Zemplényi Ferenc: Lovagi kultúra

 

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett.

A 11-13. század sajátos udvari kultúrája a lovagi kultúra lett. Udvari kultúra mindenhol létezett, ahol fejedelmi udvarok voltak, ám az udvar ebben az időben nem kizárólag a fejedelmi udvart jelentette. A kultúra igen fontos centruma lehetett bármelyik úr kastélya is. Az udvari kultúra szoros összefonódása a lovagság ideológiájával a reneszánsz folyamán megbomlik. Az udvar kultúraképző szerepe még sokáig megmarad, lovagság és udvariság azonban elválik.

A lovagság intézmény és ideál egyszerre, bár a kettő nem feltétlenül fedi egymást. A valóság vad és kegyetlen volt. A ráépülő ideológia ezt eltakarta, ugyanakkor hosszú civilizációs folyamattal meg is nemesítette. A lovagi tornák szabályozott és ünnepélyes rendjéről is azt állapította meg Georges Duby, hogy a tornák legalább annyira a pénzszerzés, a közönséges meggazdagodás eszközei, mint ideálok szolgálatában álló sportesemények: egy-egy ilyen alkalommal egész vagyonok cseréltek gazdát. A lovagi világképnek ugyanakkor fontos eleme volt a nagylelkűség, és a pénzt, az anyagi javakat illett megvetni.

A nehéz fegyverzettel jól felszerelt lovaskatona, a miles, nem ismeretlen az ezredforduló előtt sem. Hogy a nomádokkal miként tudták felvenni a küzdelmet, azt a magyarság lech-mezei tapasztalatai is mutatták. A lovas harcosok nem szükségszerűen tartoztak a nemességhez. A vad, fegyelmezetlen és veszélyes tömeg akkor vált lovagsággá, amikor renddé konstituálódott, a jogok és kötelességek bonyolult vonzáskörébe került s egyre jobban, végül szinte teljesen azonosult a nemességgel (és az ővele). Kialakuló éthosza a kereszténységen és hűbériségen alapult. Ez a civilizációs folyamat nagyjából a 10-12. században játszódott le.

A lovag első nagy irodalmi mítosza a 11. század közepe felé jelenik meg. Ez a Nagy Károly és közvetlen utódainak történeteit megformáló chanson de geste, a krónikás ének vagy geszta-ének. Legnagyobb teljesítménye - valószínűleg időben is a legelső - a Roland-ének. Itt már teljes egységben van a keresztény harcos gondolata a hűbéri elvvel, a becsület arisztokratikus eszméje a szolgálattal. Roland Isten felé nyújtja kesztyűjét halálakor, visszaadva neki hűbérét, a lelkét, amit - mint a magyar barokk eposzban hatszáz évvel később Zrínyiét - Gábor arkangyal visz a menynyekbe. Roland és csapata helytállását a költő víziója a kereszténység és pogányság világméretű összecsapásává kerekíti ki.

A Roland-ének a miles christianus eszméjének első nagy irodalmi megfogalmazása. Az egyház azonban a maga részéről szintén igyekezett a barbár harci kedvet megfékezni, és nagymértékben hozzájárult a lovagság renddé formálódásához. Eszmevilágában nagy súlyt helyez a harcosok, dolgozók, imádkozók hármasságára, később pedig (és nemcsak egyházi körökben) megjelenik a lovag-pap (klerikus) kettősség és párhuzamosság gondolata: mindkettő feladata, hogy a rendet fenntartsa a világban. A klerikus szeretetével teszi ezt, a lovag pedig az általa keltett félelemmel. Valóban, az érett középkor kultúrájának alapja a lovagi-udvari, illetőleg egyházi, klerikus kettősség. Jelen van az egyház a lovagi ideológia kiformálásában is: egyrészt a szegények, az elesettek védelme, másrészt harc a pogányok ellen és a Szentföld visszafoglalásáért. Így formálódnak a nagy papi lovagrendek is.

A folyamat végén megint a lovagi ideál spiritualizálódása áll majd. Az Artúr király körüli történetek legnagyobb irodalmi megformálásában, a 13. század eleji Lancelot-Grál ciklusban a "földi lovagság" - megannyi ragyogó kalandja után - nem képes megállni a "mennyei lovagság" nagy próbáját, amelyet a Szent Grál keresése nyújt számukra (csak egy kiválasztott, bűntelen és főleg szűz lovag és két hasonló erényekkel ékes társa képes erre). Ezért jelenti a Grál-kaland az artúri lovagi birodalom hanyatlásának kezdetét.

A chanson de geste azonban még nem udvari irodalom. Olyan hősköltészet, amely mindenki, az egész társadalom előtt nyitva áll. A lovagi-udvari kultúra viszont arisztokratikus, csak a művelt kiválasztottaknak szól. Kialakulásához még hiányzik két fontos mozzanat. Az első szociológiai: az új rend találkozik a hatalom újfajta központjaival, a civilizálódó főnemesi udvarokkal, s ebben a találkozásban artikulálja magát és ezeket az udvarokat is. A másik ideológiai: a hűbérúr és Isten szolgálata mellé a kiválasztott nőnek való szolgálat. Ez először Dél-Franciaországban történt meg a 11. század végén. A találkozás eredménye a fin' amors, a nemes, udvari szerelem eszméje. Hordozója legelőször a trubadúrok költészete.

A kor dél-franciaországi kultúrája gazdag, mondén és minden szempontból toleráns. Nem véletlen, hogy itt virágzott a kathar eretnekség vagy inkább a kereszténységgel rivális dualista vallás is, amit annyian akartak - minden alap nélkül - kapcsolatba hozni a trubadúrokkal és eszményeikkel. Az itteni udvari társadalom nyitottságára jellemző, hogy az ideáljaikat kifejező költők - akik a társadalom minden rétegéből származtak - mind megkapják a kvázi nemesi "en" (mint az angol sir vagy a spanyol don) előnevet életrajzíróiktól. A trubadúrok költészete kezdettől fogva teljes fegyverzetben jelenik meg mint retorikailag tudatos, mesterségükre büszke költők alkotása, magas fokú formaművészettel, bonyolult strófaszerkezetekkel és rímeléssel, s ami nagyon ritka a középkor irodalmában: dialektusok felett álló irodalmi köznyelven. Költészetük nagymértékben elméleti, fő témája az "udvari szerelem".

A fin'amors a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapult. A férfi-nő viszonyt a feudális függés és hűség formuláiban képzelte el. Neoplatonikus gondolati rendszerben valósul meg: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet. "Nemes szívben lakozik mindig a szerelem" - ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja kezdődik.

Igen sokat beszéltek arról, hogy a trubadúrszerelem menynyire érzéki és mennyire szublimált. Anélkül, hogy a kor szerelmi traktátusainak és a költők alkotásainak részletes elemzésébe belefognánk, megállapíthatjuk: a kérdés voltaképpen nem az, hogy tették-e a trubadúrok vagy nem (valószínűleg hol igen, hol nem, ahogy ez már az életben lenni szokott), hanem hogy a szublimálás lehetősége, sőt erkölcsi méltósága adva volt a rendszerben, az az érzés, hogy a pusztán testi szerelem mégsem az igazi. Ahogy Dante Isteni színjátékában Paolo és Francesca lovagi, de érzéki, emberi (sőt, házasságtörő) szerelmének mintegy kritikája az igazi szerelem, amit Beatrice alakja képvisel, a teljesen testetlen, a világmagyarázó elvvé váló, az Istenség közvetlen közelében helyét megtaláló szerelem. Az "udvari szerelem" valóban a trubadúrok találmánya, sőt radikális újítása, melynek roppant hatása volt egész kultúránkra.

Az erények és viselkedés ama rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs jelen. Egy arisztokratikus társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó - eredetileg is mint ideálkép és éthosz, nem pedig mint tükörkép.

A trubadúrok költészetén kívül a fin'amors eszméjének hordozói és egyben az ideális lovag képzetének megalkotói azok a (verses) regények, amelyek a 12. század második felétől keletkeztek Franciaországban (első nagy költőjük Chrétien de Troyes). Ezek nem a Karolingok hőseiről szólnak, hanem a legendás brit királyról, Artúrról és a lovagjainak helyet adó kerekasztalról. Csodálatos kalandok és mesés fegyvertények népesítik be ezeket a  regényeket, melyeknek vége mindig a hős apoteózisa a végrehajtott nagy feladat, a beteljesedett lovagi út után. A kaland, a feltett cél megkeresése, a qu?te minden pillanatban a teljes személyiség készenlétét igényli, morális és fizikai értelemben egyaránt. Végül is ez a lovagi életpálya metafizikai tartalma.

Hangsúlyoznunk kell e kultúra és ideáljainak fikciós és irodalmi jellegét. A lovagi kultúra eszményei (mint az eszmények általában) magasan gondolkodó értelmiségiek és költők alkotásai. És mégis: ezek az eszmények lassan valahogy szinte uralmuk alá hajtották a valóságot.

Huizinga szépen mutatta ki, hogy a lovagi éthosz milyen mértékben van jelen a kor számos alakjának gondolkodásában, és civilizáló, mérséklő, magas erkölcsiségű felfogása mennyire pozitívan hat. Jó János francia király például, amikor túszul adott fiai megszöknek az angol fogságból, minden politikai ésszerűség ellenére maga tér oda vissza. Végül is a nemzetközi jog, hadijog stb. nem elhanyagolható forrása épp a lovagi erénykódex.

Örököltük a kor ideáljait - az elesettek és gyengék védelme éppúgy lovagi találmány, mint a nők tisztelete. Ne felejtsük, ha egy nőt előre engedünk az ajtóban vagy felsegítjük a kabátját, ma is mindannyian a trubadúrok kései tanítványai vagyunk.

 




Liszt Ferenc és Camille Saint-Saëns barátsága

 

„A fiatal Liszt a francia zenei élet egyik főszereplője volt, ünnepelték mint zongoravirtuózt. Ám kevésbé volt egyértelmű zeneszerzői elfogadása, főként a francia operák motívumaira írt fantáziáit ismerték. 1866-ban bemutatták Párizsban az Esztergomi misét, ami hatalmas és sértő bukással járt. Liszt egyházi zenéje eltért attól, amit Párizsban akkoriban megszólaltattak, még olyan hívei sem értették, mint például Berlioz” Eckhardt Mária.

A fiatalok között azonban voltak néhányan, akik felfedezték a maguk számára Lisztet. Szívós munkával alapozta meg például Saint-Saëns, hogy húsz évvel később újra bemutassák Párizsban az Esztergomi misét, ezúttal óriási ünneplésben részesült a mű, akárcsak a Szent Erzsébet-legenda. Liszt viszonozta a francia komponista elismerését: kora legnagyobb orgonistájának tartotta Saint-Saëns-t, és előmozdította, hogy a francia fővárosban fanyalogva fogadott Sámson és Delilát Weimarban sikerrel mutassák be.

Camille Saint-Saëns (1835-1921) életében fontos szerepet tölt be Liszt.

(Nyomatékos ajánlásának köszönhette a Sámson és Delila c. operája weimari ősbemutatóját. Liszt Saint-Saënsnak dedikálta a 2. Mefisztó-keringőjét).

A két zeneszerző levelezése és egyéb források alapján tudjuk, hogy kibontakozott a kapcsolat kölcsönössége: a fiatal Saint-Saëns már akkor lelkesedett Liszt szimfonikus programzenéjéért és az Esztergomi miséért, Saint-Saëns-nak jelentős szerepe volt lassú az Esztergomi mise (1866-os csúfos párizsi bukás után) húsz esztendővel újra bemutatásra került Párizsban, most azonban kirobbanó sikert aratott. Saint-Saëns alig több mint egy évtizeddel Liszt halála után megírta elemző visszaemlékezését Liszt Ferencről.

 

Saint-Saëns „Franz Liszt" című írása 1899-ben jelent meg először a szerző „Arcképek és emlékek" című kötetében.

 

Részletek az írásból:

 

Fordította: Eckhardt Mária

„Hihetetlen, milyen ragyogása, milyen mágikus varázsereje volt a császárkorszak első időszakában a fiatal muzsikusok számára a Liszt névnek, amely nekünk, franciáknak idegen, éles és sziszegő, mint egy kard éle, ami a levegőt vagdalja, áthatolva rajta szláv z-jével mint a villám cikázása. A művész és az ember mintha a legenda világába tartozott volna. Miután megtestesítette a zongorán a romantika pompáját, s egy meteor csillogó csóváját hagyta maga után, Liszt eltűnt a Németországot rejtő felhők függönye mögött; ez az ország akkoriban kicsiny önálló királyságok és hercegségek agglomerátuma volt, csipkés oromzatú kastélyokkal megtűzdelve, és még gótikus írásában is megőrizte a középkor látványát, ami nálunk a költők restaurálási erőfeszítései ellenére mindörökre eltűnt. Kiadott darabjainak legtöbbje mindenki más számára előadhatatlannak látszott, és valóban azok is voltak, ha a régi módszert alkalmazták, amely mozdulatlanságot írt elő, a könyöknek a testhez szorítását, az ujjak és az alsókar tevékenységének korlátozását. Tudvalévő volt, hogy a weimari udvarban egykori sikereit megvetve, komoly művek komponálásával foglalkozott, a művészet megújításáról álmodott, amiről a legnyugtalanítóbb hírek terjengtek, mint minden olyan szándékról, amely új világot akar felkutatni és szakítani akar a bevett hagyománnyal. Egyébként már csak azokban az emlékekben is, amelyeket Liszt maga után hagyott Párizsban, bőségesen találtak anyagot mindenféle vélekedésre. A valóság, ha őróla volt szó, nem volt többé valószínű. Mesélték, hogy egyszer a Conservatoire koncertjén a Pastorale-szimfónia előadása után merészelte újra eljátszani a darabot a híres zenekar után, ő maga, egyedül, a közönség megdöbbenésére, amelyet hamarosan óriási lelkesedés váltott fel.

 

(...)

Sok egyebet is meséltek, ami nem férne e tanulmány keretei közé. Túlságosan is sokat beszéltek Liszttel kapcsolatban sikereiről a nőknél, vonzódásáról a hercegnők iránt, minden olyasmiről, ami személyiségének valamiképpen a külsőséges oldalához tartozott; nagyon itt az ideje, hogy most elsősorban a komoly oldalával foglalkozzunk, és azzal a jelentős szereppel, amelyet Liszt a kortárs művészetben játszott.

 

(...)

Liszt hatása a zongora sorsára óriási volt; csak azzal a forradalommal tudom összehasonlítani, amelyet Victor Hugo munkássága jelentett a francia nyelv használatában. Ez a befolyás hatalmasabb, mint Paganinié a hegedű világában, mert az utóbbi a megközelíthetetlenség birodalmában maradt, amelyben egyedül ő tudott élni, míg Liszt, ugyanazon pontról kiindulva, hajlandó volt leszállni a járható utakra, amelyeken bárki követheti őt, ha veszi a fáradságot, hogy komolyan dolgozzék. Zongorajátékát reprodukálni lehetetlen volna; amint a megdöbbentő Olga Janina mondja különös könyvében, Liszt ujjai nem voltak emberi ujjak; de mi sem könnyebb, mint azon az úton járni, amelyet ő tört, és valójában mindenki azon jár, akár tudja magáról, akár nem. A hangzás nagy fejlődése és azok az eszközök, amelyeket ő talált fel ennek elérésére, a modern előadás elengedhetetlen feltételévé, sőt alapjává váltak. Kétfélék ezek az eszközök: egy részük az előadó materiális eljáráshoz tartozik, egy sajátos gimnasztikához; más részük a zongorára való írás módjához, amelyet Liszt tökéletesen átalakított. Beethovennel ellentétben, aki megvetette a fiziológia meghatározottságát és zsarnoki akaratát rákényszerítette az ellenkező és túltertelt ujjakra, Liszt elfogadja és oly módon használja ezeket, hogy erőszak nélkül kihozza belőlük a lehető legnagyobb hatást, amelyet csak produkálni képesek; ezért zenéje, amely első látásra oly rémítő a félénkeknek, valójában kevésbé nehéz, mint amilyennek látszik, a munka által a szervezet valódi megedzéséhez és a tehetség gyors fejlődéséhez vezet. Neki köszönhető még a festői zenei írásmód feltalálása, melynek köszönhetően a szerző leleményes és végtelenül változatos eszközökkel meg tudja adni egy-egy passzázs jellegét, sőt azt a módot is, ahogyan azt meg kell valósítani az előadásban; ezek az elegáns eljárások ma már általánosan használatosak.

Különösképpen neki köszönhetjük a zongora területén a zenekari hangzások és kombinációk lehető legteljesebb bevezetését.

(...)

 

Liszt felbecsülhetetlen előnye, hogy egy nép jellemét fejezi ki. Schumann a német lélek; Chopin a lengyel lélek; Liszt a magyar lélek, amely ízes elegye a büszkeségnek, a született eleganciának és a vad energiának. E tulajdonságok csodálatosan megtestesülnek Liszt természetfölötti játékában, amelyben a legkülönfélébb képességek találkoznak, még olyanok is, amelyek látszólag kizárják egymást, mint például a tökéletes szabatosság és a legfékevesztettebb fantázia; nemes büszkeségében sohasem volt olyan, mint egy úr, aki zongorázik. Apostolnak látszott, amikor a Paolai Szent Ferenc a hullámokon járt játszotta, és azt hittük, látjuk, sőt valóban láttuk is a dühöngő hullámok tajtékját érzéketlen, sápadt, sas tekintetű, metsző profilú arca körül. Szilaj, rézfúvós színezetű hangzások után álomszerű törékenységeket hallhattunk; egész passzázsokat mintha csak zárójelben mondott volna el. Az emlék, hogy hallhattam, vigasztalást nyújt azért, hogy már nem vagyok fiatal. Bár nem mondjuk Lenz úrral együtt: „akinek annyi technikája lenne, mint neki, az volna éppen ezáltal a legtávolabb tőle", annyi azonban bizonyos, hogy pazar technikája tehetségének csak egyik tényezője volt. Nem csupán ujjai tették zseniális előadóvá, hanem a benne élő muzsikus és költő, nagy szíve és szép lelke; ez főként fajának lelke volt.

Nagy szíve teljességgel megjelenik Chopinnek szentelt könyvében. Ahol mások vetélytársat láttak volna, Lisztnek csupán a barát jelent meg, és arra törekedett, hogy megmutassa a teremtő művészt ott, ahol a közönség csupán elbűvölő virtuózt látott. Franciául írt, bizarr és kozmopolita stílusban, mindenütt olyan, olykor saját képzelete által alkotott szavakat használt, amilyenekre szüksége volt; modern szimbolistáinknál sok még olyanabbat is látunk!”

(...)

 

 

 




Hamvas Béla: Őskori és újkori kultúra

részlet

 

5. A SZAKRÁLIS ÉLETREND

A történeti emberiség bírálata ezúttal nem cél. A cél az, hogy az őskori és a történeti ember művelése között levő különbség kitűnjék, s ezt a célt Zarathusztra egyetlen mondatával, s annak magyarázatával el lehetett érni. Az őskor embere a természet apja; a természet apja azért, mert az életet az apai szeretet intenzív szellemében műveli. Mert: „mindaz, ami a világban él és van – mondja a Zohár –, egyedül és csakis az emberért él és van. Az ég minden lényt érte tart meg és tart fenn, és a lényeknek és a dolgoknak önmagukban sem értékük, sem jelentőségük nincs.”

A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.

A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója. Az anyagot megveti, de a megvetés csak utólagos igazolás: így ad magának elkésve felmentést azért, mert előzőleg eltaposta és kifosztotta. Az utóbbi évszázadok alatt elterjedt ellenséges magatartás az anyagi természet iránt elkésett és ügyetlen kifogás, hogy a figyelmet a lényegről elterelje. Az ember az anyagi természetet nem gyűlölheti, azt nem vetheti meg, annak nem lehet ellensége. Ez a haramia rossz lelkiismerete, aki képmutató moralitással kívánja magát önmaga előtt tisztázni. A tény az, hogy a történeti ember nem a természet apja, és a szeretet szellemét nem tudja realizálni. A földet nem is műveli többé, hanem módszeresen vagy módszertelenül, de fosztogatja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja; ezalatt egyre szegényebb lett, egyre vadabb, durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb, sekélyebb, ostobább, primitívebb és gonoszabb. Az őskor emberének életfeladata a szeretet szellemének realizálása, a szakrális életrend; ez a kultusz. A történeti ember életfeladatának az Én hatalmának megvalósítását érzi, ez az érzés alakította ki a vad, durva, zárt, önző, primitív életrendet, a profán életrendet. A magas szellemiség, amit idealitásban fenntart, realizálatlan marad; ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne. Az őskori és a történeti emberiség intenzív művelése között levő különbség ezzel világossá vált, s ezzel a modern korszak kérdését félre lehet tenni. A történeti emberiség alkalmas sötét alap volt arra, hogy azon az őskori művelés egész élességében megjelenhessen. Ha a történettel való összehasonlítás nélkül valaki az őskori művelést úgy határozta volna meg, hogy az minden ízében a pietással áthatott ember kultusza volt, más szóval a művelés az emberiség szakrális életrendje volt, azt a modern ember meg sem értette volna. A mai, úgynevezett kultúrával összehasonlítva azonban sikerült az őskori művelés természetét egész mélységében és igazságában felfedni.

 

…...

 

A világosság az őskor eltűnésével elveszett. Az aranykor letűnt. Az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, a föld rablójává lett, és a föld elsötétült. A természet esszenciái megromlottak, és a tevékenység nyomán nem virágzás, nem öröm, nem bőség, nem boldogság fakadt, hanem keserű és nehéz szükség, szenvedés, szegénység, éhség és nyomor. Az örömmel és hittel űzött kultuszból verejtékes munka lett. A szellem e munkáról levette kezét és visszavonult. Merő kultúra lett, üres, hiábavaló, terméketlen és fölösleges könyvtár-absztrak­ció, amely nem fakasztott egyetemes jólétet, nem teremtett egyetemes rendet, és nyomában nem nőtt egyetemes öröm. Az élet elszáradt, megkövesedett, durva lett, nehéz, felőrlő, kínos, sötét. Mert „vannak erők, amelyek szellemi valóságokat realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők”. „A szellemi valóságokat realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé állnak nyitva.” Abban a percben, amikor az őskor határán az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, hanem a természet rablója lett, befelé és felfelé lezárult, kifelé és lefelé kellett hogy megnyíljon. Tevékenységében már nem látott többé értelmet és célt; nem tudta, hogy az ember egyetlen feladata a földből paradicsomot teremteni. Elvesztette szellemét, elvesztette eszméit, elvesztette isteneit, elvesztette örömét, boldogságát, és ő maga elveszett a munkában, a külső dolgokban, a földet kifosztó hatalmi ösztönben, a természet kizsákmányolásában. A művelés már nem kultusz volt, hanem csupán kultúra.

 

 




Jézus és a kereszt

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek
a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja
szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota ellőtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek:
Krisztus és kereszt, ketten.

Sík Sándor




A krisztogram

 

A jelkép története csaknem 1700 évvel ezelőtt kezdődött, mikor 312-ben, a (későbbi „Nagy”) Constantinus (306-337) és Maxentius (306-312) császárok közti, milvius hídi csata előestéjén Constantinus álmában megjelent a jelkép (vagy talán „csak” egy kereszt?) azzal a görög nyelvű szöveggel, hogy „E jelben győzz!”A csata napján aztán a császár parancsára a seregei ez alatt a jel alatt indultak a küzdelembe, és győztek.

A legenda szerint ez indította Constantinust arra, hogy 313-ban, a Licinius (308-324) társcsászárral közösen kiadott milánói edictumában engedélyezze a keresztény vallás szabad gyakorlását, amivel megkezdődhetett a kereszténység államvallássá válása. A folyamatot Nagy Theodosius (379-395) 391-es rendelete tetőzte be, amellyel a kereszténységen kívül minden egyéb vallás gyakorlását megtiltotta. Az ezt követő évtizedekben-évszázadokban lerombolták, illetve kereszténnyé alakították át az összes templomot – közismert példa a savariai (Szombathely) Iseum lerombolása vagy az athéni Parthenón átalakítása –, beszüntették többek között a (Zeusz isten tiszteletére rendezett) olympiai játékokat, bezárták Apollón delphoi jósdáját, a (Platón által alapított) athéni filozófiai akadémiát stb.

A Krisztust jelképező szimbólum a görög X (khi) és P (rho) betük ligatúrája, melyek Krisztus görög nevének, a ΧΡ(ιστος)-nak (KhRisztosz) az első két betűje; ezért nevezzük Krisztus monogramnak vagy krisztogramnak (még rövidebben kriszmonnak).

 

A krisztogram szimbolikájának jelentősége az, hogy a körbe rajzolt görög betűk mintegy sugárszerűen áradnak kifelé, és ezzel egy hagyományos, kereszténységet megelőző napszimbólumot (napkereket) formáznak. Krisztusnak a nappal, pontosabban a fénnyel, világossággal való azonosítása a kereszténység történetének már a kezdetén megjelenik. Az ezzel kapcsolatos bibliai helyek száma oly nagy (különösen Jánosnál), hogy hely hiányában lehetetlenség mind felsorolni őket, így csak egyet idézzünk János evangéliumából: Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” [Jn 8.12]

 

A Krisztus-monogram gyakran jelenik meg a templomok falára festve, templomi zászlókon, a keresztény liturgiában használt tárgyakon. Gyógyító és védő erőt is tulajdonítottak neki.

 

A késő középkor óta ezt a rövidítést gyakran alkalmazták mint Krisztus-szimbólumot, de utal Krisztus nevének különös tiszteletére is, amit a domonkosok és a ferencesek, pl. Sienai Szt. Bernardin (1380-1444) propagáltak. A hagyomány szerint Szt. Bernardin fölött prédikálás közben egyszer megjelent az IHS-jel sugárkoszorúban, ezért ez az egyik attribútuma. A jezsuita rend számára azért van nagy jelentősége ennek a jelnek, mert újabb értelmezést adtak neki: Jesum Habemus Socium (Jézus a mi társunk). Jezsuita szenteket, elsősorban a rendalapító Loyolai Szt. Ignácot ezért ábrázolják mellükön ezzel a jellel. Jézus nevének rövidítése szerepel feliratként Jézus szívén, az oltáriszentségen és Svédországi Szt. Brigitta szívén is.

 

Forrás:  Krisztus monogram Pécsről, az ókori Sopianaeból (részlet)




Chaplin az 1931-es Nagyvárosi fényektől kezdve minden filmjéhez saját maga írt zenéjét, sőt, idős korában visszatért régi alkotásaihoz, és azokhoz is komponált muzsikát. Ennek ellenére szinte soha nem emlegetik filmzeneszerzőként.

Zeneszeretete gyerekkorából ered, első élménye, amikor egy dél-londoni klubban harmónium és klarinét duót hallott. Így ír erről Életem c. könyvében. „Addig még sosem hallottam olyan pezsdítő dallamot: gyönyörű és lírai volt, pajzán és vidám, forró és megnyugtató. Megfeledkeztem kétségbeesésemről, és átmentem az utcán a muzsikusokhoz. A harmóniumon egy vak ember játszott, ijesztő üreg tátongott a szeme helyén; eltompult, keserű arc fújta a klarinétot” – emlékezett vissza. Ötéves korától már színpadon énekelt, tinédzserként hegedülni és csellózni kezdett. Stan Laurel, Stan & Pan párosának vékonydongájú tagja, aki 1910-ben ismerte meg pályatársát, így emlékezett vissza:

Mindenhová magával vitte a hegedűjét, ahová csak tudta. Fordítva volt felhúrozva a hangszere, hogy játszani tudjon rajta bal kézzel, és órákon át gyakorolt.

Akkor sem hagyott fel a zene iránti szenvedélyével, miután felfedezte Hollywood. Noha súlyos változásra és művészi megújulásra késztette a hangosfilm megjelenése, egyben lehetőséget is kapott rá, hogy saját zenét komponáljon a filmekhez. És ahogy forgatókönyvíróként és rendezőként is isteni érzéke volt a dramaturgiához, aláfestő zenéi mindig hozzátesznek a képsorokhoz. Filmkészítőként szerzett hírneve folytán pedig megtehette, hogy Debussyvel, Schönberggel, Rahmanyinovval barátkozzon, Sztravinszkijjal pedig majdnem írtak egy közös operát.

Horowitz röviddel a háború kitörése előtt vendégül látott a házában feleségével, Toscanini lányával. Rahmanyinov és Barbirolli jött még el. Rahmanyinov különös megjelenésű ember volt: aszkéta vagy szerzetes benyomását keltette. Magunk között voltunk, csak öten vacsoráztunk együtt.

Úgy látszik, valahányszor a művészetre fordul a szó, mindig másképpen magyarázom. De miért is ne? Ezen az estén azt fejtegettem, hogy a művészet a mesteri technikához járuló érzelmi többlet. Valaki a vallásra terelte a szót, és nem tagadtam, hogy nem vagyok hivő. Rachmaninov gyorsan közbeszólt:

– De hogyan képzelhető művész vallás nélkül? – Sarokba szorított.

– Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk – mondtam. – Szerintem a vallás dogmában való hit; a művészet inkább érzés, nem pedig hit dolga.

– A vallás is érzés – felelte Rahmanyinov. Erre már befogtam a számat.

Chaplin önéletrajzában elmeséli, hogy amikor megismerkedett Schönberggel, az osztrák zeneszerző elmondta neki, hogy tetszett neki a Modern idők, kivéve persze a zenét. „Amiben nagyjából egyet is értettem vele” – kommentálja Schönberg fanyalgását alázatosan a filmes. Pedig a Modern időkben szerepel a Smile című dal alapján képező zenei betét, amely Chaplin melodikus érzékét dicséri.

Forrás: Fidelio




Tarnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra hanyatlása és a szebb jövő reménye

részletek

 

Végidős válságaink során számtalanszor elemezzük az erkölcsi és a gazdasági válságot, de szinte alig esik szó egy jellegzetes járulékos jelenségről, a kultúra válságáról, noha ez rendszerint időben megelőzi a másik kettőt. A jelentősége abban áll, hogy a vallás mellett a kultúra az a társadalmi jelenség, mely az ember, mint szellemi lény identitásának elsődleges meghatározója. A hitében meggyengült, s kultúráját veszítő teremtmény ki van szolgáltatva a sátán megsemmisítő dühének. A kultúra nem a fejlődés társadalmi „terméke”, amint azt a liberalizmus belénk sulykolt hamis dogmája tanítja; hanem a természetes és a természetfeletti szférák szakrális találkozása, mely térben és időben változhat, de lényege, hogy transzcendentális életerővel tölti el a teremtett világot. Mindenesetre szoros kölcsönhatásban áll a vallással és az erkölccsel, nem véletlen a kultúra és a kultusz közös szógyök. A nagy valláserkölcsi megújulások rendszerint megtermékenyítik a művészeteket, melyek az esztétikum erejével visszahatnak az ember lelki-erkölcsi életére.

 

Alapvetően kétfrontos támadást nyitottak a keresztény művészetek ellen: részben fokozatosan háttérbe szorították a kulturális hagyományok ápolását, részben megkezdték a kortárs művészetek elidegenítését a társadalomtól. Ezen felül sáskamódra ellepték a még pénzt hozó művészetek minden területét. Természetesen egy általuk kialakított, a hagyományos esztétikai értékeket tagadó és mellőző értékrendben az érvényesüléshez, sikeres karrierhez első sorban nem tehetség szükséges, hanem összeköttetések. S ezek köztük már több száz éve szövődnek. Annak arányában engedik a komolyzene kultuszát még virágozni, amilyen mértékben még némi bevétel haldoklása közben kisajtolható belőle... (A komolyzene kultuszának teljes beszüntetéséhez szükségük volt elsődlegesen az oktatásügy tökéletes ideológiai irányításának megszerzésére, melynek fontosságát szintén hangsúlyozta a jegyzőkönyv. Másodlagosan pedig a médiavilág kiépítésére és teljes kontrolljára, valamint ezen belül a reklámipar megteremtésére és irányítására is.) Megteremtik a mesterségesen létrehozott, folyamatosan alakítandó művészi-esztétikai divatízlést, melynek mérgét kábítószerként, szinte észrevétlenül szuggerálja a média a társadalmi tömegekbe. A hagyományok tiszteletét és értékeinek ápolását egyidejűleg „maradiság, haladásellenesség” címén gúny tárgyává teszik.

A racionalista oktatásügy liberális technokratává nevelő reáltárgyai a sikerorientált társadalomban amúgy is túlterhelik a diákokat, ennek „enyhítésére” fokozatosan korlátozzák, majd beszüntetik a hagyományos humán keresztény kultúra oktatását. A kortárs művészetben eleinte a „haladó, modern” alkotói stílusirányzatokat erőltetik és támogatják, melyben az esztétikum szerepét lassanként teljesen felváltja a kényszeres újdonságkeresés, szerzői individualizmus, polgárpukkasztó botránykeltés és a primitivizmusra való törekvés. Ez – egy vékony elit, szakmai sznobréteg kivételével – elidegeníti a társadalmat a kortárs művészetektől.

Az igénytelenségre nevelt polgár végül mintegy automatikusan fordul az értéktelen, olcsóan fogyasztható szórakoztatóipari könnyű műfajok felé, mely ugyanakkor tehetségtelen, élősködő művelőik számára is milliárdos bevételeket biztosít. A tehetség helyett a lobbizó korrupt kapcsolatok biztosítják a sztárok karrierjének lehetőségét. Így alakul ki a könnyűzene iparága, de még azon belül is kimutatható az egyre sekélyebbé váló nívó. E szennykultúra forrásává mára már tradicionálisan az USA vált, mely mintegy visszafertőzi Európa kulturális életét. Esztétikai ideológusaik természetesen megbélyegzik e kulturális moslék kritikusait, a kereslet-kínálat hazug piaci elvét hangoztatva, s arra hivatkozva, hogy az esztétikai ízlés mindig korfüggő és relatív.

Az érvelés rendkívül tetszetős, kár, hogy hamis. Az természetesen igaz, hogy egy-egy kor művészi stílusai, formái változnak és alakulnak az idő múlásával, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy objektíve egyenlő esztétikai értéket képviselne mindegyikük! Ha beszélhetünk egyes hanyatló korszakok válságáról, akkor az is logikusnak tűnik, hogy ezt esztétikai romlás is kísérheti a kultúra területén. (Pontosan azon hegeli elv alapján, mely szerint a mennyiségi változások egy határt elérve minőségivé alakulhatnak.)

 

…......

 

Korunk romlásának végső fázisa a reneszánsz idején kezdődik meg, ami nem abban áll, hogy az ember figyelme a transzcendens helyett emberközpontúvá válik; hiszen az ókori antik művészetek – emberközpontúságuk – ellenére a transzcendentális és a humán energiák egységét közvetítették és tükrözték. A reneszánszban ezzel szemben megfigyelhető a két világ lassú egymástól elszakadása és egymással szembe kerülése, melynek logikus következménye lesz majd a racionalizmus és a felvilágosodás egyre veszélyesebb ragályának elterjedése. A barokkban már nem az emberi istenül meg, sokkal inkább az isteni degradálódik emberivé. Mint minden korban, természetesen itt is adódnak szabályerősítő kivételek, ahogyan a legkiégettebb korokban is küld prófétát Isten, aki által felkínálja az eltévelyedett emberiség számára a visszatalálást az aranykorba. Ilyen prófétai személyiség volt – akár a reneszánsz idején B. Michelangelo – mindenek előtt J. S. Bach, kinek alkotói-esztétikai minősége ezért haladta meg kora bármely stilisztikai sablonját. Ehhez képest természetesen a klasszicizmus – minden esztétikai erénye ellenére – további hanyatlást jelent. A romantika idején megfigyelhetünk egy heroikus küzdelmet a középkorral elvesztett holisztikus látásmód visszaszerzésére, de ez már a „bölcsek” egyre aktívabbá váló manipulációi miatt sem vezethetett tartós sikerre.

A XX. század elejére megjelenik az avantgárdé, ez a mesterséges aberráció, mely végleg megkezdi a kortárs művészetek teljes elidegenítését az örök esztétikai értékektől. Egyidejűleg – mintegy alternatívaként – megjelenik az olcsó szórakoztatóipar, mely egyre igénytelenebb mesterséges tápot kínál a képzetlen rabszolga-tömegeknek.

….....

Nézzük végezetül, mi történt a zene világában! Az iskolákból kiszorított humán nevelés hiányában az operaházak, komolyzenei koncertek közönsége elöregedett, egyre kevesebb művészt képesek eltartani. Az operaelőadásokat a rendezők terrorja fullasztja botrányba, meghamisítva a szerző és a művek eredeti eszmeiségét.

Létezik-e a zeneesztétikai értékeknek objektív mércéje? Nos, a stílusváltozások során nem csupán a formai differenciálódás változásait figyelhetjük meg, hanem az arányok bizonyos mértékének objektív pszichológiai, esztétikai hatását is. A harmónia vagy diszharmónia érzetét keltő művészi elemek egyáltalában nem tekinthetők relatív értékűnek. Ezt bizonyítják az érzékelés határai is: például bizonyos lelki érzések érhetők el a hangerő dinamikai fokozásával, de ezt végletekig növelve eljutunk a hangnyomás olyan mértékéig, mely már csak azért sem keltheti többé esztétikai örömérzetünket, mert hallósejtjeinket szétroncsolva egyszerűen megsüketít! (Jellegzetes a diszkó- és rockkoncertek okozta maradandó halláskárosodás.) Ha a hangmagasságot, a frekvenciát növeljük vagy csökkentjük az emberi hallástartomány alá vagy fölé (infrahang vagy ultrahang); akkor sem tudunk már a rezgéshullámok segítségével esztétikai élvezetet nyújtani, mivel érzékelni sem vagyunk képesek e rezgéseket. (Pontosabban az infrahangok nagyon is kihathatnak, csak nem esztétikai élvezetet nyújtva: hiszen bizonyos mélységű és hangnyomású rezgésekre berezonálhatnak belső szerveink, melynek következménye enyhébb esetben hányinger, de súlyosabb esetben még halál is lehet!)

Ennél nehezebben bizonyítható, hogy például ha egy alaphang a felhangsorában fellelhető konszonáns hangokkal együtt szólal meg, az kortól és stílustól függetlenül esztétikai örömérzetet szül a hallgatóban; ezzel szemben a disszonáns hangzatok negatív lelki benyomásokat keltenek. Természetesen a konszonáns és disszonáns hangzatok váltakozása (harca) épp a drámai kifejezés eszköze lehet. A kérdés tehát itt elsősorban az, hogy a zenei kifejezések összbenyomása a remény vagy a reménytelenség felé vezeti pszichológiailag a műélvező hallgatót. Nos, ennek megítélése már eléggé nehezen meghatározhatónak és igazolhatónak tűnhet; ám az objektív értékek megismerésének korlátai nem jelentik, hogy ezen értékek nem is léteznek a valóságban. A művészet egyik legfontosabb funkciója, hogy a válságos idők embere számára ne csak tükrözze a kor iszonyatát, hanem reményt is adjon, az isteni aranykorhoz történő visszatalálásra. Hogy az elfajzott, dekadens devianciába hajszolt, kortárs művészetek esztétikailag képtelenek betölteni e funkciót, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalommal egyre jobban elidegenednek egymástól. Ha a kortárs zene esztétikailag kiutat és vigaszt nyújtana, logikus, hogy nem válna egyre vékonyabb „réteg-művészetté”, hanem egyre többen menekülnének hozzá vigaszért.

Lássuk most, mi a helyzet a könnyű műfajokkal! Ezeket eredetileg azért tenyésztették ki és menedzselték a „bölcsek”, hogy az erkölcsileg könnyed életszemléletet sugallják az ifjúságnak. Ezt már kezdetben világossá tette a hippi mozgalom, a szabad szerelem, a könnyű drogok használata e műfajok fogyasztói körében. Egy fiatal számára, aki kortársai okán eleve bizonyos divat-bizniszek éppen uralkodó könnyűzenei hatása alá kerül, fel sem merül, hogy szándékosan szoktatták káros, mesterséges tápanyagra, esztétikai kábítószerre. A könnyűzene történetében a stílusjegyek váltakozása mellett is vannak bizonyos formai elemek, melyek állandóaknak tűnnek, s épp ezekből vezethető le e műfaj objektív alkalmatlansága az esztétikai élvezetek katartikus, éltető hatására. Ezek a következők: a már említett hangerőfokozás a pszichés és halláskárosodás határáig. A szöveg pár soros, strófikus szerkezete, primitív és/vagy dekadens tartalma, a monoton ritmika túlsúlyba helyezése az amúgy csökevényes, torzószerű, és igénytelenül egyszerű dallami és harmóniai elemek hátrányára. Ezek a könnyűzene objektív, mérhető karakterei a XX. század második fele óta, mindmáig.

 Szerintem ez nagyon veszélyes öncsalás. Aki ugyanis esztétikai élvezetében nem válik egyre igényesebbé, az bármilyen nemes elvekről is hallgat szövegeket, a zene formai-esztétikai korlátai miatt nem tud kapcsolatba lépni a transzcendens erőkkel, így az eszmei tartalom nem tudja szellemi harcossá nevelni, ezért védtelen marad a korszellem erkölcsi kihívásaival szemben is. (Éppúgy, mint egy lelkes gárdista, aki nem kap folyamatos kiképzést, ezért az első bevetés során fizikailag kidől a sorból.)

 Hiszek az isteni, tiszta, szent tradíciókban. Hiszem, hogy csak az ősi gyökerekből juthat tápanyag a rügyekbe boruló tavaszi ágakhoz. Inkább próbáljuk megszerettetni az ifjúsággal Bachot, bármennyivel nehezebb is ez utóbbi feladat…

 

 




Mozart zenéje gyógyító zene

 

Egy görög monda szerint Aszklépiosz egy beteg embert az amfiteátrum közepére fektetett, és speciális hangok segítségével próbálta meggyógyítani. Az i. e. 6. században Püthagorasz állítólag hárfajátékkal pihentette diákjait, hogy kitisztíthassák gondolataikat. A növények a kertészek szerint gyorsabban fejlődnek, ha komolyzene szól a közelben. A tehenek több tejet adnak melódiák hatására, sőt, kifejezett érdeklődést mutatnak a dzsessz iránt.

Milyen hatásai vannak a zenének? Valóban okosabbak leszünk tőle?

Az úgynevezett Mozart-hatás-elmélet szerint a klasszikus zene, főleg Mozart hallgatása javítja a tudásteszteken elért eredményeket, különös tekintettel a memóriára. A torontói egyetem pszichológiaprofesszora, Glenn Schellenberg szerint viszont a Mozart-effekt nem létezik, legalábbis nem abban a formában, ahogy azt gondolták. A zenehallgatás megemeli az agy dopaminszintjét, ami erősíti a koncentrálóképességet. Ez viszont nem kötődik egy bizonyos zeneszerzőhöz, sőt még műfajhoz sem, ugyanis minden olyan zene bír ezzel a hatással, amit a hallgatója kellemesnek tart. A zene hatása a professzor szerint egyébként teljesen ugyanolyan, mintha egy szelet csokoládét ennénk meg.

A jobb és bal agyfélteke egyidejű aktivitása viszont valóban javítja a tanulás hatékonyságát és az információ rögzülését. A zenélés azon ritka tevékenységek egyike, melyek során a teljes agyunk aktív. Emiatt a hangszeres játék és az éneklés hatást gyakorolhat a nyelvtanulás, az összpontosítás, a fizikai koordináció és az általános fejlődés terén is, emellett elősegíti a magasabb rendű pszichés funkciók gyorsabb ütemű fejlődését is.

A zene gyógyító hatásáról is sokat hallhattunk már. Hatással bír a hormontermelésre, vérnyomásra és az emésztésre. Még fizikai fájdalom enyhítésére is használják, ugyanis elvonja a figyelmet az érzékelt fájdalomról, hatására a test endorfint termel, és ellensúlyozza a tüneteket, valamint ellazítja az embert azáltal, hogy lelassítja a légzést és a pulzust. Emellett a zene a krónikus fejfájástól vagy migréntől szenvedőknek is segíthet abban, hogy csökkentsék a fejfájások gyakoriságát, időtartamát és intenzitását.

Egy japán kísérlet során, melynek eredményeit a Journal of Cardiothoracic Surgery című mellkassebészeti szakfolyóiratban közölték, a zene klinikai gyógyászatban gyakorolt hatását bizonyították be. A szívtranszplantált egereken végzett vizsgálat során a felépülés ideje alatt egy hétig 5 csoportra bontva Verdit, Mozartot és könnyűzenét hallgattak, egy csoport monoton frekvenciákat, egy kontrollcsoport pedig semmit. Az eredmények szerint a Verdit és Mozartot hallgató egerek átültetett szíve jóval hosszabb ideig működött, mint a könnyűzenét és a monoton hangfrekvenciát hallgató társaiké. Sőt, a kutatás megerősítette, hogy a zene valóban hatással van az immunrendszerre is, ugyanis az operát hallgató egereknél megnőtt az immunválaszt szabályozó molekulák és sejtek száma, és megemelkedett a gyulladásgátló citokinek szintje is.

A húros hangszerek hangvilága az idegrendszer, a fúvósoké a ritmikus rendszer (tüdő, szív), az ütősöké pedig a csontrendszer megfelelő működéséhez járul hozzá. Ha nem is érezzük a zenéléstől mindjárt fizikailag egészségesebbnek magunkat, a lelki működésre gyakorolt azonnali hatása megkérdőjelezhetetlen. Mivel a hangok az agy racionális, elemző részét kikerülve közvetlenül az érzelemvilágot érik el, ezért az érzelmeinkben lévő elakadásaink és sebeink gyógyításában nagy szerepet játszhat a zene – erre épül a zeneterápia.

Köztudott, hogy a klasszikus zene oldja a stresszt, a depressziót, a szorongást, viszont vannak olyan zenék, melyek kifejezetten rontják a hangulatot, és depresszióhoz vezetnek. Ilyen állítólag a country. Megfigyelték, hogy az olyan amerikai városokban, ahol a rádióban sok countryt játszanak, az emberek depressziósabbak az átlagnál, és az öngyilkosságok száma is sokkal nagyobb. Egy másik érdekes összefüggés, hogy a rapet hallgatók nagy százaléka toleránsabb a nemi erőszakkal és más agresszív tettekkel szemben. Ez valószínűleg a gyakran erőszakos, trágár szövegnek köszönhető. A rock hatása viszont a hallgatójától függ. Egyeseknek segít feloldani a stresszt, másoknál egyszerűen csak agressziót vált ki.

Egy friss tanulmány szerint a zene a beszédképességre is pozitív hatást gyakorol: a jó ritmusérzék a nyelvi készségekkel is összefüggésben áll. A kutatások során megfigyelték, hogy akik jobban teljesítenek az ütemérzéket igénylő teszteken, jobb neuronválasszal reagálnak a beszédhangokra is. Nina Kraus, az Auditory Neuroscience Laboratory kutatója szerint az összefüggés annak köszönhető, hogy a ritmus fontos eleme a beszédnek és a zenének is. Szerinte az eredmények arra utalnak, hogy az olvasáshoz szükséges készségeket a zenei tapasztalat csak javíthatja, a zenei képességek fejlesztésével pedig más készségeink is fejlődésnek indulhatnak. Hasonló eredményre jutott Dr. Víg Julianna adjunktus is, aki megállapította: „Azok az agyterületek, amelyeknek szerepe van a zenei információ feldolgozásában, más feladatokban, például emlékező és nyelvi funkciókban is részt vesznek. Kimutatható, hogy a rendszeres zenélés növeli a hallott információ feldolgozásának megbízhatóságát, nemcsak a zenei hangok, hanem a beszéd esetében is.”

Újabb kutatás igazolta, hogy Mozart zenéjének hatására javul a tanulási készség és a memória.

A korábbi eredményeket most molekuláris szintű bizonyítékokkal is alátámasztották, és azt is igazolták, hogy más zene nem vált ki hasonló hatást.

A Mozart-hatást először 1993-ban írta le Fran Rauscher, a Wisconsin Oshkosh Egyetem idegtudósa. Munkatársaival együtt akkor vizsgálatot végzett, mely során azok a diákok, akik 10 percen keresztül hallgattak részletet Mozart D-dúr szonáta két zongorára című művéből, jobban teljesítettek egy térbeli logikát igénylő teszten, mint azok, akik kortárs zenét hallgattak, vagy nem részesültek zenei stimulációban.

Ez az eredmény megmozgatta a közvélemény fantáziáját, – a cikk megjelenése után eladási rekordot döntöttek Mozart lemezei –, a tudományos világ azonban igen szkeptikusan fogadta. Sokan úgy vélték, egyszerűen csak arról van szó, hogy a vizsgálat alanyai jobb kedvre derültek a zenehallgatás során, vagy inspirálta őket Mozart zenei zsenije. Egy tanulmány szerint Mozart zenéjének ritmusa összhangban van az emberi agy ritmusával, és ez magyarázhatja stimuláló hatását.

Zenerajongó patkányok

A közelmúltban Rauscher és Hong Hua Li patkányokon is megvizsgálta Mozart zenéjének hatását, és azt tapasztalták, hogy az állatok is jobban teljesítettek a tanulási és memóriateszteken a szonáta meghallgatását követően.

Ezekben a patkányokban megnövekedett a BDNF nevű idegi növekedési faktor, a CREB nevű tanulással és memóriával összefüggő vegyület és a szinapszin I nevű szinaptikus növekedési fehérje mennyisége a kontroll csoportot alkotó állatokhoz képest, melyek Mozart helyett fehér zajt hallgattak.

A szakma továbbra is szkeptikus, azonban Rauscher és Li már klinikai vizsgálatban is igazolta Mozart előnyös hatását. A szonáta meghallgatását követően Alzheimer-kóros betegek jobb eredményeket értek el térbeli és szociális feladatok végrehajtásában, mint annak előtte. Epilepsziás betegeknél pedig csökkent a rohamokkal járó agyi elektromos aktivitás Mozart hatására, míg más zenék nem váltottak ki hasonló hatást.

A kutatópáros további vizsgálatokat tervez különböző idegrendszeri betegségekben szenvedő illetve agysérült emberek bevonásával, valamint alaposan kívánják elemezni más zeneművek serkentő, gyógyító hatásait is.

Forrás: hetek.hu




Imádság Nagyböjtre

„Urunk, Jézus Krisztus, 
föltámadásod ünnepéig
 a nagyböjti időszakban élünk.


Arra szólít minket ez az idő,
 hogy megtérjünk és megújuljunk keresztény életünkben,
hogy többet imádkozzunk, 
és odaadóbban gyakoroljuk
 a testvéri szeretet 
nagyszerű tetteit.


Ezért kérünk Téged:
 Segíts minket, 
hogy minden, amit teszünk,
 Veled kezdődjék el
 és Veled végződjék


Erősíts minket jó szándékunkban,
 hogy a nagyböjti gyakorlatok által 
mindennap 
egyre jobbak legyünk. Amen. 

”



Theodor Burzer nyomán




Nagyböjt

 

Hamvazó szerda a Nagyböjt kezdete.

A húsvét előtti hathetes előkészületre esik a nagyböjt időszaka. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá, 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, az egyházi évben a Hamvazószerdától a Virágvasárnappal kezdődő Nagyhét végéig tart.

A nagyböjt időtartama 40 nap, ami a Szentírásban és a keresztény hagyományban az események jelentőségét aláhúzó szám (Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt 40 napot böjtölt a pusztában; 40 napig tartott a vízözön; 40 évig vándorolt a zsidó nép a pusztában; 40 napot töltött és böjtölt Mózes a Sínai-hegyen mielőtt megkapta a Tízparancsolatot; Jónás próféta 40 napos kegyelemidőt hirdetett a bűnös városnak, Ninivének, akik aztán bűnbánatuk jeléül nyilvános böjtöt kezdtek.)

 

Korunk emberének távoli fogalmat jelent a böjt. A böjtnek elődeink nagy jelentőséget tulajdonítottak, életük részét képezték a böjtölési időszakok. A böjttel lelki és fizikai erőnlétüket is mélyítették.

Az Egyház a nagyböjti időszakban a bűnbánatra, Jézus szenvedésére irányítja a hívek figyelmét. A nagyböjt kezdete - a hamvazószerda -, az emberi halandóságra, a nagyhét napjai Isten Fiának halálára emlékeztetnek.

Az Egyház szándéka, hogy a böjti időszakban a hívek gyakrabban imádkozzanak, elmélkedjenek Krisztus szenvedéséről, vegyenek részt keresztutakon, hamvazószerda és nagypéntek

alkalmával pedig szigorú böjtöt tartsanak. Akik nem látják a böjt lényegét, nem is értik: mit segít a hívők lelki életének, ha ezen a két napon szigorú böjtöt tartanak?!

 

Ahogy közeledünk a nagyböjt végéhez, egyre mélyebb gyászba borul az Egyház Krisztus kereszthalálán. sötétbe burkolóznak a templomok, elcsendesednek a harangok és orgonák. De nagyszombat éjszakáján a feltámadás világossága sugárzik ki a templomajtókon, a gyászt felváltja az öröm.

A nagyböjt üzenete: a legsötétebb, legmélyebb, legkilátástalanabb helyzetekben sem veszthetjük el reményünket. Isten akkor is velünk van, és lehet, hogy életünk egy újabb húsvétja felé vezet bennünket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 




A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

Veszem a szót, földobom a levegőbe, ott szétesik, és újra megfogom, és akkor valami más.
József Attila

A rendszerváltás után a Magyar Írószövetség is csatlakozott a rendezvényekhez.

1998-ban a költészet napját tizennégy magyar költő (Bella István, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd, Ferencz Győző, Géher István, Kalász Márton, Kántor Péter, Kodolányi Gyula, Lászlóffy Aladár, Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa, Tőzsér Árpád, Varró Dániel, Balla Zsófia) úgy ünnepelte, hogy közösen írtak egy szonettkoszorút Weöres Sándor Hála-áldozat című szonettjének két-két megadott sorából (a szonettkoszorú ugyanis 14 szonettből áll).

Noha a költészet napját József Attila születéséhez kötjük, április 11-én született Márai Sándor is, 1900-ban.




Négysoros

 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János




Pál Ferenc: a böjt nem méregtelenítő kúra

2012. április 6.

 

 

A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk – mondja a Kurírnak Pál Ferenc angyalföldi káplán, mentálhigiénés szakember, a SOTE tanára, akit a böjt és a gyónás lélektani hátteréről kérdeztünk. Pál Ferenc, akinek nemrég jelent meg a meghitt istenkapcsolatról szóló könyve, megjegyezte: a jó gyónás az egészséges lelkiismeret kialakulását szolgálja.

 

Mintha mostanában újra felfedezné a világ a böjtöt, de csak mint méregtelenítő kúra vagy más életmód szempontjából jótékony hatású tevékenység. Mi a böjt lélektani háttere?

 

A böjt egyensúlyvesztést hoz magával, mégpedig az alapvető szükségletek terén. Így a lelki és a biológiai egyensúly elvesztéséhez is hozzájárul. Ezt azonban célzottan teszi.

 

Érthető módon mindenki megtalálni szeretné a lelki egyensúlyát, nem elveszíteni.

 

Valóban, ebből a szempontból a böjt egy másik aspektust hangsúlyoz. Ez pedig az, hogy képesek vagyunk-e egyensúlyvesztett állapotban is számunkra fontos személyekhez és értékekhez ragaszkodni. Vajon amikor elvesztem az egyensúlyom, az rögtön kihatással lesz az összes kapcsolatomra és az értékrendemre is, az erkölcsiségemre, és amikor visszanyerem az egyensúlyom, azt mondom, hogy jaj, hát ideges voltam, fáradt voltam, éhes voltam, zavarodott voltam, vagy pedig ezek a tudatosan létrehozott egyensúlyvesztett helyzetek kidolgozottabb szilárdsághoz segítenek minket.

 

Tehát kizökkentenek a megszokottból, a rutinból?

 

Igen, ez is benne van. Észre sem vesszük, hogy a kényelem, sok jó dolog teljesen hozzánk tapadt, és ez akár az életcélunktól is elterelhet minket. Többet és többet dolgozunk, hogy még többet és még többet keressünk, de közben ami miatt kizsigereljük magunkat, a megkeresett pénzt gyakran olyan dolgok vásárlására költjük, amelyekre igazából nincs szükségünk. Megdöbbenve nézem, amikor az áruházban vagyok, hogy mennyi minden feleslegeset vásárolnak emberek, mennyi minden van a kosarunkban. Sok olyat veszünk, ami nélkül is tartalmas életet lehet élni. A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk. Van-e spirituális kapaszkodónk, ami akkor is megtart minket, ha éhesek vagyunk. Ami felé akkor is fordulhatunk, ha fáradtak, kimerültek, szomjasak vagyunk. Létezik-e számomra ilyen erőforrás, kapaszkodó? Ez a kérdés. Ezért fontos, hogy a böjt nem egyszerűen csak fogyókúra vagy méregtelenítés. Más a folyamat, más a célja és a hozzáállás is más.

 

Gyakran mondják, hogy a böjt csak vallásosan becsomagolt fogyókúra vagy méregtelenítés, amiről lehántható a külső, vallásos kéreg a racionális lényeg megtalálása érdekében.

 

Ez egy dimenzióvesztett megközelítés. Hiányzik belőle a spirituális dimenzió. De a böjtből akkor is hiányzik a spirituális dimenzió, ha lelki vagy erkölcsi élsportnak tekintem. A böjt célja az volna, hogy egy megrendültebb állapotban átéljem a saját gyöngeségemet, amit nem valami táplálékkal vagy élvezettel akarok betölteni, hanem tudjak Istenhez fordulni kiüresedett, hiányokkal teli helyzetemben. Ha azonban élsportot csinálok a böjtből, akkor a büszkeségem fog növekedni, és a hiányt énközpontúságom tölti majd ki.

 

 

 

Mintha a böjt időlegesen épp a feje tetejére állítaná Maslow piramisát.

 

Kétségkívül léteznek nagyon alapvető és kevéssé alapvető emberi szükségletek. De az emberi létezéshez az is hozzátartozik, hogy képes vagyok felülmúlni az alapvető természetem által, ösztönösen diktált működésmódokat. Az emberi természethez egyébként az is hozzátartozik, hogy édesapaként az utolsó falat ételeket a gyerekemnek adom, vagy hogy ha valaki segítségért kiált, akkor beugrok a Dunába, hogy kimentsem, és akár az életben maradási ösztönömet is felülmúlva veszélyeztetem magamat. Léteznek az ösztöneink, de képesek vagyunk felülmúlni is őket.

 

Új könyvében, amely az istenkapcsolatról szól, említi is, hogy ezért vannak hőseink.

 

Általánosan elfogadott gondolat, hogy a hős egy rendkívüli ember, aki valami rendkívülit tesz. Ezzel szemben a hős a tapasztalatok szerint átlagember, aki felismeri a helyzet rendkívüliségét, és ezért képes valami olyat tenni, amit érzékenysége, nyitottsága révén tesz meg, nem pedig azért, mert ő rendkívüli ember. Azt látjuk, hogy hősiesen önmagát odaadó emberré átlagemberek lesznek, akikben semmi rendkívüli nincs, de a rendkívüli helyzetben is cselekvőképesek maradnak, amikor mások lebénulnak. A spiritualitás és a böjt segítségünkre lehet abban, hogy mi, egyszerű átlagemberek fel tudjuk fedezni a rendkívüli pillanatokat, és ott ne az alapvető szükségleteink és ösztöneink alapján döntsünk.

 

Mi a bűnbánat lelki háttere?

 

Lélektanilag a bűnbánattartás abból a természetes emberi adottságból fakad, amit a lélektan mond így és nem is a teológiai irodalom: hogy a bűntudat természetes feloldása a bűnbevallás. De ezt tapasztaljuk magunkon is: ha valaki fontos nekem, és tettem a kapcsolatunk ellen valamit, akkor feltör a természetes bűntudat, sőt a bűnbánat is, ami afelé visz, hogy belássam, mit tettem. Ennek természetes feloldása, hogy kimondom magamból, bocsánatot kérek, hogy helyreállítsam a kapcsolatunk egyensúlyát. Mindennek a lényege a szeretetkapcsolat. A gyónásban is jó esetben nem a bűn van a középpontban, hanem az Istennel való meghitt szeretetkapcsolatom, az eddigi történetünk, a bizalom és biztonságérzet. Hogy én is fontos vagyok neked, és hogy te is vágyhatsz arra, hogy nekem megbocsáss, mert te is akarod ezt a kapcsolatot. A gyónás tehát nagyon is természetes alapokon nyugszik. A gyónás egyik legnagyobb ellensége a szégyen. A szégyen természetes feloldása ugyanis a menekülés, az elrejtőzés, legdurvább esetben a megsemmisülés. Ezért gyóntató papként érdemes mindent elkövetni azért, hogy a gyónó szégyene enyhüljön, a reális bűntudata pedig megjelenjen. Ha valaki nagyon szégyenkezve jön, az akadályozza a gyónásban, nem pedig segíti. A gyerekek nevelésében is az egészséges erkölcsiségre és a bűnt természetes módon követni tudó bűntudatra érdemes a figyelmet fordítani, természetesen nem a megszégyenítésre.

 

A lelkitükröknek mi lehet a szerepük?

 

Annyit segítenek, hogy legalább néven nevezik a dolgokat, kérdéseket intéznek hozzánk, elsősorban persze a cselekvés szintjén: a cselekvések és mulasztások mögötti hátteret már kevéssé világítják meg. De nagyon jó, hogy tágítják legalább a megfontolások körét. A benső munkát, a szándékok, körülmények, tettek vagy mulasztások együttes vizsgálatát csak mi tudjuk elvégezni. Nem csak a bűneimre érdemes koncentrálnom egyébként, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartok, hanem a másik oldalra is: a lelkiismeretem azt is megmondja, hogy mit csináltam jól! Nem egészséges lelkiismeret, ami csak a rosszra hívja fel a figyelmet. Létezik neurotikus bűntudat, aggályos lelkiismeret is, ami a kétségbeesésre hajlamosít, megkérdőjelezi a reményt. Az ilyen emberek hajlamosak azt gondolni, hogy akkora bűnt követtek el, hogy Isten sem bocsát már meg nekik. A neurotikus bűntudatú embernek akkor is bűntudata lehet, ha nem is követett el bűnt. A gyóntatónak az is felelőssége, hogy ne csak arra hívja fel a figyelmet, ha a gyónó nem látja a bűnét, miközben van, hanem hogy rámutasson, ha nincs bűn ott, ahol a gyónó bűnt lát. A gyónás így az egészséges lelkiismeret kialakulását is szolgálhatja.

 

Forrás: Szilvay Gergely/Magyar Kurír




Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fújjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bújjon.

1923. júl. 28.


2019. május 19. vasárnap
Kezdőlap


Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Fatimai jelenések
Szent István király példája
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
III. Béla
Kálmán király (könyves)
Hova temetkeztek királyaink?
A szenzációs bugaci lelet
III. Richárd
Nagyböjt
Krisztogram
Szent István király I. törvénye
Arany János a zeneszező
Batthyány misekönyv
Chopin levél
Szeptember 30. - a népmese napja
Leopold Mozart
Salieri
Constanza
Mozart felesége
Mozart Magyarország
Mennyit keresett?
Mozart zenéje
Élet a középkorban
A lovagi kultúra
Szent Roland
Roland ének
Advent
Rorate
Kotyolás
Karácsony
Szállást keres a Szent család
Gárdonyi és a zene
Orgona
Az orgona és Magyarország
Bogányi-zongora
Rohonci kódex
Magyar Állami Operaház
Gyertyaszentelő Boldogasszony
Hét szabad művészet
Liszt Ferenc utazik
Palestrína stílus
A Vezúv kitörése
Orlando di Lasso - Psalmi
fortepiano-billentyűs hangszer
Görgei Artúr nevének írása
Görgei áruló!...Soha
Hermann Róbert történész Görgei Artúrról
Móricz Zsigmond - Görgei
Visegrád, az öregedő Görgei menedékhelye
Görgei Artúr temetése
Petőfi és a gasztronómia
Kossuth-kifli
Tapsolás a hangversenyen
Úrnapja
Szent István halála
Hova üljünk egy koncertteremben?
Milyen hangszerek ezek?
Negyven éve érkezett haza a Szent Korona
Hadik ház
Globális felmelegedés
Mednyánszky Berta
Márciusi ifjak - Vasvári Pál
Kossuth és Görgei megítélése - bűnbakkeresés
Az Isteni Irgalmasság Vasárnapja
Pünkösd
Miért 88 billentyű van a zongorán?
Miért f-alakú a hegedű hangrése
Szegények világnapja
I. Világháború vége - november 11.
Magyar nyelv napja
Szent család vasárnapja
Szent Balázs - február 3.
Boldog Özséb - január 20.
Don Bosco
Szent Bálint - február 14.
Szent Mátyás apostol - február 24.
Szent Kázmér - március 4.
Szent Patrik - március 17.
Szent József
Szent Turibiusz - március 23.
Szent I. Márton pápa - április 13.
Szent Efrém - június 9.
Munkás Szent József
Boldog Scheffler János püspök és vértanú
Boldog Gizella - május 7.
Szent Rita - május 22.
Szent Romuáld apát
Szent László - június 27.
Szent Piroska
Goretti Szent Mária szűz és vértanú
Szent Anna
Assisi Szent Klára - augusztus 11.
Szent István - augusztus 20.
Szent Lajos
Kalkuttai Szent Teréz
Szent Kozma és Damján - szeptember 26.
Szent Mihály
Avilai Nagy Szent Teréz
Szent Hedvig - október 16.
Szent Simon és Tádé - október 28.
Árpádházi Szent Erzsébet
Szent Katalin - november 25.
Szent Miklós
Szent Viktória
Szent család
Oszlopos Szent Simeon
Árpádházi Szent Margit - január 18.
Szent Pál megtérése
Szalézi Szent Ferenc
Szent Cirill és Metód - február 14.
Damjáni Szent Péter
Szent Kunigunda
Szent Perpetua és Szent Felicitas
Svéd Szent Katalin
Paolai Szent Ferenc
Mór Szent Benedek - április 4.
Soubirous Szent Bernadett - április 16.
Szent Márk - április 25.
Nepomuki Szent János - május 16.
Boldog Apor Vilmos - május 23.
Árpádházi Boldog Jolán - június 15.
Keresztelő Szent János - június 24.
Szent X. Pius pápa - augusztus 21.
Szent Ágoston - augusztus 28.
Szent Máté evangélista - szeptember 21.
Szent Jeromos - szeptember 30.
Assisi Szent Ferenc - október 4.
Szent Imre - november 5.
Toursi Szent Márton - november 11.
Xavéri Szent Ferenc - december 3.
Szent István diákónus - december 26.
Arany - A toronyban
Kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny
Mozart/Verdi - Requiem