A Musica Divina Egyesület programja a Szent István templom ünnepélyes átadására.
A ünnepi program két eseményből áll.
Fővédnök: Bóna Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője

2018. dec. 7. péntek 19:00 óra
helyszín: Szent István templom, közösségi terem
ÖN-TÉR-KÉP c. dokumentum film
filmvetítés és beszélgetés
rendező: Jelenczki István
vendég: Dr. Zseni Annamária pszichológus

2018. dec. 7. 19:00 óra
A magyar lélek hangja
összművészeti koncert

közreműködik:
Véghelyi Balázs – költő
Lázár Csaba - színművész
Kály-Kullai Rita - orgona
Matuska Flóra – cselló
Matuska Zoltánné - zongora
Sipos Marianna – ének
Szent István Kórus női kara / Százhalombatta
karnagy: Strauszné Könözsi Vera
A koncerten Véghelyi Balázs kortárs költő versei, valamint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László hangszeres és énekes művei hangzanak fel fiatal művészek tolmácsolásában.

Az érdeklődők a két részből álló program keretén belül az ÖN-TÉR-KÉP c. dokumentum film megtekintése, a hozzá kapcsolódó beszélgetés, valamint az összművészeti koncert segítségével megismerhetik a sokakat foglalkoztató témát, a magyarok Kárpát-medencei szerepét, a magyar lélek gazdagságát, a magyarok 21. századi lelkiállapotát, küldetését. A résztvevők emellett segítséget kaphatnak a családállítás módszerébe, támogatási ötleteket kaphatnak a helyes ÖN-KÉP kialakításához és tapasztalhatják a művészetek lélekgyógyító, lélekformáló szerepét.




„Istennél a kegyelem” – félelem nélkül néztek szembe a halállal az aradi vértanúk

2018. október 6.

Az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.

A megtorlás halottai

A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így csökkentve egy újabb hasonló eseménysorozat potenciálját. Az összesen körülbelül 120 jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy kegyelmezésére. A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések zöméért a közvetlen felelősséget. Az udvar a „bresciai hiéna” szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.


A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenkettőt az „aradi Golgotán” végeztek ki, október 6-án. Mindjüket felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztés volt sorsuk. A temesvári Kiss Ernő volt huszárparancsnok eleve lőpor és golyó általi halálra ítéltetett. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos (az egyetlen nem tábornok, akit október 6-án Aradon kivégeztek) ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau „kegyelme” folytán részesülhetett golyó általi halálban.


Kötél általi halálra ítélte ugyanezen hadbíróság a pozsonyi német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén horvátországi Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poelt von Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért; és végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét.

Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében. Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon.

bővebben:

https://mult-kor.hu/istennel-a-kegyelem-felelem-nelkul-neztek-szembe-a-halallal-az-aradi-vertanuk-20181005?pIdx=2

 




Szent Ferenc prédikál a madaraknak

(Jókai-kódex, 1430)

Eltére fráter Masseus Szent Ferenchez. Kit Szent Ferenc karitászságban* vevén, lábait megmosván, és eledelt csinálván. Étek vévén, fráter Masseust hívá erdőbe, és mezejtelen fővel s kolcsolott kezeivel térdre hajolván kér őtet, mondván: Mit akar mi Istenünk, Úr Jézus Krisztus, hogy tegyek? Felele fráter Masseus, hogy: fráter Sylvesternek és Szent Klárának és társának egy volt áldott Krisztusnak felelet, tudnimelt* hogy akarja, hogy elmennie prédikálnod, mert nem hívott tenmagadot teérted, de egyebeknek is idvességéért. És tehát vagyon Szent Ferencen Úrnak hatalma, és léleknek buzgóságában felkele, mindenestűl fogván felséges Istennek jószágával tüzesült. Mondá: Menjünk el Úristennek nevébe.
És fogadá magának társsá Angelust és Masseust, ez szent jámborokat. És hogy menne léleknek hamarságában, miképpen villamat, nem igyekezvén az útra avagy ösvényre, juta az várashoz, ki mondatik Kameriumnak*, és prédikála ottan ezenne buzgóságban, hogy mend az kameriumbeljek, férfiak, asszonyemberek is, elhagyván az várast, akarnak vala mend utána menni. De Bódog Ferenc mondá azoknak: Ne siessetek, és én megszerzem, mit kelljen nektek ti idvösségtekért tennetek. És tehát gondola tennie harmad szerzetet, hogy mendennek idvességet közönségest szerzene. És elhagyván őket igen vigan* és penetencére szerzetteket*, elmene onnatlan, és jöve Kameria és Beuania* közibe.

És a tartományon általmenvén az mondott buzgóságban eleve mondott társival, tekénte az út mellett való némi fákra, kiken áll vala különb-különb madaraknak ezenne soksága, hogy sonha azfélékben nem volt láttatott olyan sokaság. Még annak felette ez fölül mondott fáknak

mellette való mezőben lakozik vala különb-különb madaraknak nagy soksága, mely sokaságot nézvén Szent Ferenc, és csudálkodván Istennek ihlésével rajta löttet, mondá társinak: Várjatok meg engemet ez úton, elmegyek, és prédikálok én húgimnak, madaracskáknak. És mene az mezőbe. Ki madarak lakoznak vala az földön, legottan, hogy prédikálni kezde, mend az fán lakozó madarak leszállának őhozzá, és egyetlenbe velek az mezőn megmaradának. De mikoron menne Szent Ferenc őköztük, sokat ő szoknyájával illet vala; sem egyik mindenestűl fogván indokoltatik vala*. Miképpen mondá Massai fráter Jakab, az szent ember, ki mind az felül mondottakat vallotta vala fráter Masseusnak szájából, ki az csudában volt Szent Ferencnek társa, az szent atyának.

Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron űtet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentűl timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot*, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.




Kozma Lajos (1884-1948) magyar építész (Kossuth-díjas), iparművész, bútortervező, grafikus, műegyetemi tanár

Életpályája:
1902 és 1906 között Budapesten a József Nádor Műegyetem építészmérnöki szakán tanult. Mestere Jánszky Béla volt. 1909 és 1910 között ösztöníjasként Párizsban Tanult.Ezen idő alatt Henri Matisse mellett festeni is tanult. 1910 és 1913 között Lajta Béla tervezőirodájában dolgozott. Tervezőirodai munkája mellet, ebben az időben lett az Iparrajziskola Berendezés- és fémmunka-tervezési tanszékének tanára is. 1911-ben grafikai munkáival és bútorterveivel szerepelt az 1911-es KÉVE kiállításon. Tagja volt a Kós Károly törekvései nyomán alakult, népies szecessziós irányvonalat követő Fiatalok Társaságának. Fő célkitűzésük korszerű, egyben nemzeti jellegű építőművészetet letrehozása volt. 1913-ban az megalapította a Budapesti Műhelyt, amely a lakásművészet megreformálása volt a célja. Ebben az időben készített bútorai, bútortervei gyakran még eklektikus jellegűek voltak, jellemző volt alkotásaira az erősen díszített neobarokk stílus is, de alkotásaiban egyre inkább megjelennek az art deco-, később a modern stílus- és a funkcionalizmus elemei. Az első világháború alatt és az azt követő néhány évben leginkább grafikai munkákat készített. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Művészeti Direktórium tagja volt. 1919-ben a Műegyetemen induló Lakásművészeti Tanszék tanárává nevezték ki. Ezt a posztját azonban rövid idő múlva elvesztette, és csak 1947-ben kapta vissza. A 30-as évektől munkáiban egyre nagyobb szerepet kap a funkcionalizmus, és egyre inkább az építészi és belsőépítészeti feladatok felé fordul. 1944 után a Művészeti Tanács és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja. 1946-tól az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt. 1947-ben visszakapta katedráját a Műegyetemen.

 

 

 

Építész, iparművész, grafikus; a magyarországi szecesszió egyik legkiválóbb, külföldön is elismert művésze; rendkívül sokrétű életművet hagyott hátra. 1906-ban szerzett építészoklevelet a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd több helyen járt külfödi tanulmányúton.
Néhány évig Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakította a Budapesti Műhely néven ismert, belsőépítészettel foglalkozó művészcsoportot. A két világháború között baloldalisága miatt nem jutott állami megbízatáshoz. 1920-as években szorosan együttműködött Kner Imre gyomai nyomdásszal és kiadóval. A közösen tervezett, Kozma fametszeteivel és könyvdíszeivel megjelent kötetek a magyar könyvművészet példamutató alkotásai.
Az 1930-as évektől építészeti terveit főként a funkcionalizmus jellemezte. Számos modern lakóházat tervezett Budapesten. Belsőépítészeti tervei alapján alakították ki a fővárosban a Rózsavölgyi könyv- és zenemű-kereskedés berendezését, valamint építették át a volt Magyar Divatcsarnokot.
A 30-as évek nagy feladata volt az Átrium-ház és mozi építése 1935-ben. Kozma a feladatát úgy oldotta meg, hogy a hétemeletes ház építészeti megoldásán túl gondosan ügyelt még a lakásajtókon lévő számtábla és névtábla kiképzésére is.
Színpadi díszleteket és bútorokat is tervezett. A barokk stílus hagyományait újjáélesztő, magyaros bútorai Németországban is népszerűvé váltak.

 

 

Életművéből szinte legismertebb a Lupa-szigeti nyaraló, melynek vasbeton erkélye és tetője a Duna beton partfaláról a víz fölé nyúlik. A vasbeton szerkezet kezelésében Kozma csakúgy járatos, mint a bútorok és a belsőépítészeti kialakítások tervezésében vagy az asztalosmunkában.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: "... Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak - mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. ... Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. ..."

 

 

Munkásságáról bővebben:

http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/kozmalajos/iparmuveszet.htm

 




Görgei Artúr- Áruló!... Soha!

 

Nyugat, 23. évfolyam (1930), 13. szám

Móricz Zsigmond cikke egyike volt a Görgey Artúr árulóképének revíziójára tett kísérleteknek, amellett, hogy bemutatta a tábornok fiatalkorát és a szabadságharcban betöltött változó, de meghatározó szerepét, az író kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette. A magyar közélet első világháború előtti Görgey-ellenessége élénken megmaradt Móricz emlékezetében, aki a következőképpen adott számot minderről cikkében:

 

„Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt, akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: „hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót”.

 

Gyermekkorának Görgey-képével ellentétben Móricz meg volt győződve a tábornok zsenialitásáról és a magyar hősök között őt megillető, de az író korában tőle továbbra is megtagadott előkelő helyéről. Móricz Görgey-képében a tábornok nem áruló, hanem az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezére volt, aki tiszta lelkiismerettel tekinthetett Önmagára, ha a szabadságharcról volt szó.

 

Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur. […] Áruló?... Soha!... Egyetlen gondolatában sem volt. […] Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.

 

Móricz Zsigmond érdeklődése a Görgey-kérdés iránt az első világháború előtti időszakra vezethető vissza, amikor az egyetemista évei után járó fiatal író egy, a szabadságharcról szóló regényt tervezett írni. A történelmi regényhez összegyűjtött háttérirodalom között került Móricz keze ügyébe Görgey Artúr magyar nyelven akkortájt kiadott memoárja (Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években), amely azonnal felkeltette az író figyelmét Görgey személye iránt. Ekkor született meg Móricz Zsigmondban az elhatározás, hogy személyesen is felkeresi a Magyar Tudományos Akadémia épülete közelében élő aggastyánt, egykori tábornok urat. Az íróban mély és meghatározó benyomást keltő látogatásra végül 1912 tavaszán került sor, első pillanataira az alábbiak szerint emlékezett Móricz:

 

„Görgey már akkor igen öreg volt, 94 éves. Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, előreesett fejű, kutató szemű öregúr volt. […] Egy angol könyv volt a kezében: mosolyogva, rekedtes hangon beszélt, valami olyat mondott, hogy most tanult angolul, néhány év alatt perfekt angol lett. Marczalitól kapta azt a könyvet, amit épp olvasott... Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.”

 

 

Az idős Görgey visegrádi otthonának kertjében (Forrás: kkbk.blog.hu)

A szabadságharc eseményeit közösen taglaló, meghitt beszélgetés végén Görgey – aki Návay Lenke, a tábornok unokahúga és gondviselője szerint sohasem szólt egyetlen szót sem a szüleiről – meglepő módon annyira megnyílt az író előtt, hogy érzelemtől dúsan, izgatottan kezdett beszélni családja emlékezetéről. „Oly rendkívüli izgalom vett erőt rajta, hogy Návay Lenke ijedten integetett a háta mögül, hogy elég, ne szóljak többet”, emlékezett vissza Móricz.

 

 

Móricz Zsigmond fiatalon (Forrás: jelesnapok.oszk.hu)

A találkozás eredményeként született meg Móricz első Nyugatos cikke Görgeyről, aki kicsivel később újdonsült baráti szellemben hívta meg a fiatal Móriczot másik otthonába, Visegrádra. A második és utolsó látogatásról Móricz keveset adott közre, de ekkor Görgey már sokat betegeskedett. Előző látogatásával ellentétben a tábornok „nyugodt volt és szelíd. Csodálkoztam, hogy megismert s szeretettel szorongatta a kezem s kért, hogy sokszor jöjjek el hozzá”, emlékezett vissza az író. Görgey Artúr pár évvel később, 1916-ban hunyt el, így újabb beszélgetésre az író és a tábornok között nem kerülhetett sor.

 

 

Az idős Görgey (balról a második) vendégei társaságában visegrádi otthonában (Forrás: hbml.archivportal.hu)

 

Az olvasó joggal vetheti fel a kérdést, hogy nyolcvan évvel a szabadságharc és majdnem két évtizeddel a tábornok halála után miért írt Móricz Zsigmond ismét Görgeyről a Nyugatban. Tudni kell, hogy az áruló és megbízhatatlan Görgey képe központi elemét képezte annak a Kossuth-kultusznak, amelynek köszönthetően Görgey negatív megítélése egészen az 1980-as évekig továbbélt a köztudatban. Ennek tükrében cseppet sem meglepő, hogy Móricz korában is aktuális, bár nem meghatározó téma maradt az áruló Görgey. Móricz nem az egyedüli volt a magyar irodalmi pantheonban, akit Görgey alakja foglalkoztatott, többek között Illyés Gyula és Németh László történelmi drámáinak, a Fáklyaláng illetve Az áruló című színdaraboknak központi figurája is a tábornok volt.

 

(...)

„Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének”, zárta gondolatait Móricz 1930-ban, mi pedig bizakodva zárjuk cikkünket, annak reményében, hogy a jövőben akad olyan kezdeményezés, amely emlékezetgondozás tekintetében tettekben is a magyar hősök pantheonjába képes emelni az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezérét, Görgey Artúrt, aki a szabadságharc során több ízben is sikeresen bizonyította zsenialitását.

 

 

Forrás: http://ujkor.hu/ Szeghő Patrik

 

 

 

 

 

 

 




Kálmán király (Könyves)

A 12. században uralkodó Árpád-házi királyok legtöbbjét a Székesfehérváron, A Szűz Mária prépostsági templomban temették el. A templom és az abban álló síremlékek a török hódoltság idején, a 16. században elpusztultak. A megmaradt, padló alatti temetkezések közül két, egymás melletti házaspár-sír maradt meg bolygatás nélkül, amelyeknél a fejükön lévő korona elárulta, hogy királyi temetkezésekről van szó. A királyi pár koporsóját vörös márvány lapokból állították össze. A sírokat 1848-ban nyitották fel, és azonosították a csontvázakat III. Béla királlyal (+1196) és első feleségével, Chatillon Ágnessel. Királyi párnak ez a régi azonosítása azonban kétségesnek látszik. A 12. században ugyanis még egy olyan uralkodót temettek el a templomban, aki szóba jöhet az azonosításnál. Ő Kálmán (+1116), aki korábban nagyváradi püspök volt, de mivel I. Lászlónak nem volt fiúgyermeke, testvérének, I. Gézának a fiát választotta ki utódjának. Kálmán megnősült és I. Roger Graf von Sicilien und Calabrien lányát vette feleségül.

 

A 10. század folyamán megváltozott az a teológiai felfogás, amelynek értelmében csak a templomon kívül temetkezhettek. A templomi temetkezés Karoling-kori korlátozása a 10. századra akként változott, hogy az egyházi vagy világi alapítók in medio ecclesiae temetkezhettek. Ez a szokás a császárságból a kereszténnyé vált környező országokra, Lengyelországra, Csehországra és Magyarországra is átterjedt. Amíg azonban Csehországban és Lengyelországban az uralkodó családok tagjait egy-két kiemelt templomban temették el, Magyarországon ez a szokás csak a 12. században honosodott meg időlegesen, majd - néhány kivétellel - az Anjouk uralkodása alatt véglegesedett. Arról, hogy az Árpád-házi királyok mennyire törődtek saját, szüleik, elődjük vagy gyermekeik emlékének megőrzésével és vallásos ápolásával, alig tudunk valamit. Hogy nálunk sem volt másképpen, mint Európában, az bizonyos a halottak iránti keresztény kegyeletből és néhány adatból, amely az Árpád-házról fennmaradt.

 





KERESZTSÉG

 

A keresztség szentsége eltörli a bűnöket, Isten gyermekévé és az Egyház tagjává tesz. A keresztségben nevet és védőszentet kap a megkeresztelt. Más szentségek csak a keresztség után vehetők fel.

A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja (vitae spiritualis ianua) és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének.

 

KRISZTUS KERESZTSÉGE

Az Ószövetség minden előképe Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő a nyilvános életét az után kezdte meg, hogy Keresztelő Szent Jánossal megkereszteltette magát a Jordánban, és föltámadása után ezt a küldetést adta az Apostoloknak: "Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20).

A mi Urunk önként vetette alá magát János keresztségének, ami a bűnösöknek volt szánva, hogy beteljesítse a teljes igazságot. Jézusnak ez a gesztusa "kiüresítésének" megnyilvánulása. A Lélek, aki az első teremtés vizei fölött lebegett, ekkor az új teremtésre utalva leszáll Krisztusra, és az Atya Jézust "szeretett Fiának" nyilvánítja.

Krisztus a maga húsvétjában minden ember számára megnyitotta a keresztség forrásait. Valójában már korábban úgy beszélt szenvedéséről, melyet Jeruzsálemben kellett elszenvednie, mint "keresztségről", mellyel meg kell keresztelkednie. A vér és a víz, ami a megfeszített Jézus megnyitott oldalából folyt ki, a keresztség és az Eucharisztia, az új élet szentségeinek előképei: ettől kezdve lehetséges "vízből és Szentlélekből" születni az Isten országába való bemenetelre (Jn 3,5).

 

 

A KERESZTSÉG AZ EGYHÁZBAN

Az Egyház Pünkösd napjától kezdve ünnepelte és kiszolgáltatta a szent keresztséget. Szent Péter így beszélt a sokasághoz, melyet prédikációja a szíve mélyén érintett meg:

"Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38).

Az Apostol és munkatársai a keresztséget mindazoknak fölajánlják, akik hisznek Jézusban: zsidóknak, istenfélőknek, pogányoknak.

A keresztség mindig a hithez kötötten jelenik meg: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz te és a házad népe!" - mondja Szent Pál börtönőrének Filippiben. Az elbeszélés így folytatódik: "azonnal megkeresztelkedett hozzátartozóival együtt" (ApCsel 16,31--33).

Szent Pál apostol szerint a hívő ember a keresztség révén közösségre lép Krisztus halálával; vele együtt eltemetik és vele együtt föltámad:

"Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből föltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk" (Róm 6,3-4).

 

 

A KERESZTÉNY BEAVATÁS

Az Apostolok korától kezdve kereszténnyé egy fokozatos út és beavatás által váltak az emberek. Ezt az utat gyorsabban vagy lassan lehet végigjárni. Néhány lényeges elemet azonban mindig magában foglal: az igehirdetést, az Evangélium megtérésre vonzó elfogadását, a hitvallást, a keresztséget, a Szentlélek kiáradását és az eucharisztikus közösséghez járulást.

Ez a beavatás a századok folyamán a körülményeknek megfelelően sokat változott. Az Egyház első századaiban a keresztény beavatás hosszadalmassá vált, hosszú katekumenátusi idő és az előkészület útját liturgikusan jelző előkészítő szertartások vezettek végül a keresztény beavatás szentségeinek ünnepléséhez.

Amikor a gyermekkeresztség lett a keresztség szentségének általános formája, az ünnep egyetlen cselekménnyé vált, mely a keresztény beavatást megelőző fokozatokat nagyon lerövidítve foglalja magában. Természetének megfelelően a gyermekkeresztség keresztség utáni katekumenátust igényel. Nem csupán a keresztséget követő oktatás szükségességéről van szó, hanem a keresztség kegyelmének kibontakoztatásáról a személy fejlődésében. Itt van a hitoktatás sajátos helye.

 

A II. Vatikáni Zsinat a latin Egyház számára visszaállította a "felnőttek többlépcsős katekumenátusát", melynek szertartása az Ordo initiationis christianae adultorum (1972) c. kiadványban található. A zsinat egyébként megengedte, hogy "a missziós területeken az egyes népeknél szokásos beavatási szertartások közül a keresztény hagyomány mellé azokat is bevegyék, amelyek összeegyeztethetők a keresztény szertartással".

Manapság minden latin és keleti szertartásban a felnőttek keresztény beavatása a katekumenátusba való belépésükkel kezdődik, és csúcspontját a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia három szentségének egyszerre történő ünneplésében éri el. A keleti szertartásokban a gyermekek keresztény beavatása a keresztséggel kezdődik, és azonnal követi a bérmálás és az elsőáldozás. Ezzel szemben a római szertartásban a keresztség után évekig tartó hitoktatást követően kapják a bérmálást és az Eucharisztiát, mely keresztény beavatásuk csúcspontja.

 

 

A KERESZTSÉG KISZOLGÁLTATÁSA

A kereszt jele a szertartás kezdetén Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.

Isten Igéjének hirdetése a jelölteknek és az összegyűlteknek megvilágítja a kinyilatkoztatott igazságot, és fölkelti a hit válaszát, ami nem választható el a keresztségtől. A keresztség egész különleges módon "a hit szentsége", mert szentségi ajtó a hit életébe.

Mivel a keresztség szabadulást jelent a bűntől és bujtogatójától, az ördögtől, a jelölt fölött egy (vagy több) ördögűzést végeznek. Megkenik a keresztelendők olajával, vagy a keresztelő ráteszi a kezét, ő maga pedig kifejezetten ellene mond a Sátánnak. Így fölkészülve megvallhatja az Egyház hitét, melyre a keresztség által "rábízzák".

A keresztvizet egy lélekhívó imádsággal (epiklézissel) a keresztelés szertartásában vagy húsvét vigíliáján szentelik meg. Az Egyház kéri Istentől, hogy Fia által a Szentlélek ereje szálljon le erre a vízre, hogy akik benne megkeresztelkednek, "vízből és Lélekből" szülessenek meg (Jn 3,5).

Ezután következik a szentség lényegi szertartása: a tulajdonképpeni keresztelés, mely a Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulással jelzi és létrehozza a bűnnek való meghalást és a Szentháromság életébe való bemenetelt. A keresztelés legkifejezőbb formája a keresztvízbe történő háromszoros alámerítés. De már az őskeresztény kortól kiszolgáltatható a keresztség a keresztelendő fejének háromszori, vízzel történő leöntésével.

A latin Egyházban e háromszoros leöntést a keresztelő e szavai kísérik: "X., én megkeresztellek téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében."

A megkenés a szent krizmával, a püspök által megszentelt jó illatú olajjal az újonnan megkeresztelt számára a Szentlélek ajándékát jelenti. Kereszténnyé, azaz a Szentlélektől "fölkentté" vált, tagja lett Krisztusnak, aki fölkent Pap, Próféta és Király.

A keleti egyházak liturgiájában a keresztség utáni megkenés a krizmáció (bérmálás) szentsége. A római liturgiában előre jelzi azt a szent krizmával való fölkenést, melyet majd a püspök fog kiszolgáltatni: a bérmálás szentségét, mely a keresztségi fölkenést mintegy "megerősíti" és tökéletesíti.

A fehér ruha szimbolikusan jelzi, hogy a megkeresztelt Krisztust öltötte magára, Krisztussal együtt föltámadott. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya azt jelenti, hogy Krisztus megvilágosította a megkereszteltet. Krisztusban a megkereszteltek "a világ világossága" (Mt 5,14). Az újonnan megkeresztelt az egyszülött Fiúban most már Isten gyermeke.

Elmondhatja Isten gyermekeinek imádságát: a Miatyánkot.

 

Az első áldozás. Az új keresztényt, miután Isten gyermeke lett és menyegzői ruhába öltözött, bebocsátják a "Bárány menyegzői lakomájára", és megkapja az új élet eledelét, Krisztus testét és vérét. A keleti egyházak elevenen őrzik a keresztény beavatás egységét azáltal, hogy a szentáldozást minden újonnan megkereszteltnek és megbérmáltnak, még a csecsemőknek is kiszolgáltatják, emlékezvén az Úr szavára: "Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, ne akadályozzátok őket!" (Mk 10,14). A latin Egyház a szentáldozáshoz járulást azoknak tartja fönn, akik elérik az értelem használatának korát, de a keresztség Eucharisztiára nyitottságát azzal fejezi ki, hogy az újonnan megkeresztelt csecsemőt a Miatyánk elimádkozására az oltárhoz viszi.

A keresztelés szertartását ünnepélyes áldás zárja be. Újszülött keresztelésekor az anya megáldásának különleges jelentősége van.

 

 

 

Gyermekkeresztség

Mindig nagy öröm számunkra, ha gyermekeket keresztelhetünk meg templomunkban, mert így világosan láthatjuk, hogy az egyház növekszik, és Isten akarata teljesül gyülekezetünkben. A keresztség sákramentumát Jézus Krisztus missziói parancsa alapján szolgáltatjuk ki, amelyet Máté evangéliumának 28. részében, a 18-20. versekben így olvashatunk: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Mit jelent a keresztség?

A keresztség egyszerűen fogalmazva: szövetség Istennel. Isten kezdeményezi ezt a szövetséget, és biztosak lehetünk abban, hogy Ő mindvégig hűséges marad hozzánk! A keresztség annak a jele, hogy Istenhez tartozunk. Maga a vízzel megöntés azt szimbolizálja, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minket a bűneinktől: ez az „újjászületés fürdője”. Egy gyermek esetében a szülők vállalnak felelősséget Isten előtt, míg egy felnőtt már önként tud vallást tenni hitéről a keresztelés alkalmával.

Hogyan nevelhetjük hitben gyermekünket?

A kereszteléskor tett fogadalom teljesítése rögtön elkezdődhet, hiszen életünkkel, példamutatással, nevelésünkkel taníthatjuk gyermekeinket Krisztus követésére. Már kicsi kortól kezdve olvashatjuk nekik a képekkel színesített gyermekbibliát, amelyből könnyen megtanulhatók a Jézusról szóló történetek. Fontos, hogy imádkozzunk a gyermekért és a gyermekkel. Ebben segít, ha először az egyszerűbb imádságokat tanuljuk meg. (pl. esti ima, Mi Atyánk). Már óvodás koruktól járhatnak hittanra a gyermekek, majd következhet az iskolai hittan, és kb. 13-14 éves korban a konfirmáció, amely személyes hitvallástételt jelent Krisztusról.

 

Felnőttkeresztség

Amennyiben valakinek az életében nem történt meg a keresztség gyermekkorában, van lehetőség a felnőttkorban való megkeresztelkedésre. Ebben az esetben a keresztség már a megkeresztelkedő saját hitvallása arról, hogy Isten gyermekeként akar élni, valamint nyilatkozata arról, hogy egyházunk tagja kíván lenni. Ezért a felnőttkeresztség csak konfirmációval együtt történhet.

... és ami a keresztelés után következik...

A keresztelés természetesen nem vége valaminek, hanem sokkal inkább kezdete. Ezért szeretettel bátorítjuk a családokat, hogy ígéretük szerint neveljék gyermekeiket Isten akarata, a Biblia üzenete szerint Ebben szeretnénk segítséget nyújtani alkalmaink és programjaink révén, valamint további érdeklődés esetén egyéb módokon is. Örömmel vesszük, ha a keresztelő családok bekapcsolódnak gyülekezetünk életébe, alkalmaink és programjaink megtalálhatók a honlapunkon (www.hbrefkalvinter.hu).

Felnőtt fogadalomtétel

Én ..., / az Élő Isten és gyülekezetem színe előtt, / - szabad akaratomból - / hitbeli elhatározással fogadom, / hogy egész életemet Isten szeretetére, / és az Úr Jézus Krisztus kegyelmére bízom! / Istentől kapott tehetségemhez mérten / minden erőmmel azon munkálkodom, / hogy az én Megváltómnak hűséges tanítványa legyek. / Isten elhívó szeretetében megerősödve kijelentem, / hogy Református Anyaszentegyházunkban / kész vagyok a hitvalló szolgálatra / Istenem dicsőségére / és embertársaim javára! / Isten engem úgy segítsen! ÁMEN

 

 

Forrás: www.kassaiter.hu, www.esztergomi ersekseg.hu, www.hbrefkalvinter.hu




 


Benedek Elek (1859–1929)

Benedek Elek Kisbaconbanszületett 1859. szeptember 30-án (a település akkor Udvarhelyszékhez tartozott, ma Kovászna megye része). Édesapja Benedek Huszár János, édesanyja Benedek Marczella. Gazdálkodó székely katonacsaládból származik, ősei a lófő, illetve gyalogkatona rendhez tartoztak. Apai nagyapja, István, huszárként vett részt az ún. francia háborúkban. Anyai nagyapja, Benedek András Bardócz szék asszeszora volt. A kisbaconi Benedek család első, oklevelekben említett tagja Benedek Urbánus, aki a 15. században élt. 1665-ben Benedek Mihály és fiai Apafi Mihály fejedelemtől címeres nemeslevelet kapnak. Ez a nemeslevél, amint azt Benedek Elek az Édes anyaföldem -ben elmeséli, elveszett, ami nem kevés kellemetlenséget okozott a családnak, mivel annak férfi tagjai így nem mentesültek a székelységre nehezedő kötelező katonáskodás alól.

Elemi tanulmányait a kisbaconi falusi iskolában kezdi. Alig nyolc évesen íratják be a székelyudvarhelyi református kollégiumba, életútjának ez a fordulata egybeesik az osztrák–magyar kiegyezés történelmi momentumával, amely a sötét Bach-korszak lezárását jelenti. Az Udvarhelyen töltött diákévek mély nyomot hagynak az íróban. A gimnázium nyolc osztályának elvégzése után ugyanott érettségizik.

1877 és 1881 között a budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar–német szakon, majd filozófiát is hallgat, de nem szerez diplomát, inkább az újságírói pályát választja. Egyetemi évei alatt versei jelennek meg az Üstökösben.

Ballada- és népmese-gyűjtését megmutatja Gyulai Pálnak, aki felolvas belőlük a Kisfaludy Társaságban. Népköltészeti gyűjtésének anyaga, Kriza János, Orbán Balázs és Sebesi Jób gyűjtésével együtt a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik részeként megjelenő Székelyföldi Gyűjtés című kötetben lát napvilágot 1882-ben.

1881-től a Budapesti Hírlap munkatársává válik. 1884-ben megnősül, Fischer Máriát veszi feleségül.

1885-ben adják ki első számottevő könyvét, a Székely Tündérországot.

1886-tól az Ország Világ szépirodalmi lap szerkesztője. Munkatársai többek között Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Vajda János.

1887-ben veszi kezdetét viszonylag rövid ideig tartó politikai karrierje: a kormányon lévő, Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt színeiben indul a nagyajtai választókerületben. Első képviselőházi beszédében a magyar gyermekirodalom és könyvkiadás terén uralkodó áldatlan állapotok ellen emel szót.

1892-ben már Apponyi Albert ellenzéki Nemzeti Pártjának tagjaként indul a választásokon, de sikertelenül.
1902-ben szakít a politizálással.

1889-ben gyereklapot indít Pósa Lajossal, Az Én Újságom címmel, amely mérföldkőnek számít a magyar ifjúsági lapok történetében, és meghatározza a következő évtizedek idevágó törekvéseit.

1894-ben újabb folyóiratot indít: a Nemzeti Iskolát tíz éven át szerkeszti, a magyar közoktatás ügyének jelentős fórumává alakítja. Sorrendben a következő általa indított lap, a Magyar Kritika Benedek Elek rendkívüli sokoldalúságát és ambícióját bizonyítja. Ennek a kiadványnak többek között Osvát Ernő is munkatársa volt.

1894 és 1896 között újabb könyvei jelennek meg, több műfajban is kipróbálja magát. A Huszár Anna nyitja lányregényei sorát. Ekkor jelenik meg a kortársak körében nagy visszhangot kiváltó műve, a Testamentum és hat levél, majd monumentális mesegyűjteménye, a Magyar mese és mondavilág öt kötete.

1896-ban megkezdi a kisbaconi ház építését, mintegy megelőlegezve későbbi végleges hazatérését szülőföldjére.

A századforduló közeledtével egyre nehezebbé válik a székelység helyzete, nagy mérteket ölt az elszegényedés és ennek következtében a kivándorlás. Éppen ezért Benedek Elek örömmel mond igent 1901-ben Győrffy Gyula felkérésére, hogy a székely kérdésről írjon cikkeket a Magyarság című lapba. Kritikai hangvételű írásai azonban nem aratnak tetszést a hatalom képviselőinek körében, 1902-ben már véget is ér a lappal való együttműködése. Mi több, nem hívják meg az 1902. augusztus 28-i tusnádi Székely Kongresszusrasem. Még ugyanabban az évben új lapot indít Földes Gézával, Magyar Világ címmel, ez azonban anyagi nehézségek miatt már egy év múlva megszűnik, és utolsó cikkében Benedek Elek már egész újságírói karrierjét „temeti”. Ennek ellenére 1907-ben, Apponyi Albert kultuszminiszter felkérésére még elvállalja a Néptanítók Lapjánakszerkesztését.

1909-től ismét gyerekeknek szóló lapot, a Jó Pajtást szerkeszti, Sebők Zsigmonddal együtt. Sebők 1916-ban bekövetkezett haláláig társszerkesztője, utána főszerkesztője a lapnak, egészen 1923-ig, amikor a Cimbora kedvéért lemond a Jó Pajtásról.

Az első világháború évei alatt Budapesten él. 1919-ben felesége, beteg gyermekükkel, Jánossal hazatér Kisbaconba.

1921-ben Benedek Elek végleg hazatér szülőfalujába. Fogadalma szerint egy esztendeig nem mozdul ki portájáról, de lassan mégis bekapcsolódik az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe: 1922. július 31-én beszédet mond a Segesváron rendezett Petőfi-emlékünnepségen, és cikkezni kezd a Keleti Újságban.

Az Égető Árpád baróti nyomdájában napvilágot látó Én naptárammal kezdi meg itthoni szerkesztői munkásságát, majd 1923-tól kezdetét veszi a Cimbora küzdelmes története. Közben bekapcsolódik a Kós Károly, Nyírő József, Szentimrei Jenő nevével fémjelzett Kaláka társaság munkájába. A falvakat járják, hogy a legmostohább helyzetű magyar településekre is eljuttassák a magyar irodalmat és kultúrát. Főszerkesztője lesz a Vasárnap című lapnak, amelyet a Kaláka tagjai alapítottak. Gyakorlatilag üllő és kalapács közé kerül a konzervatívok és baloldaliak csatározásában. Ilyen körülmények között a Vasárnap, amely később a Vasárnapi Újság címet veszi fel, nem tud hosszabb ideig fennmaradni.

Életének utolsó éveit teljes egészében a Cimborának szenteli. Egyre nyomasztóbb anyagi gondok között küzd a lap életben tartásáért, miközben irodalmi és nem irodalmi polémiák kereszttüzében is helyt kell állnia. 1929-ben a Cimbora kilátástalan helyzetbe kerül.

Benedek Eleket 1929. augusztus 17-én, levélírás közben, végzetes agyvérzés éri. Utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak”.

Augusztus 20-án helyezték örök nyugalomra a kisbaconi temetőben, feleségével együtt, aki – korábbi fogadalmukat megtartva, miszerint egyikük sem fogja túlélni a másikat – követte férjét a halálba.
Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze, a helybeli lakosság, rokonság mellett a közélet neves személyiségei is nagy számban jelen voltak.

 

 




70 éve hunyt el Kozma Lajos, a világhírű építész-iparművész, grafikus és pedagógus. Tisztelegve a kiváló alkotó előtt, a 2018-as Kozma-emlékév keretében a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Építészeti Múzeum és a BKSzC Kozma Lajos Faipari Szakgimnáziuma együttműködésében nagyszabású programsorozat indul, amelynek célja Kozma sokszínű munkásságának, komplex tervezői attitűdjének bemutatásán keresztül a művészeti (szak)képzés, a kézműipari tradíciók jelentőségének hangsúlyozása.

A programsorozat kiemelt rendezvénye a Műcsarnokban megrendezésre kerülő Kozma Klasszik. A Budapesti Műhely és Kozma Lajos című kiállítás.

Kozma Lajos korai építészeti és grafikai munkáit a Kós Károly munkásságában hangsúlyossá lett népi ihletésű szecessziós törekvések jellemezték. 1911-től Kozma három éven át dolgozott Lajta Béla mellett, majd 1913-ban megalakította a Budapesti Műhelyt, amelynek célja a lakásművészet megújítása volt. Az általa az 1920-as években tervezett jellegzetes karakterű bútorok fogalommá váltak. Ebből az időszakból két lakóháza emelkedik ki: a budapesti Austerlitz-ház  (1924) és a gyomaendrődi Kner-villa (1925). A harmincas években – kortársaihoz hasonlóan – stílusa letisztult, a modernizmus irányvonalába illeszkedő épület- és enteriőrtervezés felé fordult, olyan kiváló munkákat hozva létre, mint a budapesti Átrium-ház vagy a Lupa-szigeti nyaralók. Grafikusi és tervezői életműve mellett kiemelkedő szerepet töltött be a hazai iparművészeti szakképzésben és építészképzésben is: az Iparrajziskolában, az Iparművészeti Főiskolán és a Műegyetemen is oktatott. Nemzetközi szinten korának egyik legtöbbet publikált magyar építésze, pályafutása alatt mintegy 70 hazai és külföldi szaklap ismertette építészeti, enteriőrművészeti és grafikai munkásságát, melyek elméleti tevékenységével együtt óriási hatással voltak a kortársak iparművészetére.

A tárlat az életműnek a szélesebb közönség által eddig kevésbé ismert részére fókuszál: a Kozma alkotói pályájának alakulását meghatározó és hírnevét megalapozó Budapesti Műhely működését, illetve ezzel párhuzamosan végzett grafikusi-könyvművészi tevékenységét mutatja be.

A Kozma vezetésével 1913-tól 1919-ig működtetett Budapesti Műhely egyedülálló vállalkozás volt a múlt század elejének Magyarországán, amely az igényes kézműipar megtartásával a hazai art deco kiemelkedő darabjait hozta létre. A Budapesti Műhely elsősorban bútorok kivitelezésére szakosodott, de készített és forgalmazott egyéb lakberendezési tárgyakat, lámpákat, tükröket, lakástextíliát is – valamennyit Kozma tervezte. A rendkívül igényes megmunkálású berendezési tárgyak az ő alkotói egyéniségét hordozva a reneszánsz, a barokk, az angol neoklasszicizmus, illetve a biedermeier bútorkultúra elemeit a magyar népművészet tradicionális motívumkincsével ötvözték.

Kozma ez idejű grafikai munkásságának jelentős része a gyomai Kner Nyomdával való szoros szakmai kapcsolatban született. A nyomda 1917-től sorra adta ki Kozma rajzaival illusztrálva kortárs szerzők írásait és a Kner Klasszikusok sorozatot, de a közös munkában született meg a Kner Nyomda egyedülálló tipográfiai sorozata is.




S. Szabó Péter A KERESZTÉNY EGYSÉGTEREMTÉS ZARÁNDOKÚTJA” ÉS „STÁCIÓI”

Talán nem erőltetett asszociáció – különösen ennyi szép, a zarándoklat misztikájával, lelkiségével, misztériumával foglalkozó előadás után – a keresztény egységteremtés több évszázados folyamatát „zarándokúthoz” hasonlítani, amelynek különböző mérdföldkövei, „stációi” vannak, amelyek a folyamat, a „zarándoklat” jelentősebb mozzanatait, eseményeit jelölik. Gondolatmenetem ezt a „zarándokutat” választotta tájékozódása tárgyául, elidőzve, elgondolkodva az út irányjelző mozzanatainál. Az ezredforduló hangulatában inkább hazánk történetéről esett szó a közelmúltban, arról, hogy a kereszténység is ezredfordulóhoz ért, mégpedig a másodikhoz, tán kevésbé. De azért az évfordulóhoz kapcsolódó szentév, a pápa útjai és egyéb események kapcsán gyakran felvetődött magának a kereszténységnek a helyzete is, és az ezzel kapcsolatos kérdések közt az egyik legfontosabb; a kereszténység egysége, és az ezt előremozdítani akaró ökumenikus mozgalom sorsa.

Valóban, kevés aktuálisabb téma vethető fel ennél. Mi az oka, hogy kétezer éves történelme után, a harmadik évezred kezdetén is megosztott a keresztények tábora? Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a Szentírás, ugyanazok az evangéliumok és mégis három nagy irányzat, a katolicizmus, az ortodoxia és a protestantizmus sarjadt ki a közös gyökerekből. Mi az oka e megosztottságnak – ami ebben az értelemben „botránya” is a kereszténységnek, hisz elbizonytalaníthatja a hozzá felnőtt fejjel közeledőket – és mi az oka annak, hogy ez a megosztottság mind a mai napig fennmaradt, a közeledési kísérletek nem eredményeztek lényegi előrelépést.„Krisztus varratlan köntösét szakadások tépték” – fogalmaz a II. vatikáni zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű határozata. Mert valóban később, jóval Krisztus halála és feltámadása után, 1054-ben, majd 1530-ban keletkeztek azok a szakadások, vagy a mai politológia terminusával törésvonalak, amelyek megosztották a keresztény hívők közösségét. Ezeket a törésvonalakat a századok során kölcsönös kiátkozások, zsinati kiközösítések, vallásháborúk ekéi szántották egyre mélyebbre.

De szinte a szakadások megjelenésével egyidejűleg megjelentek a törekvések a keresztény egység újrateremtésére is. Elindult az a képletes zarándoklat, amelynek iránya, jellemzői nem földrajzi fogalmakkal írhatók le, nem meghatározott városokba, falvakba viszi a rajta közlekedő keresztényeket, hanem Krisztus nevében egymáshoz közelíti. Olyan zarándokút ez, amelyen minden keresztény úton van, de a valóban célba érkezők nemzedéke még tán meg sem született. Mert hosszú, több évszázados út ez. Az első „stáció” már a 13. században feltűnt a láthatáron. Katolikus részről az 1274-es II. lyoni egyetemes zsinaton történt kísérlet a keleti egyházakkal való egység helyreállítására. Ugyanerre törekedett az 1438-45 között tartott ferrarai-firenzei zsinat is. De ekkor már nem egyenlő felek tárgyaltak egymással. Ezeket az itáliai „uniós zsinatokat” Bizánc politikai szorongattatása diktálta. A török ekkor már birtokába vette Kisázsiát, Bizánc, a császárváros fennmaradásáért küzdött. A keletiek aláírtak ugyan 1444-ben egy uniós okmányt, de a megteremtett egység rövid életűnek bizonyult és felbomlott, hisz 1453-ban Konstantinápoly elesett, a szultánok székvárosává lett, a pátriárka pedig a szultán kegyéből lehetett vallási elöljáró. Ennek ellenére a katolikus egyházban sohasem aludt ki az egység vágya, de mivel ennek megteremtését kizárólag a rekatolizáció útján látták megvalósíthatónak, a másik két közösség részéről nem talált kedvező fogadtatásra.

Protestáns részről az ökumenikus mozgalom keretében bontakozott ki a kereszténység egysége megteremtésének gondolata. A „zarándokút” elindítása a protestáns missziós lelkészek körében történt, akik munkájukban tapasztalták, hogy a kereszténység megosztottsága magát az evangelizációt nehezíti. 1910-ben Edinburgban tartott értekezletükön kezdődött az ökumené mozgalma és jelentős „stáció” ezúton 1948, amikor Amszterdamban megalakították az „Egyházak Világtanácsát”.

Katolikus részről e kezdeményezést kezdetben tartózkodó magatartás kísérte. Döntő fordulatot, nagyjelentőségű „stációt” itt is a II. vatikáni zsinat jelentett. Ekkor szűnt meg a keletieket „szakadároknak”, a protestánsokat „eretnekeknek” nevező szóhasználat, és ekkortól számítható a „rekatolizáció” elvének feladása.

A kereszténység egysége megteremtésére irányuló bonyolult, szövevényes folyamatban a közelmúltban történtek jelentős események, születtek nagy visszhangot kiváltó dokumentumok, amelyek valóban stáció értékűek. Az egyik az 1999. október 31-én, a reformáció napján, Augsburgban aláírt evangélikus-katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanáról. Ez valóban komoly, teológiailag alaposan átgondolt, érdemi előrelépésnek tűnt. Hisz már 1965 óta folytatattak tanbeli megbeszéléseket a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség bizottságai és ez idő alatt több részdokumentumot is kiadtak. Tartalmában szerteágazó, sok részletkérdésnek figyelmet szentelő, több évtizedes párbeszéd előzte meg tehát a Közös Nyilatkozat kiadását. A dokumentum arra vállalkozott, hogy az egyik legfőbb, évszázadok óta elválasztó különbséget okozó kérdésben – leegyszerűsítve, hogy az ember megigazulása hit, vagy jócselekedetek útján történik – közelítse a két fél álláspontját. A közös munkáról a Vatikán is elismerően szólt; „a kölcsönös megértésben és a dialóguspartnerek közeledésében figyelemre méltó haladásról tanúskodik; mutatja továbbá, hogy egy évszázadokon át vitatott kérdésben a római katolikus és az evangélikus álláspont között számos közeledési pont van. Maradtak ugyan továbbra is vitás kérdések, a Közös Nyilatkozat közel sem hozott végső áttörést, de közeledést az álláspontokban igen. „Az előremozdulást abban látom, hogy a két fél újabb elszánt erőfeszítést tett hitének közös kifejtésére... Évszázadok után egymásra talált testvérekként arra kellene egymást bíztatnunk és segítenünk, hogy az egyetértésen örvendezve, a különbségeket nem lebecsülve... figyeljünk még odaadóbban Krisztusra” – összegzi a „stáció” jelentősségét Reuss András, az EHE tanszékvezető professzora. „Valóban mérföldkőhöz érkeztünk, sőt a megoldatlan kérdések sokasága ellenére úgy léphetünk az új évezredbe, mint akik túljutottak az út (a keresztény egység felé vezető zarándokút – Sz. P.) felén – írja Sulyok Elemér bencés teológus. „Amikor 1999. október 31-én mindkét fél aláírta a dokumentumot, mindenkit eltöltött az öröm, mennyire valóságos az egység akarása!” – írja Joseph Ratzinger bíboros. A Közös Nyilatkozat aláírása tehát bizakodást keltett az ökumenét igénylők, a keresztény egység megteremtését óhajtók körében, a zarándokok derűsen, bizakodva, mosolyogva tekintettek egymásra. Ám alig egy évvel a Közös Nyilatkozat megjelenése után a pápa mellett működő, épp a fent idézett Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció 2000. szeptember 4-én új dokumentumot adott ki, amely némileg lehűtötte az előbb vázolt optimista várakozást, úgy tűnt, a keresztény egységteremtés képzeletbeli „zarándokútja” rögösebb szakaszhoz érkezett. A Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat tulajdonképpen semmi új tartalmat nem közöl ahhoz képest, amit a Vatikán ezidáig megfogalmazott, csupán – ahogy fogalmaz –; „fölidézi a Tanítóhivatal korábbi dokumentumait, azzal a szándékkal, hogy megerősítse az egyház hitletéteményéhez tartozó igazságokat.”

A keresztény egység felé vezető út kimunkálása során, a „zarándokút” „stációin” a különböző irányzatokhoz tartozó teológusok munkájában tulajdonképpen két törekvést kellett egységbe hozni; egyidejűleg kellett törekedni a saját álláspont sarkalatos tételeinek artikulálására, és ugyanakkor a közös, a közeledést lehetővé tevő tartalmak keresésére. A Dominus Jesus ezekből a törekvésekből deklaráltan az elsőt, a saját álláspont leszögezését tekinti feladatának. Megfogalmazása markáns, egyértelmű; „A (katolikus – Sz. P.) hívőknek vallaniuk kell, hogy – apostoli jogfolytonosságban gyökerező – történeti folytonosság van a Krisztus által alapított egyház és a katolikus Egyház között: Krisztus egyetlen egyháza... melyet Üdvözítőnk feltámadása után Péternek adott át, hogy legeltesse (Jn 21,17), és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18 kk), és mindörökre az igazság oszlopának és erősségének rendelte (1 Tim 3,15), e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik (subsistit in).” A szöveg tehát a korábbi dokumentumokat idézve egyértelművé teszi, hogy Krisztusnak egyetlen egyháza van, és ez a katolikus egyház. Ezután tér át a nem katolikus keresztény hívők közösségeire. A szöveg az „egyház” kifejezés használatát a már említett katolikus egyházon kívül egyedül az ortodoxia híveit magába foglaló szervezet megnevezésére tartja lehetségesnek: „Azok az egyházak, melyek, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de nagyon szoros kötelék – az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia – fűzik hozzá, valóban részegyházak.” Tehát az ortodox közösségek valóban részegyházak, még ha nem is ismerik el Róma primátusát. Simának tűnik itt a zarándokút, bár napjaink vatikáni intézkedései, az oroszországi négy katolikus egyházmegye létrehozása mintha újabb „kátyukat” eredményezne.

A protestáns hívők közösségei azonban, amelyekre nem jellemző a Dominus Jesus által hangsúlyozott, sőt egyedül döntőnek nyilvánított két „egyházzá tevő” jegy; a püspököknek az apostoloktól eredő jogfolytonossága és az Eucharisztia misztériuma teljességének elfogadása, más minősítést kapnak; „Azok a közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal, akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal.” 

Ilyen módon úgy tűnik, legalább is sokak reakciójából erre lehet következtetni, a Dominus Jesus fogadtatása épp ellenkező hatást váltott ki, mint a Közös Nyilatkozat. Míg az utóbbi a keresztény egység felé vezető úton jelentős előrelépésként értékelődött, a Dominus Jesus visszalépésnek minősült ugyanabban a folyamatban, a vélemények szerint, noha a nyilatkozat szerkesztőinek saját bevallásuk szerint ez nem állt szándékában. Ennek ellenére úgy látszik mégis újra megerősítette, újrarajzolta, mélyítette azokat a törésvonalakat, szakadásokat, melyek a harmadik évezred kezdetén is megosztják a keresztényeket, mintha a „zarándokút” eddig megtett szakasza „körjáratnak”, „helybenjárásnak” bizonyult volna.

Érthető, hogy különösen a protestánsok körében váltott ki éles reakciókat a Dominus Jesus. „Határozottan elutasítom a negyedik fejezet kizárólagossági igényét, egyházunk harmadik osztályba sorolását a többi protestáns felekezettel és az anglikánokkal együtt” – írja Hafenscher Károly protestáns teológus. „A Közös Nyilatkozat aláírása (és az általános pápai bocsánatkérés) után egy evangélikus különösen bántó kitételként hallja, hogy egyháza „nem egyház a szó sajátos értelmében” – írja Szentpétery Péter, evangélikus professzor. „Az evangélikus egyházak a reformáció más egyházaival együtt nem hajlandók elfogadni azokat a kategóriákat, amelyeket a Hittani Kongregáció hangsúlyoz... Csalódottak vagyunk, mert úgy látszik, hogy a 35 éve tartó ökumenikus párbeszédet a római katolikusok és evangélikusok között nem veszik figyelembe” – fogalmaz Ishmael Noko, a Lutheránus Világszövetség zimbabwei főtitkára. De ezeket a véleményeket, melyek a Dominus Jesus megjelenését követően, emocionális tartalmakat is hordozva születtek, higgadtabbak követik, melyek csak a keresztény egység felé vezető korántsem egyszerű zarándokút egyik állomásának tekintik a Dominus Jesust, ami nem állítja meg a menetet, legfeljebb az út rögösségére utal.

A kereszténység egysége megteremtésének zarándokútja, az ökumené most, a harmadik évezred kezdetén igen fontos kérdés. A vallás szellemisége Európa létrejöttében, arculatának kimunkálásában talán a legdominánsabb kohéziós tényezőnek számított már az első évezred második felétől, és nagyon fontos ma is, az Európai Unió kiteljesedésének folyamatában. Emellett, miután ez a legtöbb hívőt számláló világvallás, a kereszténységen belüli folyamatok a többi nagy vallás viszonyára, így általában a vallási tolerancia kibontakozására is hatással vannak. Töprenghetnek tehát az „útegyengetők”. Mikor jár el helyesen az ügyben állást foglaló? Ha mereven ragaszkodik egyfajta, saját körön belül kialakított állásponthoz, vagy ha ehelyett, vagy ezzel együtt nyitottabbá lesz a közös mozzanatok keresése, az egymáshoz közelítő megfontolások keresése terén. Elég általánosan elfogadott tény, hogy a kompromisszumok, a jó kompromisszumok megtalálásához nagyobb intellektuális bátorság kell, mint a megkövesedett állásponthoz való merev ragaszkodáshoz. Persze nagy veszély az elvtelen opportunizmus is. Nagyon nehéz helyzet ez, különösen olyan bonyolult kérdésekben, mint amilyenekről a szóban forgó dokumentumok szólnak. A probléma erkölcsi tartalma illusztrálásra álljon itt a már idézett, a Dominus Jesus létrejöttében döntő szerepben munkálkodó, és nem épp engedékenységéről híres Ratzinger bíboros véleménye: a megigazulás tannal kapcsolatos állásfoglalásokról: „Ebben a helyzetben nem teljesíti kötelességét a keresztény teológus, ha egyre körmönfontabb megkülönböztetéseivel belekapaszkodik a 16. század vitás folyamataiba.” Tehát e vélemény szerint is valamiféle előzetes erkölcsi megfontolás, a kötelesség helyes teljesítése az, ami az egység keresése felé kell, hogy indítsa az ebben munkálkodókat. Ratzinger az elválasztó dogmatikai gátakat időszerűtlennek tartja: „A klasszikus vitákat már csak a tudósok értik, akik természetesen annál jobban ragaszkodnak a mások számára idegen, önmaguknak kisajátított világukhoz” – folytatja igen figyelemreméltó gondolatait.

De a fenti, erkölcsi minőséget is felmutató aspektuson túl van a téma erkölcsi megközelítésének egy másik iránya is. Ez pedig a különböző felekezetekhez tartozó keresztény hívők heves vágya a keresztény egység megteremtése, a „zarándokút” eredményessége iránt. Van valami elgondolkodtató a fenti dokumentumokat követő véleményhullámzásban, és az egység erőteljes igenlésében. Ez pedig olyasmi, ami túlmutat a teológiai megfontolásokon, földi, társadalmi, emberi vágyakat, igényeket, szükségleteket fejez ki. Ennek figyelembevétele tükröződik az Evangelische Kirche in Deutschland Tanácsa hallatlanul erőteljes, szinte drámai hangvételű nyilatkozatában, melyet a Közös Nyilatkozat kimunkálása során, az azt nehezítő jelek láttán fogalmazott meg: „Katolikus barátainknak mondjuk: együtt maradunk. Katolikus keresztyén testvéreinktől nem hagyjuk magunkat sem elválasztani, sem eltávolítani... Az emberek érdekében, akik hitben egységre és az istentiszteletben közösségre vágynak, megerősítjük: bosszantó visszaesések sem tántorítanak el attól az erőfeszítéstől, hogy egyházi tanokat tisztázzunk.” Eberhard Jüngel és Hans-Martin Barh evangélikus teológusok a DJ nyilatkozattal kapcsolatos kritikájukban fontos kérdésnek tartják a vegyesházasságok problémáját. Itt ugyanis nagyon életszerűen jelentkezik az igény, hogy a más felekezetű keresztény házastársak ugyanazon az eucharisztikus ünneplésen részesüljenek az úrvacsora/szentáldozás szentségében. És az is nyilvánvaló szerintük, hogy a különböző felekezetű házastársak szimbolikus jelentőséggel bírnak a még mindig elkülönült egyházak számára.

A fentiekből világosan kiderül, hogy nem transzcendens természetű okok rejlenek a kereszténység szakadásai, törésvonalai létrejötte mögött. Nem is lehet ilyen, hisz a szakadások ezer, másfél ezer évvel Krisztus után keletkeztek. Nem is az emberek meghatározott minősége (bölcsesség, jámborság, tudás) változott, lett jobb az idők folyamán. Akkor hát mi?

Ratzinger szerint, mint láthattuk, a valóságban elfoglalt helyünk lett más, és ez más szemszögből láttatja velünk a kérdéseket. Elég homályos válaszok, de fogadjuk el. Akkor viszont felvetődik: ha – egyfelől – természetfeletti természetű elválasztó korlátok nincsenek, a keresztényeket elválasztó vélemények idejétmúltak, csak a tudósok ismerik őket, és ma már a megváltozott történelmi helyzet miatt másnak látszanak, – másfelől viszont – nagyon erőteljes vágy él a hívőkben az egység iránt, – akkor most már tényleg nagyon erős etikai hangsúllyal felvethető: mi indokolja tulajdonképpen a kereszténység megosztottságát a Krisztus utáni harmadik évezred küszöbén?

Itt, e kérdésfelvetésnél tulajdonképpen abba is hagyhatnám a fejtegetést, hisz a probléma körvonalazása elég plasztikus. Úgy tűnik, van olyan gondolati ív, amelynek mentén haladva, még etikai nyomatékkal is megerősítve, el lehet jutni a keresztény egységteremtés akadályainak akár azonnali felszámolásához, hiszen ennek érvei racionálisan beláthatók, a „zarándok” már-már látja a célt. De sajnos a probléma sokkal bonyolultabb. Nemcsak racionális összetevők vannak, hanem emocionálisak, életmódban, szokásban gyökerezők. A katolikus és a protestáns keresztények készségesen, a keresztény egység őszinte vágyával, szinte a zarándoklat emelkedettségével nyújtják a kezüket egymás felé Németországban, de ugyanezen felekezetekhez tartozók képesek fegyverrel fenyegetni iskolás gyermekeket Észak-Írországban. S. P. Huntington írja, hogy „azok a népek, amelyek etnikailag és nyelvükben azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint ez megtörtént Libanonban, a volt Jugoszlávia területén és az indiai szubkontinensen.” Nehéz megmagyarázni, legfeljebb leírni lehet a jelenséget, melyben egészen elvont, talán már elavult dogmatikai ellentétek a szétválasztó okok eredetileg, olyanok, amelyeket a hétköznapi ember jóformán sosem gondol végig, hatásukat csak a liturgiában, a vallásgyakorlásban rögzült formákon érzékeli, és mégis képesek véres, akár a genocídiumba torkolló fejlemények kiváltására. Ezek bizony beárnyékolják a keresztény egységteremtés útján mozgó zarándok reményeit, és az árnyékok a többi világvallás viszonyán, és a toleranciatörekvéseken is ott sötétlenek.

Mit várhat, mit remélhet tehát e sajátos zarándok? Hogy hosszú és göröngyös még az út, az elég valószínűnek látszik. Vannak-e jelek, melyek biztathatják? Igen, talán vannak. A katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus terén, ő maga pedig pápasága kezdeteitől apostoli szolgálata elsőrendű feladatai közé sorolja a keresztény egyházak egységének megteremtését... a katolikus egyház tudatában van annak, hogy az egység keresése megfelel a Krisztusba vetett hitnek. Éppen ezért bizalommal, halad előre ezen a nehéz, de örömökben is gazdag úton.




Gondolkozott már azon, miért éppen f-alakú a hegedű egyik legszebb része, a hangrés?
 

Az elektronikus erősítés kora előtt a hangszerkészítők sokáig azon kísérleteztek, hogyan tudják hangszerük hangerejét, akusztikáját megnövelni a hangszertest alakításával. A ma ismert akusztikus, húros hangszerek nagy része, mint a gitár, hegedű, cselló, brácsa évszázados kísérletezés eredményeként nyerte el mai formáját. Bár elsősorban az üreges rezonátortest felelős a húrok által keltett rezgés felerősítéséért, a hangnak valahol ki is kell jönnie a hangszerből – erre szolgál az akusztikus gitár húrjai alatt lévő kerek rés, valamint a hegedűn a fogólap melletti két, esztétikus f-lyuk.

 

Azt gondolhatnánk, csupán a kifinomult, és részletekre adó reneszánsz ízlés miatt lettek ezek az f-lyukak ilyen szép kialakításúak. De az igazság az, hogy az f-alaknak sokkal speciálisabb funkciója van, mint csupán az esztétikum. Véletlen, vagy tudatos kísérletezés eredménye, de nagyon is fontos szerepe van a hang megformálásában. Nicholas Makris és kollégája még 2016-ban publikálták azt a tanulmányt, amiben az f-lyuk szerepét matematikai úton vizsgálták. Mint megállapították, az f-lyukak kétszer akkora hangzást eredményeznek, mint kör és félhold alakú hangrések, amelyek a hegedű elődjét, a fidulát jellemezték. Ahogy az ábrán is látszik, a hangrések a 10. századtól a 18. század végére kör alakúból először félhold, majd kifli alakúak lettek, míg végül elnyerték mai formájukat, de minimálisan még a cremonai érában is alakult a hangrés alakja.

fluk

A kutatók felfedezték, hogy nem a hangrés mérete és a hangerő, hanem a hangrés hossza és hangerő között van kapcsolat, vagyis minél hosszabb a hangrés, annál nagyobb hang tud kijönni a hangszertestből úgy, hogy viszonylag nagy marad a zárt rezonátortest-felület. A hosszúkás, f-forma ráadásul sokkal nagyobb levegőáramot képes elvezetni, mint a körkörösek. A tudományos, matematikai levezetést itt lehet elolvasni.




Szent István király I. törvénykönyve

 

1. Az egyházi javak állapotáról


Bárkit is, aki a kevélység gőgjétől pöffeszkedve, az Isten házát megvetendőnek véli és az Istennek szentelt és az Isten tiszteletére a királyi mentesség védelme alá helyezett birtokokat gyalázattal illeti, vagy megkárosítani merészkedik, mint Isten házának megtámadóját és megsértőjét közösítsék ki. – Illik, hogy magának a király úrnak a haragját is érezze, akinek jóakaratát megvetette és intézkedését megsértette. Azért nem kevésbé parancsolja meg a király, hogy az általa engedélyezett mentességet mindenki, aki uralma alá tartozik, sértetlenül tartsa meg, és ne adja beleegyezését azoknak, akik meggondolatlanul azt állítják, hogy nincs szükség egyházi vagyonra, vagyis olyanra, amit az uralkodók urának adtak át. Éppúgy a király oltalma alatt állnak azok, mint az ő saját örökségei, és még nagyobb gondot fordítson rájuk, mert amennyivel nagyobb az Isten az embernél, annyival előbbre való a vallás ügye a halandók birtokainál.
Azért csalatkozik az, aki inkább a saját dolgaival dicsekszik, mint sem az isteniekkel. Eme egyházi javaknak isteni rendeltetésből odaállított védelmezője és őre, azokat szorgalmas gondoskodással nemcsak megőrizni tartozik, hanem szaporítani is, és szükséges, hogy inkább azokat védelmezze és gyarapítsa, melyeket előbbrevalóknak mondottunk, mint a sajátját.
Ha pedig valaki esztelenül, a maga gonoszságának helytelenségével megkísérelné, hogy a királyt helyes szándékától eltérítse, és úgy látszanék, hogy őt semmi szerrel nem lehet lecsendesíteni, még ha ideiglenesen valamely szolgálatokra alkalmas lenne is, le kell őt metszeni, és eldobni az evangélium ezen szavai szerint: ha a te lábad, kezed vagy szemed megbotránkoztat téged, vágd le vagy vágd ki azt, és vesd el magadtól.



2. A püspököknek az egyházi javak feletti hatalmáról és a világiakkal való egyetértéséről


Akarjuk, hogy a püspököknek legyen hatalmuk az egyházi javakat gondozni, igazgatni, s kormányozni, és azok felett rendelkezni az egyházi törvények határozatai szerint. Akarjuk, hogy a világiak is engedelmeskedjenek a püspököknek szolgálataikban az egyházak igazgatása, az özvegyek és árvák védelmezése érdekében [ ------- ] És semmiképpen meg ne rontsák az igaz törvényt valamely részben, valakinek a hazugsága, hamis tanúbizonysága avagy esküszegése vagy megvesztegetése folytán.



3. Milyeneknek kell lenniök az egyházi személyek tanúinak és vádlóinak


Az egyházi személyek tanúi és vádlói pedig feddhetetlen erkölcsű, nős és családos emberek legyenek, és akik teljesen Krisztus tanítását vallják.



4. Hasonlóképpen ugyanarról


Világi személy tanúbizonyságát egyházi személy ellen senki se fogadja el. Senki se merje ugyanis egyházi személy ügyét világi nyilvánosság előtt kivizsgálni, hanem csak az egyházban.



5. A papok munkájáról


Tudjátok meg testvérek valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi, ő pedig mind a magáét, mind az összesekét. És azért, miképpen ő mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan őérte a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni, olyannyira, hogy ha szükség lenne rá, életeteket is feláldozzátok érte.



6. A magánvagyon királyi engedélyezéséről


Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.



7. A királyi javak megtartásáról


Különösképpen akarjuk, hogy miképpen mi másoknak megadtuk a lehetőséget, hogy javaik felett szabadon rendelkezhessenek, úgy azok a javak is, valamint katonák, szolgák és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik, maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon vagy el ne vegyen, sem pedig valaki az említett dolgokból magának valamiféle előnyt szerezni ne merészeljen.



8. A vasárnap megtartásáról


Ha valamely pap vagy ispán avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tőle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket – ha akarja – bőrével megválthat.



9. Ugyanarról más


A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem ( tűz-) őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.



10. A négy böjti időszak megtartásáról


Ha valaki hús evésével megsérti a mindenki előtt ismeretes négy böjti időszakot, akkor egy héten át bezárva böjtöljön.



11. A péntek megtartásáról


Ha valaki pénteken, amelyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy héten át sötétbe zárva böjtöljön.



12. Azokról, akik gyónás nélkül halnak meg


Ha valaki olyan megkeményedett szívű – ami távol legyen minden kereszténytől -, hogy bűneit jótanács ellenére sem akarná a papnak meggyónni, az ilyen minden egyházi szertartás és könyörgések nélkül feküdjön, mint a hitetlen. Ha azonban rokonai és hozzátartozói mulasztották el a papokat hívni, és ezért hal meg gyónás nélkül, gazdagítsák őt imádságokkal és vigasztalják könyörgésekkel, rokonai azonban hanyagságukért böjtöléssel vezekeljenek a papok ítélete szerint. Akik pedig hirtelen halállal halnak meg, azokat temessék el minden egyházi végtisztességgel, mivel az isteni végzések előlünk el vannak rejtve, és számunkra ismeretlenek.



13. A keresztény vallás megtartásáról


Ha valaki a keresztény vallás megtartását elhanyagolva és hanyag ostobaságtól megátalkodva azellen bármi vétséget követ el, a vétek természetének megfelelően ítélje meg a püspök az egyházi törvények szabályai szerint. Ha pedig ellenszegüléstől indíttatva a reá rótt büntetést vonakodnék nyugodtan elviselni, ismét ugyanazon büntetéssel fegyelmezzék, és ezt megismételve összesen hét ízben. És ha mindezek után is konoknak és makacsnak találtatik, adják át a király bíróságának – tudniillik mint a kereszténység védelmezőjének. 



14, A gyilkosságokról


Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tizet pedig a bíráknak és közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen.

Ugyanarról más

Ha pedig valaki véletlenül öl meg bárkit is, tizenkét aranypénzt fizessen, és ahogy az egyházi törvények parancsolják, vezekeljen.


Szintúgy a rabszolgák meggyilkolásáról

Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a ( gyilkos ) szolgát adják át a ( megölt ) szolga helyébe, vagy váltsa meg ( ura ) és ( a gyilkos ) vezekeljen, ahogy mondottuk.

Ugyanarról más


Ha pedig szabad ( ember ) öli meg valakinek a szolgáját, adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg, és az egyházi törvények szerint vezekeljen.



15. Azokról, akik feleségüket ölik meg


Ha valaki az ispánok közül, megrögzött szívvel és lelkéről megfeledkezve – ami távol legyen a hűséget megtartók szívétől – felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint. Ha pedig valamelyik vitéz vagy gazdagabb ember esik ugyanazon bűnbe, ugyanazon tanács végzése szerint fizessen a rokonoknak tíz tinót, és vezekeljen, ahogy mondottuk. Ha pedig a népből való ember követi el ugyanezt a bűnt, öt tinóval egyezzék meg a rokonokkal, és vessék alá az említett böjtöknek.



 

16. A kard kirántásáról


Hogy minden tekintetben erős és sértetlen béke honoljon mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségétől ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg.



17. A hitszegőkről


Ha valaki a hatalmasok közül hitét beszennyezve, szívét bemocskolva, sesküjét megtörve, hitszegés bűnét követi el, az esküszegésért keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg a kezét. Ha pedig a népből való ember lesz hitszegő, keze levágásával bűnhődjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt, és böjtöljön, ahogy az egyházi törvények rendelik.



18. A szabadosokról


Ha valaki könyörületességtől vezéreltetve, saját rabszolgáit vagy szolgálóleányait tanúbizonyság mellett szabadsággal ajándékozza meg, úgy határoztuk, hogy halála után azokat, irigységtől vezéreltetve, senki szolgaságba visszavetni ne merészelje. Ha pedig szabadságot ígért, de halála miatt ezt kinyilvánítani nem tudta, hátramaradt feleségének, illetőleg fiainak legyen joga ugyanezt a szabadságot kinyilatkoztatni, és a férj lelkiüdvéért szeretetlakomát rendezni, ahogy akarják.



19. A templombajárásról és azokról, akik mise alatt mormognak és beszélgetnek


Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket, és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket.



20. Arról, hogy a rabszolgák és rabszolganők vádaskodását vagy tanúskodását uraikkal vagy úrnőikkel szemben ne fogadják el


Hogy ennek az országnak a népe a rabszolgák és rabszolganők mindennemű támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon, a királyi tanács határozata szerint teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle bűnügyben valamely szolgaszemélynek urával vagy úrnőjével szemben vádaskodását vagy tanúbizonyságát elfogadják. 



21. Azokról, akik más rabszolgáinak szabadságot szereznek


Ha valaki meggondolatlanul másnak a rabszolgáját urának tudta nélkül a király vagy az ország vénei és főemberei elé vezeti, hogy levéve a szolgaság jármát, számára a szabadság könnyebbségét szerezze meg, tudja meg, hogy ha gazdag, ötven tinót fog fizetni, amiből negyvenet a királynak kell adni, tízet pedig a szolga urának. Ha pedig szegény és alacsony rendű, 12 tinót, amiből 10 a királynak jár, kettő pedig a szolga urának.



22. Azokról, akik szabadokat szolgaságba hajtanak


Mivel tehát Istenhez méltó, és az embereknek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy katonák közül senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani. Ha ezt dölyfösségének vakmerőségétől ösztönözve megtenni merészelné, tudja meg, hogy ugyanannyi kártérítést fog fizetni a sajátjából, s ez a kártérítés a király és az ispánok között osztassék szét, mint a többi.

Hasonlóképpen ugyanarról

De ha valaki, akit idáig szolgaságban tartottak, szabadsága védelmére törvényes ítélethez folyamodván, szabaddá lesz, elégedjék meg szabadsága élvezésével, és az, aki őt szolgaságban tartotta, semmi kártérítést ne adjon.



23. Azokról, akik más vitézeit magukhoz fogadják


Akarjuk, hogy mindegyik úrnak legyen meg a maga vitéze, és senki se beszélje rá valamelyik vitézt, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebből ugyanis civakodás támad.



24. Azokról, akik más vendégeit magukhoz fogadják


Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az ő szolgálatát.



25. Azokról, akik megostorozzák a saját ( embereiket ) keresőket


Ha valakinek vitéze vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek vitéze vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, előkelőink gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedő tíz tinót fizessen.



26. Az özvegyekről és árvákról


Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy őket felneveli, és velük marad, amíg csak él, legyen meg neki az a tőlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse őt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva, ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessen magának, csupán az őt illető ruhákat.



Hasonlóképpen az özvegyekről

Ha pedig valaki gyermek nélkül marad özvegyen, és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak rokonai, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse.



27. A leányrablásról


Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is, ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népből való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért.



28. Más szolgálóival fajtalankodókról


Hogy a szabadok mocsoktalanul megőrizzék szabadságukat, miheztartás végett, szabályt akarunk nekik adni. Aki ezt áthágva, másnak a szolgálójával fajtalankodik, tudja meg, hogy bűnben vétkes, és ezért a bűnért első esetben korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig másodszor is fajtalankodik ugyanazzal, ismét korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló teherbe esik tőle, és szülni nem tud, hanem szülésben meghal, kárpótolja őt másik szolgálóval.



A rabszolgák fajtalankodásáról

Ha valakinek a rabszolgája másnak szolgálójával fajtalankodik, őt is korbácsolják meg, és nyírják le. És ha a szolgáló teherbe esik tőle, és a szülésben meghal, a szolgáját adják el, és árának felét adják a szolgáló urának, másik fele pedig maradjon a szolga urának.



29. Azokról, akik rabszolganőt vesznek feleségül


Hogy senki azok közül, akiket szabad névvel becsülnek meg, valakinek valami jogtalanságot ne merjen okozni, tilalmat és szabályt állítottunk fel, amennyiben ezen a királyi gyűlésen elhatároztuk, hogyha valamely szabad ember a rabszolganő urának tudtával másnak a rabszolganőjét választja feleségül, elveszítvén saját szabadságának élvezését, örökös rabszolgaságra vettessék.



30. Azokról, akik feleségük elől külföldre menekülnek


Hogy mindkét nem meghatározott törvény alatt maradjon, és minden jogtalanság nélkül élhessen, ebben a királyi törvényben elrendeltük, hogyha valaki szemtelenségből feleségének megutálása miatt hazájából elmenekül, az asszony mindent, ami férjének birtokában volt, bírjon mindaddig, amíg férjét vissza akarja várni, és senki se merészkedjék őt más házasságba kényszeríteni. És ha magától férjhez akar menni, szabad legyen neki, az őt megillető ruhákat magához véve, és egyéb javakat otthagyva házasságra lépni. És ha a férj ezt hallván visszatér, ne legyen neki szabad más feleséget venni az övén kívül, csak a püspök engedélyével.



31. Az asszonyok tolvajlásáról


Mivel már az is mindenki számára visszataszító és minden szem előtt utálatos, ha a férfinem lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem: a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor is ugyanabba a bűnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el.



 

32. A szállások felgyújtásáról


Ha valaki ellenségeskedésből másnak az épületeit tűzzel elhamvasztja, úgy határoztuk, hogy mind az épületeket építse fel, mind pedig ami felszerelés elégett, és azon kívül adjon tizenhat tinót, ami negyven solidust ér.



33. A boszorkányokról


Ha valami boszorkányt találnak, bírói szokás szerint vezessék az egyházba, és adják át a papnak böjtölés végett és a hitben való oktatásra, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodszor is ugyanabban a bűnben találják, hasonló vezeklésnek vessék alá, vezeklés után pedig az egyház kulcsát a mellére, homlokára és a vállai közé kereszt alakjában süssék rá, és menjen haza. Ha pedig harmadszor is, adják át a bíráknak.



34. A varázslókról


Hogy az Isten teremtménye a rosszindulatú embereknek minden ártalmától mentes maradjon, és senki mástól ne kelljen veszteséget elszenvednie, csupán az Istentől, aki a gyarapodást is adja, a tanács végzése szerint nagy tilalmat és rendszabályt állítunk a kuruzslók és varázslók elé, hogy semmiféle személy ne merjen varázslással, vagy kuruzslással bárkit is elméjének állapotában megrontani vagy megölni. Mégis, ha valaki, akár férfi, akár nő, a jövőben ezt merészelné, adják át a varázslással megrontott kezeire vagy rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítélkezzenek fölötte. Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak vagy hasonló módon, a püspökök ostorozással javítsák meg őket. 



35. A házak megtámadóiról

Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az apostol mondja: Mindnyájan egyetértők legyetek stb.

És senki se merjen mást megtámadni. Ugyanis ha ennek az általános gyűlésnek a határozata után valaki az ispánok közül olyan konok lenne, hogy otthonában keresne fel valakit, hogy őt elveszítse és javait feldúlja, ha a tulajdonos otthon van, és ( az illető ) vele harcolni kezd, vagy őt megöli, bűnhődjék a kard kirántásáról hozott törvény szerint. Ha azonban az ispán esik el, elégtétel nélkül feküdjön. Ha pedig nem személyesen megy el, hanem katonáit küldi, száz tinóval tegye jóvá a támadást. Ha pedig valamely katona támadja meg a másik katonának udvarát és házát, tíz tinóval tegye jóvá a támadást. És ha a népből való ember támadja meg valamely hozzá hasonlónak a kunyhóját, öt tinót fizessen a támadásért.

 

 




1038. augusztus 15-én hunyt el Magyarország első keresztény uralkodója, az államalapító Szent István király (ur. 1000-1038), aki egymaga vitte sikerre az államegyesítés, egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 1083-ban szentté avatott uralkodónk a kereszténységben is különleges pozíciót foglal el, hiszen ő az egyetlen, akit a katolikus és – 2000 óta – az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel.

István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, melyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Az azóta számtalanszor megénekelt csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.

Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, melyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott.

A honegyesítő küzdelmek tehát a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.

A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését.

Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot”, István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett a magyar utazók számára.

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.

A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét, 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére.

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.

István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.

A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb állami ünnepünk – augusztus 20-a – pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.

Forrás: www.rubicon.hu




Templomi öltözködés

"Nyilvánvaló, hogy öltözetünknek még illendőbbnek és tisztességesebbnek kell lennie, ha kápolnába vagy templomba megyünk, hiszen Isten házába lépünk be, egy természetfeletti világba. A ruha arra is lehetőséget ad, hogy a szent történésre és helyre felkészüljünk. Modern társadalmunkban egyre inkább kivész az Isten és a vallás előtti tisztelet. És én úgy vélem, hogy a ruházkodás ebben nagy szerepet játszik. A katolikusoknak e téren is jó példát kell mutatniuk. És mi leszünk az elsők, akik ebből profitálunk, hiszen Isten inkább meghallgat minket, ha tisztelettel közeledünk Feléje.
     Ez közös igyekezet, melyben az egész gyülekezetnek részt kell vennie, hiszen ahogy egyesek kevésbé illő ruhát viselnek, a többiek hajlanak arra, hogy őket utánozzák. Itt a felebaráti szeretetre is szükség van, hogy a jó győzedelmeskedjen. Másrészt nem szabad túl gyorsan elítélni vagy megkritizálni azokat, akik nem megfelelő öltözetben jelennek meg, hanem segíteni kell nekik helyre hozni hibájukat. Ez ugyanúgy vonatkozik a ruházkodásra, mint az áhítatra."

Teljes cikk:
http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0707/ruha.htm

"Nőknek vállat takaró, nem túl dekoltált blúz, térdet takaró szoknya, esetleg ilyen ruha vagy nadrág. Férfiaknak hosszúnadrág, ing vagy elegánsabb póló. Tiszta legyen az öltözéked: a vállad ne legyen szabadon, és a szoknyád(ruhád) minimum térdig érjen.
Még esküvőre sem érdemes mélyen dekoltált, váll nélküli ruhát vagy felsőt választani. Ha mégis, akkor legyen nálad boleró, vékony blézer vagy stóla, amellyel elkendőzheted a bájaidat a templomi szertartás alatt."


2018. október 19. péntek
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Fatimai jelenések
Szent István király példája
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny