Jean-Baptiste Lully (1632-1687) zeneszerző

Nem volt elég megírni a művet, elő is kellett adatni. Lully nemcsak zeneszerző volt; operaigazgató, karmester, rendező és igazgatója azoknak a zeneiskoláknak, amelyekből az Opera személyzetét verbuválni lehetett. Mindent magának kellett megalakítani: zenekart, kórust, énekes személyzetet. És létre is hozta mindezt egymaga.

Zenekar dolgában három jó muzsikus segítette, akik az ő irányítása mellett dirigáltak: Lalouette, Colasse és Marais. „Csak jó zenészeket fogadott fel. Előbb kipróbálta őket, felügyelt a próbákra; oly éles füle volt, hogy a színház másik végéből is megkülönböztetett egy hamisan játszó hegedűst; odaszaladt s azt mondta a zenésznek: – Te voltál az; ez nincs a szólamodban.

Ismerték: nem is engedték el magukat, igyekeztek kifogástalanul végezni a dolgukat s különösen a zenészeknek nem jutott eszébe, hogy bármit is kicifrázzanak. Tőlük épp oly kevéssé tűrte volna el, mint az énekesektől. Nem engedte, hogy úgy tegyenek, mintha többet tudnának nála és díszítő hangjegyekkel toldják meg a tabulatúrájukat. Ilyenkor fölhevült, nyersen és élénken fenyített. Nem egyszer összetörte a hegedűt annak a hátán, aki nem az ő kedve szerint bánt vele. Próba után Lully odahívta magához az illetőt, háromszorosan megfizette neki hegedűjét s elvitte ebédelni.” Ezzel a szigorú fegyelemmel olyan zenekart sikerült formálnia, amely a maga idejében páratlan volt Európában. Georges Muffat, egyike a számos idegennek, aki Párizsba jött, hogy vezetése alatt tanuljon, Lully zenekarának tökéletes fegyelmét és hajlíthatatlan ütemességét bámulta. Azt mondta, hogy Lully módszerének fő jellemvonása a hang helyessége, a játék finomsága és egyenletessége, az ellenállhatatlan lendület és az erőteljesen kiemelt tempók; az erő és hajlékonyság, a báj és elevenség harmonikus keveréke. Mind e jó tulajdonságok közt legelső volt a ritmus.

Lully még többet foglalkozott az énekesekkel, mint a zenekarral. „Mihelyt olyan énekes került a kezébe, akivel meg volt elégedve, csodálatos szeretettel látott a neveléséhez. Maga tanította meg őket, hogyan kell belépni, járni a színpadon, kecsesen mozogni és viselkedni. Azon kezdte, hogy a szobában eljátszotta nekik az új szerepeket, és mozdulatról mozdulatra betanította nekik.”

„A táncba majdnem ugyanannyira beleavatkozott, mint más egyébbe. Reformálta a belépéseket, kifejező és a tárgynak megfelelő táncokat talált ki; szükség esetén táncolni kezdett a táncosai előtt, hogy gyorsabban megértesse velük a gondolatait.”




X. PIUS PÁPA AZ EGYHÁZI ÉNEK ÉS ZENE ÜGYÉBEN
Motu proprio: TRA LE SOLICITUDINI


Nemcsak az Apostoli Szentszéknek - amelyet a Gondviselés kikutathatatlan végzése folytán,jóllehet méltatlanul, elfoglalunk -, hanem minden egyes főpásztornak apostoli gondjai között mindenesetre legelső a törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr háza ékességét, ahol a vallás fönséges titkait ünnepeljük, és ahol a keresztény nép összegyülekezik részesülni a szentségek kegyelmeiben, szentmisét hallgatni, a legméltóságosabb Oltáriszentségben Jézust imádni, és a nyilvános és ünnepélyes liturgikus ténykedések révén részesülni az egyház közös imádságában.
Semmit sem lehet tehát megtűrni a templomban, ami zavarja, vagy csak csökkenti is a hívek áhítatát, semmit, ami helyénvaló kifogásokra és botrányra adhatna alkalmat, különösen pedig semmi olyant, ami egyenes ellentétben van a szent cselekmények méltóságával, a hely szentségével, szóval, ami nem méltó az imádság házához, az Úr fönségéhez. Nem akarunk kitérni részletesen a visszaélésekre, melyek e tekintetben előfordulhatnak, figyelmünket egy olyan visszaélésre fordítjuk, amely a  legelterjedtebbek, a legmeggyökerezettebbek, a legnehezebben kiirthatók egyike, amely - fájdalom - nem egyszer ott is előfordul, ahol minden más dicséretre
méltóan rendes és csinos, ahol a szertartások szépek és előírás szerint mennek, ahol a papság nagy számmal van képviselve, s ahol a szertartást végzők méltóságot és áhítatot tanúsítanak.
Ilyen a visszaélés a zene és egyházi ének terén. Valóban, részint e művészeti ág természete miatt, mely önmagában folytonosan változó, részben az ízlésnek és szokásoknak az idők folytán támadt változásai miatt, részben a gyászos befolyás miatt, melyet a színházi és profán irány gyakorol az egyházi szent irányra, részben a zene közvetlen eredménye, az élvezet miatt, amelyet nem mindig könnyű a törvényes határok közé szorítani, részben végre a számos előítélet miatt, amelyek e tárgy körül még tekintélyes és jámbor személyeknél is könnyen keletkeznek és makacsul fönnmaradnak - mindez okok miatt észlelhető és tényleg megvan a folytonos törekvés kitérni abból a helyes irányból, melyet a cél határozott meg, a melynek kedvéért az ének és zene az istentisztelet szolgálatába fogadtatott, s amelyet az egyházi törvények, az általános [egyetemes] és részleges konciliumok [zsinatok] előírásai, a római szent kongregációknak és elődeinknek, a római pápáknak sokszor megújított rendeletei igen világosan meghatároztak.
Szíves örömmel s a legnagyobb megelégedéssel elismerjük, hogy e tekintetben az utolsó évtizedek folyamán az örök városban, Rómában s hazánk sok templomában igen nagy haladás történt, de főképpen néhány nemzetnél, ahol tehetséges s az istentisztelet iránt buzgólkodó emberek a Szentszék jóváhagyásával s a püspökök vezetése alatt virágzó társulatokká alakultak, s majdnem minden templomban és kápolnában osztatlan tiszteletet vívtak ki az egyházi zenének.
Ezen vívmány azonban még távolról sem lett közbirtoka mindenkinek, és ha saját
tapasztalatunkra hivatkozunk, valamint ha tekintetbe vesszük a sok panaszt, amely hozzánk érkezett minden oldalról ezen rövid idő alatt, amióta az Úr kegyelme csekély személyünket a római pápaság legfőbb trónjára emelte, minden további halogatás nélkül legelső kötelességünknek tartottuk, hogy fölemeljük szavunkat s megrójuk és kárhoztassuk mindazt, ami az istentiszteletben s az egyházi ténykedésben az említett iránytól eltér. Minthogy a mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és méltóságára kell ügyet vetnünk, ahol a hívők éppen azért gyűlnek össze, hogy ezt a szellemet a legelső és elkerülhetetlenül szükséges forrásból merítsék, amely nem más, mint a szent titokban s az egyház nyilvános és ünnepélyes imáiban való tényleges részvétel. És hiába várjuk, hogy az Ég bőséges áldása reánk szálljon, amikor a Magasságbelinek hozott áldozatunk ahelyett, hogy balzsamillatként szállana föl hozzá, inkább kezébe adja azt az ostort, amellyel az isteni Üdvözítő
egykoron kiűzte a templomból annak méltatlan megszentségtelenítőit.
Éppen azért, hogy mostantól fogva senki se mentegetőzhessék azzal, hogy nem ismerte kötelességét, és hogy véget vessünk minden kételynek, amely néhány szabály értelmezésében fölmerült, jónak tartottuk, hogy röviden rámutassunk azon alapelvekre, amelyek az istentiszteletnél alkalmazott egyházi zenét szabályozzák, és hogy egyszersmind összefoglaljuk egy általános táblázatban az egyház főbb szabályrendeleteit, amelyek az e tekintetben előforduló visszaélések ellen irányulnak. És éppen e célból saját elhatározásunkból s a kérdés teljes ismeretéből közzé tesszük jelen "instrukció"-nkat, amelynek mi apostoli hatalmunk teljéből, mint az egyházi zene jogi kódexének a törvényerejét adjuk, s annak lelkiismeretes megtartását jelen
kéziratunk útján mindenkinek kötelességévé tesszük.




Mednyánszky Alajos: Regék és mondák/ részlet

 

A pöstyéni leányok kútja

 

Nem messze Pöstyén gyógyforrásaitól, amelyeket a néphit szerint már a rómaiak is ösmertek, egy régi templom romjai állnak. Egykor templomos lovagoké volt, kortársa azoknak a csodálatos kőszobroknak, amelyek a romok árnyékából merednek a magános vándorra, a letűnt idők mélyenszántó bölcsességének végső emlékeiként. A templom közelében tör fel a mélységből egy tiszta vizű forrás, amelynél már egykoron is felüdítették harcban elernyedt tagjaikat a vörös keresztet viselő rendbéliek, s ahol még ma is kísérteni szoktak fenséges óriás alakjaik megborzongató éjféli órákon, és elsiratják dicső törzsüket, amelyet bősz galádság döntött le, hasonlatosan a hegység sziklájához, amelyet a gyenge kéz rakta akna mennydörögve szakít ki ősöreg sarkaiból és zúdít alá a völgybe.

No de nemcsak a szellemvilág hátborzongató kísértetalakjai járnak-kelnek ott a kút körül. Édes jövendölések tüneményei is fellibbennek kávájáról a szerető szíveknek. Minden esztendőnek azon az éjszakáján, amely megelőzi Szent István apostoli királyunk ünnepnapját - ő volt az, aki a maga kezével rakta le a templom alapkövét, és az ő boldog lelke őrzi szeretettel a saját alkotását -, kijárnak oda a felcseperedett eladó lányok, hogy megtöltsék korsóikat a kútból, és annak vizétől csilloghassanak új üdeségben a másnapi ünnepen. Aztán buzgó imádságban térdelnek a templom küszöbén, mert az a régi mendemonda járja, hogy az, aki életük társául rendeltetett nekik, másnap reggel templomba menet megmutatkozik előttük az első szemközt jövő nőtlen férfi alakjában. Ősidők óta járnak oda a hajadon lányok, hogy a szent forrásból bizonyosságot szerezzenek szívük legrejtettebb reményeire, és egy varázslatos rege is szól a jámbor szokás eredetéről. Borica, Bolkó leánya, viruló rózsához, a virágok királynőjéhez volt hasonlatos - és körülötte is barátságtalan tövisek meredeztek. S ezek a tövisek irigy szurkálással szívesen elhessegették volna a bensőséges szeretet simogató kezét, ha ugyan lett volna keze a szeretetnek. Dús birtoka nagy tekintélyt szerzett Bolkónak szerte a vidéken, csakhogy keményen - mint amilyen a ládáiban őrzött ércpénz volt -, rideg lélekkel visszautasított mindennemű barátságos közeledést. Nem annyira szándékolt keménységétől, inkább csak az atyai szeretet rideg hiányától gyötrődött szenvedő gyermeke, aki nem jelentett apja számára többet más élőlénynél: az ő szíve csak az élettelen csillogástól dobbant meg. De még emiatt is Boricának kellett kiürítenie a keserű poharat. Apja őt nővérének gondjaira bízta, akinek fiatalsága és szépsége réges-régen elfonnyadt már, mert akár a zuzmó a kemény sziklán, ő sem virágzott soha életében. Mintha ő is lazán tapadt volna a kősziklára, és ezért sohasem tudta meg, milyen édes érzés az, ha valaki szívének minden gyökerével átjárja a talajt, hogy eggyé válhasson vele: s az áldott földtől való elválás, akárhogyan megy is végbe, a növény számára a halált jelenti! Mint a mesebeli tűzokádó sárkány, amely gyötrődve őrzi a maga számára értéktelen kincseket, úgy jár-kelt az asszony a vár folyosóin, irigy pillantással követve a szegény kislányt. Mérgező lisztharmatnak nevezte a szerelmet, mert ismeretlen volt számára a szent harmat, amely a nehéz földből felszállva megtisztul a hold szűzies sugaraitól, s aztán mikor a vad kavargás elcsendesedik és csak a fülemüle mélabús szerelmi panasza fuvolázik az ágak közt, lassanként lehull a virágok álmodozva bólogató, félig kinyílt kelyhébe, hogy majd földöntúli varázslatos szépséget árasszon, mikor letekint rá a Világ Nagy Szeme. Durva szitokszóval és kárörömmel cselédmunkára hajszolta a boldogtalan Boricát, legszívesebben

elpusztította volna a szépséges rózsabimbót, a benne rejlő tengernyi kellemetességgel, amelyből ebben az asszonyban soha egy cseppnyi sem volt. De nem járt sikerrel, és igyekezete csupáncsak a fájó vágyakozás finom fátylával vonta be Borica elkápráztató szépségét. A leány fájdalmas magányában egyre az eget kutatta tekintetével, és megcsillant benne egy könnycsepp is, amely titkon fakadt szívének mélyén, s a varázskörébe jutott lelket biztosabban, erőteljesebben vonja magához, mint a csillogva lobogó boldog élet. Középre, a félénken nyiladozó bimbó szirmai közé hullott egy cseppje a szelíd szerelmi harmatnak, és ha tombolt odakinn a puszták eszeveszett szele, a virág szívének legmélyén szent hűvösség uralkodott, a mennyei harmatcsepp volt benne az úr, s egyre új élettel töltötte el a sinylő szirmokat. Imre volt az, aki felkeltette Borica lelkében a szunnyadozó érzelmeket. Pompás termetű ifjú volt, akár a hegyek karcsú fenyőfái, éjsötét fürtjei alól villámot szórt fekete szeme, mintha sugarával pusztítani akarna, de mikor a leányra nézett, akit szíve királynőjéül választott, akkor oly szelíden csillogott, mint a lenyugvó esthajnalcsillag, mikor körülzúgják a tenger hűvös habjai. Máskülönben Borica az életnek csupán tüskéit és zátonyait ismerte, egyetlen virág se virított a körülötte tátongó zordon szakadékokban, és mégis kő esett le a szívéről, valahányszor visszautasított egy kérőt a rideg apai szó: de amióta az Imre szeméből érkező sugár bevilágított a szívébe, mintha életre kelt volna a zordon sziklarengeteg, ezernyi virág nyílt ki rajta és beborította az éles szirteket, amelyek oly sokszor sebezték a szívét, szelíden illatozó szőnyeggel: a zenétől, mely úgy zengett a szívében, mint a furulyaszó a holdvilágos éjszakában, nem is hallotta már a külvilág rosszindulatú hatalmasságainak ellenséges szitkait, amelyek immáron megtörtek szentélyének külső burkán, és magvához többé nem hatolhattak el. Csakhogy a sors vaskeze a szerelem mézcseppjeit is telis-tele hintette a szenvedés keserű ürömcseppjeivel. Szerelmének csak titokban volt szabad virágoznia, hogy le ne törhesse az irigység, és valamiféle sajátos, csendes gyönyörrel töltötte el a lelket az édes titok, amely dúsgazdaggá tette a szívet, de szemérmesen rejtőzködött a világ szeme elől, mint ahogyan az estike rejtegeti kelyhe mélyén illatát, mikor a nap süt, és csak a hold kékes világánál leheli ki magából. Ámde egy kitéphetetlen tövis marcangolta a lány vérző szívét: reménytelenül szeretett, mert Imrének, bár nemesi családból született, nem volt semmije, csupán a szerelmes szíve, ám ez, tiszta lévén, akár az arany, sokkalta többet ért, mint a holt fém. Viszont az öregember megfogadta, csak olyasvalakinek engedi át drága kincsét, aki meg tudja kétszerezni a gazdagságát. Szomorúan és virágnyílás nélkül terült el a leány előtt az élet, mint valami szürke ködpusztaság, s alig-alig világosodott meg néhány pillanatra, amikor szűk kis ablakán át közeledni látta szerelmesét, aki élete kockáztatásával mászta meg a falat, hogy az irigy rácson keresztül megfoghassa a törékeny kezecskét, és hogy suttogva válthassanak egymással szerelmes szavakat. Egyszer aztán édes siralom és könnyek, reménykedés és végtelen vágyódás közepette megfeledkeztek az időről, holott figyelmeztetően ütött már a válás órája, s akkor egyszeriben meglepte őket a vénasszony, aki már hosszabb ideje gyanakodva-leselkedve fürkészett át minden zugot. Éktelen rikácsolással térítette magukhoz a szerelmeseket édes kábulatukból. Borica rémülten könyörgött szerelmesének: meneküljön - s mikor ez vonakodott, mert csak a lány járt az eszében, ő maga sietett el az átkozott helyről, amelyből boldogságának sírja lett, nyomában a haragvó vénasszonnyal, akit még Borica megalázkodó odaadása sem tudott lefegyverezni. És csöndesen sírdogált egész éjszaka, még akkor is, amikor pedig a mindent lenyűgöző álom végre elhallgattatta dühöngő üldözőjét. Reggel Borica sápadtan ténfergett a sivár folyosókon, amelyek kriptaboltozattá váltak számára,

amikor rideg apja ismét rákezdte haragos szavakkal marcangolni a szívét. Aztán Imrét rendelte magához, és átkozódó fenyegetések közepette ráparancsolt a szerencsétlen ifjúra, hogy hagyja el a várat. Borica könyörögve ragadta meg apja kezét, de az eltaszította magától a siránkozót, és megismételte parancsát. Ekkor Imre még egyszer odament a leányhoz, hogy elbúcsúzzék tőle, és meghajlás közben halk-sietve odasúgta neki: - Éjfélkor a templomkútnál. A leány, egyetértése jeléül, titokban kezet nyújtott neki, s könnyes tekintettel követte a várból távozó ifjút. Nagy sürgés-forgás volt a várban, mert Szent István ünnepének előestéje volt, és a munka, amely ez alkalommal szinte teljes egészében Boricára hárult, úgy hozta magával, hogy a fájdalom mélyebbre húzódott bensejében, és elrejtőzött a gonoszság fürkésző szeme elől. Aztán lassanként leszállt az éj, és ismételten megborzongott Borica, mivel a legyilkolt templomos rendi lovagok a titokzatos éjféli órákon sokszor keringenek dicsőségük hajdani székhelye körül jajongva, és sokféle hátborzongató mendemonda járta arról a helyről. Aztán valahára jelezte már az éjjeliőr, hogy elkövetkezett a tizenegyedik óra, s akkor Borica elfeledkezett a borzongásról, halkan ébredezett szívében a reménység, elszántan fogott egy korsót, mint aki be akar pótolni valamit, amiről a nap folyamán megfeledkezett, és mivel mindenki az igazak álmát aludta, akadálytalanul jutott ki a várból és indult a kútra. Szerelmese már várt reá a kútnál, ahol majd örökre búcsút kell venniük boldogságuktól: a könnyek fojtogatták a torkukat, amikor utolsó istenhozzádot mondtak egymásnak, viszont az, hogy egyáltalában elbúcsúzhattak, ír volt mindkettőjük meggyötört szívére: de végül ütött a válás órája, és ők megtört lélekkel szakadtak el egymástól. Borica hazatérőben vizet merített a templomkútból, búsan nekitámaszkodott kávájának, és könnyei elegyedtek a kút kristálytiszta vizével. Hirtelen enyhe fény áradt el körülötte, ijedten pillantott fel, és ott látta maga előtt mennyei ragyogásában a szent király alakját. Szelíd komolysággal tekintett le a boldogtalan leányzóra, aki térdre esett előtte. - Szedd össze bátorságodat! - kezdte a szent. - Bízzál Őbenne, akinek számára minden szív lágy, miként a viasz. Így szól az Ő döntése: A legelső férfi, akit szemed megpillant holnap, mikor a templomba mégy, az Ő örökkévaló akaratából életed társául rendeltetett. Ne zúgolódjál, hanem engedelmeskedjél gyermeki lélekkel annak, aki mindent a legjobbra fordít! Borica elnémultan roskadt magába, jóformán nem volt eszméletén, amikor hazatért, rettentő küzdelem dúlt szívében: hiába várt a halálos döfésre vagy a megváltásra! Végül erőt vett rajta a gondolatok és érzések áradata, s a mély álom könnyített összeszoruló szívének terhén. Csodás erő szállta meg. Amikor reggel felébredt - csupa odaadás és bizalom volt, sőt olykor úgy rémlett: édes reménység aranyozza be az ösvényt, amelyen szótlanul lépkedett atyja és az öregasszony között. És ekkor egyszerre meglátta szeretett Imréjét, aki képtelen lett volna elhagyni a tájat, ahol szerelmük kivirágzott, anélkül, hogy még egyszer láthassa őt. Borica alig tudta fellobbanó érzelmeit valamennyire visszafojtani, de amikor elhaladt az ifjú mellett, hangos és örvendező szóval biztatta kitartásra és bizakodásra. Már gyülekeztek a harag viharfelhői Borica feje felett, de ő előresietett a templomba, hogy örvendező szívét bensőséges hálával önthesse ki sorsának jóságos irányítója előtt, aki szenvedései éjszakáját ilyen reménysugárral világította meg. S aztán valóban úgy esett, hogy egy esztendőnél hamarabb meghalt az öregasszony, és Borica apját súlyos betegsége a sír szélére vitte, a balsors csapásai megtörték és úgy meglágyították a szívét, hogy végtére beleegyezett, hadd teljesüljön leányának hő vágya, mert azt, amióta a jelenésről hallott, maga is az ég akaratának vélte. Leánya pedig azon a helyen nyújtotta kezét szerelmesének,

ahol először kelt fel számára annyi sok gomolygó sötét felleg mögül a reménység csillaga. Ez időtől fogva jött szokásba ama helység felserdült eladó lányainál, hogy Szent István napjának előestéjén vizet merítenek a templomkútból, és buzgó imádságban könyörögnek a szent oltalmáért, hogy másnap kedvezően, az imádkozó leányok titkos óhajai szerint, sikerüljön az egész életre nézve döntő fontosságú találkozás.




   Bartók reménytelen szerelme

 

Báj, gyermeki elfogulatlanság, művészi temperamentum, erőteljes muzikalitás és technikai bravúr. Mindez együtt Geyer Stefi (1888-1956), a csodagyerek hegedűs. Játékával már tizenévesen elbűvölte Európát, Amerikát, na és Bartók Bélát, aki megfestette zenei portréját. (A Hubay Jenő mesteriskolájának növendéke volt, pályáját csodagyerekként kezdte, sikeres hegedűművész vált belőle.)

A Geyer Stefi-motívum (d-fisz-a-cisz)

A Neue Musik Zeitung1901-ben így írt a csodagyerekről: „Budapest zeneszerető közönségének kimondott kedvence ő, és ha nem hegedül, akkor egy hercig, kedves, derék „leányka”. Viszont, ahogy felemeli hegedűjét, azonnal komollyá és hallgataggá válik. Érzi, micsoda nagy dolog a művészet, mely többet jelent neki minden tréfánál.”

A 26 éves Bartók 1906-ban látta először az ekkor már 18 éves hercig leánykát egy koncerten, majd a következő év elején, amikor a zeneszerző tanítani kezdett a Zeneakadémián, találkozásaik rendszeressé váltak.

1907 júniusának utolsó napjaiban Bartók – zenegyűjtés ürügyén – elkísérte Stefit és bátyját jászberényi nagynénjükhöz. Hogy a lány karakterét egy neki szánt hegedűversenyben fogalmazza meg, már ismeretségük kezdetén felmerült Bartókban. Mindenesetre a partitúrán az áll, hogy 1907. július1-én, vagyis a jászberényi kirándulás idején kezdett bele a zongoraverseny komponálásába.

A közös nyaralást követően kapcsolatuk többnyire levelezésre korlátozódott. Bartók Erdélybe ment, a hegedűművésznő pedig európai turnéra indult. Bartók a levelekben szabadszellemű vallási, világnézeti elképzeléseinek kifejtésével udvarolt a konzervatív neveltetésű, hívő katolikus Stefinek. A módszer nem vált be, a lányt inkább megrémisztettek a szokatlan gondolatok, mintsem hogy felébresztették volna kíváncsiságát.

 

"Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt… Nem volna valami kellemes munkánkat ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező Mindenség iránt… Ha keresztet vetnék, azt mondanám 'A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében'.” – írta Bartók Geyer Stefinek 1907. szeptember 6-án.

 

A lány reakciója kétségbe ejtette Bartókot. „Levele elolvasása után zongorához ültem – az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm, csak a zene. Pedig...” A „pedig” után kilenc ütemnyi kotta következik, az Elle est morte című, tizenharmadik bagatell előképe. A dé-fisz-á-cisz négyeshangzat fölé Bartók ezt írta: 'Ez a maga Leitmotivja'”.

„Megvan már az idealizált Geyer Stefi zenei képe, – ez mennyországi, bensőséges, megvan a szilaj G. St.-é is – ez humoros, elmés, mulattató. Most meg kellene szerkeszteni a közömbös, hűvös, néma G. St. képét. De ez csúnya muzsika lenne.” (Bartók 1907. november 29-én kelt levele)

 

Bartók sokáig valóban három tételesnek szánta a művet, végül képtelen volt megírni a csúnya zenét, amelyben szabad folyást engedhetett volna haragjának és elkeseredésének, amiért szerelme nem lelt viszonzásra.

 

Az 1. hegedűverseny No.1, amelyet azonban pontosabb korai vagy posztumusz hegedűversenynek mondani, végül kéttételes maradt, és mint ilyen landolt Geyer Stefi íróasztalfiókjában. A Geyer Stefi-motívum (d-fisz-a-cisz)

A végleges szakításra nagyjából egy héttel a hegedűverseny hangszerelésének befejezése után került sor. „A hegedűkoncert partitúrája február 5-én készült el; éppen aznap, míg maga halálos ítéletemet megírta... Elzártam fiókomba, nem tudom, megsemmisítsem-e, vagy ott hagyjam elzárva, hogy csak halálom után találják meg és – szórják széjjel az egész beírt papírcsomót, az én szerelmi vallomásomat, a maga koncertjét, az én legjobb művemet – a szemétbe.”

A zeneszerző évekig kerülte Stefi társaságát, csak a harmincas években találkozott újra az akkor már férjes asszonnyal.

A művet Stefi – nyilvánosság előtt legalábbis – soha nem mutatta be. Ősbemutatójára ötven évvel keletkezése után, 1958. május 30-án került sor Baselban, amikor már sem a zeneszerző, sem a hegedűs múzsa nem élt. Hans-Heinz Schneeberger szólaltatta meg Paul Sacher vezényletével.

 

 

Bartók azonban végül mégiscsak megírta a „csúnya muzsikát”. Az 1908. májusában elkészült 14 Bagatell című zongoraciklus 13. darabja, A szeretőm táncol szintén a Geyer Stefi-akkordra épül, és állítólag maga a művésznő is úgy nyilatkozott róla, hogy „a szakításuk utáni reakciót jelzi”.

1914-ben Bartók ezt a zongoradarabot átírta zenekarra, és a Stefinek dedikált hegedűverseny első tételéhez illesztette, így alkotván meg a Két arckép zenekarra című művet. A bohókás, életvidám lány alakját végképp száműzte, csak az ideális és a torz kép maradt, a beteljesületlen álom és annak kigúnyolása. De a Geyer Stefi-motívum újra meg újra felbukkant Bartók műveiben, egészen az 1939-es Divertimentó-ig.

 

Forrás: fidelio.hu, figaro.reblog.hu




Boncza Berta (Csinszka): Csucsai kert (1919. Pest)

 

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

Rózsák nyilnak tövises száron,
sárgák, fehérek, pirosak
és tubarózsák, bódult szüzek,
liliomok, ravasz félszüzek,
hűvös fenyők, szomorufüzek,
ideges, rezgő ezüstnyárfák,
izmos tölgyek várnak ott engem
és nem térek vissza soha.
Vágyva, sirva áldom a kertet.
A kertet, aki őriz engem,
a kertet, aki hazavár!
Ott volna bölcs, csöndbe békülve
nézni, hogy szeretnek a fák,
milyen tiszták az ősi vágyak,
ha egybefonódnak az ágak
s hogy égnek a begóniák!
A kert vágyaim titkos ágya.
Haláltrejtő, mély álmok ágya.
A tudásfának aranyága
ott vár reám.
Ott vár reám ma is, mint régen
és klematiszok karcsún, kéken
kúsznak játékosan, merészen
a napsütötte ház falán.

 




Négysoros

 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János




Az Isteni Irgalmasság vasárnapja – „Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége”

 

Április 8-án ünnepeljük idén az Isteni Irgalmasság vasárnapját. Az irgalmasság szentévében Stanisław Dziwisz bíboros szavai, valamint Faustyna Kowalska nővér életútja és Naplója segítségével idézzük fel az ünnep történetét.

Szent II. János Pál egész pápaságában központi helyet foglalt el az Isteni Irgalmasság gondolata. Már megválasztása után két évvel, 1980 adventjének kezdetén kiadta második, Dives in misericordia (Irgalomban gazdag Isten) kezdetű enciklikáját, mellyel mintegy programot is adott: „Minél inkább eltávolodik az ember Istentől és az irgalom misztériumától, s minél inkább elveszíti a világ eszméinek hatására az irgalom szó értelmét, az Egyháznak annál inkább joga és kötelessége, hogy »hathatós kiáltással« forduljon az isteni irgalomhoz.” (96)

Milyen út vezetett a Dives in misericordia enciklikáig és az Isteni Irgalmasság vasárnapjának kihirdetéséig – II. János Pál pápa életében és az egyház 20. századi történetében?

Az irgalmasság gondolata és üzenete végig jelen van a Szentírásban – idézte fel kérésünkre győri látogatásakor e gondolatiság kezdeteit Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek. Majd így folytatta: a II. világháború előtt az Isteni Irgalmasság üzenete nagy erővel köszönt vissza Fausztina nővér életében és működésében. (Szent Faustyna Kowalska, vagyis Szent Fausztina nővér 1938. október 5-én hunyt el Krakkóban – a szerk.) Leírásra került: a világban nem lesz béke addig, míg nem fordulunk az Isteni Irgalmassághoz.

„Az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal irgalmamhoz.” (Szent Faustyna Kowalska: Napló 300)

A Fausztina nővér számára kinyilatkoztatott ígéretek valamiképp óvtak minket a II. világháború előtt – tette hozzá a krakkói érsek, aki negyven éven keresztül volt II. János Pál személyi titkára és barátja. – És most a világ újra visszafordul az irgalmasság felé. Ez az orvosság, a kegyelem a korunk veszélyes ideológiáival folytatott harcban. Talán Isten így ad útmutatást: azt üzeni, hogy irgalmasságához fordulva tudjuk a világ gondjait, problémáit orvosolni, gyógyítani.

Stanisław Dziwisz elmondta, Karol Wojtyła Krakkó Łagiewniki városrészének kőfejtőjében dolgozott, amely nagyon közel volt Fausztina nővér rendházához. Ott ismerkedett meg a II. világháború alatt titokban szemináriumba járó, munkásként dolgozó fiatalember, a későbbi pápa az irgalmasságnak ezekkel a Fausztina nővér számára kinyilatkoztatott jeleivel. És így válhatott az Isteni Irgalmasság az ő keresztény életének, papságának, püspökségének és pápaságának is középpontjává.

Az Isteni Irgalmasságnak két nagy szentje van: Fausztina nővér és II. János Pál pápa – hangsúlyozta Dziwisz bíboros.

* * *

Az Isteni Irgalmasság eredeti kegyképe (Vilnius)

„Fausztina nővér a második világháború előestéjén halt meg. Életének ebben az utolsó időszakában kapta meg az Isteni Irgalmasság kinyilatkoztatását, s mindazt, amit megélt, leírta Naplójában. A második világháború túlélői számára Szent Fausztina Naplójának e sorai olybá tűntek, mint az Isteni Irgalomnak egy különleges, XX. század nézőpontjából megírt evangéliuma. A kortársak felfogták üzenetét, mégpedig éppen a második világháború során drámai módon felhalmozódott rossznak és a totalitárius rendszerek kegyetlenségének a tükrében. Mintha Krisztus azt akarta volna kinyilatkoztatni, hogy a rossz – amelynek az ember létrehozója és áldozata – elé állított végső korlát éppen az Isteni Irgalom. Ennek az irgalomnak természetesen része az igazságosság is, ám a világ és az ember történelme során az isteni tervben nem kizárólag az igazságosságé az utolsó szó. Isten mindig el tudja választani a jót a rossztól, s azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (vö. 1Tim 2,4): Isten a szeretet (1Jn 4,8). A Fausztina nővér előtt megjelent megfeszített és feltámadt Krisztus eme igazság legfőbb kinyilatkoztatása.” (Az irgalom misztériuma. In: II. János Pál: Emlékezet és azonosság, Budapest, 2005, 58–62.)

Faustyna Kowalska boldoggá avatását II. János Pál pápa kezdeményezte, még Krakkó érsekeként, 1965-ben. Majd 1993. április 18-án, húsvét második vasárnapján, az eljárás elindítója immár pápaként avatta boldoggá Fausztina nővért. A szentté avatásra hét évvel később, 2000. április 30-án, ismét csak húsvét második vasárnapján került sor.

Szent Fausztina és Boldog Sopoćko

Ekkor hirdette ki a pápa a világ számára az Isteni Irgalmasság ünnepét is, e szavakkal: „Húsvét második vasárnapja ettől kezdve az egész egyházban az Isteni Irgalmasság vasárnapja nevet viseli.” És a szentatya hozzátette, ezzel az üzenettel, az Isteni Irgalmasság üzenetével kívánja átvezetni az egyházat a harmadik évezredbe.

„Egyetlen lélek sem nyerhet megigazulást, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz. Ezért kell a húsvét utáni első vasárnapot irgalmasságomnak szentelni. A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat!” (Napló 570)

„Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége: a kegyelmek tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Egy lélek se féljen közeledni hozzám…” (Napló 699)

II. János Pál pápa, az Isteni Irgalmasság üzenetének fáradhatatlan hirdetője volt. Imádságában is irgalomért fohászkodott.

„Minthogy pedig az ima az egyetlen fegyver, amelyet a pápa használ, egy utolsó kérdést teszek fel neki, amelyben sok másik is benne foglaltatik, és amelyik e párbeszéd legrövidebb válaszát kapja. Azt kérdezem tőle, hogy milyen imát mond a világért? Ezt feleli: „Irgalomért könyörgök. Igen, irgalomért.” („Ne féljetek!” – André Frossard és II. János Pál pápa párbeszéde, Budapest, 1986, 199.)

És a szentatya életével, pápaságával, betegségével és halálával is tanúságot tett Isten végtelen irgalmába vetett bizalmáról. Halála időpontja – 2005. április 2., az Isteni Irgalmasság vasárnapjának vigíliája – által mindez még nyilvánvalóbb megerősítést nyert.

A lengyel pápát, ugyanúgy, ahogy ő Fausztina nővért, az Isteni Irgalmasság ünnepén avatta boldoggá XVI. Benedek pápa 2011-ben, majd szentté Ferenc pápa 2014-ben.

* * *

És a történet tovább folytatódik. Stanisław Dziwisz bíboros szavaival: „Ferenc pápa is az irgalmasságnak szenteli pontifikátusát.” 2015. április 11-én, az Isteni Irgalmasság ünnepének vigíliáján tette közzé a szentatya az irgalmasság szentévét meghirdető, Misericordiae vultus kezdetű bulláját. A rendkívüli szentév – melynek mottója: „Irgalmasok, mint az Atya” – 2015. december 8-án kezdődött, és 2016. november 20-án, Krisztus Király vasárnapján zárul.

És Ferenc pápa is fáradhatatlanul hirdeti Isten irgalmasságát. 2016. március 30-i katekézisében  így tanított: „Isten nagyobb a bűnünknél! Az ő szeretete olyan óceán, amelybe megmerítkezhetünk az elsüllyedés veszélye nélkül: megbocsátani Isten számára azt jelenti, hogy nekünk adja azt a bizonyosságot, hogy ő sosem hagy el minket.”

„Nem tudom megbüntetni, még ha a legnagyobb bűnös is lenne, azt, aki irgalmamra hivatkozik, hanem felmentem őt mérhetetlen és kifürkészhetetlen irgalmamban. Mielőtt eljövök mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” (Napló 1146)

Örökké irgalmas Istenünk, te lángra lobbantod a neked szentelt nép hitét, amikor évről évre visszatér Húsvét ünnepe. Növeld kegyelmedet, amelyet megadtál nekünk. Add, hogy méltóképpen megértsük, milyen csodálatos, hogy megtisztultunk a keresztvíz által, újjászülettünk a Szentlélekből, és elnyertük a megváltást Krisztus vére árán. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Fotó: Lambert Attila; Opoka.org.pl; Vatikáni Rádió; Sites.google.com/site/swietafaustynakowalska

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír





Ima a kereszt előtt


Fölséges és dicsőséges Isten,

ragyogd be szívem sötétségét,

adj nekem igaz hitet,

biztos reményt

és tökéletes szertetet;

érzéket és értelmet, Uram,

hogy felismerjem és megtegyem

a te szent és igaz parancsodat.




Imádság Nagyböjtre

„Urunk, Jézus Krisztus, 
föltámadásod ünnepéig
 a nagyböjti időszakban élünk.


Arra szólít minket ez az idő,
 hogy megtérjünk és megújuljunk keresztény életünkben,
hogy többet imádkozzunk, 
és odaadóbban gyakoroljuk
 a testvéri szeretet 
nagyszerű tetteit.


Ezért kérünk Téged:
 Segíts minket, 
hogy minden, amit teszünk,
 Veled kezdődjék el
 és Veled végződjék


Erősíts minket jó szándékunkban,
 hogy a nagyböjti gyakorlatok által 
mindennap 
egyre jobbak legyünk. Amen. 

”



Theodor Burzer nyomán





Kossuth és Görgei megítélése – bűnbakkeresés

 

Kossuth és Görgei 1848-49-es eseményekben betöltött szerepének ellentétes megítélése közvetlenül a szabadságharcot követő időkig nyúlik vissza. A szabadságharc kudarca nehezen feldolgozható élmény volt a magyarság számára. Sem lélektani, sem pedig politikai szempontból nem lett volna előnyös, ha a magyarság önmaga tehetetlenségében kereste volna a hibát. Egyébként is többé-kevésbé számítani lehetett arra, hogy előbb-utóbb elkezdődik a bűnbakkeresés. Kézenfekvő lehetett volna az osztrák-orosz közös beavatkozás következményeként fellépő túlerőre fogni a magyarság végső képtelenségét arra, hogy felülkerekedjen az ellenségen. A szabadság, mi több, a függetlenség eszméjéről azonban a magyarság nem volt sem képes, sem hajlandó hosszú távra lemondani. Márpedig a nemzetközi viszonyok kevés változással kecsegtettek a következő jó néhány évre nézve, így a túlerőt nevezni meg felelősként a szabadságharc bukásáért azt jelentette volna, hogy Magyarország számára mindaddig lehetetlen lesz a küzdelem felélesztése, amíg a nagyhatalmi kapcsolatok nem változnak. Éppen ezért volt szükség arra, hogy a bukást olyan tényezővel hozzák összefüggésbe, amely Magyarországhoz kapcsolódott inkább. Az volt a szerencsés, ha ez a tényező nem egy adott körülmény, helyzet, sőt még csak nem is egy bizonyos csoport, hanem egy személy – már csak azért is, mert a szabadság ügyének következetes képviselete is egy személyhez kötődött: Kossuth Lajoshoz.

A bűnbak szerepére leginkább alkalmas személyt Görgei Artúrban találták meg. Pontosabban maga Kossuth találta meg nem sokkal azután, hogy átadta Görgeinek a politikai hatalmat és török földre menekült. Megírta ugyanis nevezetes vidini levelét, amelyben Görgeit kiáltotta ki a szabadságharc elárulójának. Kossuthnak e lépését nyilvánvaló politikai szándékok motiválták. Kossuth tisztában volt azzal, hogy személyét a magyarság körében a függetlenség zászlóvivőjének nimbusza övezi, ugyanakkor, mivel továbbra is meggyőződéssel képviselte a szabadság ügyét, szándéka az volt, hogy a magyarok szabadságvágyát és hitét ennek elérésében az emigrációból próbálja meg életben tartani.

Görgei különösen alkalmas volt e szerepre. Ha a szabadságharc politikai vezetője Kossuth volt, akkor a katonai vezető egyértelműen Görgei. A magyarság, tisztában lévén hadvezéri képességeivel – különösen a dicsőséges tavaszi hadjárat és Buda felszabadítása után – sokat várt tőle: a katonai győzelmet.[1] Görgei ennek nem tett eleget. Az, hogy ennek oka a túlerővel szembeni tehetetlenség volt, a fegyverletétel pedig tulajdonképpen a realitások felismerésének következménye, vajmi kevéssé érdekelte a tágan értelmezett közvéleményt. Ráadásul az a közvélemény előtt ismert tény, hogy Görgei nem volt a kivégzett katonai vezetők között, óhatatlanul is táplálta annak a feltételezésnek a megszületését, hogy Görgei csak azért választotta a feltétel nélküli kapitulációt, hogy a saját életét mentse.

A körülmények tehát adottak voltak: a magyarság körében eleve kialakult egy többé-kevésbé tiszta bűnbak-kép. Ezt Kossuth és Görgei megítélése – bűnbakkeresés erősítette fel és látta el pontos körvonalakkal az, hogy maga a magyarság szemében mindvégig hiteles Kossuth sütötte Görgeire az árulás bélyegét.

 

Kosáry Domokos szerint a nagypolitikában a dualizmus időszakában a Kossuth-Görgei páros megítélése a szimbolikus politika fontos alkotórészévé vált.

„Az egyik oldal a ’függetlenségi’ politika és a Kossuth-kultusz jegyében, elátkozta Görgeyt. A másik pedig, éppen ellenkezőleg, a kiegyezés előfutárát és igazolóját próbálta a tábornokban, mint Kossuth ellenfelében, felfedezni.”

...

Kosáry óvatosan fogalmaz Görgei szimbolikus politikában betöltött szerepével kapcsolatban: a kormány oldalán állók csak próbálták Görgeit szembeállítani Kossuthtal. Ez csak kísérlet és erőtlen szándék volt, nemcsak azért, mert a párhuzam elég gyenge lábakon állt, hanem mert, amint arra Kosáry is felhívta a figyelmet, éppen az ellentábor népszerűsége miatt, a kiegyezés rendszerének támogatói „nem tudtak, vagy éppen óvakodtak e közhangulattal szembeszállni.”

Forrás: http://folyoiratok.ofi.hu, Krajczár Melinda,




Görgei Arthur: GAZDÁTLAN LEVELEK

1867.

 

I.

Világos

 

Viktring, 1862. sept. 23-án.

Hogy nem választottam volna e a török földre való ki menetelt inkább a fegyverletételnél, ha mindazokat előreláthattam volna akkor, a mik ennek utána, és, a mint közönségesen tartják, ennekkövetkeztében történtek Magyarországon? - ezen kérdés, véleményem szerint, sem nem jogosult, sem nem loyalis.

Nem jogosult az, - mert a fegyverletétel egyátalában nem volt politikai számitás szüleménye, hanem volt egyedül és tisztán eredménye az e kettő közti kényszerü, kétségbeejtő választásnak:

vagy elpusztulnunk physice a hazában, - vagy elpusztulnunk physice és erkölcsileg egyszersmind, a külföldön. Egy harmadik választás nem volt előttünk.

De ama kérdés ép oly kevéssé loyalis, - legkevésbé akkor, ha jóakaró szándékkal intéztetik hozzám.

A jóakaró szándék irányomban csak ez lehet: rehabilitálni engem a nemzet jó véleményében. - Ugyan nem tudnak-e erre barátaim egyéb eszközt annál, hogy én enmagam előtt alacsonyitsam le magamat azáltal, hogy a fegyverletétel meg a bécsi kormánynak reá következett hőstettei között nexus causalisnak létezését ismerjem el - hunyt szemmel - ott; hol a történetvizsgáló nyilt szeme hasztalan keresi az összefüggést?!

Olyat ne várjanak tőlem barátaim, mit magamévá tenni tilt önérzetem.

Hahogy azon szerencsét, miszerint kortársaim foruma előtt minden reám fogott mulasztási bünök terhe alól felmentessem, csak egy képmutató "mea culpa" árán lehet elnyernem: akkor le kell tennem róla.

De midőn ez egyik arasznyi időszak igazságtalan itéletének minden következményeit megadással végig tűröm: egyúttal feljebb viszem ügyemet azon másik arasznyi idő foruma elé, a mely időt még ezután meg leszen engedve élnem hazám történetében.

Egyébiránt ama kérdésnek - a mint előbb felvetém, s a mint énnékem azt ismételten valósággal fölvetették - vitatása meddő is lenne egészen. Mert:

állitsatok ma ujból, ugyanazon körülmények közt Orsova és Világos közé: és köztem meg Orsova közt megint ugyanazon legyőzhetlen akadály fog emelkedni. És ezen akadály megint nem az osztrák császári hadsereg leend, hanem ma épen ugy, mint ezelőtt 13 esztendővel, egyedűl e varázsige:

"Itt élned, halnod kell!"

Hogy e varázsszó éppen én rajtam mind e mai napig be nem teljesedett: az sem nem az én érdemem, sem nem az én bűnöm.

 

III.
"Különös!"

Viktring, 1862. sept. 26-án.

Ön azt veti szememre, hogy kérdéseinek lényege elől kitérek.

De ha én meg erre azt kérdem: miben áll hát az a lényeg voltaképen? akkor - különös! - Ön leszorit egy nemzet szenvedéseinek nagyszerü teréről, be az egyéni gyötrelmek nyomoru körébe, - felettébb csodálatosan arra nézve kérvén fölvilágositást tőlem:

vajjon e fegyverletételt akkor is elvégeztem volna-e, ha látnoki tehetséggel felruházva, előre, láthattam volna, mi lesz az én sorsom, mi barátimé!

Az egyes személyek életét (nem inkább mint enmagamét) szemlátomást fenyegető veszély azon pillanatban nem folyhatott be eldöntőleg elhatározásaimra - habár ezen férfiakat a rendithetlen hűség és ragaszkodás köteléke fűzte egybe vélem.

Hazámfiainak millióit kelle megmenteni oly háborútól, a melynek még tovább folytatásával már nem lehetett elérni többet, mint legfeljebb számomra azon dicsőséget, hogy még egy ütközetet vívtam - minden okszerü czél nélkül.

Más millióit polgártársaimnak meg kellett mentenem azon nyomorgattatástól, melylyel őket sok ezerre menő fegyveres fosztogató csapat fenyegeté azon pillanatban, melyben egy kétségbeesett utolsó csatának előre látható mulhatatlan balkimenetele, véget vet minden katonai fegyelemnek.

Maguk is emlitett barátaim, ezen meggyőződéstől valának áthatva, mikor helyeslék elhatározásomat.

Azonkivül osztozni kivántak végzetemben. - -

Ha ekkor egy isteni kéz ujja föllebbenti vala szemeink előtt a jövendőnek fátyolát?...

akkor én a fegyverletételt mégis megkisérlettem volna - csakhogy akkor boldogtalan barátaim közreműködése nélkül tevém vala azt.

 




Kossuth Lajos: Vidini levél

 

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom.

Görgey felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.

Görgeyt rég vádolák némelyek, hogy ambiciózus, s diktatúrára vágyik. Én, ki a nagyravágyást nem ismerem, s nem tudom megfogni, miként lehet mást szeretni, mint a hazát s a szabadságot, hónapok előtt már s azóta ismételve megszólítottam, hogy ha hatalomra vágyik, legyen irántam őszinte, mondja meg, s én magam csinálok pártot számára – pedig a párt, melyet én csinálok, nagy lesz – az egész haza, csak ígérje meg, hogy a hazának és szabadságnak híve leszen – átadom neki a hatalom koszorúját, mely nekem (kinek egyedül ambíciója, mihamarább visszatérni a magányélet homályába, szegényül, egyszerűen, mint mindig valék) nem egyéb, mint töviskoszorú, melynek még dicsősége is fullaszt és nyom. – Ám változtassa, ha kedveznek a körülmények, koronává e koszorút, mert nekem ez sem kell, nem kellend, s nem kellett soha, bár kelleni akaratomtól függött. De ő mindig esküvel erősítette, hogy neki nem kell hatalom, hogy ő is a magányélet után sóvárog, s osztozik érzelmeimben.

És én, szívem után nézve őt, elhallgattatám a vádakat, s erősítém népszerűségét, mert becsültem tehetségeit.

Azonban táborában egy kamarilla támadott, kívüle, mint mondá, de tőle eredve, mint mostan tudom. Az arisztokratizmus s nemzetietlenség mindinkább gyökeret vert a seregben, mely azonban őhozzá személyes vitézségénél fogva oly korlátlan pietással, ragaszkodással viseltetett, hogy őtőle a sereget megfosztani annyit tett volna, mint a győzelem bizalmát venni el a seregtől, s azt győzhetlen hősökből bizalomvesztett gyávákká tenni.

És mert árulónak sohasem hittem, ki ellenségeinkkel cimborálhasson, s mert tábori kamarillájának iránya csak szoldateszkai természetű volt, mely magának a polgári hatalom gúnyolásában tetszeni szokott, tehát tulajdonképpen csak az én állásomat látszott fenyegethetni, ezzel természetesen annál kevésbé gondolék, minthogy tapasztalásból tudám, hogy míg a veszély tart, ennek közössége megóv a pártszakadástól, ha pedig a veszély elmúlik, lelépésemmel én távolítandom el a szakadást, s feltartom az egységet, melynek feltartása volt a kulcs, amellyel oly roppant nagy dolgokat voltam én, egyszerű ember képes előteremteni, s megnyerni keresetlenül nemzetem összes bizalmát, mert tudá, hogy amit nekem ajándékoz, nem nagyravágyásnak, hanem a szabadságnak ajándékozá. (…)

9-én Görgey is megérkezett más két hadtesttel, 10-ére nyomban mind a három hadtestnek Vinga és Temesvár felé előnyomulása elrendeltetett, mire Görgey a diszpozíciókat meg is tevé.

Éjjel megérkezik a szerencsétlen tudósítás, hogy a Dembiński-féle sereg közel Temesvárhoz tökéletesen szétveretett. Bem a csata alatt érkezve vette át a vezényletet, de hiába, hozzájárult, hogy Bem, lovával megbukva, vállcsontját eltöré. A tudósítást Guyon írta, a rettenthetetlen, s még azt is írta, hogy a sereg tökéletesen szét van verve, ő maga Lugosra siet, romjait, ha lehet, összeszedni.

E csatavesztés Görgeyt kell vala, hogy sietségre ösztönözze, ellenkezőleg, midőn látta, hogy nincs sereg többé, melyre ellenében támaszkodhassam, levetette az álarcot, seregit a Maroson visszaparancsolta, s ezen iránta fanatizált sereg élére diktatúrai szerepre veté magát. Ha van annyi erő közelben kezemben, melyet csak látványul is fölállíthatok, serege élén fogom el saját kezemmel, vagy magamat összekoncoltatom – de egyedül valék.

Sőt kevésbé, mint egyedül. Görgey sohasem mert volna áruló lenni, ha az országgyűlés egy frakciója által (azon párt által, melynek élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Szunyogh Rudolf állottak, s melyhez az erdélyiek kis kivétellel csaknem mind tartoztak) nem gyámolíttaték. De ezek már Buda bevétele óta konspiráltak vele, Szegeden a sétatér hősei mesterségesen terjesztik az eszmét, hogy csak Görgey mint diktátor menthet meg, az országgyűlés konferenciáiban is szóba hozták azt, s küldöttekkel zsibongták körül táborában, kik unszolák a diktatúrát elvállalni, de kit annyiszor megkínálék a hatalommal, még akkor sem tudott irántam őszinte lenni. (…)

Görgey augusztus 13-án megadta magát az orosznak, s amit mondék, igazolá a tapasztalás, 25 000 ember, 170 ágyú s a háború viselésének Aradra gyűjtött minden készlete roppant veszteség, de ez nem veszté el a hazát. Szavamra, a magyar nép, melyet a hála és szeretet mondhatlan bizalommal köt hozzám, ezereit újra kiállította volna, hanem e példának hatása veszté el a hazát. A vitézlő nép kész volt volna küzdeni, ily magasztos hazaszeretet nincs sehol a világon, de a tisztek csak saját személyüknek s összezsarolt poggyászaiknak megmentésére gondoltak, és sereg adta fel magát sereg után, a legjava (Vécsey) legelőbb Török és Lázár osztályaival, majd meg Bemet is elhagyta serege, tisztjei tudta nélkül, kapituláltak az ellenséggel, s míg én, a milliókat kezelt kormányzó hazám örök szeretetén kívül nem hoztam semmit magammal, s büszke vagyok, hogy egész vagyonom 200 arany, az erdélyi tisztek semmit sem kötöttek ki a kapitulációban, mint bagázsiájok biztosítását!

Vége van a dicsőségnek, egy fényes meteorja volt. Letűnt. Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Betárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.”

 

 

 

 




A márciusi ifjak nevei és életkoruk a forradalom idején

 

– Ágai Adolf (12 éves);
– Bozzai Pál (19 éves);
– Bulyovszky Gyula (21 éves);
– Degré Alajos (28 éves);
– Emődy Dániel (29 éves);
– Farkas Lujza (Szathmáryné) (30 éves);
– Gaal Ernő (?);
– Hamary Dániel (22 éves);
– Hatala Péter (16 éves);
– Hermann Rosenfeld (?);
– Irányi Dániel (26 éves);
– Irinyi József (26 éves);
– Jókai Mór (23 éves);
– Kléh István (23 éves);
– Koplánszki Károly (18 éves);
– Korányi Frigyes (19 éves);
– Lehotzky Pál (27 éves);
– Nyáry Albert (20 éves);
– Oroszhegyi (Szabó) Józsa (26 éves);
– Pálffy Albert (28 éves);
– Petőfi Sándor (25 éves);
– Sebő Antal (18 éves);
– Sükei Károly (24 éves);
– Szathmáry Pál (?);
– Szegfi Mór (23 éves);
– Szikra Ferenc (?);
– Telepy Károly (19 éves)
– Vajda János (21 éves);
   Vasvári Pál (22 éves);
– Vidats János (22 éves);

  Vasvári Pál

 

„Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység! Ha mi egymás között birkóznánk, ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének. Megosztatlan ridegséggel kell állnunk, mint a sziklaszál. Véleménykülönbség lehet, de pártoskodásnak lenni nem szabad!”
(Vasvári Pál)

 1849. július 13-án, a román felkelőkkel vívott harcban vesztette életét Vasvári Pál, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, aki ígéretesen induló írói pályafutása dacára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt véghezvitt tettei nyomán vált híressé. A férfi rövid, ám annál eseménydúsabb életet élt: alig 23 esztendős korában ragadta el őt a halál.

 

Élete

Vasvári Pál nagyapja, Fejér János felszabadított jobbágy volt, 1746-ban született Nyírgelsén. Bacsinszky András munkácsi görögkatolikus püspök szentelte pappá 1774-ben, ezt követően 1781-ig Mándokon, 1795-ig Palágyon, majd 1814-ig szülőfalujában, Nyírgelsén volt parókus. Nyugdíjas éveit lányánál, Sáránál, valamint annak férjénél, Zékány Bazil Lászlónál töltötte. Felesége Kőmíves Rozália volt, több gyermekük született, és közülük hárman folytatták apjuk mesterségét: János, György és Pál. János egyik fia (szintén János – Vasvári Pál unokatestvére) 1829 és 1879 között Nyírcsászári parókusa volt.

Fejér Pál – Vasvári édesapja – 1786. január 25-én született Palágyon, 1814-től 1821-ig Dámócon volt parókus. Ezután 1827-ig adminisztrátor volt Bűdön, mivel a falu kegyura, Dogály János nem engedte parókussá kinevezni, mert mást kívánt a posztra. Felesége Méhey Erzsébet volt, akitől öt gyermeke született: Ágoston, János, Emánuel, Elek és Pál. Közülük Emánuel pap, Elek pedig jogász lett.

Vasvári Pál 1826. július 14-én Tiszabűdön született Fejér Pál néven.

A fiú nem sok időt töltött szülőhelyén, ugyanis a falu kegyurával fennálló vitája miatt az édesapa Hajdúböszörményre, majd Nyírvasváriba költözött a családdal. A fiatalember később e település után vette fel a Vasvári Pál nevet, ám addig, hogy országos hírnévre tegyen szert, hosszú és rögös út vezetett. Vasvári 1837-ben beiratkozott a nagykárolyi piarista gimnáziumba, ahol kezdetben kosztos diákként tanult – vagyis a kollégium helyett egy helybéli asszony viselte gondját –, idővel azonban gróf Károlyi József felfigyelt kiváló eredményeire, és felvette őt házitanítónak gyermekei mellé.

A fiatalember életében rendkívül fontosnak bizonyultak az arisztokrata család szolgálatában töltött évek, ugyanis a Károlyiak anyagi támogatásának köszönhetően juthatott el Pestre, és munkaadója révén nyerhetett bepillantást a reformkor politikai küzdelmeibe. Vasvári a fővárosba kerülve beiratkozott az egyetemre, ahol előbb bölcsészetet, majd jogot tanult – az 1848-as forradalom idején is joghallgató volt –, de legjobban a történelem keltette fel az érdeklődését.

 

A forradalmiság, a nacionalizmus és a polgárosodás eszméi utóbb sajátos módon keveredtek Vasvári munkáiban; Sali Bánk álnéven többször publikált az Életképekben, a Pesti Divatlapban és a Társalkodóban, 1845-ben A szerelmes bajnok című vígeposzával részt vett a Kisfaludy Társaság irodalmi pályázatán, majd két évvel később – Zrínyi Miklós a költő című művével – a 15 aranyos pályadíjat is elnyerte. Ezzel egy időben már belefogott a 40 kötetesre tervezett Történeti névtár előzetes munkálataiba, 1848 februárjában pedig Irányeszmék című esszéje is nyomdába került. Vasvári ígéretes írói pálya előtt állt, tanári állása révén stabil megélhetést biztosíthatott magának, ám az 1848-as forradalmi események közepette sorsa máshogy alakult. Vasvári Pál 1844 óta a politizáló egyetemi ifjúság ismert alakja volt, az Egyetemi Magyar Társulat betiltása után az Irodalmi Körben és az 1847-ben megalapított Ellenzéki Körben is aktív szerepet vállalt, 1847–48 fordulóján pedig Petőfiékkel és a Pilvax kávéházban szerveződő társasággal is kapcsolatba lépett.

 

A páratlan küldetéstudattal rendelkező fiatalember a párizsi és bécsi események után kulcsszerepet játszott az Irinyi József-féle 12 pont véglegesítésében és a március 15-i pesti forradalom megszervezésében. Vasvári e neves napon több helyen – például az egyetemi ifjúság előtt és a Városházánál – is beszéddel lelkesítette a tömeget, helyet kapott a Helytartótanács elé járuló delegációban, majd a Közcsendi Bizottmány tagja lett. A fiatalembernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy a polgárság a következő napokban megőrizte nyugalmát, és a forradalom vérontás nélkül zajlott le. Vasvári Pál ugyancsak sokat tett azért, hogy a Pestre áttelepülő felelős minisztérium helyzete megszilárduljon.

A pályája csúcsán álló író-politikus ezután a Belügyminisztériumban, majd Kossuth Lajos pénzügyminiszternél vállalt titkári állást. Vasvári 1848 tavaszán úgy érezte, hasznosabb visszavonulnia a közéleti csatározásoktól, ám amikor a horvát–magyar konfliktus Jellasics támadásával forrpontra jutott, otthagyta nyugodt állását. A lánglelkű férfi az elsők között követelte a nemzeti honvédsereg megszervezését, majd Kossuth jóváhagyásával Somogyba indult, hogy a népfelkelőket segítse a horvát határőrök elleni küzdelemben. Vasvári Roth és Jellasics előretörése folytán végül csak Fehérvárig jutott, így részt vehetett a győztes pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédseregek után indult.

A fiatalember egészségét ugyanakkor ez idő alatt felemésztette hatalmas tettvágya, így október közepén hazatért a parndorfi táborból, és az ellentámadásba lendülő császáriak bevonulásáig Pesten tevékenykedett.

Vasvári Pál neve már ekkor szerepelt a halálraítéltek listáján, ezért a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült, nyughatatlan lelke azonban rövid időn belül ismét a harctérre vitte őt. Vasvári ezúttal Nagyvárad és Nagyszalonta környékén fogott toborzásba, majd II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem hátában fellázadó románok ellen küzdött, miközben vallásos-forradalmi hevületében „keresztes háborút” akart szervezni az intervenciós orosz erők ellen. A fiatalember gyakran küldött tudósításokat a harctéri eseményekről, és 1849 nyarán már hangot adott azon kívánságának, hogy visszatérhessen történészi hivatásához, ám sorsa tragikus fordulatot vett.

1849 júliusában történt, hogy Vasvári Pált és önkénteseit a Gyalui-havasokban táborozó román felkelők ellen küldték, akik Havasnagyfalu – más néven Marisel – közelében, a Funtinel nevű fennsíkon kelepcét állítottak. A magyarok besétáltak a csapdába, és a július 13-án vívott ütközetben 400 honvéddal együtt a szabadcsapat vezére is életét vesztette. (A 22 éves Vasvári Pált, a felkelt mócok legyilkolták, a gyalui-havasokban lévő Funtyinellén. Azóta is legenda keringi be, hol esett el, hol lett elhantolva a szabadságharc fiatal hőse. Pár évtizeddel halála után már sokan kutatták, feltételezték, sőt meg is jelölték azt a helyet, ahol a tragédia történt /Daday János Nagyvárad).
Vasvári holtteste – egy másik nagy „márciusi ifjú”, Petőfi Sándor földi maradványaihoz hasonlóan – utóbb soha nem került elő, hősi emléke azonban mindmáig fennmaradt.   Tarján M. Tamás

 

 

 

Munkái

Ifjabb éveiben Sali Bánk álnév alatt elbeszéléseket írt a szépirodalmi lapokba.

A Kisfaludy Társaság 1845-ben meghirdetett vígeposzpályázatára írta “A szerelmes bajnok” című művét, hexameteres versformában. Forrásnak Károly Róbert egy oklevelét használta fel. A király “lovagi játékban Hunt-Pázmán Mihálynak három fogát kiütötte, miért őt ugyananyi helységgel ajándékozta meg”. (A történetet Arany János is feldolgozta ‘Pázmán lovag’ című vígballadájában.)

 

------------------

 

Vasvári Pál: Irányeszmék

(részletek)

 

„ A nemzet életében különböztessük meg az eszmét a tényektől.

Az eszme megelőzi a cselekvényt minden öntudatos nemzetnél.

Először szülemlik a gondolat, s csak aztán következik a tény.

Az eszmék a nemzet fölött lebegnek, mint a felleg a lég hullámain.

Először felvonulnak a fellegek, és csak azután fog eső esni, mely a földet megtermékenyítse.

De hogy várjon esőt, termékeny évet azon ország, melynek láthatárán fellegek nem úsznak?!

Felvilágosult nemzetnél az eszmék évszázadokkal szokták megelőzni a cselekvényeket.

És mégis ezek a tények kútforrásai.

Az ész határoz: a kor csak végrehajt.

Hol az eszmék a tényeket meg nem előzik, ott minden mozgalom csak zűrzavart okoz.

De célhoz nem vezet.

Hiába küzdenek a hajósok a végtelen hullámokkal, hiába feszítik meg minden erejöket, ha nincs iránytűjök, mely nekik az éjszakot megmutatná.

Kétségbeesve fognak küzdeni gyors evezőikkel, vitorláikat szélnek eresztendik, és ismét behúzzák. Messze eleveznek, de nem tudnak partot találni, nem képesek magukat tájékozni, mert nincs iránytűjök.

Nemzetmozgalmakban iránytű az ész: csak az jelölheti ki a biztos utat.

Míg a nemzet kebelében az igazság eszméi meggyőződéssé nem érlelődtek, addig ez biztos irányban nem haladhat.

Az eszmeforradalom egy egész századdal megelőzte 1789-et.”

….........

„Egy-két ember a sötét századot nem képes újjáalakítni.

Ki bírna nappalt idézni elő, midőn a látkör sötét fellegekkel van beborítva?

Maga a nap is fáradtan, legyőzve hanyatlék ilyenkor nyugot felé; mert sugarai nem tudták szétostromolni a fekete felhőket…

S mégis találkoznak emberek, kik ily körülmények közt is fényt akarának árasztani a láthatárra.

Lámpájok fénye megtört ugyan a sötét fellegeken, de alakított egy ékes szivárványt az ég boltozatán.

S e szivárvány remény záloga egy szebb jövőnek.

Maga e szivárvány csakhamar el fog enyészni, de a hitrege szavaiként „elmondja a föld embereinek, hogy többé ily vízözön nem leend”.

S ezek a legnagyobb emberek, kik a közínség napjain sem estek kétségbe az emberiség jövője felől!”

 

 

 

Forrás: www.rubicon.hu www.hirmagazin.eu


2018. április 27. péntek
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny