kupola – tetején az aranyozott kereszttel, mögötte a végtelen térrel – szép látvány.

 

Esztergomtól nem messze 1000-ben Szent István legyőzte Sümeg Kupa hercegét+; ő azoknak a magyaroknak volt a vezére, akik harcban állva a kereszténységgel és a királysággal, az örökölt pogány vallás ősi intézményei védelmében emeltek kardot. Szent István győzelme a magyarokat európai néppé tette, és beolvasztotta őket a nyugati civilizáció nemzeteinek családjába.

 

A csatát megelőzően a királyt lovaggá ütötték, ami a nyugati szokások követését jelentette; csapatainak vezére, a wasserburgi Vecellinus lovag végezte a szertartást. Szent István nemcsak a kereszténységet, hanem ezzel együtt a lovagi tisztesség érzéseit és a nyugati civilizáció szellemét is átvette, szemben az oroszokkal, akik ugyan felvették a kereszténységet, miközben számukra változatlanul idegen maradt az európai fogalmak szerinti becsület, az igazság kitartó keresése, a küzdelem nemcsak az anyagi javakért, de az erkölcsi érdemekért is.

 

A dunai hajóhidak sajátos képet mutatnak. Pozsonynál, Komáromnál és Esztergomnál a két part közötti közlekedésnek ez az egyetlen eszköze az év kilenc hónapjában. A másik három hónapban a jégen gyalogosan is át lehet kelni, amikor pedig zajlik a folyó, akkor az emberek, szerencsét próbálva, lélekvesztőkön igyekeznek átjutni a jégtáblák között.

 

Bécstől a tengerig a folyam fő sodra zabolátlanul haladhat; a szerb határon a Trajáni-híd sem tudott ellenállni a féktelen hullámoknak. Az utóbbi időkben a magyar vállalkozókedv, az angol tehetség és a német tőke eredményeként függőhíddal kötötték össze Pestet és Budát; a híd mestermunka, melynek fő fesztávja a legnagyobb, amit egy folyamatos ív valaha is átért.

 

Esztergomtól Pestig megkapó szépségű a vidék. Bokrokkal benőtt trachit kőkúpok szinte merőlegesen emelkednek a magasba a források mellett, amelyek kanyarogva vágnak maguknak utat a hegyszorosok között, és kiszámíthatatlan helyen feltörve teszik változatossá a tájat. A patakok alkalmanként hegyes vidékeken folytatják útjukat, folyásuk máskor egészen távolra követhető; meghátrálnak a hegyek, utat engednek a kiszélesedő völgyeknek.

 

E táj legszebb ékessége azonban mindenek felett a Visegrádi vár romja. Dévényhez hasonlóan ez is egy a szlávok emelte erődítmények közül, amit még a magyarok bejövetele előtt építettek föl.

 

Az Árpád-házi királyok első korszakában Visegrádot csupán mint a gátlástalan zsarnok Salamon király börtönét ismerték, akit illusztris unokatestvére, Szent László tartott fogva. A hagyomány szerint a vártoronyba bezárt király megátkozta az őt cserbenhagyó népet, és örökkön tartó viszályt zúdított rájuk.

 

A 14. század során, a fényes pompában uralkodó Anjouk idején Visegrád volt a királyi lakhely.

 

A sziklacsúcstól a partig húzódó, most meddő hegyoldal akkoriban virágzó kertként pompázott. A hegység fölső sík területén látványos tornaviadalokat rendeztek, és a most már csöndes romok a mindenkori uralkodónak szolgáltak otthonául. Lajos Anjou király, Lengyelország, Magyarország, a dunai fejedelemségek uralkodója, Nápoly hűbérura volt egyszerre; birodalma a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódott, hatalma elért a Messinai-szorosig. Károly Róbert* idejében Visegrád végzetes tragédia színhelye volt. Ő volt az első olyan Anjou király, aki kezében tartotta Magyarország jogarát. A királynő udvarhölgye, Klára, aki a királyság egyik legmagasabb méltóságának, a legbefolyásosabb bárók egyikének, Zách Feliciánnak lánya volt, a királynő bátyja, a lengyel herceg, Kázmér csábításának áldozatául esett. A királynő, akit rokona iránti szeretete elvakított, a rettenetes bűntett bűnrészesévé vált.

 

Mikor Felicián megtudta a szörnyű igazságot, a királyi kastélyba sietett, hogy vérrel álljon bosszút lánya becsületéért, de a csábító már elmenekült. A királynő kisfiát térdére ültetve egymaga tartózkodott az ebédnél. Felicián kirántott karddal rohant feléje; a királynő ösztönösen fölemelte karját, hogy megóvja gyermekét a csapástól. A kard így elkerülte a gyermek fejét, az anya karja viszont megcsonkult. A kis herceg nevelője, Kapuvári pohárnok fegyverezte le a felindult apát.

 

Károly Róbert ezt a kétségbeesett cselekedetet a legelrettentőbb módon torolta meg. Feliciánt kegyetlenül végezték ki. A boldogtalan Klára negyedfokú rokonságával együtt került bitófára. A Zách család életben maradt tagjainak birtokát elkobozták, és elűzték őket őseik földjéről.

 

Összehívták az országgyűlést, és a büntetés szentesítését kérték; e rémtettek elítélése ellenére a szépséges Klára úgy él tovább az emberek emlékezetében, mint Károly Róbert bosszúálló természetének ártatlan áldozata, míg az uralkodó bölcs kereskedelmi politikájára, nem kevésbé az ország gazdagságát féltő cselekedeteire Magyarországon ma már csak a történészek emlékeznek.

 

Minden bizonnyal helyes annak a német költőnek a megfigyelése, aki szerint a kegyetlenség és a sanyargatás emléke jóval tovább él, mint a jó cselekedeteké; a fa megőrzi a törzsébe hegyes vassal vésett írást, de nem árulja el annak nevét, aki elültette, gondoskodással őrködte.

 

Ahogy lépésről lépésre közeledünk az ország fővárosa, az egyesített Buda és Pest felé, úgy sokasodnak azok a jelek, amelyek az utazót a török hódítás, a polgárháború idejére emlékeztetik; azokra a kegyetlenkedésekre és dúlásokra, amiket a német tábornokok gyávaságukban követtek el Magyarországon a törökök elleni harcokban. Ezen rémes cselekedetek alól mindössze néhány illusztris személy volt kivétel, így Savoyai Jenő herceg, Lotaringiai Károly herceg, Schwarzenberg+ (a jelenlegi osztrák miniszter őse) és Baden őrgrófja.

 

A nagyvárostól nem messze újra a római géniusz szülte maradványokat láttuk meg Aquincum vízvezetékei között. Ez a városrész egyben a római flották kikötője volt a Dunán. Mindössze egy mérföldnyire helyezkedett el a jelenlegi kikötőtől, ami a Duna-Gőzhajózási Társaság+ tulajdonában van. Korábbi időkben Attila kastélya állt itt, amely az északi mesékben, a germán szellem legősibb és leghatalmasabb eposzában, a Nibelung-énekben a világvége színhelyeként jelenik meg.

 

Burgundia királya, Siegfried, a sárkányölő, a görög Achilleshez hasonlóan sérthetetlen, testének csupán egy pontját kivéve; őt sógorának parancsára megölik a Rajnán, s az átokkal sújtott tengernyi kincs a hullámok alá merült. Özvegye, a szépséges Krimhilda házasságra lép Attilával, ő ünnepségre hívja a lány bátyját a Dunára. Lehajóznak a Dunán, és a királyi mulatság ideje alatt Krimhilda felbujtására versengés támad a férfiak között; Attila testvére, Bléda+áldozatul esik, Rajna hercegeit és kíséretüket támadás éri; hősiesen védik magukat, a kastély romjai alatt minden elpusztul, lángok martalékává válik; Krimhilda gúnyt űzött az egyik haldoklóval (Siegfried gyilkosával), kit saját kezével ölt meg.

 

Ez Krimhilda rettenetes bosszúja; egy hagyomány, amellyel sokféle formában találkozunk valamennyi német nép körében Izlandtól egészen az Alpokig. Magyarországon ennek a történetnek emléke sincs, talán nem is létezett. A magyar Attila egészen másvalaki, mint az északi mesék Eteléje, ámbár kevesen tagadják, hogy a két történelmi hagyomány közös tőről fakad.

 

Nem messze attól a dombtól, amelyen Etele vára állt, és ahol most mi a kiscelli katonai kórházat látjuk, egy patakocska szalad a Dunába; a krónikások szerint ennek kis völgyében lelhető Árpád, az első magyar fejedelem temetkezési helye, aki a nomád szokások szerint Csepel szigetén vert sátrat, ahol egyben a lovakat is legeltették.

 

Az egyesített két város, a széles folyam két partján fölépített Buda és Pest fekvése az egyik elképzelhető legfestőibb látvány.

 

Bal oldalon, a végtelen kiterjedésű síkságon a forgalmas kereskedővárost, az egyre terebélyesedő Pestet látjuk. Elegáns paloták egész sort alkotnak a Duna-parton; jellegzetes azonban a középkori tornyok és épületek hiánya. Teljesen modern, mégsem monumentális város. A túloldalon meredek hegyoldalon emelkedik a budai erődváros, kacskaringós utcákkal és számos templommal, ami szembeszökőn különbözik virágzó vetélytársától, szomszédjától.

 

A magas várat dombok veszik körül, melyek tövében a város meghittebb részei húzódnak, ahol kertes házak, Pest gazdagabb polgárainak nyári lakhelyei kaptak helyet.

 

Visegrád képe jut eszünkbe, ahol a gazdag Anjouk székhelye volt; Buda pedig Corvin Mátyás fényétől pompázott. A 15. század végén udvarának ragyogása túltett valamennyi európai királyi rezidencián. A király megkülönböztetett tisztelettel bánt a hősökkel és tudósokkal; ő maga büszkén használta olasztudását levelezésében, és éveken át élvezhette vendégszeretetét Galeotto Marzio, akire az angol olvasó Sir Walter Scott „Quentin Durward”-jában asztrológusként emlékezhet. Galeottót legmesszebbmenőkig elismerte a magyar udvar; nem csillagászati műveltségéért, amiért Franciaországban a későbbiekben dicsérték, hanem a római klasszikusok bámulatos ismeretéért. Nagyon megbánta, hogy felcserélte Budát a megátalkodottan babonás XI. Lajos barátságtalan udvarára. Galeotto munkája, a „De Dictis Gestique Matthiae” gazdag jellemről tanúskodik, ami a nagy magyar uralkodó romantikus életéből táplálkozott.

 

Egész Európa a legbiztosabb támaszát és a mohamedán vallás terjedésével szemben a kereszténység védelmezőjét látta benne, nyugati szomszédai, Podjebrád Csehországban, a német császár, az osztrák Frigyes mind megízlelték a Mátyással vívott harc keserű kenyerét.

 

A birodalom uralkodásának idejéből az a Pest körüli sík terület játszotta a legkiemelkedőbb szerepet, amit Rákosnak neveznek. Évszázadokon át e helyen gyűlt egybe az országgyűlés; a kisnemesség és a városok képviselői itt ütötték fel sátraikat, táborhelyeiket, míg a főurak Buda várában folytattak tárgyalásokat az uralkodóval. A környékhez természetesen számtalan történet kapcsolódik; ezek közül kettő örökkön él az emberek emlékezetében Hunyadi László kivégzése, és testvérének, Mátyásnak királlyá választása.

 

Magyarország kiemelkedő kormányzója, Hunyadi János, Posztumusz László kisebbsége alatt (aki a Neszmélyen meghalt osztrák Albrecht fia volt), a törökök elfoglalta királyi határváros, Belgrád fölszabadítása után a fényes győzelem áldozatául esett. Fia, László, a huszonnégy éves fiatalember lett a vár ura.

 

Fiatal kora ellenére hőstettei révén az ország legnépszerűbb embere volt, s mivel ezt a nagy fontosságú helyet kezében tartotta, a király féltékenyen tekintett rá, cselfogással akarta megszerezni a vár fölötti uralmat. Hogy Hunyaditól személyesen kaparintsa meg a várat, német csapatokat fogadott kíséretéül; mikor azonban ő és közvetlen kísérete átlovagoltak a felvonóhídon, azt fölhúzták, s a német katonák a váron kívül rekedtek; ez az eljárás összhangban állt azzal a régi szokással, hogy idegen katonáknak nem volt szabad határvárba belépniük. A király ráébredt, hogy a harcosaival körülvett Hunyadi teljes biztonságban van, így azután arra a gondolatra jutott, hogy gyilkossággal szabadul meg tőle.

 

A király tanácsadója, Cillei Ulrik gróf és az anyai nagybácsi ingerült vitába bocsátkozott Hunyadi Lászlóval, és a szenvedélytől való túlfűtöttség látszatát keltve akart lesújtani rá. A fiatal hős kisujján viselt aranygyűrűje elhárította a kardcsapást, és Ulrikot Hunyadi segítségére siető bajtársai megölték. László maga ment a királyhoz, és bocsánatért könyörgött, amit a jóindulat látszatával el is nyert. A gőgös uralkodó özvegye, Hunyadi anyja túlságosan is jól ismerte a király öröklött jellemét, és nem nyugodott addig, míg az őszinte megbocsátás jeléül fia nem részesült áldozásban, s nem osztották meg közösen a szentostyát. Néhány nap elteltével, ami alatt a királyi látogató tiszteletére fényes tornaünnepélyeket rendeztek, visszatért Budára, ahova nem sokkal később követte őt Hunyadi László is: László, a király terveivel összhangban, házasságot tervezett Gara nádor szépséges lányával, Máriával, ezzel véget vetve a két legtekintélyesebb család, a Hunyadiak és a Garák – a magyar Montague és Capulet – közötti messze nyúló ellenségeskedésnek.

 

A házasságot csodálatos ünnepségek előzték meg, és az elhunyt uralkodó két fia is megjelent Budán, apjuk végrendeletében kifejezett azon óhaj ellenére (aki tudatában volt annak, hogy neve és népszerűsége túlságosan is veszélyes örökségnek bizonyulhat), hogy tudniillik a két fiú soha többet ne tartózkodjon egyazon helyen.

 

Alig érkeztek meg Budára kíséretükkel együtt, a király parancsára lefogták őket. Mátyás, a fiatalabb testvér barátai segítségével megszökött a börtönből, és Csehországba, Podjebrádhoz menekült, aki ekkor még ugyanazt a rangot töltötte be, mint amit a nagy Hunyadi Magyarországon; Lászlót azonban tárgyalás nélkül ítélték halálra.

 

Esküvői ruhájában vonult a Szent György térre, ahol a kivégzést tervezték, olyannyira mélységes megdöbbenés és tisztelet kísérte a fiatal hőst, hogy a biztos kezű hóhér keze is remegett, és háromszori le




A Tisza eredete

 

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, már csak a Tisza állt ott az Úr zsámolyánál.

-        Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - kérdezte az Úr.

-        Csak bízd rám, atya – mondta Jézus Krisztus -  majd én eligazítom!

Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, elébe fogott egy szamarat, s azt mondta a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a barázdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, útnak indította a szamarat, szántotta a folyónak az ágyat. A Tisza pedig ment mindenütt szépen a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény (gyomnövény/kutyatej) volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza medre.


2017. december 15. péntek
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya