Kistétényi Melinda

(1928. július 25 – 1999. október 20) magyar orgonaművész, karvezető, zeneszerző, tanár

Melinda Kaindl családnévvel látta meg a napvilágot 1926-ban, a Tabán egyik szűk kis utcácskájában. Nevelőapja Krausz Márton: a roppant bölcs, autodidakta sváb parasztember, aki a hindu filozófiától Freudig mindent olvasott és tanulmányozott. Melinda az elképesztő zenei tehetségét anyai ágon örökölte: az egyszerű és jóságos bécsi nagyanya, Maria Hicker Brahms és Schubert kánonokat énekelt barátnőivel esténként. Melinda édesanyja, a legendás sikosfalvi Szikossy Gizella hajlott koráig az ország legismertebb zeneelmélet-magántanára volt.
Melinda káprázatos tehetsége korán megmutatkozott: Polgár Tibor, a Rádió egykori zeneigazgatója mesélte, hogy az 1930-as években Melinda – alig hat évesen – Mozart-stílusban improvizált a Rádió élő adásában. Anyja bölcsen nem a konzervatóriumba, hanem az Angolkisasszonyok Váci utcai intézetébe íratta be, ahol Melinda először találkozott Mater Szenszinsky mellett az orgonával.
– Nagyon féltem a sok síptól – emlékezett vissza –, egészen más volt, mint a zongora: a billentéssel nem tudtam megváltoztatni a hangját, és csak azt kiabáltam hisztérikusan: „Nem akarok többet orgonához ülni!”

1945 után érettségizett, majd beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol egyházzenét Bárdos Lajosnál, zeneszerzést Viski Jánosnál tanulta, a karmesterséget Ferencsik Jánosnál kezdte, aki meg is jegyezte róla: „Végre egy nő, akinek nem úgy áll a kezében a karmesteri pálca, mint egy főzőkanál!” Minthogy káprázatos hallása és elképesztő zenei fantáziája volt, unta magát Forrai Miklós szolfézs óráin, és többet nem látogatta azokat. Félévkor Forrai megbuktatta. Néhány nappal ezután volt az első főiskolai szolfézsverseny, Kodály elnökletével. Melinda gondolt egyet, és egyik társával benevezett. Amikor belépett, Forrai arca fehér lett a dühtől, odahajolt Kodályhoz és valamit a fülébe súgott, mire Kodály azt dünnyögte:„Majd meglátjuk!”. Az elképesztően nehéz, dóváltásokkal és fura ritmusokkal megtűzdelt francia szolfeggiókat Melinda játszi könnyedséggel leénekelte – az első díjat Kodály a zeneakadémiai tanári kinevezéssel együtt adta át. A megkezdett, majd abbahagyott zeneakadémiai tanulmányok, aztán újra folytatott stúdiumok arról árulkodnak, hogy érdeklődése mindig utat tört a lehetőségek között.

1949-ben kapott diplomát középiskolai ének- és zenetanárképző szakon.
Melinda koncertkarrierje 1959-től elsősorban Bach-játékosként és improvizátorként vette kezdetét. Amikor Sztravinszkij a hatvanas években meghallotta egyik improvizációs felvételét, állítólag így kiáltott fel: „Nagyobb tehetség, mint Bartók és Kodály együttvéve!”
Melinda a Zeneakadémián tanított, vidéken koncertezett, s hétvégenként a jónevű Holiczy Vokál beugró tagjaként Gershwint énekelt a legendás Corvin Klubban.
Zeneszerzői termésének java része orgonamű, dal, kamaradarab. Leggyakrabban nagy költőink verseire komponált kórusműveket, dalokat, de gyakran fordított oratórium és kórusmű szövegeket, és  fordítóként A dal mesterei c. kötetekben is találkozunk nevével. Két táncjátékot komponált (az ő nevéhez fűződik a Halálra táncoltatott lány balladája).Egykori növendékei szerint a „Melinda órák” a leghatásosabbak közé tartoztak. Mert „Melinda-óra” lett, amit tartott, bármiről is szólt. Kiváló adottságai birtokában nehezen fogadta el a mérsékeltebb képességűek korlátait, s ennél tanácstalanabbá csak az igénytelenség tette. Számára érthetetlen és felfoghatatlan volt, hogy valaki ne akarjon a lehető legtöbbet tudni a zenéről, a legközelebbi kapcsolatba kerülni – műveiken keresztül – a legnagyobbakkal. Kevesen voltak képesek kivonni magukat bűvköréből, s így személyiségének köszönhetően az órán inspiráló légkörben zajlottak. Érzékeny volt a tehetség bármilyen megnyilvánulására (külön érzéke volt az őszinte kifejezés iránt!). Legendás, hogy mi mindent volt képes bezsúfolni az index megjegyzés-rovatába kedves növendékei dicsérő jellemzéséül. Közel ötven évig tanított a Zeneakadémián, tanítványa volt többek között Antal Imre, Kocsis Zoltán, Schiff András, Földes Imre, Szenthelyi Miklós, Varnus Xaver.
Melinda a legmagasabb rendű és öntörvényű zseni volt.Csodálatos szellemének követeként álljon itt az egyik latin himnusz nyomán írt verse, amelyet – rá oly jellemzően – egy zöldségesek által használt, barna staniclira jegyzett fel, szemöldökceruzával:Ó, üdvünk napja, Jézusunk, Te lángolj lelkünk rejtekén!
Az Éj homálya ködbevész, s a Földre tiszta fény derül.
Uram, Te hoztál új Időt. Ó, add, hogy vétkünk szégyenét
lemossa könnyünk tengere: a Szent Mosoly így ránk ragyog…
Hol egykor vétkes tűz rohant, most könnyek árja hömpölyög,
mert bűnbocsánat balzsama a kérges szívet megnyitá!

Csodás e Fény: a Te napod, hol immár minden felragyog!
Majd egykor ott örvendezhetünk, ahol, Urunk, Te vársz miránk.
Ím, térden állva Téged áld a mérhetetlen Szép Világ,
mit szent kegyelmed alkotott – daloljunk Égi Dallamot!

Forrás: Fittler Katalin, Tabáni Pantheon




Szent Roland Lovag

 

Roland: germán név.

Hruodnand - Hruodland - Roland.

Jelentése: vakmerőségével dicsőséget szerzett harcos. Vakmerő hős.

 

Egész Európában elterjedt név. Elsősorban Franciaországban, Angliában és Németországban gyakori, de Rolando formában Olaszországban, illetve Orlando változatban spanyol nyelvterületen igen közkedvelt. Magyar változata: Lóránd, Lóránt.

 

Szent Roland (740-778) a germán frank törzsből származó gróf, Nagy Károly császár rokona és lovagja, a 12 pair egyike, Bretagne kormányzója. Ünnepe július 15-én van. (A keresztesek 1099-ben ezen a napon foglalták el Jeruzsálemet.) Nagy Károly császár Hispániai hadjáratában 778 augusztus 5-én, mint az utovéd főparancsnoka hősi halált halt a Pireneusokban.

Legendája, Reims érseke Turpin (részt vett a fenti hadjáratban) feljegyzései alapján, Nagy Károly császár cím alatt olvasható a Legenda Aurea-ban. Ezt az írást felhasználva született 1080 körül a Roland-ének, melyet a frank hősről, egy normann pap Turoldus, Hódító Vilmos nevelője, majd tanácsosa írt Angliában, ófrancia nyelven. A Roland-ének az egész keresztény világban hamar elterjedt, számtalan nyelvre lefordítva közös kultúrkincsévé vált Európa népeinek. E történeti költeményt a germán hősi énekek ihlették. Benne jelenik meg az új életeszmény és emberi ideál, a hűbérurát szeretettel szolgáló harcos lovag képe. Roland személyében a hitvalló vértanú mártíromsága egyesült az aktív küzdelemmel. A Roland-ének a román stílusú katedrálisok szimbolikus szerkesztőművészetének és ellenpontozó mívességének mintájára, annak szellemében íródott. Nem csupán a francia középkornak, hanem a Dante előtti egész európai irodalomnak is legjelentősebb alkotása.

Roland, Blaye tengerparti városban lett eltemetve a Szent Roman templomban. A Compostellába vezető Szent Jakab út Roland halálának helye mellett vezetett el. Itt 1071 körül alapították a Roland Menhelyet, a közeli településen Roncesvallesben (Csipkebokrok-völgye) pedig, 1130 körül egy zarándokszállást. (A 19. századig a legtöbb német városházán ott állt Roland szobra, mint az alattvalói hűség jelképe.) Roland alakja a Respublica Christiana idején az egységes Európa jelképe volt.

 

Forrás: kulturtortenet.blogspot.hu




Eltűntnek hitt Chopin-levelek kerültek elő 2011-ben Varsóban

 

 

Több évtizede elveszettnek vélt magánlevelek kerültek elő Fryderyk Chopin hagyatékából. A 47 értékes dokumentumot a varsói Fryderyk Chopin Múzeumba került.

                        





Chopin 1845–1848 között kelt, családjához írt levelei mellett talán legfontosabbak azok a levelek, amelyeket Jane Stirling írt a zeneszerző halála után Chopin nővérének, Ludwika Jedrzejowiczowának. Jane Stirling Chopin közeli tanítványa, utolsó éveiben anyagilag és emberileg is a zeneszerző legfőbb támasza volt. Jane Stirling és Ludwika Jedrzejowiczowa öt évig tartó levelezése fontos történelmi forrás, amelyben közvetlen adatokat találunk a chopini örökség megőrzése érdekében tett erőfeszítésekről, a korról, és magáról a zeneszerzőről. A kiváló állapotú Chopin levelek számos érdekes részletet tartalmaznak, például az Op. 65-ös g-moll csellószonáta keletkezésének történetéről, s olykor a nagyvilágban szárnyra kelt pletykák, a Párizst foglalkoztató közéleti események is fel-felbukkannak a zeneszerző-óriás sorai között. A gyűjteményben szereplő dokumentumok között szerepelnek további kéziratok, két ismeretlen szerzőtől származó rajz, továbbá Chopin hagyatékát képező nyomtatott dokumentumok, köztük két jegy Berlioz Symphonie militaire című művének főpróbájára. A negyvenhét dokumentum páratlan értékű kollekció.

 

A régóta elveszettnek vélt dokumentumok hosszas kutatás után kerültek elő. 2003-ban egy lengyel zenetörténész értesült először arról, hogy az értékes kollekció egy külföldi magánszemély tulajdonában található, de a felkutatásukra tett kísérletek nem jártak sikerrel. Végül 2009-ben – a Chopin-évforduló alkalmából újabb kísérletet tettek a dokumentumok fellelésére. Alicja Knast, a Chopin-múzeum kurátora egy gazdag műkedvelő segítségével látott neki újult erővel a keresésnek. Marek Keller, aki korábban már több értékes adománnyal gazdagította a múzeumot, az ünnepi megnyitón örömét fejezte ki, amiért hozzá fordultak segítségért.

 

Utoljára 1939-ben állították ki őket egy privát tárlaton. A dokumentumok feltehetően ezután kézről-kézre vándoroltak, de létezésükről és tartalmukról már hírt adtak a Chopin-kutatók.

 

Forrás: Koncz Éva, múlt-kor.hu




Aquinói Szent Tamás

(Roccasecca, 1224 vége/1225 eleje – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.

Aquinói Szent Tamás: Zengd a titkot

(Sík Sándor fordítása)

Zengd a titkot, hangos ének,
Zengd a Testet és a Vért,
Mit gyümölcse szűzi méhnek
Ontott, mint királyi bért,
A világ minden bűnének
Bőséges váltságaért.

Lett az Isten egy közűlünk,
Embertestbe öltözött,
Ige magvát (üdvözűlnünk)
Szórta szét a nép között
S e csodát szerezte űlnünk,
Mielőtt elköltözött.

Végső este megfogadta
Régi törvény szent szavát:
Mint a törvény tenni szabta,
Úgy rendelte asztalát,
Étekül hogy általadta
Enkezével önmagát.

Az Igének igéjére
Testté válik a kenyér.
Lesz a színbor Krisztus vére,
Bár szemed hozzá nem ér.
Ezt a hű szív hogy felérje,
Itt a puszta hit segél.

Hát e nagy szentség elébe
Hódolattal jőjjetek.
Ó bizonyságok helyébe
Új szer ád itt életet.
Érzék nem hat rejtekébe:
Itt csak élő hit vezet.

Az Atyának és Fiúnak
Hajtsunk térdet és fejet,
Kettejüktől származónak
Egyenlőkép tisztelet:
Háromságban egy Valónak,
Földön és a föld felett.




1858. február 11-én a Lourdes melletti Massabielle-barlangban a szegény, tanulatlan, tizennégy éves Bernadette Soubirous-nak megjelent a Szűzanya.

A „Hölgy”, aki a Massabielle-barlangban megjelent, hófehér ruhát és vakító fehér köpenyt viselt, égszínkék öv volt derekán, lábát arany rózsa díszítette, és kezében rózsafüzért tartott. Összesen tizennyolc alkalommal jelent meg július 16-áig, bűnbánatot és engesztelést kérve. Február 25-én fölszólította Bernadette-et, fakasszon forrást a barlang meghatározott pontján, igyon belőle és mosdjon meg benne. Március 2-án megbízta a kislányt, „mondja meg a papságnak, hogy építsenek kápolnát és jöjjenek körmenetben” a jelenések helyére. Március 4-én már több mint tízezren kísérték el Bernadette-et a barlanghoz, de a látomásokban csak a kislány részesült. Március 25-én a Hölgy lourdes-i dialektusban a nevét is elárulta: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.”

Franciaországban a jelenések híre gyorsan terjedt, egyre nagyobb tömegek látogattak Lourdes-ba – a Pireneusok között, a Pau patak partján fekvő városkába – és a jelenések helyén fakadt forráshoz, mely 120 ezer liter vizet ad naponta. A forrásnál kezdettől fogva tapasztaltak csodás gyógyulásokat. A jelenéseket egyházi és világi hatóságok vizsgálták. Azok természetfeletti jellegét 1862-ben a tarbes-i püspök (Lourdes a tarbes-i egyházmegye területén fekszik), majd 1891-ben XIII. Leó pápa hivatalosan is elismerte.

1862-ben templomot kezdtek építeni a forrás feletti sziklára, amely 1876-ra elkészült, s melynek IX. Piusz pápa bazilika címet és előjogokat adományozott. A barlangban Bernadette útmutatásával elkészült a Szűzanya márványszobra. A forrás mellett fürdő épült.

A Szűzanya lourdes-i megjelenését először a tarbes-i egyházmegyében ünnepelték, 1890-től. 1908-tól, a jelenések 50. évfordulójától kezdve X. Piusz pápa kiterjesztette az ünneplést az egész Egyházra.

A jelenés helyén a sok csodálatos gyógyulás igazolta Mária Istentől kapott hatalmát. Lourdes világhírű zarándokhely lett, ahova milliók zarándokolnak el engesztelni és gyógyulásért vagy megnyugvásért imádkozni. A megmagyarázhatatlan gyógyulások száma sok ezer, ebből hetvenet ismer el az Egyház csodás gyógyulásnak. A lelki gyógyulások száma felmérhetetlen.

Szent II. János Pál pápa 1992-ben kezdeményezte, hogy február 11., a Szűzanya első lourdes-i jelenésének napja legyen a betegek világnapja. A világnap célja, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését”.

Ezen a napon egyre több templomban kiszolgáltatják a betegek szentségét. A pápa február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez.




Mária-ábrázolások, színek a Bibliában

 

Szent Lukács, aki nemcsak orvos, hanem festő is volt, a hagyományok szerint mintegy 70 Szűz Mária képet festett, köztük a híres Fekete Madonna ikont, még pedig az Utolsó Vacsora asztallapjára, amely a feketeségét a katakombák mécseseitől kapta.

A Mária-ábrázolások és a hozzá szorosan kapcsolódó színek, a jelképrendszer az évszázadok során megtartották hagyományos voltukat, de az örökké kísérletező művészek, akár az egyház, akár egy magas rangú művészetpártoló világi ember voltak a megrendelők, a hagyományok tiszteletben tartása mellett minden korban meg tudták teremteni az egyéni szín- és formavilágukat. Ezen stílusjegyek alapján tudjuk megkülönböztetni őket egymástól, alkothatunk véleményt stílusokról, korokról.

Az ábrázolásokban megjelennek az arany, a kék (ultramarinkék), a vörös különböző árnyalatai, a fehér, a fekete. A színhasználat a művészek Mária-ábrázolásánál nem minden esetben követi ezt a hagyományt, viszont minden esetben betartják a keresztény hagyományokat.

Óriási esztétikai kalandnak ígérkezik a ma hagyományosan elfogadott keresztény ábrázolásmódok (kék, fehér) mellett megismerni az elmúlt évszázadok színekben, formákban, témákban gazdag Mária-ábrázolásait, azt a pompát, amit Szűz Máriát életének, találkozásainak, tetteinek fényében a művészek megörökítettek.

Színek a Bibliában

Mózes Második Könyvének 25.4. részében Isten megparancsolja Mózesnek, hogy építse meg a Szövetség sátrát, és ehhez használjon...

Kéc selymet, veres selymet, Carmasin szinű selymet, feiér selymet, keczke szőrt”


Szempontunkból figyelemreméltó a veres és a Carmasin(karmazsin) színek megkülönböztetése: feltételezhető, hogy két különböző vörös árnyalatról volt szó, és a Carmasin itt valószínűleg a bíbor (kékesvörös) színre utal, ami a Biblia keletkezésének idején ismert szín és festési eljárás volt a Közel-Keleten. Történeti érdekesség a 16.századi magyar színelnevezések írásmódja is: kéc (kék), feiér (fehér).

Jelenések Könyve
János evangelista az i.u. 7. században írt művében, a Jelenések Könyvében megörökítette korának színszimbólumait is.

Az Apokalipszis négy lovasa (6.1.) közül az első a Hódítás (leigázás) fehér lovon jön, vöröspej lovon a Háború, feketén az Éhínség (szegénység) és sárgás-fakó lovon a Halál.

 

Az Apokalipszis lovasai

 

Jobbról balra: a Hódítás (leigázás) fehér lovon jön, 
vöröspej lovon a Háború, feketén az Éhínség és fakó lovon a Halál.
V.M.Vasznyecov orosz festő (1848-1926) képe

Túlvilág

Az európai kora középkorban az ördögöt a fekete és szürke mellett sötétkékkel is ábrázolták, mivel e színeket sokáig egy kategóriának tekintették. A pokol és ördög másik klasszikus színe a vörös, ebben az összefüggésben a tűz, büntetés, kínszenvedés színbeli kifejezése. Ismerünk zöld ördög- ábrázolást is, ez sem lehet élő ember testszíne, akárcsak a kék.Bonaiuto 14.századi festő fantáziadús freskóján (a firenzei Sta.Maria Novella templom Spanyol kápolnájában látható) a kék mellett narancsvörös és sárga ördögöt is ábrázolt. (Pastoureau 2012:60)

 

 

 

 

Mennyország- és pokolábrázolások

   

Mennyország
(H.Bosch kép részlete, 1490 k.)

Pokol: fekete és vörös 
(középkori miniatúra

 

 

Angyali üdvözlet
(El Greco festmény részl., 1600)

Kék, vörös, sárga ördögök
(Bonaiuto freskójának részlete)

 

 

 


Kék


A mennyország és az angyalok a keresztény kultúrkörben fehérek, majd a középkor vége felé megjelenik a ragyogó kék is, mely a földhöz közelebb eső égi szféra angyal-lakóinak színe, a földi világban pedig a királyé. Mindkét szín a tisztaságot és bűntelenséget jelképezte. A kék régebben az ördög színe volt, így ugyanaz a szín két, egymással teljesen ellentétes jelentésű fogalomhoz tartozhatott. A kék a későközépkori (12-15.sz. gótikus) szellemiséget reprezentálja.

A középkor vége felé lett a kék és arany a kereszténység színe.

A 16.században V. Pius pápa írta elő a festőknek, hogy Szűz Máriát piros ruhában és kék palástban ábrázolják. Az előírásban több hagyomány is megerősítést nyert: a középkorban a keresztény (ahogy több más) vallás szimbolikájában is, a kék az égi hatalmakhoz kapcsolódott.

 

 

   

Jézus ruhája piros és kék,
a Gonosz sárgát visel
(Liberale da Verona képe, 14.sz.)

Szűz Mária ruhája piros,
köpenye kék. (Raffaello:
Madonna Palatina, 15.sz.


Katolikus egyház

A keresztény egyház a Római birodalom romjain alakult ki, bizonyos külsőségei (ruhaviselet, jelképek, színek) máig őrzik az ókori forma- és színhierarchiát. A római pápa és a főpapság viseletszíne a fehér, bíbor, vörös és arany. Európában a fehér mindig a tisztaságot jelképezi, mely lehet a hatalom, de a szegénység színe is, attól függően ki és milyen anyagon viseli. A korai egyház szertartásainak ruhái eleinte festetlen, nyersfehér vászonból készültek, ekkor a fehér a szegénység színe, hiszen a textilfestés nagyon költséges volt. Az árnyalatmentes hófehér (selyem, hermelinprém) viszont drága, és így a hatalomhoz illő.

 

Fehér

     

Korai keresztények fehérben, (római katakomba, i.u. 4.sz.)

Ferenc pápa fehér reverendában

Kopt főpap

 

 

 

 

 

 

 

Pápai öltözetek

     

XVI. Benedek a liturgiának megfelelő színű öltözetekben



A főpapok ruháit kezdetben a bíborcsigából nyert lilásvörös színezékkel festették, ahogy korábban a pogány római császár és előkelőségek tógáit. A bíboros „megkapja a bíbort” azt jelenti: beiktatják a hivatalába. Bizánc eleste után (15.sz.) megszűnt a bíbor festőanyag importja a Földközi tenger keleti feléből, és a pápa rendeletére a skarlát vette át a bíbor szerepét, ezért ma a bíborosok (kardinálisok) öltözetének színe élénkpiros.

Egyházi méltóságok

     

Püspök lilában

Püspök bíborban

M.L.Burke bíboros (kardinális) skarlátpirosban



A liturgia színei
Liturgia: egyházi szertartásrend, a papi ruhának és a templom belső díszítésének rendje, beleérve a színeket is. Az egyház történetének közel 2000 éve alatt időnként változott a liturgia, főbb fordulópontjai: 16.sz. (V.Pius) és az 1960-as évek vége.

V. Pius pápa rögzítette a latin rítusú egyház ma is élő liturgiájának színeit: fehér az Úr, Szűz Mária, az angyalok és a nem vértanú szentek ünnepein; piros Pünkösd napján, az Úr szenvedésének és a Szent Keresztnek, továbbá a vértanúknak az ünnepein; zöld vízkereszt után; violaszín (bíborlila) az adventben és a nagyböjtben; fekete (vagy helyette a viola): nagypénteken, gyászmisén, temetésen. Használható a rózsaszín is, és az arany bármelyik színt helyettesítheti.
A rózsaszín számunkra furcsán hat, hiszen ma kifejezetten nőies színnek számít, de amikor bekerült a liturgiába bizonyosan nem tekintették annak. A reneszánsz idején (15-16.sz.) az előkelő férfiak szívesen viseltek rózsaszínt, mint a vörös finomabb, nemesebb árnyalatát. A rózsa Krisztus-jelkép is, így került be a színkánonba, és évente két alkalommal jelenik meg a templomban: Húsvét előtt és Advent harmadik vasárnapján. (Érszegi 2007)

A II. világháború után szabadabbá vált az egyházi liturgia színhasználata, és –elsősorban a nem európai országokban– többféle szín, így már a kék és sárga is előfordul.

Forrás: http://www.jezsuita.hu/, Vallás és egyház-http://www.szinkommunikacio.hu/




Makkosmáriai kegytemplom

 
A közismert zarándokhelynek számos neve maradt fenn az utókor számára. Mai hivatalos neve Makkosmária, de az idők során használták már a Makkos Mária, Máriamakk, Mária Tölgy - Maria Eichel -, Cserfás Boldogasszony, Ad Quercum Marianum stb. elnevezéseket is. A hely története még a török idők elé nyúlik vissza.

A népi mondák egyike szerint Makkosmária helyén a török világ előtt, a XV.század végén, a XVI.század elején egy kis kápolna állt, amelyben Szűz Mária képe volt kifüggesztve. A törökök kiűzésével járó harcok során a kápolnát lerombolták, de a Mária képet megmentették és egy közeli cserfára (tölgyfára) akasztották. Midőn Budakeszin elkészült a nagytemplom, a csodatévő képet oda szállították. Egy idő után a templomból azonban a kép eltűnt és visszakerült a régi cserfára. Végül a cserfát kivágták és a törzsének egy részével együtt került a kép ismét a Budakeszi templomba.


Budakeszi másképp mesél a zarándokhely történetéről. E szerint a zarándokhely története a XVIII.sz. első felébe nyúlik vissza. 1731-ben egy Traub János nevű legény a Budakeszi határában lévő szőlejébe igyekezett, amikor egy útszéli tölgyfánál megjelent előtte a szenvedő Krisztus arca. E jelenés akkor vált igazán fontossá számára, amikor később súlyosan megbetegedett és a betegségből hosszas szenvedés után csodával határos módon felgyógyult. Hálájaként egy Falconeri (Falkoner József) nevű, olasz származású, budai festőtől a gyermekét tápláló Szűzanyát ábrázoló olajfestményt vásárolt, s a képet a jelenés helyén egy tölgyfára akasztotta. Az olasz festő a felső-olaszországi Re nevű búcsújáró hely Vérehullató Madonna képéről készített másolatot. E képnek a másolata került tehát Makkos Máriára, s hol Vérehullató Boldogasszony (ez a kép hiteles neve), hol Fogolykiváltó Boldogasszony (az egykori trinitárius zárdára és a zarándokhelyre emlékezve) képének tisztelik.


A csoda - légyen az bármelyik monda szerinti is - hírére hamarosan sokan zarándokoltak a képhez. Acsádi Ádám veszprémi püspök ki is vizsgáltatta a csoda körülményeit, és 1731-ben engedélyezte, hogy a Mária -képet nyilvános tiszteltben részesítsék. A képet a környéken élő két remete gondozta. A zarándokhely ismertsége felkeltette az óbudai kiscelli Trinitárius rend érdeklődését is.


A Trinitárius Rabváltó (Fogolykiváltó) Rendet 1198-ban alapította Máthai Szent János és Valois Szent Félix. A rend tagjai csodálatos keresztényi életcélt választottak, a valahol fogolyként szenvedő keresztények kiváltását. A rendtagok hivatalt vállaltak, vagy valamilyen foglalkozást kellett űzniük, s emellett adományokat is gyűjtöttek. A munkájukból és az adományokból összegyűjtött pénzzel próbálták meg kiváltani a rabságban sínylődőket. Gyakorta azonban nem lehetett pénzzel megváltani a foglyokat, ekkor saját magukat ajánlották fel, vagy saját életüket áldozták fel mások életének megmentéséért. A feljegyzések szerint 1198 és 1622 között közel 900.000 foglyot váltottak ki, s eközben 7115 trinitárius szerzetes áldozta fel életét.

 

A rend tagjai Magyarországra akkor kerültek, amikor I. Lipót teljesen kiűzte a törököket az országból. Törvényileg III. Károly 1714-ben jegyeztette be a rendet.A makkosmáriai területet - Budakeszi részeként - az óbudai 'birodalommal'(birtokkal) együtt I. Leopold király 1659-ben adományozta Zichy Istvánnak. Halála után az óbudai és budakeszi birtok unokája, a költői kedélyű gróf Zichy Péter kezébe került.Halála után 1724-ben második felesége-özvegye-, Bercsényi Zsuzsanna fiával, Zichy Miklóssal építette fel a kiscelli kápolnát és zárdát. A Zichy család 1738-ban a trinitárius rendnek adományozta a kiscelli rendházat, 5000 forintos adomány kíséretében. Az ajándék fejében hetente két misét mondattak az adományozók lelki üdvéért.

1749-ben gróf Zichy Péter a grófi palota mellett egy rezidenciát is építtetett és azt is a rendnek adományozta.

 

A máriacelli építkezések mellett gróf Zichy Miklós 1748.január 4-én a budakeszi birtokán,a makkosmáriai szent hely közelében is alapított egy szép, egytornyú fakápolnát és egy kis kolostort. Az új zárdát a boldogságos Szűz képével együtt ugyancsak a kiscelli trinitárius rendnek adományozta. A későbbi templom tornyának kupolájában elhelyezett okirat bizonysága szerint a makkosmáriai templom és kolostor építésére 1766-ban került sor (más feljegyzések szerint 1762-ben kezdtek az építéshez). A kolostoralapító Zichy Miklós gróf még az építkezések megkezdése előtt, 1758-ban meghalt, így az építkezés támogatására már özvegyére, Bercsényi Erzsébetre hárult. Bercsényi Erzsébet a felépített "mária-tölgyi" egyházat és kolostort is a máriacelli zárdának adományozta.1768-ban Koller Ignác veszprémi püspök szentelte fel a templomot és kolostort több mint tizenötezer zarándok jelenlétében. A templomba került a kegykép és a látomás tölgyfájának törzse is.


A rend alig 16 esztendeig virágoztatta a zarándokhelyet, mert 1782-ben II. József császár - hasonlóan más szerzetesrendekhez (pl. a budaszentlőrinci pálosok rendjéhez) - egy tollvonással megszüntette. A templomot a kolostorral együtt elárvereztette és a szerzeteseket kiűzette az országból. Az árverezés előtt még sikerült a főoltáron lévő Vérehullató Boldogasszony kegyképet és a fatörzset időben a Budakeszi plébániatemplomba menteni, míg a harangállvány és a kőoltár Nagymaros (Nagy-Maros) plébániatemplomába került. A kolostor birtokát, gyümölcsösével, egy parasztházzal és egy kocsmával együtt egy budakeszi parasztember vásárolta meg. A templom és a kolostor az új tulajdonos kezében azonban néhány évtized alatt rommá változott. A kiscelli központi trinitárius kolostor is világi kézbe került, 1786-ban a katonaságnak adták el, 1868-ban rokkant katonák lakhelyévé vált.

 

Amikor a főváros 1891-ben megvásárolta a kincstártól a Budakeszi erdőt, a Makkosmáriai templom és a kolostor romjainak területe is közigazgatásilag a főváros kezelésébe került. A terület fővárosi átírása azonban késlekedett, olyannyira, hogy végül az átírásra nem került sor, s a mai napig Budakeszi birtokában maradt.A határvonal ma is a templom északkeleti szélénél (a templomkert határán) húzódik. A szentképet tartó egykori cserfa helye - a csodálatos tisztással és a mai óriástölgyekkel együtt - a fővárosi XII.kerület területére került.



Az I. világháború alatt Miller József, Budakeszi plébánosa a templom és a kolostor romjainak területét visszavásárolta az egyház részére és ezzel megindult - ha lassan is- a régi zarándokhely feléledése. 1938-ban Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére alapított Szervita rend papjaira bízta a kegyhely gondozását, akik hamarosan már misét is mondtak vasárnapokon és Mária-ünnepeken a romokból állított kis kápolnában - a templom jobb oldalán lévő mai gyóntató folyosó helyén. A szentély fölé ideiglenes tető került, s egy Hoffman nevű képkeretező cég adománya jóvoltából hamarosan egy kis harangláb csengő hangja hívta a zarándokló tömegeket.

A II. világháború alatt és után egyre többen jöttek a kis kápolnába imádkozni fogoly hozzátartozóikért, szeretteikért. A II. világháború után százezrek kerültek orosz fogságba, visszatérésük reménytelen volt. A Makkosmáriai zarándokok elmesélésének százai s a márvány emléktáblácskák igazolják, hogy imádságuk nem volt hiábavaló.

 

Forrás: Dr.Salamin András:Buda-hegyvidéki vasutak c.könyve

 




S. Szabó Péter A KERESZTÉNY EGYSÉGTEREMTÉS ZARÁNDOKÚTJA” ÉS „STÁCIÓI”

Talán nem erőltetett asszociáció – különösen ennyi szép, a zarándoklat misztikájával, lelkiségével, misztériumával foglalkozó előadás után – a keresztény egységteremtés több évszázados folyamatát „zarándokúthoz” hasonlítani, amelynek különböző mérdföldkövei, „stációi” vannak, amelyek a folyamat, a „zarándoklat” jelentősebb mozzanatait, eseményeit jelölik. Gondolatmenetem ezt a „zarándokutat” választotta tájékozódása tárgyául, elidőzve, elgondolkodva az út irányjelző mozzanatainál. Az ezredforduló hangulatában inkább hazánk történetéről esett szó a közelmúltban, arról, hogy a kereszténység is ezredfordulóhoz ért, mégpedig a másodikhoz, tán kevésbé. De azért az évfordulóhoz kapcsolódó szentév, a pápa útjai és egyéb események kapcsán gyakran felvetődött magának a kereszténységnek a helyzete is, és az ezzel kapcsolatos kérdések közt az egyik legfontosabb; a kereszténység egysége, és az ezt előremozdítani akaró ökumenikus mozgalom sorsa.

Valóban, kevés aktuálisabb téma vethető fel ennél. Mi az oka, hogy kétezer éves történelme után, a harmadik évezred kezdetén is megosztott a keresztények tábora? Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a Szentírás, ugyanazok az evangéliumok és mégis három nagy irányzat, a katolicizmus, az ortodoxia és a protestantizmus sarjadt ki a közös gyökerekből. Mi az oka e megosztottságnak – ami ebben az értelemben „botránya” is a kereszténységnek, hisz elbizonytalaníthatja a hozzá felnőtt fejjel közeledőket – és mi az oka annak, hogy ez a megosztottság mind a mai napig fennmaradt, a közeledési kísérletek nem eredményeztek lényegi előrelépést.„Krisztus varratlan köntösét szakadások tépték” – fogalmaz a II. vatikáni zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű határozata. Mert valóban később, jóval Krisztus halála és feltámadása után, 1054-ben, majd 1530-ban keletkeztek azok a szakadások, vagy a mai politológia terminusával törésvonalak, amelyek megosztották a keresztény hívők közösségét. Ezeket a törésvonalakat a századok során kölcsönös kiátkozások, zsinati kiközösítések, vallásháborúk ekéi szántották egyre mélyebbre.

De szinte a szakadások megjelenésével egyidejűleg megjelentek a törekvések a keresztény egység újrateremtésére is. Elindult az a képletes zarándoklat, amelynek iránya, jellemzői nem földrajzi fogalmakkal írhatók le, nem meghatározott városokba, falvakba viszi a rajta közlekedő keresztényeket, hanem Krisztus nevében egymáshoz közelíti. Olyan zarándokút ez, amelyen minden keresztény úton van, de a valóban célba érkezők nemzedéke még tán meg sem született. Mert hosszú, több évszázados út ez. Az első „stáció” már a 13. században feltűnt a láthatáron. Katolikus részről az 1274-es II. lyoni egyetemes zsinaton történt kísérlet a keleti egyházakkal való egység helyreállítására. Ugyanerre törekedett az 1438-45 között tartott ferrarai-firenzei zsinat is. De ekkor már nem egyenlő felek tárgyaltak egymással. Ezeket az itáliai „uniós zsinatokat” Bizánc politikai szorongattatása diktálta. A török ekkor már birtokába vette Kisázsiát, Bizánc, a császárváros fennmaradásáért küzdött. A keletiek aláírtak ugyan 1444-ben egy uniós okmányt, de a megteremtett egység rövid életűnek bizonyult és felbomlott, hisz 1453-ban Konstantinápoly elesett, a szultánok székvárosává lett, a pátriárka pedig a szultán kegyéből lehetett vallási elöljáró. Ennek ellenére a katolikus egyházban sohasem aludt ki az egység vágya, de mivel ennek megteremtését kizárólag a rekatolizáció útján látták megvalósíthatónak, a másik két közösség részéről nem talált kedvező fogadtatásra.

Protestáns részről az ökumenikus mozgalom keretében bontakozott ki a kereszténység egysége megteremtésének gondolata. A „zarándokút” elindítása a protestáns missziós lelkészek körében történt, akik munkájukban tapasztalták, hogy a kereszténység megosztottsága magát az evangelizációt nehezíti. 1910-ben Edinburgban tartott értekezletükön kezdődött az ökumené mozgalma és jelentős „stáció” ezúton 1948, amikor Amszterdamban megalakították az „Egyházak Világtanácsát”.

Katolikus részről e kezdeményezést kezdetben tartózkodó magatartás kísérte. Döntő fordulatot, nagyjelentőségű „stációt” itt is a II. vatikáni zsinat jelentett. Ekkor szűnt meg a keletieket „szakadároknak”, a protestánsokat „eretnekeknek” nevező szóhasználat, és ekkortól számítható a „rekatolizáció” elvének feladása.

A kereszténység egysége megteremtésére irányuló bonyolult, szövevényes folyamatban a közelmúltban történtek jelentős események, születtek nagy visszhangot kiváltó dokumentumok, amelyek valóban stáció értékűek. Az egyik az 1999. október 31-én, a reformáció napján, Augsburgban aláírt evangélikus-katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanáról. Ez valóban komoly, teológiailag alaposan átgondolt, érdemi előrelépésnek tűnt. Hisz már 1965 óta folytatattak tanbeli megbeszéléseket a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség bizottságai és ez idő alatt több részdokumentumot is kiadtak. Tartalmában szerteágazó, sok részletkérdésnek figyelmet szentelő, több évtizedes párbeszéd előzte meg tehát a Közös Nyilatkozat kiadását. A dokumentum arra vállalkozott, hogy az egyik legfőbb, évszázadok óta elválasztó különbséget okozó kérdésben – leegyszerűsítve, hogy az ember megigazulása hit, vagy jócselekedetek útján történik – közelítse a két fél álláspontját. A közös munkáról a Vatikán is elismerően szólt; „a kölcsönös megértésben és a dialóguspartnerek közeledésében figyelemre méltó haladásról tanúskodik; mutatja továbbá, hogy egy évszázadokon át vitatott kérdésben a római katolikus és az evangélikus álláspont között számos közeledési pont van. Maradtak ugyan továbbra is vitás kérdések, a Közös Nyilatkozat közel sem hozott végső áttörést, de közeledést az álláspontokban igen. „Az előremozdulást abban látom, hogy a két fél újabb elszánt erőfeszítést tett hitének közös kifejtésére... Évszázadok után egymásra talált testvérekként arra kellene egymást bíztatnunk és segítenünk, hogy az egyetértésen örvendezve, a különbségeket nem lebecsülve... figyeljünk még odaadóbban Krisztusra” – összegzi a „stáció” jelentősségét Reuss András, az EHE tanszékvezető professzora. „Valóban mérföldkőhöz érkeztünk, sőt a megoldatlan kérdések sokasága ellenére úgy léphetünk az új évezredbe, mint akik túljutottak az út (a keresztény egység felé vezető zarándokút – Sz. P.) felén – írja Sulyok Elemér bencés teológus. „Amikor 1999. október 31-én mindkét fél aláírta a dokumentumot, mindenkit eltöltött az öröm, mennyire valóságos az egység akarása!” – írja Joseph Ratzinger bíboros. A Közös Nyilatkozat aláírása tehát bizakodást keltett az ökumenét igénylők, a keresztény egység megteremtését óhajtók körében, a zarándokok derűsen, bizakodva, mosolyogva tekintettek egymásra. Ám alig egy évvel a Közös Nyilatkozat megjelenése után a pápa mellett működő, épp a fent idézett Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció 2000. szeptember 4-én új dokumentumot adott ki, amely némileg lehűtötte az előbb vázolt optimista várakozást, úgy tűnt, a keresztény egységteremtés képzeletbeli „zarándokútja” rögösebb szakaszhoz érkezett. A Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat tulajdonképpen semmi új tartalmat nem közöl ahhoz képest, amit a Vatikán ezidáig megfogalmazott, csupán – ahogy fogalmaz –; „fölidézi a Tanítóhivatal korábbi dokumentumait, azzal a szándékkal, hogy megerősítse az egyház hitletéteményéhez tartozó igazságokat.”

A keresztény egység felé vezető út kimunkálása során, a „zarándokút” „stációin” a különböző irányzatokhoz tartozó teológusok munkájában tulajdonképpen két törekvést kellett egységbe hozni; egyidejűleg kellett törekedni a saját álláspont sarkalatos tételeinek artikulálására, és ugyanakkor a közös, a közeledést lehetővé tevő tartalmak keresésére. A Dominus Jesus ezekből a törekvésekből deklaráltan az elsőt, a saját álláspont leszögezését tekinti feladatának. Megfogalmazása markáns, egyértelmű; „A (katolikus – Sz. P.) hívőknek vallaniuk kell, hogy – apostoli jogfolytonosságban gyökerező – történeti folytonosság van a Krisztus által alapított egyház és a katolikus Egyház között: Krisztus egyetlen egyháza... melyet Üdvözítőnk feltámadása után Péternek adott át, hogy legeltesse (Jn 21,17), és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18 kk), és mindörökre az igazság oszlopának és erősségének rendelte (1 Tim 3,15), e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik (subsistit in).” A szöveg tehát a korábbi dokumentumokat idézve egyértelművé teszi, hogy Krisztusnak egyetlen egyháza van, és ez a katolikus egyház. Ezután tér át a nem katolikus keresztény hívők közösségeire. A szöveg az „egyház” kifejezés használatát a már említett katolikus egyházon kívül egyedül az ortodoxia híveit magába foglaló szervezet megnevezésére tartja lehetségesnek: „Azok az egyházak, melyek, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de nagyon szoros kötelék – az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia – fűzik hozzá, valóban részegyházak.” Tehát az ortodox közösségek valóban részegyházak, még ha nem is ismerik el Róma primátusát. Simának tűnik itt a zarándokút, bár napjaink vatikáni intézkedései, az oroszországi négy katolikus egyházmegye létrehozása mintha újabb „kátyukat” eredményezne.

A protestáns hívők közösségei azonban, amelyekre nem jellemző a Dominus Jesus által hangsúlyozott, sőt egyedül döntőnek nyilvánított két „egyházzá tevő” jegy; a püspököknek az apostoloktól eredő jogfolytonossága és az Eucharisztia misztériuma teljességének elfogadása, más minősítést kapnak; „Azok a közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal, akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal.” 

Ilyen módon úgy tűnik, legalább is sokak reakciójából erre lehet következtetni, a Dominus Jesus fogadtatása épp ellenkező hatást váltott ki, mint a Közös Nyilatkozat. Míg az utóbbi a keresztény egység felé vezető úton jelentős előrelépésként értékelődött, a Dominus Jesus visszalépésnek minősült ugyanabban a folyamatban, a vélemények szerint, noha a nyilatkozat szerkesztőinek saját bevallásuk szerint ez nem állt szándékában. Ennek ellenére úgy látszik mégis újra megerősítette, újrarajzolta, mélyítette azokat a törésvonalakat, szakadásokat, melyek a harmadik évezred kezdetén is megosztják a keresztényeket, mintha a „zarándokút” eddig megtett szakasza „körjáratnak”, „helybenjárásnak” bizonyult volna.

Érthető, hogy különösen a protestánsok körében váltott ki éles reakciókat a Dominus Jesus. „Határozottan elutasítom a negyedik fejezet kizárólagossági igényét, egyházunk harmadik osztályba sorolását a többi protestáns felekezettel és az anglikánokkal együtt” – írja Hafenscher Károly protestáns teológus. „A Közös Nyilatkozat aláírása (és az általános pápai bocsánatkérés) után egy evangélikus különösen bántó kitételként hallja, hogy egyháza „nem egyház a szó sajátos értelmében” – írja Szentpétery Péter, evangélikus professzor. „Az evangélikus egyházak a reformáció más egyházaival együtt nem hajlandók elfogadni azokat a kategóriákat, amelyeket a Hittani Kongregáció hangsúlyoz... Csalódottak vagyunk, mert úgy látszik, hogy a 35 éve tartó ökumenikus párbeszédet a római katolikusok és evangélikusok között nem veszik figyelembe” – fogalmaz Ishmael Noko, a Lutheránus Világszövetség zimbabwei főtitkára. De ezeket a véleményeket, melyek a Dominus Jesus megjelenését követően, emocionális tartalmakat is hordozva születtek, higgadtabbak követik, melyek csak a keresztény egység felé vezető korántsem egyszerű zarándokút egyik állomásának tekintik a Dominus Jesust, ami nem állítja meg a menetet, legfeljebb az út rögösségére utal.

A kereszténység egysége megteremtésének zarándokútja, az ökumené most, a harmadik évezred kezdetén igen fontos kérdés. A vallás szellemisége Európa létrejöttében, arculatának kimunkálásában talán a legdominánsabb kohéziós tényezőnek számított már az első évezred második felétől, és nagyon fontos ma is, az Európai Unió kiteljesedésének folyamatában. Emellett, miután ez a legtöbb hívőt számláló világvallás, a kereszténységen belüli folyamatok a többi nagy vallás viszonyára, így általában a vallási tolerancia kibontakozására is hatással vannak. Töprenghetnek tehát az „útegyengetők”. Mikor jár el helyesen az ügyben állást foglaló? Ha mereven ragaszkodik egyfajta, saját körön belül kialakított állásponthoz, vagy ha ehelyett, vagy ezzel együtt nyitottabbá lesz a közös mozzanatok keresése, az egymáshoz közelítő megfontolások keresése terén. Elég általánosan elfogadott tény, hogy a kompromisszumok, a jó kompromisszumok megtalálásához nagyobb intellektuális bátorság kell, mint a megkövesedett állásponthoz való merev ragaszkodáshoz. Persze nagy veszély az elvtelen opportunizmus is. Nagyon nehéz helyzet ez, különösen olyan bonyolult kérdésekben, mint amilyenekről a szóban forgó dokumentumok szólnak. A probléma erkölcsi tartalma illusztrálásra álljon itt a már idézett, a Dominus Jesus létrejöttében döntő szerepben munkálkodó, és nem épp engedékenységéről híres Ratzinger bíboros véleménye: a megigazulás tannal kapcsolatos állásfoglalásokról: „Ebben a helyzetben nem teljesíti kötelességét a keresztény teológus, ha egyre körmönfontabb megkülönböztetéseivel belekapaszkodik a 16. század vitás folyamataiba.” Tehát e vélemény szerint is valamiféle előzetes erkölcsi megfontolás, a kötelesség helyes teljesítése az, ami az egység keresése felé kell, hogy indítsa az ebben munkálkodókat. Ratzinger az elválasztó dogmatikai gátakat időszerűtlennek tartja: „A klasszikus vitákat már csak a tudósok értik, akik természetesen annál jobban ragaszkodnak a mások számára idegen, önmaguknak kisajátított világukhoz” – folytatja igen figyelemreméltó gondolatait.

De a fenti, erkölcsi minőséget is felmutató aspektuson túl van a téma erkölcsi megközelítésének egy másik iránya is. Ez pedig a különböző felekezetekhez tartozó keresztény hívők heves vágya a keresztény egység megteremtése, a „zarándokút” eredményessége iránt. Van valami elgondolkodtató a fenti dokumentumokat követő véleményhullámzásban, és az egység erőteljes igenlésében. Ez pedig olyasmi, ami túlmutat a teológiai megfontolásokon, földi, társadalmi, emberi vágyakat, igényeket, szükségleteket fejez ki. Ennek figyelembevétele tükröződik az Evangelische Kirche in Deutschland Tanácsa hallatlanul erőteljes, szinte drámai hangvételű nyilatkozatában, melyet a Közös Nyilatkozat kimunkálása során, az azt nehezítő jelek láttán fogalmazott meg: „Katolikus barátainknak mondjuk: együtt maradunk. Katolikus keresztyén testvéreinktől nem hagyjuk magunkat sem elválasztani, sem eltávolítani... Az emberek érdekében, akik hitben egységre és az istentiszteletben közösségre vágynak, megerősítjük: bosszantó visszaesések sem tántorítanak el attól az erőfeszítéstől, hogy egyházi tanokat tisztázzunk.” Eberhard Jüngel és Hans-Martin Barh evangélikus teológusok a DJ nyilatkozattal kapcsolatos kritikájukban fontos kérdésnek tartják a vegyesházasságok problémáját. Itt ugyanis nagyon életszerűen jelentkezik az igény, hogy a más felekezetű keresztény házastársak ugyanazon az eucharisztikus ünneplésen részesüljenek az úrvacsora/szentáldozás szentségében. És az is nyilvánvaló szerintük, hogy a különböző felekezetű házastársak szimbolikus jelentőséggel bírnak a még mindig elkülönült egyházak számára.

A fentiekből világosan kiderül, hogy nem transzcendens természetű okok rejlenek a kereszténység szakadásai, törésvonalai létrejötte mögött. Nem is lehet ilyen, hisz a szakadások ezer, másfél ezer évvel Krisztus után keletkeztek. Nem is az emberek meghatározott minősége (bölcsesség, jámborság, tudás) változott, lett jobb az idők folyamán. Akkor hát mi?

Ratzinger szerint, mint láthattuk, a valóságban elfoglalt helyünk lett más, és ez más szemszögből láttatja velünk a kérdéseket. Elég homályos válaszok, de fogadjuk el. Akkor viszont felvetődik: ha – egyfelől – természetfeletti természetű elválasztó korlátok nincsenek, a keresztényeket elválasztó vélemények idejétmúltak, csak a tudósok ismerik őket, és ma már a megváltozott történelmi helyzet miatt másnak látszanak, – másfelől viszont – nagyon erőteljes vágy él a hívőkben az egység iránt, – akkor most már tényleg nagyon erős etikai hangsúllyal felvethető: mi indokolja tulajdonképpen a kereszténység megosztottságát a Krisztus utáni harmadik évezred küszöbén?

Itt, e kérdésfelvetésnél tulajdonképpen abba is hagyhatnám a fejtegetést, hisz a probléma körvonalazása elég plasztikus. Úgy tűnik, van olyan gondolati ív, amelynek mentén haladva, még etikai nyomatékkal is megerősítve, el lehet jutni a keresztény egységteremtés akadályainak akár azonnali felszámolásához, hiszen ennek érvei racionálisan beláthatók, a „zarándok” már-már látja a célt. De sajnos a probléma sokkal bonyolultabb. Nemcsak racionális összetevők vannak, hanem emocionálisak, életmódban, szokásban gyökerezők. A katolikus és a protestáns keresztények készségesen, a keresztény egység őszinte vágyával, szinte a zarándoklat emelkedettségével nyújtják a kezüket egymás felé Németországban, de ugyanezen felekezetekhez tartozók képesek fegyverrel fenyegetni iskolás gyermekeket Észak-Írországban. S. P. Huntington írja, hogy „azok a népek, amelyek etnikailag és nyelvükben azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint ez megtörtént Libanonban, a volt Jugoszlávia területén és az indiai szubkontinensen.” Nehéz megmagyarázni, legfeljebb leírni lehet a jelenséget, melyben egészen elvont, talán már elavult dogmatikai ellentétek a szétválasztó okok eredetileg, olyanok, amelyeket a hétköznapi ember jóformán sosem gondol végig, hatásukat csak a liturgiában, a vallásgyakorlásban rögzült formákon érzékeli, és mégis képesek véres, akár a genocídiumba torkolló fejlemények kiváltására. Ezek bizony beárnyékolják a keresztény egységteremtés útján mozgó zarándok reményeit, és az árnyékok a többi világvallás viszonyán, és a toleranciatörekvéseken is ott sötétlenek.

Mit várhat, mit remélhet tehát e sajátos zarándok? Hogy hosszú és göröngyös még az út, az elég valószínűnek látszik. Vannak-e jelek, melyek biztathatják? Igen, talán vannak. A katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus terén, ő maga pedig pápasága kezdeteitől apostoli szolgálata elsőrendű feladatai közé sorolja a keresztény egyházak egységének megteremtését... a katolikus egyház tudatában van annak, hogy az egység keresése megfelel a Krisztusba vetett hitnek. Éppen ezért bizalommal, halad előre ezen a nehéz, de örömökben is gazdag úton.





KI A SZABADBA!

 

Ki a szabadba, látni a tavaszt,

Meglátni a természet szinpadát!

Az operákban ki gyönyörködik?

Majd hallhat ott kinn kedves operát.

 

 

A természetnek pompás szinpadán

A primadonna a kis fülmile;

 Ki volna, énekesnők! köztetek

Merész: versenyre kelni ővele?

 

Megannyi páholy mindenik bokor,

Amelyben űlnek ifju ibolyák,

Miként figyelmes hölgyek... hallgatván

A primadonna csattogó dalát.

 

És minden hallgat, és minden figyel,

És minden a legforróbb érzelem...

A kősziklák, e vén kritikusok,

Maradnak csak kopáran, hidegen.

 

Eperjes, 1845. április




Gyertyaszentelő Boldogasszony

(lat. Purificatio B. M. V., Praesentatio Domini): Urunk →bemutatása a templomban február 2-án (vö. Lk 2,22-32). - Az Úr Jézus bemutatásának Jeruzsálemben már a 4. sz: ünnepe volt. →Aetheria elbeszélése szerint 385. II. 14: ünnepi körmenetet tartottak. Mivel karácsonyt I. 6: ülték, a 40. nap II. 14-e volt. Amikor Karácsony XII. 25-re került, ~ dátuma II. 2. lett. Róma a 7. sz: fogadta el az ünnepet a Simeon és a Kisded Jézus találkozására utaló Hüpapante (találkozás) néven. A 10. sz-tól a Ny-i lit. kv-ek egyre inkább Mária tisztulását emelik ki és erről nevezik el az ünnepet (Purificatio). A K-i egyh. hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, bemutatásaként tartjuk számon a napot. - A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának (purificatio Beatae Mariae Virginis) napja. - ~t a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorozta, a 20. sz. elejétől tanácsolt ünnep. Az 1494. évi kir. számadáskv. szerint az ünnepen királyaink a misén megjelent főpapok és országnagyok között →gyertyát osztottak szét. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar kk-ban ~ napján először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Nyilván e közéleti hagyomány sarjadéka Kiskunfélegyháza tanácsi határozata 1808: ~ ünnepén úgy mint régente a hivők nagyobb buzgalmára, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak, kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak; s gyertyák osztatván ki közöttük a körmenetben a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal. A félegyházi nép ezt a gyertyát máriagyertya néven emlegeti. Ez a hagyomány a 20. sz. elején Gyöngyösön is élt. A kalocsai főegyhm. bácskai faluiban az elöljáróság szintén részt vett a misén. A pap megszentelt gyertyát ajándékozott mindegyiküknek: megcsókolták és evang. idejére meg is gyújtották. - A 18. sz: Temesvár tanácsa sok gyertyát vásárolt a szenteléshez. Kiosztásánál a hívek hálából megcsókolták a szentelő pap kezét. - A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a ~, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a ~ viaszára. Kiszombori méhészek ezen a napon végigsöprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek. Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező 12 viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került. A hagyomány vsz. bunyevác eredetű. - Privigyei szl. hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha ~ ünnepén szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek. - Hercegszántó sokác asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le. A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik. - Várgesztes és Vértessomló ném. népe tekercselt viasz~t (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a tp-ba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. - A bánáti bolgárok a tp-ba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik. - E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak. Németprónaiak szerint ~ napján a nap már egy pásztorugrással hosszabb.

A m. népi kalendáriumban ~ idő- és termésjóslásai szerint a hátralévő tél negyvenes rámutatónapja. A naphoz fűződő, medvét emlegető népies időjóslások forrása alighanem egy kk. lat. sentencia: Sole micante Maria purificante: Maius erit frigus, quam ante, 'Ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte'. - Ikgr. Első Ny-i ábrázolása 432/40: a róm. S. Maria Maggiore-baz. diadalív mozaikján, K-i ábrázolása a 10 sz-ból maradt fenn. A 11. sz: a szobrászatnak, a 13. sz: a táblaképfestészetnek is témája lett. - Mo-on számos szárnyasoltárunk képsorozatában feltűnik: Almakerék (1400), Aranyosmarót (1450), Berethalom (1515), Csíkszentimre (1500), Kassa (1474), Okolicsnó (1500), Szepeshely (1510), Szepesszombat (1480). Szarvasgede barokk oltárképén Mária magában, gyertyát tartva tűnik föl. A kevés tp-titulusnak elsősorban a téli időszak az oka. A jezsuiták a pécsi fődzsámit, a mai belvárosi plébtp-ot ~ tiszt. szentelték (1688). A szolnoki ferencesek a várbeli mecsetet először Kapisztrán Szt János, majd amikor ezt a kurucok lerombolták, a helyén fából és nádból rögtönözve, ~ tiszt. szentelték. Lehetséges, hogy archaikus helyi kultikus háttér magyarázza Szepes és Sáros dedikációit: Szmrecsány, Tótfalu, Felsőszépfalu, Malcó (1718), Tapolymogyorós (1750), Hatkóc (1832). Ezeken kívül Perkáta (1772, ma Kisasszony). **

Kirschbaum I:473. - MNL II:358. - Bálint I:191.




Ludwig van Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából 2020-ban koncertsorozatokkal és megemlékezésekkel tisztelegnek az emléke előtt szülővárosában, Bonnban.

Egyetlen operája, a Fidelio a szabadság, a természet, és a teremtés képességének megünneplése. Az Örömóda a IX. szimfóniájából pedig Európa himnuszává nemesült.

A bonni Bundeskunsthalle kiállítása ennél jóval többre vállalkozik; a zeneszerzőt kora gyermekeként igyekszik bemutatni.

A tárlat kurátora, Julia Runge elmondta, "Beethoven jókedélyű ember volt, sokat nevetett. Tréfálkozott a jó barátaival eltöltött sok, kedélyes órán. Még hallása elvesztése után is állandóan viccelődött velük."

Manapság Beethoven a leghallgatottabb és leggyakrabban műsorra tűzött klasszikus zeneszerző világszerte. Művei meghaladták korát, az emberiség kultúrtörténeti örökségének részét képezik.

A Beethoven-évfordulót koncertekkel, kiállításokkal, színdarabokkal ünneplik meg Németország-szerte (2019. december 16-tól 2020. december 17-ig).

Elkezdődött a Beethoven emlékév Bécsben, hogy egy éven át Ludwig van Beethoven születésének 250. évfordulóját ünnepelje az osztrák főváros. Koncertek, kiállítások és közös projektek emlékeztetik majd a bécsieket a híres zeneszerzőre, aki városukat választotta otthonául.

A WIENBEETHOVEN2020 emlékév nyitórendezvényét 2019. december 16-án tartották a Bécsi Városháza Dísztermében, ahol „Beethoven mindenkié” mottóval mintegy kilencszáz vendég gyűlt össze. Az emlékév sajátossága, hogy nincs intendánsa, csak koordinátora, aki WIENBEETHOVEN2020 márkanév alatt összehangolja és egységesen kommunikálja a bécsi intézmények koncertjeit, kiállításait és különböző eseményeit, amelyeket a világhírű zeneszerző 250. születésnapja alkalmából tartanak. Ezekből csak 2020 első félévére mintegy háromszáz jut.

Beethoven-koncertekkel emlékezik a Musikverein, a Wiener Konzerthaus, a Bécsi Operaház és a Theater an der Wien, ahol először mutatták be a Fidelio című operáját.

Időszaki kiállítással készül az Österreichische Nationalbibliothek, a Theatermuseum és a Bécsi Zene Háza (Haus der Musik), ahol újrarendezik és eredeti darabokkal bővítik ki a Beethoven-termet. A zeneszerző munkássága mellett tematikus tárlatvezetéseken mutatják be, miként élte meg hallása elvesztését, és azt is szemléletesen illusztrálják, hogy élete során összesen 68-szor költözött. Az „Inside Beethoven” projektnek köszönhetően pedig a látogatók megtapasztalhatják, milyen érzés egy zenekar tagjának lenni. A Bécsi Zene Háza is részt vesz a Beethoven Pastoral Projectben, amelynek keretében a világ legkülönbözőbb pontjain élő művészek dolgozzák fel Beethoven Pastorale-szimfóniáját, hogy az ENSZ Környezetvédelmi Világnapján adják elő a saját verziójukat.

2020. április 17. és 19. között Bécsben horgonyoz a Beethoven Musikfrachter. A Bonnból Bécsbe tartó hajó előre meghatározott helyeken köt ki, a fedélzetére lépőknek pedig változatos zenei programot kínál.




Ludwig van Beethoven

(Bonn, 1770. december 16. – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző

Beethoven egyik új versenyművét [a Karfantáziá-t] játszotta, de az első tutti-nál elfelejtette, hogy ő a zongoraszólista, és felugrott, hogy a szokott módján vezényelje a zenekart. Az első sforzandó-nál oly szélesre tárta karját, hogy mindkét gyertyát a földre lökte a kottatartó mellől. A közönség derült, amitől Beethoven úgy feldühödött, hogy leállította a zenekart, és elölről kezdte a művet. Seyfried attól tartva, hogy az eset megismétlődhet, a kórus két fiú tagját jobbról-balról Beethoven mellé állította a gyertyákkal. Az egyik fiú kicsit közelebb húzódott, hogy lássa a zongorakottát. Amikor eljött a végzetes sforzando, Beethoven jobb keze úgy szájon vágta, hogy ijedtében elejtette a gyertyát. A másik fiú óvatosabb volt. Árgus szemmel figyelte Beethoven minden mozdulatát, és gyorsan hátralépve elkerülte a pofont. 
A hallgatóság már első alkalommal se tudta visszatartani nevetését, most még úgy sem, és harsányan kacagott. Beethoven annyira felbőszült, hogy szólójának első akkordját leütve fél tucat húrt elszakított. Egy ideig a nyugalom és a figyelem helyreállítására tett összes kísérlet meghiúsult. Az első Allegro elsikkadt a közönség számára, és Beethoven többé nem adott koncertet szólistaként.




Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!




Rorate

 

A Rorate (hajnali mise, angyalmise, aranyos mise) a római katolikus egyházban advent első vasárnapjától karácsony első napjáig minden nap hajnalban tartott szentmise Szűz Mária tiszteletére és Jézus eljövetele utáni vágy kifejezésére. A mise bevezető szavai után: Rorate coeli de super… (harmatozzatok egek onnan felülről). Angyali misének is nevezik, mert az angyali üdvözlet nyilvános elmondásával fejeződik be, másrészt mert Mária evangéliumát és Gábriel arkangyal köszöntését foglalja magába.

 

Rorate coeli desuper, et nubes pluant iustum.

Ne irascaris Domine, 
ne ultra memineris iniquitatis:
ecce civitas Sancti facta est deserta:
Sion deserta facta est:
Ierusalem desolata est:
domus sanctificationis tuae et gloriae tuae, 
ubi laudaverunt te patres nostri.

 

Peccavimus, et facti sumus tamquam immundus nos, 
et cecidimus quasi folium universi:
et iniquitates nostrae quasi ventus abstulerunt nos:
abscondisti faciem tuam a nobis,
et allisisti nos in manu iniquitatis nostrae.

Vide Domine afflictionem populi tui, 
et mitte quem missurus es:
emitte Agnum dominatorem terrae, 
de petra deserti ad montem filiae Sion:
ut auferat ipse iugum captivitatis nostrae.

 

Consolamini, consolamini, popule meus:
cito veniet salus tua:
quare moerore consumeris, 
quia innovavit te dolor?
Salvabo te, noli timere,
ego enim sum Dominus Deus, 
Sanctus Israel, redemptor tuus.

 

Harmatozzatok, magasságos egek, 
s a felhők hozzák az Igazat.

Ne haragudj ránk, Urunk, 
és ne emlékezzél többé gonoszságunkra;
íme elhagyatottá lõn a Szentnek városa, 
pusztasággá Sion,
és árván maradt Jeruzsálem, 
a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza,
ahol atyáink téged dicsőítettek.

 

Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, 
s mint falevelek, földre hulltunk.
Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket;
elrejted előlünk arcodat,
és önnön gonoszságunk markába adtál minket.

Lásd meg, Urunk, a Te népednek sanyarúságát, 
és küldd el az Eljövendőt.
Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát,
küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez,
hogy elvegye rólunk fogságunk igáját.

 

Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem!
Hamar eljő üdvösséged.
Miért merülsz a gyászba? 
Miért fog el a fájdalom? Ne félj már!
Megmentettelek téged, 
mivel én vagyok a te Urad és Istened,
Izrael Szentje, a te Megváltód.

 

 


2020. február 20. csütörtök
Kezdőlap


Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
László Gyula rajza
Tranzitus
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
107 év után került elő Dénes Valéria festőnő képe
III. Béla
Kálmán király (könyves)
Hova temetkeztek királyaink?
A szenzációs bugaci lelet
III. Richárd
Nagyböjt
Krisztogram
Szent István király I. törvénye
Arany János a zeneszező
Batthyány misekönyv
Chopin levél
Szeptember 30. - a népmese napja
Leopold Mozart
Salieri
Constanza
Mozart felesége
Mozart és Magyarország
Mennyit keresett?
Mozart zenéje
Élet a középkorban
A lovagi kultúra
Szent Roland
Roland ének
Advent
Rorate
Kotyolás
Karácsony
Szállást keres a Szent család
Gárdonyi és a zene
Orgona
Az orgona és Magyarország
Bogányi-zongora
Rohonci kódex
Magyar Állami Operaház
Gyertyaszentelő Boldogasszony
Hét szabad művészet
Liszt Ferenc utazik
Palestrína stílus
A Vezúv kitörése
Orlando di Lasso - Psalmi
fortepiano-billentyűs hangszer
Görgei Artúr nevének írása
Görgei áruló!...Soha
Hermann Róbert történész Görgei Artúrról
Móricz Zsigmond - Görgei
Visegrád, az öregedő Görgei menedékhelye
Görgei Artúr temetése
Petőfi és a gasztronómia
Kossuth-kifli
Tapsolás a hangversenyen
Úrnapja
Szent István halála
Hova üljünk egy koncertteremben?
Milyen hangszerek ezek?
Negyven éve érkezett haza a Szent Korona
Hadik ház
Globális felmelegedés
Mednyánszky Berta
Márciusi ifjak - Vasvári Pál
Kossuth és Görgei megítélése - bűnbakkeresés
Az Isteni Irgalmasság Vasárnapja
Pünkösd
Miért 88 billentyű van a zongorán?
Miért f-alakú a hegedű hangrése
Szegények világnapja
I. Világháború vége - november 11.
Magyar nyelv napja
Szent család vasárnapja
150 éves a Bécsi Operaház
A zene ünnepe
Diákónus
Szent Márton-dóm, Pozsony
Mohácsi csata - 1526. augusztus 29.
Szigetvár ostroma - 1566. augusztus 6 - szeptember 7.
A zene világnapja - október 1.
November 4. - nemzeti gyásznap
1914. december 25. - tűzszünet a fronton
Beethoven emlékév
Lourdes-i jelenés
Szent Balázs - február 3.
Boldog Özséb - január 20.
Don Bosco - augusztus 16.
Szent Bálint - február 14.
Szent Mátyás apostol - február 24.
Szent Kázmér - március 4.
Szent Patrik - március 17.
Szent József - március 19.
Szent Turibiusz - március 23.
Szent I. Márton pápa - április 13.
Szent Efrém - június 9.
Munkás Szent József
Boldog Scheffler János püspök és vértanú
Boldog Gizella - május 7.
Szent Rita - május 22.
Szent Romuáld apát - június 19.
Szent László - június 27.
Szent Piroska - augusztus 13.
Goretti Szent Mária szűz és vértanú - július 6.
Szent Anna - július 26.
Assisi Szent Klára - augusztus 11.
Szent István - augusztus 20.
Szent Lajos - augusztus 25.
Kalkuttai Szent Teréz
Szent Kozma és Damján - szeptember 26.
Szent Mihály - szeptember 29.
Avilai Nagy Szent Teréz - október 15.
Szent Hedvig - október 16.
Szent Simon és Tádé - október 28.
Árpádházi Szent Erzsébet - november 17.
Szent Katalin - november 25.
Szent Miklós - december 6.
Szent Viktória
Szent család - december
Oszlopos Szent Simeon - január 5.
Árpádházi Szent Margit - január 18.
Szent Pál megtérése - január 25.
Szalézi Szent Ferenc - január 24.
Szent Cirill és Metód - február 14.
Damjáni Szent Péter - február 21.
Szent Kunigunda - március 3.
Szent Perpetua és Szent Felicitas - március 7.
Svéd Szent Katalin - március 24.
Paolai Szent Ferenc - április 2.
Mór Szent Benedek - április 4.
Soubirous Szent Bernadett - április 16.
Szent Márk - április 25.
Nepomuki Szent János - május 16.
Boldog Apor Vilmos - május 23.
Árpádházi Boldog Jolán - június 15.
Keresztelő Szent János - június 24.
Szent X. Pius pápa - augusztus 21.
Szent Ágoston - augusztus 28.
Szent Máté evangélista - szeptember 21.
Szent Jeromos - szeptember 30.
Assisi Szent Ferenc - október 4.
Szent Imre - november 5.
Toursi Szent Márton - november 11.
Xavéri Szent Ferenc - december 3.
Szent István diákónus - december 26.
Nursiai Szent Benedek - július 11.
Árpád-házi Szent Kinga - július 24.
Becket Szent Tamás - december 29.
Virágének
Verbunk
Arany - A toronyban
Barokk zene
Viziorgona
Kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Figaró házassága
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny
Mozart/Verdi - Requiem
Ecce carissimi