XII. Piusz pápa határozatából, amellyel Árpád-házi Margitot szentté nyilvánította. 

(AAS 36 /1944/ 33-40)

 

Az Úr szenvedéseinek titkairól elmélkedett

Istentől ránk ruházott apostoli szolgálatunkból folyóan ránk háruló legnagyobb feladatok közt sincs oly súlyos, de kedvesebb sem, mint az, hogy a vallásos tiszteletet legmagasabb elismerését megadjuk azoknak a híveknek, akik földi életükben az erények minden fajtájában a tökéletesség fokára jutottak, és méltán állnak az életszentség hírében. Teljes joggal kell ezek közé sorolnunk a katolikus magyar nemzet díszét, Szűz Szent Margitot, IV. Béla király leányát, Szent Domonkosrendi apácát. Mivel ő folyamatosan ősi tiszteletnek örvend, erényeiről és csodáiról hitelt érdemlő történetírók egyöntetű tanúságtétele sem hiányzik, valóban méltónak találjuk arra, hogy, bár nem szabályszerű és szokásos szentté avatással, hanem saját döntésünkkel szentnek nyilvánítjuk, és a szentek sorába iktatását elrendeljük.

 

Margit abból az Árpád-házi királyi családból származott, amely csupán a 13. században egymaga még négy, az életszentségben kiemelkedő nőt adott Isten Egyházának, nevezetesen Szent Erzsébetet, Boldog Ágnest és IV. Béla királynak két leányát, Kingát és Jolánt, akiknek tiszteletét az Apostoli Szentszék megerősítette. Margit 1242 körül született, amikor a tatárok Magyarországot tűzzel-vassal pusztították. Szülei, IV. Béla és Laszkarisz Mária, a megfogant magzatot, ha leány lesz, Istennek szándékoztak szentelni engesztelő áldozatként az ország felszabadulásáért és saját megmenekülésükért. Imádságuk és fogadalmuk meghallgatásra talált. Édesanyja, megemlékezve ígéretéről és a kapott jótéte­ményekről, már négyéves kora előtt a veszprémi apácák kolostorába vitte. Itt Margit tanulékony, készséges és nemes lelkületével és nyíltszívűségével tűnt ki. Amikor pedig királyi atyja a Duna szigetén, amely ma Szent Margit nevét viseli, kolostort emelt, abba nemcsak szüzeket telepített, hogy magukat égő áldozatként egyedül Istennek szenteljék, hanem odavitte Margit lányát is, akit a többi gyermekei közül annál gyengédebb érzéssel szeretett, minél inkább felismerte benne az Istennek szentelt jámbor élet ígéretes csíráit.

Eközben Margit egyre jobban magáévá tette az Apostol szavát; Uramnak, Krisztus Jézusnak fölséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam (Fil 3, 8-9).

Mindig a legsilányabb ruhákba öltözött, az alacsonyrendű szolgálatokra áhítozott. A söprésben, szennyes helyek takarításában, konyhai munkában, nehéz terhek cipelésében lelte örömét. A beteg nővéreket, sőt szolgálókat, akiknek betegsége miatt mások fertőzéstől tartottak, szeretettel és a megalázkodásnak nagy vágyával szolgálta ki, és a körülöttük kínálkozó összes nehéz és alantas szolgálatot magának követelte.

Az Úr szenvedésének titkairól zokogva elmélkedett, és a vértanúság forró vágya lobogott benne. Szívesen imádkozott az eukarisztikus színekben rejtőző Jézus Krisztus előtt vagy a feszület előtt naponta hosszú órákon át, szívét kiöntve. De imádkozott ő mindenütt megszakítás nélkül. Az előírt istentiszteletet nem ritkán az Atyaistenhez vagy a Vigasztaló Szentlélekhez intézett könyörgésekkel és a neki olyannyira kedves Szűz Istenanya dicséretével tetézte.

Margit tevékenységét nem korlátozta csupán az Istenhez intézett lángoló könyörgésekre és igen kemény vezeklésekre. Nem habozott éles szemrehányásokkal illetni a bűnt sem, akárki, még ha a legnagyobb tekintélyt vagy méltóságot képviselő személy követte is el. Amikor pedig látta az atyja családját marcangoló ellenségeskedéseket és meghasonlást, a nép elnyomását, az Anyaszentegyháznak zsarnoki lábbal tiprását, a kolostorok elnéptelenedését, Margit a mindenható Isten haragjának engesztelésére és népe számára a kegyelem kieszközlésére, még bőségesebb könnyhullatássaL imádkozott. Testét böjtökkel sanyargatta, vezeklőövet viselt, siratva azok bűneit, akik gonoszul Isten ellen cselekszenek, s egészen imádságba merülve járt közben népéért Istennél.

Közeli halálát előre tudva, az Egyház végső szentségeit angyali áhítattal vette fel, s harmincadik életévének betöltése előtt elaludt az Úrban.




A Szent Korona és a többi koronázási jelvény kalandos tengerentúli utazása a második világháború végóráiban kezdődött. Az ereklye őrzői, az Országgyűlés által kiválasztott Perényi Zsigmond báró és Radvánszky Albert báró Magyarország német megszállását követően minél hamarabb biztonságba akarták helyezni a Szent Koronát. Erre kezdetben a budai vár tűnt a legalkalmasabbnak, így a koronaőrök itt ásták el a nemzeti kincseket.
Budapest, 2001. február 2. Egy 1938 augusztusában készült fotó reprodukciója a Szent István év alkalmából, a királyi palota márványtermében közszemlére tett koronázási jelvényekről. Előtérben Perényi Zsigmond báró és Teleki Tibor gróf koronaőrök ülnek. A

Egy 1938 augusztusában készült fotó reprodukciója a királyi palota márványtermében közszemlére tett koronázási jelvényekről. Előtérben Perényi Zsigmond báró és Teleki Tibor gróf koronaőrök ülnek (MTI-fotó/reprodukció)

Az 1944. október 15-én bekövetkezett nyilas hatalomátvételkor azonban fény derült a cselre, és a náci Németországot kiszolgáló hungarista vezető, Szálasi Ferenc végül a Szent Korona jelenlétében tehette le esküjét az akkorra már részben szovjet ellenőrzés alatt lévő ország vezetésére.

Budapest, 1944. november 2. Szálasi Ferenc leteszi az államfői esküt a Szent Koronára. MTI Fotó/ Országos Levéltár

Szálasi Ferenc nemzetvezetőként fölesküszik a Szent Koronára 1944. november 4-én a királyi palota márványtermében, Budapesten (MTI-fotó/Országos Levéltár)

A front közeledte miatt Szálasi november elején a Magyar Nemzeti Bank veszprémi sziklaóvóhelyére szállíttatta a Szent Koronát. Serédi Jusztinián hercegprímás és Mindszenty József veszprémi püspök egyaránt azt javasolták, hogy az ereklyét és a hozzátartozó koronázási jelvényeket Pannonhalmán, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló bencés főapátság épületében helyezzék el, ezáltal megakadályozva, hogy hadizsákmánnyá váljon.

Szálasi azonban nem fogadta meg az egyházi vezetők tanácsát, és a menekülő nyilas vezetéssel december elején a nyugati határszélre vitte a Szent Koronát, amit kezdetben egy kőszegi óvóhelyen, majd a közeli Velem községben őriztek. A Szent Korona végül 1945. március 27-én hagyta el Magyarországot, hogy megkezdje több évtizedes száműzetését.

A magyar Szent Korona (MTI-fotó: Ráfael Csaba)

A Szent Koron

A nagy utazás

Az ereklyéket titokban az akkoriban a Német Birodalomhoz tartozó Ausztria nyugati-részére, a Salzburg mellett fekvő Mattseebe szállították. A náci kapitulációt megelőzően még sikerült elrejteni a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket egy benzines hordóba, amit egy sziklafal tövében ástak el. Az eredeti tárolóeszközben egyedül a kardot hagyták meg a koronaőrség tagjai, amit fogságba esésüket követően átadtak az amerikaiaknak.

A magyar Szent Korona, az országalma, a koronázási kard és a jogar (MTI-fotó: Ráfael Csaba)

A Szent Korona, az országalma, a koronázási kard és a jogar

Rövid időn belül azonban a Szent Korona és a többi ereklye rejtekhelyét is felfedték az amerikaiaknak. A magyar koronázási jelvények először a bajorországi Augsburgba, majd a Deutsche Bank frankfurti trezorjába kerültek. Az amerikaiak jó pár évig halogatták a végleges döntést a Szent Korona sorsáról. A washingtoni vezetés szemében is nagy tekintélynek örvendő Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek egy időben szorgalmazta, hogy azt adják át a Vatikánnak, amit komolyan fontolgattak is az amerikaiak.





Január 6. - Vízkereszt

Vízkereszt ünnepét, amelyet eddig január 2. és 8. közti vasárnap tartottunk Magyarországon, pár éve január 6-án ünnepeljük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezen a napon a hívek számára kötelező a szentmisén való részvétel.


Január 6-án a háromkirályok gyermek Jézusnál tett látogatását ünnepli a katolikus egyház, ekkor kerül sor a vízszentelés szertartására is: a pap megáldja a keresztvizet és a szentelt vizet.

Az epifánia néven is ismert vízkereszt Jézus Krisztus megjelenésének ünnepe. A magyar vízkereszt elnevezés az ilyenkor hagyományosan végzett vízszentelésből eredeztethető.

Vízkereszt napja a IV. század elején kezdett a keresztények körében terjedni mint Krisztus születésének, keresztségének, a kánai menyegzőnek és a háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának ünnepe. Később az ünnep elsődleges témája keleten Jézus keresztsége lett (erre emlékeztet a vízszentelés); nyugaton viszont a háromkirályok látogatása került előtérbe, mindamellett itt is megmaradt a vízszentelés szertartása. A II. Vatikáni Zsinat rendelkezései értelmében a római katolikus egyház január 6-án a háromkirályok látogatását ünnepli vízszenteléssel egybekötve; Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a következő vasárnapra esik. A kánai menyegzőről, amelyen Jézus első csodáját vitte végbe a vizet borrá változtatva, egy közbeeső hétköznapon emlékezik meg az egyház.

A vízkereszt amiatt is kiemelt ünnep a katolikus egyház életében, mert ekkor kezdődik meg a házszentelés időszaka. A házszentelés szertartása során a pap az újonnan megáldott szenteltvízzel meghinti a lakásokat, házakat; a szentelmény révén nemcsak az épületeket, hanem a benne lakókat, dolgozókat is megáldja.

www.katolikus.hu



Száz évvel ezelőtt, 1917. május 13-án egy Cova da Iria („Béke völgye”) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek, a tízéves Lúcia Santos és unokatestvérei, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Marto egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap.

Az Asszony imádságra buzdította a gyerekeket, és arra kérte őket, hogy minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést, és június, július, szeptember és október 13-án ismét megjelent nekik a Szent Szűz. (Augusztusban 19-én történt a jelenés, mivel 13-án a gyerekeket kihallgatás miatt fogva tartották.)

A júliusi jelenés alkalmával a gyerekek látomást kaptak a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. E fölajánlást XII. Piusz végezte el 1942-ben, majd VI. Pál 1964-ben megismételte.

A jelenések híre gyorsan terjedt, és az utolsó alkalommal, 1917. október 13-án mintegy 70 ezer ember volt jelen Cova da Iriában. Ekkor történt a híres „napcsoda”: a nap megnagyobbodott, forogni kezdett, majd úgy tűnt, rázuhan a földre.

„Ott álltunk, lángolva abban a fényben, ami Isten, és nem égtünk el. Milyen az Isten! Nem lehet elmondani. Igen, mi ezt soha nem tudjuk elmondani.” 

(Francisco Marto)

A jelenések során a Szűzanya titkokat bízott a pásztorgyerekekre. Lúcia sokáig nem beszélt ezekről, majd az 1940-es években püspöke utasítására leírta a titkokat.

A három titok közül az első a pokol látomása és azoknak a büntetéseknek a jövendölése, melyek a világra várnak, ha nem hallgat Mária intésére; a második titok Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletének kinyilatkoztatása, mely reménycsillag a világ békéje és a lelkek üdvössége számára. E titkokat 1942-ben hozták nyilvánosságra.

A harmadik titkot Lúcia nővér 1959-ben egy zárt borítékban eljuttatta XXIII. János pápának, aki elolvasása után úgy döntött, hogy nem tárja fel annak tartalmát. Nyilvánosságra hozataláról II. János Pál pápa határozott 2000-ben.

Részlet a titokból: „[...] láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, akiről úgy éreztük, hogy ő a szentatya. […] ment botladozó léptekkel […], fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt.”

II. János Pál ellen 1981. május 13-án követtek el merényletet a Szent Péter téren. A fatimai jelenések első napja és a merénylet időpontja közti egybeeséssel kapcsolatban így nyilatkozott: „Nem tudom, ki adta a fegyvert a gyilkos kezébe, de azt tudom, hogy ki térítette el a golyót, egy láthatatlan kéz, egy anyai kéz irányította.”

Egy évvel a merénylet után a szentatya Fatimába zarándokolt, hogy hálát adjon a Szűzanyának. A lövedéket, mely megsebesítette, ma is a fatimai Mária-szobor koronájában őrzik.

A Szent Szűz kérésének eleget téve II. János Pál pápa 1984-ben felajánlotta Mária Szeplőtelen Szívének az emberiséget.

Francisco és Jacinta gyermekként hunytak el 1919-ben és 1920-ban, II. János Pál pápa harmadik fatimai útján, 2000. május 13-án avatta őket boldoggá. Liturgikus ünnepük: február 20.

„A Szent Szűz anyai aggódással jött el ide, Fatimába, hogy kérje az embereket: »Ne bántsák többé Istent, a mi Urunkat, akit már annyi bántás ért.« Az anyai fájdalom késztette szóra; köpenye alá akarja gyűjteni gyermekeit. Ezért kéri a kis pásztoroktól: »Imádkozzatok, sokat imádkozzatok és ajánljatok föl áldozatokat a bűnösökért; oly sok lélek jut a pokolba, mert nincs, aki imádkozzon és áldozatot ajánljon föl értük.«

(Részlet II. János Pál pápának a boldoggá avatáson mondott homíliájából)

Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el, kilencvenhét éves korában.

* * *

Fatima Lourdes mellett a világ legnagyobb Mária-kegyhelye, évente milliók zarándokolnak ide. A Szűzanya jelenéseinek helyén 1918-ban kápolnát építettek. Ezt követően lelkigyakorlatos ház és kórház létesült a völgyben. A bazilika építését 1928-ban kezdték. A szentély előtti nagy teret 1951-ben alakították ki.





J. S. Bach: Karácsonyi oratórium

 

szoprán-, alt-, tenor- és basszusszólóra, énekkarra, zenekarra és continuo-ra

Hat rész, 64 szám: 7 kórus, 13 korál, 10 ária, 1 duett, 1 tercett, 29 recitativo (secco és accompagnato), I korál és recitativo, 1 kórus és recitativo,

 

1734-ben Bach kantátasorozattal tette díszessé a lipcsei templomok karácsonyi istentiszteleteit. Az ünnepkör minden alkalmára egy-egy új kantátát szentelt: a három karácsonyi napra, újévre, az újév utáni vasárnapra és Vízkeresztre. Azonban – mint oly sokszor – nem jutott idő arra, hogy minden kantáta minden számát megkomponálja, s így több alkalommal már meglevő kantátáiból vett át részleteket, hozzáidomítva azok zenéjéhez az új szöveget. Már tettünk említést erről az eljárásról, az un. parodizálásról. Az újabb Bach-kutatások kiderítették, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben a mester sokkal kevesebb paródiatételt szőtt műveibe, mint gondolták. A mű 64 tételéből mindössze 17 származik korábbi művekből. Ezek közül is hét korábban írt egyházi kantátából való, s csak összesen tíz szám eredetije kapcsolódik világi textushoz. Bach mindig ügyelt arra, hogy a parodizálás során egyrészt a szöveg prozódiája ne szenvedjen kárt. másrészt – s ez a fontosabb – az új szöveghez rendszerint olyan zenét keresett, amelynek kifejezési szférája nem különbözik az új textustól. A Karácsonyi Oratórium esetében mintha időnként túl nagy lett volna az időhiány: több olyan áriát is találhatunk, amelyeknek zenéje nem kapcsolódik jól a szöveghez, Picander karácsonyi meditációihoz.

A mű hat kantáta egybefűzése; az „oratórium” kifejezés ellen több kifogással lehetne élni. Mégis: egységes alkotásról van szó, mivel egységes a történet: a karácsony históriája. Az Evangélista recitativoiban Krisztus születése kap hangot, Mária és József Betlehembe érkezéstől a három napkeleti mágus hódolásáig. Az evangéliumokban lefektetett történethez fűzte hozzá Picander, Bach lipcsei éveinek állandó szöveg költője a kor pietista eszméinek megfelelő kommentárokat és meditációkat. Az összes kutató egybehangzó véleménye és az évszázados praxis is lehetetlennek véli a Karácsonyi Oratórium egyvégtében, egyetlen hangversenyen való megszólaltatását. A koncertgyakorlat nyilvánvalóan azért, mert a mű időtartama messze meghaladja egy átlagos hangverseny idejét, a kutatók viszont a mű egyenetlenségeire, a paródiatételekre hivatkoznak. Albert Schweitzer alapos húzásokat javasol, sőt, nem tartja lehetetlennek az összes ária kihagyását. Az elvi alap nála is a paródiatechnika iránti ellenszenv (a parodizált tételek java része ária, a 17 közül csak 5 a kartételek száma); Hermann Kretzschmar a múlt század végén még az áriákban látta a Karácsonyi Oratórium legfőbb értékeit. Korunkban ezek az ellenvetések részben elvesztették jelentőségüket: a zenekedvelőnek rendelkezésére állanak a teljes anyagot tartalmazó hanglemezfelvételek.

A Karácsonyi Oratórium vegyíti a kantáta és a passió-oratórium formai elemeit. Az utóbbit az Evangélista secco-recitativói képviselik, valamint a közbeszőtt, aktualizált szövegű korálok; minden más a kantáták műfajából való. De mennyi újszerű, érdekes megoldás e jól ismert kereteken belül! Az áriák vagy kórusok zenekar kíséretes bevezető recitativóiban gyakran fúvós hangszerek társulnak a vonósokhoz: az oboák különböző régi válfajai (oboa d’amore, oboa da caccia) és a fuvolák gondoskodnak a pasztorális és a légies színekről, a történet vagy a reflexiók hangulati hátterének ábrázoló színeiről. Ugyanígy hallatlanul izgalmasak az önálló zenekari kísérettel ellátott korálok. Ezek közül kiemelkedik az első rész (az első kantáta) zárókorálja ünnepélyes trombitahangzataival, a második rész végén felhangzó korál, melyben az ezt a kantátát megnyitó zenekari „simfonia” motívumai tagolják a korális sorokat, vagy a negyedik kantáta befejezése, a lágy kürtszínnel. Az egész mű zárókorálja ismét a trombitákat hívja segítségül, hogy az Üdvözítő megszületésének apoteózisát még ünnepélyesebbé tegye (itt zeneileg a korálfeldolgozás és a zárókórus műfaja olvad egybe). Talán még érdekesebb az első rész Er ist auf Erden kommen arm kezdetű korálja; ennek egyes sorait a basszusszóló recitativói szakítják meg. A kísérletező Bach, a korálfeldolgozás minden lehetőségét kipróbáló Bach áll előttünk ebben a néhány tételben! A kartételek vagy egy-egy részt (kantátát) nyitnak meg, vagy a passiók turbáinak módján a cselekmény tömeg-részvevőit képviselik. A nyitókórusok kivétel nélkül paródiatételek, méghozzá világi kantátákból- (Általában a Karácsonyi Oratórium keletkezését megelőző 1733-as évből, amikor Bach alkalmi, ünnepi kantátákkal igyekezett a szász király kegyét megnyerni, „hátvédként” a lipcsei tanáccsal folytatott küzdelmeihez.) Trombita- és üstdobzengéssel hangos, gyors tempójú, táncosabb lüktetésű muzsikák ezek a nyitótételek, bennük kiválóan érvényesül Bachnak a német népzenéhez való közelállása. A turbakórusok (a pásztorokat és a napkeleti bölcseket személyesítik meg) képszerűségükkel tűnnek ki.

Az áriák – illetve az egy-egy kettős és hármas – esetében csak azt ajánlhatjuk a hallgatónak, hogy (ez egyszer, kivételesen!) feledje el a szöveg és zene összefüggését, s ezeket a számokat a maguk zeneiségében, zenei szépségében élvezze. Szinte ahány ária, annyi drágakő. A legtöbbje ún. da capo-ária, a főrésszel kontrasztáló középszakasszal. Majd mindegyikben egy-egy szólóhangszer koncertál az énekhanggal; ez addig mehet, hogy pl. a negyedik kantáta Ich will nur dir zu Ehren lében kezdetű tenoráriája valóságos kéthegedűs versenytétel, énekszólammal. (Egyébként ez is átvétel egy világi kantátából!) Van ezek közt az áriák közt igazi bachi remekmű, a passiók legnagyszerűbb tételeihez méltó szám, mint a második részben Mária bölcsődala (Schlafe, mein Liebster, vagy az újévi kantáta (negyedik rész) visszhanghatást alkalmazó szopránáriája (Flösst, mein Heiland. Ha a többinél időnként túlságosan szembeszökő is zene és szöveg egybe nem vágása, vagy a Handel-, illetve operai hang megjelenése, ismételjük: ezeknek zenei szépsége önmagában is élmény, élvezet.

S végül hadd szóljunk külön a második kantátát megnyitó zenekari tételről. Ez a „simfonia” címet viselő tétel a karácsonyi pásztorai funkcióját tölti be. Ezt a hangulatot segítik elő a külön kórusként kezelt oboák (2-2 oboa d’amore. ill. oboa da caccia), valamint a jellegzetes, elengedhetetlen 12/8-os metrikus ringás. Bach annyi harmóniai érdekességet, váratlan akkordfűzést és dallamfordulatot halmoz ebben a pásztoraiban, hogy a hallgató kételkedni kezd: vajon nem akart-e Bach a pásztori millő festése mögött másról is beszélni? Például a születés misztériumának hátterében a véget, a kereszthalált érzékeltetni? Schweitzer még pásztorok és angyalok közös énekét festő-ábrázoló darabot látott benne.

Forrás: Várnai Péter – Oratóriumok könyve

 




Arany János: Öldöklő angyal

 

I.

Elzönge oltár zsámolyán
A "holtodiglan - holtomiglan."
Férj a legény, nő a leány;
Áll a menyegző napja vigan.
Ősz Bay háza, e komor
Hajlék, örömtől pezsgve forr:
Minden zugában oly tele
Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele
A vén fal, mintha érzene.
A nagy szobák, a bő terem,
Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult
Visszhang - ki minden ott esett
Kicsiny neszt oly mohón lesett -
Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek,
Cserággal ékes címerek,
És néhol egy kép a falon,
(Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arc:
Előre hátra vígalom!
Mert első nász ez a mai,
Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé:
Mióta oltárhoz vivé
Azt, aki már csak néhai.
Első, utolsó... Haj! korán,
Évek következő során
Hullottak sirba gyermeki,
Örömét oly gyorsan elvivén,
Amily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén
Oly sok apai szeretet;
De ő megőrzé ezeket,
Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt,
Hogy annak adná mind együtt
Szerelmét, mely szivébe gyült.

II.

"Helyet!" - Menyasszonytáncra jő
Szép Anna s a derék Jenő;
A vőlegény s kit jobb karára
Fűzött, szemérmetes arája.
A férfi büszke, gyors, merész;
Dacos, kihívó módra néz
És mintegy azt jelenti arca:
E boldogság nem fog ki rajta
De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek,
Szokatlan érzéstől remeg,
Ugy, mintha felriasztott vére
Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért
Talán sokall is ennyi bért
S míg áldozatúl nem esék,
Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint - nem henyén,
Hivalkodásban - nőve fel,
Az apai lak tűzhelyén
Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd,
Melyen érettség hamva rezg,
De illető kéz nem nyomott
Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán, -
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, -
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-moccanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa "nem" s hév "igen"-ek:
Előtte ismeretlenek.
Igaz, hogy vére könnyű folyama
Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék
- Mint szilaj őzet - megrebbenték:
De helyrepótlá gyors szökése
A veszteséget csakhamar -
És újra higgadt lőn verése,
Nyomot nem ejte a zavar.
Ma is, midőn oltár előtt,
Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifju kebelen
Se gyűlölet, se szerelem.
Tizennyolc év öntudata,
S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul,
Elég volt, hogy kezet ada.
A szív? előtte oly csecsebecse,
Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott:
Tán lételét sem érezi;
Miként nem szoktuk érzeni
Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola;
S gondolna bár, mit mondana?
"Hisz' ő mindenkit úgy szeret:
Miért ne épen ez egyet?!"
Szivét alig zavarja más,
Mint a szokatlan változás,
Egy édes, lázas sejtelem,
Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért:
Maga magának rejtelem.

 

III.

Most a hegedű és oboj[*]
Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly;
És átrezeg a dallamon
Egy szende, lassu cimbalom.
Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan visszalép;
Mértékre illeszti bokáit,
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene:
Úgy andalog, külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdúlatit követve, párja,
Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ,
Őrája néz, mint hold a napra
Kitől szelídebb fényét kapja.
De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele,
Merészebb a nyirettyű, - s olykor
Egy réztülök mély öble horkol.
És délcegebb és bátorabb -
És majd közelb, majd távolabb
Jár a legény - míg, mintegy díjul,
A szép arával összesímul.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja most azt, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé.
A hölgy pedig fordúl vele,
De úgy lép, mintha lengene
S lábak helyett a hosszu öltöny
Redői tartanák a földön.
Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét;
Harsány zenébe tör elő
A trombita és klarinét.
Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell,
A sarkantyú mértékre peng,
A hó kebel gyér fátyla reng;
A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog - szemet keres...
S ha majd fokonként, a zene
Szilaj csárdásba átmene
Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át
S hévvel ragadja meg ölön
Mosolyra gyult menyasszonyát.
A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán
És perdül - egy darabbá válván,
(Mikéntha észe volna csak
Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét
A szellő suhogó mezét.
De végre a szilaj zene
(Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen
Megcsöndesül a táncterem:
S a hölgy, kit a legény vezet,
Pihegve néz ülőhelyet.

IV.

De "három a tánc!" így riad:
Pihenni most még nem szabad;
Gyöngéden visszakészti hát
Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény
Az ugrós táncba vígszökellve mén,
S mint hajdan Róma hősei
Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Most a szilárd tölgy deszka pad
Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle
A tánc alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf;
Az csúszni látszik, mintha kérne;
Amaz, sebes szemmel kisérve,
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem
Széltében egy oldalfelez,
Mint a hajó a tengeren
Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja
Csalfán odább áll s neveti,
Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, -
Kit mégis rászed azután.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott
Félvállról, hogyha ő is mást kapott.
De vajmikép irhassam én le,
Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érezni,
Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jókedvét vázolom.
"Hajrá!" riad némely legény,
A másik igy: "csováld! csováld!"
A harmadik dévaj pedig
Egy "szembe szívem"-et kiált:
Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény,
Egy por-belepte vén csatár
És így üvölt:
"Jön a török! jön a tatár!"

V.

E szókra az ijedt zenész
Elejti kongó műszerét;
A vígadó nép összenéz,
Megfagyni érzi szíverét.
A tánc hevétől felpirult
Arcokra sápadtság borult;
Hasonló a kisérteti
Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék
Világát rémesen veti.
A szó zavartan tétovázék,
S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég
És nem lel útat kifelé.
A legszemesb lélekjelenlét
Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett,
Keresvén a vezérfonalt,
Mely most, e meglepő, zavart
Percben, kezéből kiesett.
Majd lőn tolongás összevissza,
Egy eszme: "fussunk!" lett közös,
"Hová?" az mindegy, közönyös,
Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő
A vőlegény, harcos Jenő:
Kardját feszíti hirtelen
Keresztül az ajtófelen
És felkiált:
"Ha! mit jelentsen e dolog?
Csak nem leszünk mind asszonyok?
Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem;
Még van idő: még a veszély
Elől vonúlhat a madár;
Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél
A vészt, melynek morajja kél,
Mely mintegy álmában beszél.
Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő.
Hanem mi, kik ama nevet
Hordjuk, mely büszkévé tehet,
Mely, csak kiejtve szárazon,
bátorsággal egyazon -
Mi férfiak!... a férfi küzd,
Futásban néki nincsen üdv,
Acél- csöngetve vár acélt,
Keresve kerüli a veszélyt.
Mit csevegek, mint egy mesélő!
Futni korán, habozni késő:
Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állítani ki.
Gyűlőhely: e ház udvarán;
Idő: egy óra lesz talán,
Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi.
S ha összegyült a kis csapat,
Meglátjuk mi dolog akad;
Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly.
Vezérhez, akinek csata
Előtt még nincsen vert hada;
Sereghez, mely, amerre az út
Rövidebb, mindig arra fut:
Nem hátra, míg előre tud."

VI.

Immár az összegyült csapat
Vár indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán
Szép Anna mellett búcsuján.
Nem fog soká tartani az:
Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult
Erőtlenség órákra nyujt.
Bucsúja férfias, rövid:
De arca rögtön elsötétül
Amint elválna hitvesétül;
Fájlalja pusztult örömit.
Fájlalja, hogy első heve
Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában
Átkozza... de későn, hiában.
Mit tehet ő? csekély hada?
Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár,
Nem boldogabb-e a páros madár,
A rengeteg páros vada?
Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét...
Nem annyit - ah! el nem veszett,
Nem vetteték Édenre zár,
Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett!
Kebellázító sejtelem
Kigyói marják szertelen,
........................

(Itt a kézirat félbeszakad)

 

 




Advent

A szó elnevezésének eredete a latin "adventus Domini", azaz "az Úr érkezése, eljövetele" kifejezés. Karácsony előtt az egyház négy vasárnapon át készül az Úr megérkezésére. Az ünnepélyes megemlékezés elsősorban személyes újraátélésre szólít. Az Advent liturgikus ünnepe azonban nemcsak visszaemlékezés, hanem valóság. Az Advent megünneplése tehát ezt jelenti: a hívők újra átélik az Isten eljövetele utáni vágyódást és a megtérést, amelyet ez az esemény előkészít. Ezen a módon egyre mélyebben érzik át Isten közeledését, a bennük lévő sötétségnek a fölszakadozását. Az Advent Jézus eljövetelének minden módját jelképezi, mindenekelőtt az Úr akkori, emberi alakban való világba lépését. Ezen időszak várakozás, vágyakozás jellege. Fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére. A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja.

 

Az évszázados egyházi hagyományban Advent jelentette az egyházi év kezdetét. Adventtel indult újra ez a "szüntelen körforgás", amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) "újraélését" jelentette.

Az adventi időszak kezdete és hossza nem egységes. A hossza koronként és felekezetenként változó volt: három héttől hat hétig terjedt. Ma a katolikus közösségek négy hét körüli időben állapítják meg. Kezdete régebben november közepére esett (hat hetes időszak), később Szent András napjára (november 30.), az utóbbi időben pedig a november 27 és december 3-a közötti vasárnapra. Így Advent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-höz viszonyítva.

 

Az Advent két jellemző "erénygyakorlata" a böjt és az ún. "rorate" mise.

A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól. Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő jellege, ezért volt szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal.

 

Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől, az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében avagy valamilyen "nagy valaki" (Isten) kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi. A böjt önuralmat követel, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg. Ez az erőfeszítés, ez az áldozat "ajándék" lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért.

Az Advent egyik különlegessége az ún. "rorate" vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Adventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről".

A roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg.



 

Advent szimbólumai:

 

Adventi koszorú

Az adventi-koszorún azért gyújtanak meg hétről hétre több gyertyát, hogy karácsonyra legyen világosság ott, ahol Jézust várják. A koszorú alapot díszes szalaggal tekerik be, és kisebb fenyőgallyakkal díszítik. Négy gyertyát erősítenek rá, melyekből advent minden vasárnapján eggyel többet gyújtanak meg. Így az ünnep beköszöntekkor már mind a négy gyertya ég.

 

Utcai lámpák

Talán ma már kevésbé ismeretes, hogy a közterületeken található igen kedvelt, lámpákkal kivilágított karácsonyfáknak és a karácsonyi fényben úszó utcarészleteknek is szimbolikus jelentése van. A fény a sötétségben a ősi vallási jelentés szerint a kereszténységnek a pogány világban való megjelenésére utal. A szépen díszített utcák, terek emellett kedves, meghitt hangulatot is teremtenek, mintha az otthont az utcára varázsolnák és embertársainkkal szeretetben való ünneplésre biztatnak.

 

Advent gyakorlata:

Csönd, elmélkedés, imádság, bűnbánat, rorate (hajnali) mise.

 

Színek:

Violaszín, kivéve a harmadik, úgynevezett Gaudete vasárnapot, amikor rózsaszín; dísztelen oltár; az orgona csak az énekeket kíséri; adventi koszorú négy gyertyával.

 

Forrás: Forrás: katolikus.network.hu, Cograf.hu




Kodály Zoltán

(Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

Ifjan egy időben vegetáriánus volt. Szalmát rakott a cipőjébe; később is gyakran járt a szabadban mezítláb. Többen emlegetik bakancsát, bocskorát, cúgos cipőjét, malaclopó köpenyét, Lavalier- nyakkendőjét, idős korának kaftánszerű kék házikabátját. Többen látták őt rövid nadrágban; olyan is akadt, aki hálóingben vagy éppen fehér gatyában, amint vödör vízzel hűsítette magát. Reggelenként tornázott, sőt labdázott. Rendszeresen úszott a Lukács-fürdőben, a Galyatetői Szálló medencéjében; télen korcsolyázott. Halála előtt egy évvel még kétszer olyan messze úszott be a Michigan-tóba, mint Sándor György. Volt, aki bukfencezni vagy fejen állni látta; más úgy, hogy -iróniából-keringőzött a tanteremben; megint máshoz hólabdát vágott. A pálinkát a hajára kente. Kedvelte a siklósi olaszrizlinget, a fodormentateát mézzel. Fiatal korában fényképezett. Mindig élt benne a hegyek utáni vágy; idős korában is fiatalos szenvedéllyel járta a Mátra rejtekeit. Nem volt rest, és a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Szabolcsi Bence zongorajátékához beugrott – kottalapozónak. Mindenki szófukarként jellemezte. Kérdésre jóideig nem válaszolt. Majd mindenki ridegnek, morcosnak, zárkózottnak, komornak, ingerültnek ítélte. Nem volt könnyű ember. Dicséret ritkán hagyta el ajkát. Többen mondták: ha nem szólt, már elismerésnek hatott. Ha biccentett, vagy még azt is mondta: jó; akkor ez már dicséretnek számított. Ritkán mondta: nagyon szép. Kivétel volt, hogy Ádám Jenőt énektanítási módszertanáért ezzel a szóval dicsérte meg: Kitűnő! Egyébként a “Kodály-módszer” elnevezést ellenezte: ő maga ”magyar módszernek” nevezte. Emile Artoud könyvét alkalmazta és továbbfejlesztette, majd részletesen Adám Jenővel dolgoztatta ki. Legtöbb joggal tehát ”Kodály-Adám-módszernek” kellene neveznünk.





"Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (...) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken." (Kodály Zoltán)



KODÁLY Zoltán: Adventi ének

egy XVIII. századi francia misekönyvből

 

Ó, JÖJJ, Ó, JÖJJ, IMMÁNUEL

Szerző: Szöveg: "Veni, veni Emmanuel" latin ének ford.: Szedő Dénes Dallam: Gregorián dallam

 

Az Adventi ének egy XVIII. századi francia misekönyvből való, mint ahogy azt az alcím is jelzi. Kodály Zoltán 1943-ban dolgozta fel 3 szólamú vegyes kari kórusművé.

 

Jövel, jövel Emmánuel,

Csak téged áhít Izrael

És hozzád sóhajt untalan,

Mert Isten híján hontalan.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, ó Jessze vesszeje,

És állj a rossznak ellene.

A mélyből, mely már eltemet,

S a tűzből mentsd ki hívedet.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, jövel ó napkelet,

Ím árva néped költöget;

Törd át a sűrű éj ködét

És oszlasd gyászát szerteszét,

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, ó Dávid adta kulcs,

Hogy fényességes napra gyújts;

A mennyországba tárj utat

És rekeszd el a poklokat.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

 

Jövel, jövel ó Adonáj,

Ki Sinaj hegyről szólalál,

Hogy törvényt lássál népeden,

Jöjj fenségednek teljiben.

Meglásd, meglásd! Ó Izrael,

hogy eljövend Emmánuel.

Amen.

 

 

 




Kodály Zoltán: A magyar népdal művészi jelentősége

 

A legutóbbi években tartott magyar dalestéim plakátjául egy székely kapu stilizált rajzát használtam fel. A szokatlan plakát mindenkinek feltűnt, de többen megkérdezték: mit ábrázol? Megdöbbenve személtem rá: vannak művelt magyar emberek, akik soha, még képen sem láttak székely kaput. Ismerik, utazásaikon jól megnézték az európai népek «székelykapu»-it, mert azokra a Baedeker figyelmeztet. De ki utazott Erdélybe? Hisz Budapesttől Svájcnál is távolabb esett. És hol az a magyar Baedeker, iskola, vagy könnyen hozzáférhető szemléltető eszköz, mely a káprázatosan gazdag magyar népművészetet az átlagos műveltségű magyar kezébe adta volna? Évekig tartó tanulmányok, utazások árán lehetett csak megismerni. Évtizedek népszerűsítő munkájára lesz még szükség, hogy legalább főbb típusai a köztudatba kerüljenek.
Hasonlóan, még rosszabbul áll a magyar népzene ügye. A zenei «székelykapuk» nem állnak kint az utcán, azokat utolsó rejtekhelyeiken megtalálni, napfényre hozni még nehezebb volt, a köztudatba bevinni még hosszabb munka lesz.


Hogyan történhetett, hogy a nemzet a tulajdon lelke legsajátosabb kifejezését, zenei tradícióját annyira elhagyja, elfelejtse, hogy most, mikor újra felhangzik, előbb meg kell szokni, mint egy elfelejtett nyelvet, újra megtanulni?
Elég magyarázat rá az elmult két század politikai és társadalmi története. A rettentő vérveszteségek okozta hiányokat mindig idegen bevándorlókkal pótolták, akiknek elmagyarosodása csak lassan és tökéletlenül ment végbe. Ezeknek természetesen idegenül hangzott a régi magyar dallamkincs, amennyiben egyáltalán szembekerültek vele. Erre azonban egyre kevesebb módjuk lehetett. Mert a XIX. század elejétől a magyar köznemesség is mindinkább idegen művelődés hatása alá jutott, félretette a régi zenét és teljesen a beözönlő német dallamvilágba merült.
«Szövege czikornyás, dallama német», így jellemzik a «Tamburás öregúr» gyermekkori dalemlékeinek ezt a részét. Úgy elterjedtek a nemesség közt, annyira kiszorították a régi magyar dallamokat, hogy Szini Károly (A magyar nép dalai. 1865) egyenesen «nemesi népdalok»-nak nevezi őket. De hova lett a többi? A sok «régi dal, csuda hangmenettel», amelyekből még a gyermek Arany János is hallott egyet-kettőt?
A nemzet művelt osztálya már nem ismerte: a vérszerinti magyar letette, mint a divatját mult köntöst, az idegen származású pedig soha nem is tudta. Leszorult tehát a régi dal, egykor az egész nemzet közös kincse, a nemzetfenntartó földmívelőosztályra. Szerencse, hogy annak a régihez való szívós ragaszkodása, próbált hűsége megőrizte mai napig.
Van olyan nézet, hogy a népdal nem több, mint a nemzet legműveletlenebb, legdurvább rétegének dala s ahhoz való. Tájékozatlanság, vagy az idegen lélek ösztönös tiltakozása ez. a falu megőrizte a sajátosan magáé mellett azt is, amit felülről kapott. Régi főrangú költőink műveinek nem egy töredéke maradt meg a nép közt, dallamukra többnyire nincs is más forrás, mint a nép éneke. Aminthogy falun még ma is hallani olyan fordulatait a magyar nyelvnek, amelyeknek mását csak főuraink 2-300 év előtti leveleiben találjuk. Nem is olyan régen, a magyar fő- és közrend nyelvében egy volt. Dalkincse is legnagyobbrészt közös lehetett.


A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a «falusi ember primitív érzéseinek» kifejezője (Milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal «primitív» hangján szólalnak meg, annál inkább, mennél erősebbek.), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyüjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.
És talán nem is olyan primitív az a «falusi lélek» s az a nyelv, amely sejtető, képes kifejezéseivel olyan finom árnyalatokat tud éreztetni, hogy Sylvester János nem féltette a népet a Biblia rejtelmeitől?

«Íl illen beszidvel naponkid való szóllásában. Il ínekekben, kiváltkippen az viráginekekben, mellekben csudálhatja minden níp az magyar nípnak elmijinek iles voltát az lelisben, mell nem egyéb, hanem magyar poezis!»

A magyar ezer év előtt már régi keleti kultúrából került ide s hozott magával valami keleti humanizmust, ami az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.
Vannak, akik kicsinylően tekintenek a magyar dalra, mert egyszólamú. Ne feledjük, hogy többszólamú zene még csak Európában támadt, alig néhány száz éve. A világ négyötödének zenéje egyszólamú; s a régi keleti, a görög, a gregorián zenében az egyszólamúság oly művészi fejlettségre jutott ritmusban és dallamban, hogy ezzel szemben a többszólamúság részben visszaesést jelent. Azonkívül a többszólamú zenének épen nemzeti sajátságait elsősorban egyszólamú dallamából és ritmusából lehet megállapítani. Egyszólamú zenének a magyar népdal pedig olyan, hogy párját ritkítja.

 

Seregestül van közte


Egyszerű dal édesdeden ömlő,

Tiszta remekké magába’ szülemlő.

 

Azt mondják, nem lehet összemérni nagy alkotók gondolatait. Hogyne lehetne, mikor azok is igyekeznek műveik alapgondolatait népdalszerű tisztasággal és egyszerűséggel kifejezni. Csakhogy ritkán érik el a népdal magától lett, hókristályszerű tökéletességét. Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői is zsenik voltak, lehet, hogy egyik-másiknak egész élete, műve egyetlen dal.
Minden nemzet azt tekinti klasszikus művészetének, amely legtöbbet fejez ki a nemzet lelkéből, a legtökéletesebb formában. Kik a mi zenei klasszikusaink? Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, ércnél tömörebb maradandóbb formában. A magyar népdal a par excellence magyar klasszikus zene.
Az európai értelemben vett többszólamú magyar zene kialakulásának útja sem vezethet más irányba.
Más országokban a «magas művészet» fejedelmi udvarok árnyékában, hatalmas polgárállamok védelme alatt keletkezett. Nálunk az idegen uralkodóház nem fejlesztette a nemzeti kultúrát, sőt inkább minden erejével elnyomására törekedett. Az ország előkelői az uralkodóház szolgálatában és utánzásában idegen művészetet pártoltak, ha egyáltalán volt közük hozzá. A városok német polgársága sem teremthetett magyar művészetet.
A magára maradt közép- és alsóosztály megtette, amit folytonos élet-halálharca közben tehetett: fönntartotta a régit. Mikor a középosztály is idegen kultúra eszményei felé kezdett fordulni: a nemzeti hagyomány őrzése a népre és kispolgárra maradt. Így történt, hogy a magyar irodalmi klasszicizmus megérése pillanatában az elidegenedett felsőbb osztályokra nem támaszkodhatott, azoktól sem visszhangot, sem ösztönzést nem várhatott. Petőfi költeményei egy magyar szabómester költségén jelennek meg. De még fontosabb, hogy nyelvet, stílust is csak a néptől kaphatott az irodalom. «Igy mondja a nép, melynek Toldi nyelvét köszönöm», vallja Arany János. «Itt a Helikon tanult a mezőtől.» (Jókai)
Ezért van a művészi magyar zene kialakulására sokkal nagyobb fontossága a népdalnak, mint talán más európai országokban volt. A magyar zenei Helikon is, ha élni akar, csak a mezőtől tanulhat.
Így adja vissza a mező az egész nemzetnek a századokon át híven megőrzött kincset. Visszaadja hiánytalanul, sőt meggyarapítva: aranya antik fényben tündököl, ékkövei tüze mélyebb lett.
És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.

 

Megjelent a Napkelet 5. 1930. májusi számában

 

 

 

 

 

 

 




Milyen hangszerek ezek?

Az október 21-i Szent László, magyarok fényes lámpása koncerten a Musica Historica Együttes számos kevéssé ismert hangszert megszólaltatott.
Ismerkedjünk meg néhánnyal:

Úd
Az úd vagy arab lant pengetős húros hangszer, a muszlim világ zenekultúrájának egyik legfontosabb hangszere. A rövidnyakú lantok családjába sorolható, domború hátú, fogólapos zeneszerszám. A nyugati lant ebből alakult ki.

A hangszer eredetmítosza szerint azt a bibliai Káin leszármazottja, Lámech találta fel, mikor halott fia tetemét egy fára akasztotta, és az összeaszott csontváz ihlette az úd formáját.

Kelet

A 10. századi arab szerzők a hangszert egy barbat nevű perzsa hangszerből származtatják, sőt azonosítják vele. 14. századbeli arab történetírók kifejlődését a 3. századra teszik, és összefüggésbe hozzák a manicheizmussal, sőt magával Manival, ami hihető, mivel a vallás követői fontos szerepet tulajdonítottak a zenének, másfelől ez meg is felel a hangszer feltételezett keletkezési helyének és idejének. Kelet felé a Selyemutat követve terjedt el, az 5.6. században már Kínában bukkant fel, és hozta létre a pi-pá nevű lantféleség egy új változatát. Az Arab-félszigeten viszonylag későn, először a 9. században említik az údot írásos források.

Nyugat

A hangszer nyugat felé Andalúzián keresztül terjedt el, és ebben fontos szerep jutott a kurd származású Zirjábnak (786857), e félig mitikus, félig valóságos figurának, aki Bagdadból száműzetvén Córdobában óriási kulturális kisugárzású konzervatóriumot alapított. Lehetséges, hogy a nyugati lant megjelenését nagyrészt neki köszönhetjük.

MANDORA

A 17. század elejétől kezdve találunk utalásokat mandor, mandora, mandola, mandolino elnevezésű kis lantszerű pengetős hangszerekre. Ezek feltehetőleg nem a korabeli lant továbbfejlesztései, inkább azzal párhuzamosan fejlődő hangszertípusok voltak. A lanttól eltérően a kulcsszekrényük nem derékszögben megtört volt, hanem finoman, ívelten hátrahajló. Kezdetben négyhúrosak (kórusosak) voltak, de hamarosan ötödik-hatodik húrt (húrpárt) is kaptak. Bélhúrokkal voltak felszerelve, hol plektrummal, hol ujjakkal pengették őket.

A mai mandolin őse 1740 körül jelent meg először. E hangszer első ránézésre a régebbi mandolákhoz, mandolinokhoz hasonlít, de tüzetesebben szemügyre véve lényeges különbségek mutatkoznak:

  • bélhúrok helyett fémhúrok;
  • félkör keresztmetszetű test helyett félig kávás, félig lantszerű, nagyon öblös korpuszmegoldás;
  • az ívelt, vályús rendszerű helyett lapos hangolófej, hátranyúló kulcsokkal, a korabeli gitárokhoz hasonló;
  • a lantszerű húrláb helyett a hegedűnél alkalmazotthoz hasonló megoldás, tehát a húrláb és a húrtartó elkülönítése;
  • ennek megfelelően az alacsony húrláb használata céljából a sík tető keresztirányban való megtörése, hogy a húrok alacsony húrláb használata mellett is kellő nyomást fejtsenek ki a lábra, és így a tetőre.

Ezek a jellegzetességek együttesen arra engednek következtetni, hogy ez a hangszer nem annyira a régebbi mandola-félékből, mint inkább a fent említett sajátosságokat viselő chitarra battentéből, egy 17. századi gitárféleségből alakult ki. Ezt az új hangszert nevezték el nápolyi mandolinnak. Csak négy dupla fémhúrja van, de mivel ezek kvintenként vannak hangolva, viszonylag nagy a hangterjedelme. A hegedűvel azonos hangolása megkönnyíti játékának elsajátítását. A mai mandolinok legtöbbje e hangszer leszármazottja.

KAVAL

Bemutatás

Kaval

A kaval több nép zenéjébe integrálódott. Eredetéről viták folynak. A hangszer, mint több más hangszer esetében is, a különböző népvándorlások folyamán, meghonosodott. Az adott nép körében fejlődött, alakítgatták. Mi a Moldvai kaval különböző típusait készítjük.

Leginkább gyümölcsfából, de más egyéb keményfát is használunk, pl; kőris.

Hangja elvarázsolja a hallgatóságot. Játékmódjánál, a játékos beledünnyög a hangszerbe, illetve alsó ajkával elfedi a síp egy részét, vagy akár kombinálja e kettőt.

Beledünnyögés leginkább alaphangon folyik, hangsúlyoknál erőteljesebb, így még átütőbb a hangzás.

SCHALMEI

A schalmei (görög κάλαμος, latin calamus, ófrancia chalemie = 'nád'; még shawm, ciaramella, kalamaia) a középkor és a reneszánsz dupla nádnyelves fúvós hangszere. Első ismert ábrázolása a 12. századi Szicíliából való, valószínűleg ezen az útvonalon jutott őse, az arab zurna (vagy zamr) Európába. Kezdetben csak a muszlim kultúrkörben széles körben elterjedt hangszer egy változata volt, később, a 15. század elejére már fejlett, népes hangszercsaláddá terebélyesedett. A mélyfekvésű schalmeieket a késő középkortól pommernek nevezték.

A schalmei fából készült, egyenes csövű, kúpos furatú hangszer hangtölcsérrel, hat elülső hanglyukkal és egy lyukkal a kisujjnak, hüvelyklyuk nélkül. A dupla nádnyelves fúvóka a kisebb hangszereken ajaktámasszal van ellátva, a hosszú basszushangszereknél a fúvóka hajlított cső végére illeszkedik ajaktámasz nélkül, a legalsó hanglyuk billentyűvel működik.

A schalmei egész Európában ismert, népszerű hangszer volt, legalább hat különféle hangolásban készült, harsány hangját a toronyzenében is használták, a kamarazenében a hangszercsalád tagjai konzortot alkottak. A barokk oboa a diszkant schalmeiből alakult ki 1650 körül.





Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,

és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.


2018. január 17. szerda
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Fatimai jelenések
Szent István király példája
A magyar lélek hangja
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia