Móricz Zsigmond (1879-1942)

Tiszacsécsén született, a családi hagyomány szerint 1879. június 29-én, az anyakönyv bejegyzése alapján július 2-án.

 

Apja, Móricz Bálint földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet református lelkészi családból származott. A jómódú parasztok közé magát felküzdő apát egyik csapás a másik után éri, cséplőgépe fölrobbant, bérelt malmukat elsodorta az árvíz. A tönkrement család Prügyre költözött, s a legnagyobb fiút, a hatesztendős Zsigmondot Túristvándiban lakó nagybátyjához, a gépkovács Pallagi Lászlóhoz adták. A gyermeket a nagyanya, az özvegy papné neveli.

1888-tól ismét együtt Prügyön a család. 1890-ben kezdi meg tanulmányait a debreceni református kollégiumban, majd folytatja 1894-től a szintén nagyhírű Sárospatakon. Mivel rosszul tanul, egyedül érzi magát, másik anyai nagybátyja, Pallagi Gyula, a kisújszállási gimnázium fiatal igazgatója 1897-ben magával viszi, s itt érettségizik 1899-ben jó rendű eredménnyel.

1899-1900-ban református teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreceni Hírlap segédszerkesztője volt. A Debreceni Ellenőr novelláját (A bécsi bútor), a Kisújszállás és Vidéke versét közölte.

1900 októberében Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909 között Az Újság című napilap munkatársa.

1903-06 között öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében; meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére.

1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka). Kisfia születik, aki nyolchónaposan meghal. 1907-ben az Országos Monográfia Vállalat segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján dolgozott. 1908-ban megjelent Erdő-mező világa című állatmese-gyűjteménye és Hét krajcár című novellája a Nyugatban. Ez utóbbit második gyermeke halálakor írta, mély megrendültségében, apai fájdalmában szakadt föl igazi hangja. „Igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.

1909-ban közzétette első novelláskötetét (Hét krajcár), Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház bemutatta Sári bíró 1910 című színművét. Az új magyar irodalom elismert alakja lett.

1913-ban feleségével Olaszországban nyaralt.

1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltűntek. Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. december 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919 januárjában a Kisfaludy Társaság tagja lett; január 29-én Adyt búcsúztatta, februárban megírta A földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, de májustól már nem tud együtt haladni a kommün egyre diktatórikusabb módszereivel.

A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották. Visszavonult leányfalusi házába.

1925-ben felesége öngyilkos lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária színésznővel.

1927-től több felvidéki előadókörúton járt, megismerkedett az ottani magyar fiatalság radikális nézeteivel, 1931 márciusában erről cikket írt a Nyugatban, ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták.

1929. december és 1933. február között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot; Móriczé volt a prózarovat. A folyóiratot igyekezett a „nemzeti koncentráció” orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki, vajdasági, amerikai magyar szerzők írásait közölte, felkarolta az autodidakta paraszttehetségeket.

1932-ben fiatal íróktól adott ki prózaantológiát (Mai dekameron), 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották. Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa.

1932-ben Rothermere-díjat kapott.

1936-ban megismerkedett Littkei Erzsébettel (Csibe), több írásának modelljével. 1937-ben felbomlott házassága, Leányfalura költözött. 1940-ben Magvető címmel magyar irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939 decemberében Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét.

1942. augusztus 29-én - amikor Leányfalun, a telefonon meghallja, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született, meghatottságában leejti a kagylót - agyvérzést kap.

A budapesti Korányi klinikán 1942. szeptember 4-én, hajnali három órakor hunyt el.

A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Az Új versek ugar-motívuma felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet a szülőföldjéről és a szatmári népköltési gyűjtőúton szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget. A klasszikusan zárt felépítésű novella a műfaj előírásainak megfelelően egy központi motívum köré szerveződve jut el a magható csattanóig, a szolidaritás - anyagi szempontokat nem ismerő - kifejezéséig. A hasonló című novelláskötet (1909) többi darabjában (Judit és Eszter; Tragédia, Csipkés Komárominé, Birkaitató válú) elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. A gondolkodástörténetben a görög Theokritosztól Vergilius Georgicáján és bukolikus költeményein keresztül az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. Az újkorban Rousseau erősíti fel ezt az érzést. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszthősei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. A századforduló népszerű műfaja, a népszínmű még inkább felerősíti az egyoldalú faluképet: a falu a vidámság, a jókedv és a derű világa. Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.

Móricz ábrázolásában a falu - Ady szavával - a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat fotografikus és fonografikus hűségével ábrázolódik.

Az 1909-ben megjelent Tragédia című novella címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének feszülő akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai-élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma (Egyszer jóllakni).

A naturalizmus emberképe hatja át a háborúellenes novellákat is, melyekben a borzalmak tudattorzító hatása és az ezeken túlnövő életakarat egyszerre van jelen (A tűznek nem szabad kialudni; Szegény emberek). Az 1916-os Szegény emberek című novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálat után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi idő alatt előteremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kettős gyilkosság nem csupán és nem elsősorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella hőse nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: „nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak” A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a főhős lelki-érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.

Első jelentős regénye, a jelképes című Sárarany 1911 a főhős, Túri Dani alakjában harsányan naturalista eszközökkel - lásd Karinthy-paródia - mutatja be a paraszti tehetség önpusztító sorsát.

Az Isten háta mögött 1911 tudatosan és ironikusan idézi Flaubert Bovaryné című regényét; a kisszerű történet a kisvárosi élet sivárságát, minden értelmes emberi törekvés lehetetlenségét ábrázolja.

A fáklya 1917 a „magyar messiásoknak” a hivatástudatba belerokkanó igyekezetét, a nemes törekvéseknek önmaga ellentétébe való átcsapását elemzi, azt a szituációt, miként válik a fényhozóból tűzgyújtóvá valaki.

A történelmi tragédiák és személyes megpróbáltatások a húszas évektől új utakra terelik Móricz művészetét. A Légy jó mindhalálig 1920 a debreceni kollégium diákja, Nyilas Misi megpróbáltatásain keresztül tesz hitet az alapvető emberi értékek, a tisztesség és jóság mellett.

Az életmű legnagyobb vállalkozása az Erdély-trilógia (Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1935; A nap árnyéka, 1935). Kivételes nyelvi erővel, a történeti hitelesség igényével tárja elénk Móricz a XVII. századi Erdély tablóját, hogy a két központi alak, Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában kifejtse a magyarság egészére vonatkozó történelemfilozófiáját, a Trianon utáni Magyarország jövőépítő lehetőségeit. A kortársak által kulcsregényként is olvasott műben Báthory tökéletességet hordozó eszményei szembesülnek a megmaradást elősegítő, a mindennapok építő munkáját képviselő Bethlen törekvéseivel.

A férfi-nő kapcsolatot (a művekben visszatérő két nőtípus: a szépasszony, aki inspirál, de pokolba is taszít; a jó asszony, aki óv, de a férfi nagyra törő terveit gátolja) is elemző dzsentri-regényei (Kivilágos-kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Rokonok, 1932) az anekdotikus próza hagyományaihoz visszatérve, és azokat a klasszikus realizmus eszközeivel ötvözve mutatják be egy társadalmi réteg önfeledt mulatozás közbeni haláltáncát. „Móricz fehér asztal mellé ülteti alakjait, azok egy sóhajtással űzik a bánatot, eszik a húsokat, isszák a borokat, anekdotáznak, koccintgatnak, kedvük a hetedik mennyországig csavarodik, pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Móricznál a muri mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Élménykeresés is, a szűkre szabott keretek tágítása. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, hanem az országló fejedelmeket és a futó betyárt is. Főként azokat, akik megrekedt álmukat fojtották a fizetett jókedv borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fel lelkük kincseit. Nála a nagy muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is; a lelki vergődés rajza.” (Czine Mihály) Az Úri muri kapcsán Kodolányi Gyula fogalmazta meg Móricz viszonyát a dzsentrihez: „Ez a regény ökölcsapás. De simogatás is. Mert benne van minden sorában, hogy véreim, én is közétek tartozom, és nagyon sajnállak benneteket - magamat.

Az életmű kivételes pillanataként szól Móricz a szerelem társadalmi korlátokat legyőző erejéről a Pillangó 1925.

A harmincas években Móricz új tájékozódási pontokat keres. A naturalizmus egysíkú parasztképétől elszakadva balladai szerkesztéssel, puritán nyelvi eszközökkel idézi meg a ridegpásztorok civilizáció előtti világát.

A Barbárok 1931 Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Balladás hangon, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a ridegpásztorok életéből. Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A mű két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben élő, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét, hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszerű és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a műnek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század 30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

Bemutatja a paraszti életforma értékteremtő voltát is szociográfiai hitelű regényében, a Joó György élettörténetét rögzítő A boldog emberben 1935.

Fogadott lánya, az árvaházi Csibe tragikus gyermekkori sorsát rögzítik a Csibe-novellák és a belőlük kinövő, a szenvedés poklába vezető, zsoltárokra tagolt Árvácska 1941 című regény. Az életmű zárásaként a személyes és társadalmi szabadságért egyaránt küzdő betyár alakját rajzolja meg (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Móriczot nemzeti, népi célok vezették a betyárábrázoláshoz - a jobbágyfelszabadítás történetét akarta megírni -, a megalkotott hős azonban túlmutat a magyar sorson, s Kelet-Európa évszázadokig jobbágysorban rekedt népeinek életét példázza.

A kiforrott Móricz-stílus legfőbb jellemzője „a párbeszéd nagyfokú kedvelése, a kevés mellékmondat, a főmondatokra épülő szövegépítkezés, amelynek függvénye a szabad függő beszéd is.” (Herczeg Gyula) Móricz stílusa, nyelve eruptív erejű, „mint azé az emberé, aki hozzászokott, hogy váratlan vallomásokat tegyen vagy halljon.” (Szerb Antal) A nyelvi erupció a párbeszédekben érvényesül igazán; szövegformálásának nagyszerűségéről Kosztolányi fogalmazott frappáns tömörséggel: „Így csak a természet alkot.

Drámaírói tevékenysége az életmű másodlagos vonulatát jelenti. A nemzeti irodalom iránti tiszteletből újítja fel Bornemisza Magyar Elektráját (1931), eredeti színpadi művei mellett (Sári bíró, 1910) többnyire regényeit dramatizálja (Úri muri; Rokonok). Az irodalomszervező Móricz 1929-33 között a Nyugat főszerkesztője Babitscsal együtt. Mivel programját nem tudja érvényesíteni, szakít a folyóirattal. Bár nem tartozik a mozgalom aktivistái közé, a népi írók őt tekintik egyik szellemi atyjuknak. 1939-től a Kelet Népe folyóirat tulajdonosa és szerkesztője.




Diákonus (a gör. diakonosz, 'szolga, segítő, hírvivő' szóból): szerpap, a →diakonátus szentségében részesült →klerikus. - Az ÚSz-ben a ~ok úgy szerepelnek, mint tisztségviselők a presbiterek és pp-ök mellett (Fil 1,1; 1Tim 3,8.12). A ~ eredetét hagyományosan az ApCsel 6,1-6-hoz vezetik vissza, ahol arról van szó, hogy az ap-ok 7 ffit kézrátétellel fölszteltek az asztal szolgálatára, vagyis az Egyh. karitatív ügyeinek intézésére, míg az ap-ok fönntartották maguknak az Isten szavának szolg-át. Bár ma egyesek ezt a helyet inkább az ún. hellénista egyhközs. alakulásaként magyarázzák, a hagyományos értelmezést nem lehet mellőzni. Úgy látszik, hogy a tanítás nem tartozott kimondottan a ~ok föladatai közé, mert azt 1Tim 3,9-14 nem említi úgy, mint a pp-nél (1Tim 3,32). Az 1. sz. fordulóján a Didakhé és Antiochiai Szt Ignác levelei szintén beszélnek róluk a pp-ök és presbiterek mellett. Az ap. atyák korából származó iratok arról tanúskodnak, hogy az Egyh. lelki és szoc. ügyeiben a papok és pp-ök segítői voltak. Az istentiszt-en olvasták az evang-ot, a hívőktől átvették az áldozati adományokat, szükség esetén áldoztattak v. a távollevőknek elvitték az Euch-t. Főleg a kehelyből való áldoztatást végezték (Ciprián, Hippolitosz) és a közös istentiszt-en irányították a hívők részvételét a cselekményben. Ugyancsak segédkeztek a keresztség kiszolgáltatásánál, s Szt Ágoston szerint a hitújoncok tanításában is részt vettek. Lassanként a ~k lettek az Egyh. anyagi javainak kezelői és szoc. ügyeinek intézői. A 4-7. sz: az →archidiákonus a pp. különleges megbízottja. Ez a szerepük azonban a kk-tól háttérbe szorult, s inkább csak a lit. cselekményben vettek részt. A CIC 1917:741, 845.k. tevékenységüket a keresztelésben, áldoztatásban és az igehirdetésben jelölte meg. Így a diakonátus már csak lépcsőfok volt a papszent-hez. A II. Vat. Zsin. azonban újra teljes szerephez juttatta, a cölibátus kötelezettsége nélkül, s a helyi Egyh. helyzetének megfelelően újra betölthetik lit. és szoc. küldetésüket. - Az állandó ~ra nézve az ált. klerikusi kötelességek és jogok csak részben érvényesek. Maga a CIC tesz egy sor kivételt (288.k.), amikor jelzi, hogy hacsak a részleges jog másként nem rendelkezik, az állandó ~t nem kötelezi az egyházias viselet előírása (284.k.), a közhatalom gyakorlásával járó hivatal, a világi vagyon kezelése, a kezesség, a váltóügyletek (285.k. 3-4.§) és az üzleti tevékenység tilalma (286.k.), s hasonlóképpen nem vonatkozik rá a pol. pártokban és a szakszervezeti vezetésben való részvétel tilalma sem (287.k. 2.§). Ha pedig jelenlegi v. korábbi világi foglalkozása alapján díjazásban (v. pl. nyugdíjban) részesül, akkor egyh. ellátásra pusztán klerikusi állapot címén nem is jogosult (281.k. 3.§). Ez nem csupán a nős ~okra, hanem az összes állandó ~ra érvényes (AAS 59, 1967, 701: MP, Sacrum diaconatus ordinem, 21. p.), és akkor fordul elő, ha az egyh. szolg-ot szabadidőben v. nyugdíjasként végzi valaki. - Ha a ~nak korábbi kezdetű v. nem a diakonátus gyakorlásával járó egyh. főállása (pl. kántor) van, ez - legalábbis Mo-on, ahol az ilyen tevékenységet végző világiakkal az állami jog szerinti munkaszerződést kell kötni - a világi foglalkozás módjára kezelendő ebből a szempontból. Vagyis a díjazás a munkaszerződés szerint és nem az inkardináció alapján számítandó. - A ~ a világban tölti be föladatát, s így közvetlen kapcsolatot teremthet a világi hívők és az egyh. elöljárók között. A klérus tagja, de szolg-a éppen azt célozza, hogy az Egyh. ne váljék klerikálissá. A ~ inkább az egyhközs-hez van kötve, nem a papsághoz. Szolg-a mellett vállalhat világi hivatást is. A jövő fogja eldönteni, hogy a ~ok szerepe hogyan alakul és hogyan válik gyümölcsözővé a mai élet körülményei között. Ma, amikor a szervezés és a technika személytelenné teheti az életet, különösen szükség van arra, hogy az Egyh. megfelelő emberekkel végezze karitatív tevékenységét, főleg a betegek és elhagyatottak között. - 1990: az Egyh-ban 17.507 állandó ~ volt. - A MKPK-nak a 276. k. 2§-hoz fűzött kiegészítése alapján Mo-on az állandó ~ok számára kötelező a zsolozsmából a laudes és a vesperás napi imádkozása. - A ~ lit. öltözéke →vállkendő, →alba, →cingulum, a bal vállon keresztbe vetett →stóla (→manipulus) és →dalmatika; egyszerűbb öltözéke a →karing és keresztbe vetett stóla. - Ikgr. Képeken a 3 nagy ~-vértanút: Szt Istvánt, Lőrincet és Vincét dalmatikában, egyéb attrib-okkal ábrázolják. Evang-ot hirdető feladatára emlékeztet a kv-állvány.

 

http://lexikon.katolikus.hu/D/di%C3%A1konus.html




A Zene Ünnepe olyan egész napos, ingyenes, politikamentes rendezvény, amely a zene valamennyi formájára és stílusára kiterjed. Zeneiskolák, zenei múzeumok nyitják meg Európa-szerte kapuikat, komolyzenei együttesek, jazzisták, népdalénekesek, dj-k és rockzenészek váltják egymást a szabadtéri és a klubszínpadokon.

Magyarország 1997-ben csatlakozott a mozgalomhoz, melynek vezérelvei az ingyenesség, az összefogás és az önkéntesség. A célja pedig, hogy egyszerre, egy időben, az egész ország területén és határainkon túl ezen a napon minden a zenéről szóljon.

Az eseményt Budapesten 7 szabadtéri helyszínen és a csatlakozó zenei klubokban, illetve idén először további 7 vidéki városban rendezik meg, az összefogás jegyében.

Eddigi külföldi fellépők

Palyrria – Görögország
Ősi görög dallamok urbán elektronikával keverve. Az 1996-ban, Athénban alakult együttes 99'-ben talált rá saját útjára, amelyet azóta is követ. Úgy tekintenek az elektronikára, mint az ősi hangzás megújítójára. Az általuk world-electronak nevezett stílusban alkotnak, amely a nyugati típusú elektronika és mediterrán tradíciók egyvelege, így a különleges hangzás ősi és futurisztikus hatást kelt egyszerre. Zenéjük ősi hangszerekből előcsalt, pentaton skálán nyugvó hangokból épül fel, miközben basszus ütemek, techno groove-ok lüktetnek a dallamok alatt.

Lyre Le Temps - Franciaország
Három szenvedélyes egyéniség utazása a 20.század zenei világában a swingtől kezdve egészen az elektronikáig. A zenei univerzum távoli szegleteiből érkező tagok négy évvel ezelőtt a jazz szeretetén keresztül találtak egymásra. Rendszeresen koncerteznek, és fesztivál fellépéseiken több ezres tömegeket táncoltatnak meg. A zongorista Ry’m nagyszerűen improvizál, a dj, rapper és hiphop zenész Amorphe bakelit lemezekről csapolja le a régi sanzonokat, dj Seconde pedig elektronikus kütyükkel épít hidat a modern zenei irányzatok és a fülbe mászó dallamok között.

Sikerük előszelét jelezte, hogy egy független kiadó rögtön napokkal azután szerződést ajánlott a csapatnak, hogy regisztráltak a myspace-en. Ők azonban nem mondtak azonnal igent, hanem tovább dolgoztak a lemezükön, amely 2008-ban Different Universes címmel jelent meg a Believe Digital kiadó gondozásában.

 

zene.hu




Alençon, 1873. január 2. – Lisieux, 1897. szeptember 30.)
 kármelita rendi római katolikus szerzetesnő imák

“Uram, azt a kegyelmet kérem tőled, hogy testvéreimnek adhassam mindazt a szeretetet, melyet neked szeretnék adni, azt kérem, hogy eméssz fel engem szereteteddel, add meg nekem, hogy mások javát szolgálhassam, főként azokét, akiket senki sem szeret, akik nem szeretetre méltók.
Add meg nekem, hogy szeressek akkor is, amikor engem nem szeretnek, add meg nekem, hogy szeressek, amikor nem hiszek mások szeretetében. Add meg nekem a felismerést, hogy minden seb, hozzád tud és akar emelni. Semmi és senki, egyetlen teremtmény se legyen képes elválasztani tőled.
Add meg nekem, hogy megértsem az eseményeket, s hogy úgy éljek, mintha ma este meg kellene jelennem előtted. Ó, Uram, tedd, hogy így legyen!”




KI A SZABADBA!

 

Ki a szabadba, látni a tavaszt,

Meglátni a természet szinpadát!

Az operákban ki gyönyörködik?

Majd hallhat ott kinn kedves operát.

 

 

A természetnek pompás szinpadán

A primadonna a kis fülmile;

 Ki volna, énekesnők! köztetek

Merész: versenyre kelni ővele?

 

Megannyi páholy mindenik bokor,

Amelyben űlnek ifju ibolyák,

Miként figyelmes hölgyek... hallgatván

A primadonna csattogó dalát.

 

És minden hallgat, és minden figyel,

És minden a legforróbb érzelem...

A kősziklák, e vén kritikusok,

Maradnak csak kopáran, hidegen.

 

Eperjes, 1845. április




Ingyenes szabadtéri előadással ünnepli fennállása 150. évfordulóját a Bécsi Operaház

Az előadások mellett szintén premierekkel és kiállításokkal várja az intézmény az operabarátokat május 25-én és 26-án.
 

"Nincs még egy olyan város, amelynek ennyire fontos lenne az opera, mint Bécsnek"

- mondta Dominique Meyer igazgató. Szombat délelőtt az "ilyenkor szokásos ünnepség" helyett egy matinét rendeznek, amelyen színpadra lép "mindenki, aki élettel tölti meg a házat": a társulat, a kórus, a zenekar, de még a háttérben dolgozók is - fogalmazott Meyer.

A bécsi Staatsoper 1869 május 25-én Mozart Don Juan-jával nyitotta meg a kapuit. Az eseményt nemcsak a bécsi közönség, hanem az egész Habsburg Birodalom figyelemmel kísérte. Mivel az opera története nem köthető egyetlen naphoz, az ünnepségeknek is egész szövetét készítették elő a szervezők. A bécsi Opera több eszközt is bevet, hogy elmesélje saját történetét: egy szimpózium keretében a téma szakértői a barokktól napjainkig áttekintik a műfajt, illetve számos, az opera történetével, illetve jelenlegi alkotásaival foglalkozó cikket publikálnak. 

Az Operaház és a Theatermuseum épületében a ház történetét bemutató kiállítás látható, amely visszatekint a Bécsi Operaház elmúlt 150 évére.

 

Szombat este lesz Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című művének premierje - éppen száz évvel azután, hogy az operát a zeneszerző intendánssága alatt bemutatták.

A főszerepeket Nina Stemme, Camilla Nylund és Evelyn Herlitzius énekli, Christian Thielemann pedig az eredeti partitúrából fog vezényelni. Vasárnap este az egész várost ingyenes, szabadtéri előadásra várják a Herbert von Karajan térre. A különleges estén olyan művészeket láthat és hallhat a közönség, mint Nina Stemme, Camilla Nylund, Jonas Kaufmann, Szonja Joncseva, Tomasz Konieczny, Erwin Schrott és Roberto Alagna.

Az Oper Live am Platz sorozat keretében az operaház korábbi előadásainak közvetítéseit már egész héten láthatta és láthatja a közönség az operaház előtti téren. Négy ilyen nyilvános előadást tartanak az ünnepi héten Moszkvában is, valamint más országok nagyvárosaiban is.

Emellett az egész évad központjában az opera műfajának vizsgálata áll. Több premierrel is készülnek: itt mutatják be a világon először Johannes Maria Staud osztrák zeneszerző Die Weiden című művét, Manfred Trojahn Oresztésze is itt mutatkozik be, ahogy a már említett Strauss-mű is. Rajtuk kívül azonban az évad többi darabját az operairodalom mérföldkövei közül választották.

Az évfordulóra ünnepi kiadású CD-válogatással, iskolai és online projektekkel, illetve a többi tartomány streaminggel történő bekapcsolásával az operaház a modern kor felé is tágítja határait.




A 107 év lappangás után előkerült kubista remekmű, Dénes Valéria Bruges-t, a belga kisvárost ábrázoló monumentális festménye nemcsak a tavaszi aukciós szezon szenzációja, hanem a magyar művészet nemzetközi presztízse szempontjából is óriási jelentőségű. A mű kezdő ára 36 millió forint, a becsértéket 60 és 100 millió forint között pozicionálják.


Kevesen ismerik azt a tényt, hogy Dénes Valéria a 38 évesen elhunyt zseni - akinek az életművéből alig több, mint egy tucat festményt ismerünk - a 20. század első felének legdrágább magyar festőnője.

Ha nagy ritkán felbukkannak művei a műkereskedelemben, azok 30-50 millió forint közötti összegért találnak gazdára.


A 107 év lappangás után előkerült, Bruges-t, a belga kisvárost ábrázoló monumentális festmény minden kétséget kizáróan az életmű legkiemelkedőbb darabja.

A szakértők véleménye szerint az ismeretlenségből talán évtizedenként egyszer bukkanhat elő a magyar festészetet gazdagító, hasonló kaliberű remekmű.


A csúcsdarab, amely felvillantja a torzóban maradt életmű elementáris erejét a fauvizmus és a kubizmus szintéziseként jött létre. A felülnézetből megfestett mű, amely egyúttal a legnagyobb magyar kubista képnek tekinthető, átírja az eddigi ismereteinket a magyar kubizmusról. 1914-ben a Nemzeti Szalonban Dénes Valéria 77 képet állított ki.

Az első világháború kitörése után a házaspár - férje Galimberti Sándor szintén kiemelkedő festő - menekülni kényszerült Franciaországból, párizsi műtermükben maradt képeiket a francia rendőrség lefoglalta. Az 1915-ben tragikus körülmények között elhunyt házaspár életművének megmaradt darabjai unokanővéréhez, a MA és a Nyugat holdudvarához tartozó Dénes Zsófiához kerültek, közülük 1944-ben 28 mű bombázások áldozatául esett. Ma Dénes Valériától nem egészen húsz alkotás ismert. A most felbukkant remekmű fájdalmasan rávilágít arra, hogy a javarészben megsemmisült életmű a magyar festészet egyik legsúlyosabb vesztessége.

Dénes Valéria a századforduló emancipált nőtípusához tartozott, aki 1907-tól 1913-ig nyaranta szinte minden évben Nagybányán festett. Már első erdélyi útja során a "neósok" mozgalmához csatlakozott, ekkor ismerkedett meg későbbi férjével a kaposvári származású Galimberti Sándorral. Barátságukból szerelem lett, és Párizsban telepedtek le, ahol Dénes Henri Matisse tanítványa volt. A festőpár párizsi életét a közös szellemiségű munka jellemezte, a hasonló motívumok és művészi felfogás olyan erős alkotói közösséggé kovácsolódott, hogy festészetüket a magyar szakirodalom legtöbbször különálló, sajátos fejezetként tárgyalta.

Egy zseniális főmű kerül kalapács alá


A magyar festészet kiemelkedő alkotóival, Csontváryval, Vaszaryval, vagy éppen Munkácsyval kapcsolatban ma már elképzelhetetlen, hogy egész munkásságuk átértelmezése szempontjából is releváns főmű bukkanjon fel az ismeretlenségből. Dénes Valériával, illetve rajta keresztül a magyar kubizmussal most ez történt. A Bruges egy olyan puzzle legfontosabb darabja, amely új megvilágításba helyezi a Galimberti házaspár teljes életútját, művészi fejlődését, valamint - a korszak történéseiben betöltött szerepük által - a francia izmusoknak a magyar piktúrára gyakorolt hatását. A Bruges egy zseniális főmű, mellyel nemcsak a magyar művészettörténet írás gazdagodott: felbukkanása a magyar képzőművészet nemzetközi rangja szempontjából is óriási horderejű.

A házaspár életműve, mely az 1910-es évek magyar progresszív művészetének legeredetibb, nemzetközi mércével mérve is egyedülálló teljesítménye tragikusan szakadt félbe. Galimbertiék 1915-ben érkeztek haza Hollandiából. A férfi katonai szolgálatra jelentkezett és kiképzésre Pécsre került. Dénes Valéria Budapestről betegen utazott férje után, majd a baranyai városban tüdő- és mellhártyagyulladás következtében július 18-án meghalt. A férj nem bírta a megrázkódtatást és három nappal később a Városligetben, a Műcsarnok mögött szíven lőtte magát. Halálukról így emlékezett meg a festőnő unokatestvére a Nyugat hasábjain:

Haláluk túlnő két ember magányos tragikumán. Félelmetes és kétségbeejtő szimbólum arról, hogy nem lehet csak a szépségnek élni. Csak menni... Kéz a kézben, egy emberré forrottan, fanatizált homlokkal, ígéretet látó szemmel. Nem lehet.




Zemplényi Ferenc: Lovagi kultúra

 

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett.

A 11-13. század sajátos udvari kultúrája a lovagi kultúra lett. Udvari kultúra mindenhol létezett, ahol fejedelmi udvarok voltak, ám az udvar ebben az időben nem kizárólag a fejedelmi udvart jelentette. A kultúra igen fontos centruma lehetett bármelyik úr kastélya is. Az udvari kultúra szoros összefonódása a lovagság ideológiájával a reneszánsz folyamán megbomlik. Az udvar kultúraképző szerepe még sokáig megmarad, lovagság és udvariság azonban elválik.

A lovagság intézmény és ideál egyszerre, bár a kettő nem feltétlenül fedi egymást. A valóság vad és kegyetlen volt. A ráépülő ideológia ezt eltakarta, ugyanakkor hosszú civilizációs folyamattal meg is nemesítette. A lovagi tornák szabályozott és ünnepélyes rendjéről is azt állapította meg Georges Duby, hogy a tornák legalább annyira a pénzszerzés, a közönséges meggazdagodás eszközei, mint ideálok szolgálatában álló sportesemények: egy-egy ilyen alkalommal egész vagyonok cseréltek gazdát. A lovagi világképnek ugyanakkor fontos eleme volt a nagylelkűség, és a pénzt, az anyagi javakat illett megvetni.

A nehéz fegyverzettel jól felszerelt lovaskatona, a miles, nem ismeretlen az ezredforduló előtt sem. Hogy a nomádokkal miként tudták felvenni a küzdelmet, azt a magyarság lech-mezei tapasztalatai is mutatták. A lovas harcosok nem szükségszerűen tartoztak a nemességhez. A vad, fegyelmezetlen és veszélyes tömeg akkor vált lovagsággá, amikor renddé konstituálódott, a jogok és kötelességek bonyolult vonzáskörébe került s egyre jobban, végül szinte teljesen azonosult a nemességgel (és az ővele). Kialakuló éthosza a kereszténységen és hűbériségen alapult. Ez a civilizációs folyamat nagyjából a 10-12. században játszódott le.

A lovag első nagy irodalmi mítosza a 11. század közepe felé jelenik meg. Ez a Nagy Károly és közvetlen utódainak történeteit megformáló chanson de geste, a krónikás ének vagy geszta-ének. Legnagyobb teljesítménye - valószínűleg időben is a legelső - a Roland-ének. Itt már teljes egységben van a keresztény harcos gondolata a hűbéri elvvel, a becsület arisztokratikus eszméje a szolgálattal. Roland Isten felé nyújtja kesztyűjét halálakor, visszaadva neki hűbérét, a lelkét, amit - mint a magyar barokk eposzban hatszáz évvel később Zrínyiét - Gábor arkangyal visz a menynyekbe. Roland és csapata helytállását a költő víziója a kereszténység és pogányság világméretű összecsapásává kerekíti ki.

A Roland-ének a miles christianus eszméjének első nagy irodalmi megfogalmazása. Az egyház azonban a maga részéről szintén igyekezett a barbár harci kedvet megfékezni, és nagymértékben hozzájárult a lovagság renddé formálódásához. Eszmevilágában nagy súlyt helyez a harcosok, dolgozók, imádkozók hármasságára, később pedig (és nemcsak egyházi körökben) megjelenik a lovag-pap (klerikus) kettősség és párhuzamosság gondolata: mindkettő feladata, hogy a rendet fenntartsa a világban. A klerikus szeretetével teszi ezt, a lovag pedig az általa keltett félelemmel. Valóban, az érett középkor kultúrájának alapja a lovagi-udvari, illetőleg egyházi, klerikus kettősség. Jelen van az egyház a lovagi ideológia kiformálásában is: egyrészt a szegények, az elesettek védelme, másrészt harc a pogányok ellen és a Szentföld visszafoglalásáért. Így formálódnak a nagy papi lovagrendek is.

A folyamat végén megint a lovagi ideál spiritualizálódása áll majd. Az Artúr király körüli történetek legnagyobb irodalmi megformálásában, a 13. század eleji Lancelot-Grál ciklusban a "földi lovagság" - megannyi ragyogó kalandja után - nem képes megállni a "mennyei lovagság" nagy próbáját, amelyet a Szent Grál keresése nyújt számukra (csak egy kiválasztott, bűntelen és főleg szűz lovag és két hasonló erényekkel ékes társa képes erre). Ezért jelenti a Grál-kaland az artúri lovagi birodalom hanyatlásának kezdetét.

A chanson de geste azonban még nem udvari irodalom. Olyan hősköltészet, amely mindenki, az egész társadalom előtt nyitva áll. A lovagi-udvari kultúra viszont arisztokratikus, csak a művelt kiválasztottaknak szól. Kialakulásához még hiányzik két fontos mozzanat. Az első szociológiai: az új rend találkozik a hatalom újfajta központjaival, a civilizálódó főnemesi udvarokkal, s ebben a találkozásban artikulálja magát és ezeket az udvarokat is. A másik ideológiai: a hűbérúr és Isten szolgálata mellé a kiválasztott nőnek való szolgálat. Ez először Dél-Franciaországban történt meg a 11. század végén. A találkozás eredménye a fin' amors, a nemes, udvari szerelem eszméje. Hordozója legelőször a trubadúrok költészete.

A kor dél-franciaországi kultúrája gazdag, mondén és minden szempontból toleráns. Nem véletlen, hogy itt virágzott a kathar eretnekség vagy inkább a kereszténységgel rivális dualista vallás is, amit annyian akartak - minden alap nélkül - kapcsolatba hozni a trubadúrokkal és eszményeikkel. Az itteni udvari társadalom nyitottságára jellemző, hogy az ideáljaikat kifejező költők - akik a társadalom minden rétegéből származtak - mind megkapják a kvázi nemesi "en" (mint az angol sir vagy a spanyol don) előnevet életrajzíróiktól. A trubadúrok költészete kezdettől fogva teljes fegyverzetben jelenik meg mint retorikailag tudatos, mesterségükre büszke költők alkotása, magas fokú formaművészettel, bonyolult strófaszerkezetekkel és rímeléssel, s ami nagyon ritka a középkor irodalmában: dialektusok felett álló irodalmi köznyelven. Költészetük nagymértékben elméleti, fő témája az "udvari szerelem".

A fin'amors a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapult. A férfi-nő viszonyt a feudális függés és hűség formuláiban képzelte el. Neoplatonikus gondolati rendszerben valósul meg: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet. "Nemes szívben lakozik mindig a szerelem" - ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja kezdődik.

Igen sokat beszéltek arról, hogy a trubadúrszerelem menynyire érzéki és mennyire szublimált. Anélkül, hogy a kor szerelmi traktátusainak és a költők alkotásainak részletes elemzésébe belefognánk, megállapíthatjuk: a kérdés voltaképpen nem az, hogy tették-e a trubadúrok vagy nem (valószínűleg hol igen, hol nem, ahogy ez már az életben lenni szokott), hanem hogy a szublimálás lehetősége, sőt erkölcsi méltósága adva volt a rendszerben, az az érzés, hogy a pusztán testi szerelem mégsem az igazi. Ahogy Dante Isteni színjátékában Paolo és Francesca lovagi, de érzéki, emberi (sőt, házasságtörő) szerelmének mintegy kritikája az igazi szerelem, amit Beatrice alakja képvisel, a teljesen testetlen, a világmagyarázó elvvé váló, az Istenség közvetlen közelében helyét megtaláló szerelem. Az "udvari szerelem" valóban a trubadúrok találmánya, sőt radikális újítása, melynek roppant hatása volt egész kultúránkra.

Az erények és viselkedés ama rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs jelen. Egy arisztokratikus társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó - eredetileg is mint ideálkép és éthosz, nem pedig mint tükörkép.

A trubadúrok költészetén kívül a fin'amors eszméjének hordozói és egyben az ideális lovag képzetének megalkotói azok a (verses) regények, amelyek a 12. század második felétől keletkeztek Franciaországban (első nagy költőjük Chrétien de Troyes). Ezek nem a Karolingok hőseiről szólnak, hanem a legendás brit királyról, Artúrról és a lovagjainak helyet adó kerekasztalról. Csodálatos kalandok és mesés fegyvertények népesítik be ezeket a  regényeket, melyeknek vége mindig a hős apoteózisa a végrehajtott nagy feladat, a beteljesedett lovagi út után. A kaland, a feltett cél megkeresése, a qu?te minden pillanatban a teljes személyiség készenlétét igényli, morális és fizikai értelemben egyaránt. Végül is ez a lovagi életpálya metafizikai tartalma.

Hangsúlyoznunk kell e kultúra és ideáljainak fikciós és irodalmi jellegét. A lovagi kultúra eszményei (mint az eszmények általában) magasan gondolkodó értelmiségiek és költők alkotásai. És mégis: ezek az eszmények lassan valahogy szinte uralmuk alá hajtották a valóságot.

Huizinga szépen mutatta ki, hogy a lovagi éthosz milyen mértékben van jelen a kor számos alakjának gondolkodásában, és civilizáló, mérséklő, magas erkölcsiségű felfogása mennyire pozitívan hat. Jó János francia király például, amikor túszul adott fiai megszöknek az angol fogságból, minden politikai ésszerűség ellenére maga tér oda vissza. Végül is a nemzetközi jog, hadijog stb. nem elhanyagolható forrása épp a lovagi erénykódex.

Örököltük a kor ideáljait - az elesettek és gyengék védelme éppúgy lovagi találmány, mint a nők tisztelete. Ne felejtsük, ha egy nőt előre engedünk az ajtóban vagy felsegítjük a kabátját, ma is mindannyian a trubadúrok kései tanítványai vagyunk.

 




Liszt Ferenc és Camille Saint-Saëns barátsága

 

„A fiatal Liszt a francia zenei élet egyik főszereplője volt, ünnepelték mint zongoravirtuózt. Ám kevésbé volt egyértelmű zeneszerzői elfogadása, főként a francia operák motívumaira írt fantáziáit ismerték. 1866-ban bemutatták Párizsban az Esztergomi misét, ami hatalmas és sértő bukással járt. Liszt egyházi zenéje eltért attól, amit Párizsban akkoriban megszólaltattak, még olyan hívei sem értették, mint például Berlioz” Eckhardt Mária.

A fiatalok között azonban voltak néhányan, akik felfedezték a maguk számára Lisztet. Szívós munkával alapozta meg például Saint-Saëns, hogy húsz évvel később újra bemutassák Párizsban az Esztergomi misét, ezúttal óriási ünneplésben részesült a mű, akárcsak a Szent Erzsébet-legenda. Liszt viszonozta a francia komponista elismerését: kora legnagyobb orgonistájának tartotta Saint-Saëns-t, és előmozdította, hogy a francia fővárosban fanyalogva fogadott Sámson és Delilát Weimarban sikerrel mutassák be.

Camille Saint-Saëns (1835-1921) életében fontos szerepet tölt be Liszt.

(Nyomatékos ajánlásának köszönhette a Sámson és Delila c. operája weimari ősbemutatóját. Liszt Saint-Saënsnak dedikálta a 2. Mefisztó-keringőjét).

A két zeneszerző levelezése és egyéb források alapján tudjuk, hogy kibontakozott a kapcsolat kölcsönössége: a fiatal Saint-Saëns már akkor lelkesedett Liszt szimfonikus programzenéjéért és az Esztergomi miséért, Saint-Saëns-nak jelentős szerepe volt lassú az Esztergomi mise (1866-os csúfos párizsi bukás után) húsz esztendővel újra bemutatásra került Párizsban, most azonban kirobbanó sikert aratott. Saint-Saëns alig több mint egy évtizeddel Liszt halála után megírta elemző visszaemlékezését Liszt Ferencről.

 

Saint-Saëns „Franz Liszt" című írása 1899-ben jelent meg először a szerző „Arcképek és emlékek" című kötetében.

 

Részletek az írásból:

 

Fordította: Eckhardt Mária

„Hihetetlen, milyen ragyogása, milyen mágikus varázsereje volt a császárkorszak első időszakában a fiatal muzsikusok számára a Liszt névnek, amely nekünk, franciáknak idegen, éles és sziszegő, mint egy kard éle, ami a levegőt vagdalja, áthatolva rajta szláv z-jével mint a villám cikázása. A művész és az ember mintha a legenda világába tartozott volna. Miután megtestesítette a zongorán a romantika pompáját, s egy meteor csillogó csóváját hagyta maga után, Liszt eltűnt a Németországot rejtő felhők függönye mögött; ez az ország akkoriban kicsiny önálló királyságok és hercegségek agglomerátuma volt, csipkés oromzatú kastélyokkal megtűzdelve, és még gótikus írásában is megőrizte a középkor látványát, ami nálunk a költők restaurálási erőfeszítései ellenére mindörökre eltűnt. Kiadott darabjainak legtöbbje mindenki más számára előadhatatlannak látszott, és valóban azok is voltak, ha a régi módszert alkalmazták, amely mozdulatlanságot írt elő, a könyöknek a testhez szorítását, az ujjak és az alsókar tevékenységének korlátozását. Tudvalévő volt, hogy a weimari udvarban egykori sikereit megvetve, komoly művek komponálásával foglalkozott, a művészet megújításáról álmodott, amiről a legnyugtalanítóbb hírek terjengtek, mint minden olyan szándékról, amely új világot akar felkutatni és szakítani akar a bevett hagyománnyal. Egyébként már csak azokban az emlékekben is, amelyeket Liszt maga után hagyott Párizsban, bőségesen találtak anyagot mindenféle vélekedésre. A valóság, ha őróla volt szó, nem volt többé valószínű. Mesélték, hogy egyszer a Conservatoire koncertjén a Pastorale-szimfónia előadása után merészelte újra eljátszani a darabot a híres zenekar után, ő maga, egyedül, a közönség megdöbbenésére, amelyet hamarosan óriási lelkesedés váltott fel.

 

(...)

Sok egyebet is meséltek, ami nem férne e tanulmány keretei közé. Túlságosan is sokat beszéltek Liszttel kapcsolatban sikereiről a nőknél, vonzódásáról a hercegnők iránt, minden olyasmiről, ami személyiségének valamiképpen a külsőséges oldalához tartozott; nagyon itt az ideje, hogy most elsősorban a komoly oldalával foglalkozzunk, és azzal a jelentős szereppel, amelyet Liszt a kortárs művészetben játszott.

 

(...)

Liszt hatása a zongora sorsára óriási volt; csak azzal a forradalommal tudom összehasonlítani, amelyet Victor Hugo munkássága jelentett a francia nyelv használatában. Ez a befolyás hatalmasabb, mint Paganinié a hegedű világában, mert az utóbbi a megközelíthetetlenség birodalmában maradt, amelyben egyedül ő tudott élni, míg Liszt, ugyanazon pontról kiindulva, hajlandó volt leszállni a járható utakra, amelyeken bárki követheti őt, ha veszi a fáradságot, hogy komolyan dolgozzék. Zongorajátékát reprodukálni lehetetlen volna; amint a megdöbbentő Olga Janina mondja különös könyvében, Liszt ujjai nem voltak emberi ujjak; de mi sem könnyebb, mint azon az úton járni, amelyet ő tört, és valójában mindenki azon jár, akár tudja magáról, akár nem. A hangzás nagy fejlődése és azok az eszközök, amelyeket ő talált fel ennek elérésére, a modern előadás elengedhetetlen feltételévé, sőt alapjává váltak. Kétfélék ezek az eszközök: egy részük az előadó materiális eljáráshoz tartozik, egy sajátos gimnasztikához; más részük a zongorára való írás módjához, amelyet Liszt tökéletesen átalakított. Beethovennel ellentétben, aki megvetette a fiziológia meghatározottságát és zsarnoki akaratát rákényszerítette az ellenkező és túltertelt ujjakra, Liszt elfogadja és oly módon használja ezeket, hogy erőszak nélkül kihozza belőlük a lehető legnagyobb hatást, amelyet csak produkálni képesek; ezért zenéje, amely első látásra oly rémítő a félénkeknek, valójában kevésbé nehéz, mint amilyennek látszik, a munka által a szervezet valódi megedzéséhez és a tehetség gyors fejlődéséhez vezet. Neki köszönhető még a festői zenei írásmód feltalálása, melynek köszönhetően a szerző leleményes és végtelenül változatos eszközökkel meg tudja adni egy-egy passzázs jellegét, sőt azt a módot is, ahogyan azt meg kell valósítani az előadásban; ezek az elegáns eljárások ma már általánosan használatosak.

Különösképpen neki köszönhetjük a zongora területén a zenekari hangzások és kombinációk lehető legteljesebb bevezetését.

(...)

 

Liszt felbecsülhetetlen előnye, hogy egy nép jellemét fejezi ki. Schumann a német lélek; Chopin a lengyel lélek; Liszt a magyar lélek, amely ízes elegye a büszkeségnek, a született eleganciának és a vad energiának. E tulajdonságok csodálatosan megtestesülnek Liszt természetfölötti játékában, amelyben a legkülönfélébb képességek találkoznak, még olyanok is, amelyek látszólag kizárják egymást, mint például a tökéletes szabatosság és a legfékevesztettebb fantázia; nemes büszkeségében sohasem volt olyan, mint egy úr, aki zongorázik. Apostolnak látszott, amikor a Paolai Szent Ferenc a hullámokon járt játszotta, és azt hittük, látjuk, sőt valóban láttuk is a dühöngő hullámok tajtékját érzéketlen, sápadt, sas tekintetű, metsző profilú arca körül. Szilaj, rézfúvós színezetű hangzások után álomszerű törékenységeket hallhattunk; egész passzázsokat mintha csak zárójelben mondott volna el. Az emlék, hogy hallhattam, vigasztalást nyújt azért, hogy már nem vagyok fiatal. Bár nem mondjuk Lenz úrral együtt: „akinek annyi technikája lenne, mint neki, az volna éppen ezáltal a legtávolabb tőle", annyi azonban bizonyos, hogy pazar technikája tehetségének csak egyik tényezője volt. Nem csupán ujjai tették zseniális előadóvá, hanem a benne élő muzsikus és költő, nagy szíve és szép lelke; ez főként fajának lelke volt.

Nagy szíve teljességgel megjelenik Chopinnek szentelt könyvében. Ahol mások vetélytársat láttak volna, Lisztnek csupán a barát jelent meg, és arra törekedett, hogy megmutassa a teremtő művészt ott, ahol a közönség csupán elbűvölő virtuózt látott. Franciául írt, bizarr és kozmopolita stílusban, mindenütt olyan, olykor saját képzelete által alkotott szavakat használt, amilyenekre szüksége volt; modern szimbolistáinknál sok még olyanabbat is látunk!”

(...)

 

 

 




Hamvas Béla: Őskori és újkori kultúra

részlet

 

5. A SZAKRÁLIS ÉLETREND

A történeti emberiség bírálata ezúttal nem cél. A cél az, hogy az őskori és a történeti ember művelése között levő különbség kitűnjék, s ezt a célt Zarathusztra egyetlen mondatával, s annak magyarázatával el lehetett érni. Az őskor embere a természet apja; a természet apja azért, mert az életet az apai szeretet intenzív szellemében műveli. Mert: „mindaz, ami a világban él és van – mondja a Zohár –, egyedül és csakis az emberért él és van. Az ég minden lényt érte tart meg és tart fenn, és a lényeknek és a dolgoknak önmagukban sem értékük, sem jelentőségük nincs.”

A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.

A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója. Az anyagot megveti, de a megvetés csak utólagos igazolás: így ad magának elkésve felmentést azért, mert előzőleg eltaposta és kifosztotta. Az utóbbi évszázadok alatt elterjedt ellenséges magatartás az anyagi természet iránt elkésett és ügyetlen kifogás, hogy a figyelmet a lényegről elterelje. Az ember az anyagi természetet nem gyűlölheti, azt nem vetheti meg, annak nem lehet ellensége. Ez a haramia rossz lelkiismerete, aki képmutató moralitással kívánja magát önmaga előtt tisztázni. A tény az, hogy a történeti ember nem a természet apja, és a szeretet szellemét nem tudja realizálni. A földet nem is műveli többé, hanem módszeresen vagy módszertelenül, de fosztogatja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja; ezalatt egyre szegényebb lett, egyre vadabb, durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb, sekélyebb, ostobább, primitívebb és gonoszabb. Az őskor emberének életfeladata a szeretet szellemének realizálása, a szakrális életrend; ez a kultusz. A történeti ember életfeladatának az Én hatalmának megvalósítását érzi, ez az érzés alakította ki a vad, durva, zárt, önző, primitív életrendet, a profán életrendet. A magas szellemiség, amit idealitásban fenntart, realizálatlan marad; ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne. Az őskori és a történeti emberiség intenzív művelése között levő különbség ezzel világossá vált, s ezzel a modern korszak kérdését félre lehet tenni. A történeti emberiség alkalmas sötét alap volt arra, hogy azon az őskori művelés egész élességében megjelenhessen. Ha a történettel való összehasonlítás nélkül valaki az őskori művelést úgy határozta volna meg, hogy az minden ízében a pietással áthatott ember kultusza volt, más szóval a művelés az emberiség szakrális életrendje volt, azt a modern ember meg sem értette volna. A mai, úgynevezett kultúrával összehasonlítva azonban sikerült az őskori művelés természetét egész mélységében és igazságában felfedni.

 

…...

 

A világosság az őskor eltűnésével elveszett. Az aranykor letűnt. Az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, a föld rablójává lett, és a föld elsötétült. A természet esszenciái megromlottak, és a tevékenység nyomán nem virágzás, nem öröm, nem bőség, nem boldogság fakadt, hanem keserű és nehéz szükség, szenvedés, szegénység, éhség és nyomor. Az örömmel és hittel űzött kultuszból verejtékes munka lett. A szellem e munkáról levette kezét és visszavonult. Merő kultúra lett, üres, hiábavaló, terméketlen és fölösleges könyvtár-absztrak­ció, amely nem fakasztott egyetemes jólétet, nem teremtett egyetemes rendet, és nyomában nem nőtt egyetemes öröm. Az élet elszáradt, megkövesedett, durva lett, nehéz, felőrlő, kínos, sötét. Mert „vannak erők, amelyek szellemi valóságokat realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők”. „A szellemi valóságokat realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé állnak nyitva.” Abban a percben, amikor az őskor határán az ember az atyai szellemet nem realizálta többé, hanem a természet rablója lett, befelé és felfelé lezárult, kifelé és lefelé kellett hogy megnyíljon. Tevékenységében már nem látott többé értelmet és célt; nem tudta, hogy az ember egyetlen feladata a földből paradicsomot teremteni. Elvesztette szellemét, elvesztette eszméit, elvesztette isteneit, elvesztette örömét, boldogságát, és ő maga elveszett a munkában, a külső dolgokban, a földet kifosztó hatalmi ösztönben, a természet kizsákmányolásában. A művelés már nem kultusz volt, hanem csupán kultúra.

 

 




Jézus és a kereszt

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek
a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja
szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota ellőtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek:
Krisztus és kereszt, ketten.

Sík Sándor




A krisztogram

 

A jelkép története csaknem 1700 évvel ezelőtt kezdődött, mikor 312-ben, a (későbbi „Nagy”) Constantinus (306-337) és Maxentius (306-312) császárok közti, milvius hídi csata előestéjén Constantinus álmában megjelent a jelkép (vagy talán „csak” egy kereszt?) azzal a görög nyelvű szöveggel, hogy „E jelben győzz!”A csata napján aztán a császár parancsára a seregei ez alatt a jel alatt indultak a küzdelembe, és győztek.

A legenda szerint ez indította Constantinust arra, hogy 313-ban, a Licinius (308-324) társcsászárral közösen kiadott milánói edictumában engedélyezze a keresztény vallás szabad gyakorlását, amivel megkezdődhetett a kereszténység államvallássá válása. A folyamatot Nagy Theodosius (379-395) 391-es rendelete tetőzte be, amellyel a kereszténységen kívül minden egyéb vallás gyakorlását megtiltotta. Az ezt követő évtizedekben-évszázadokban lerombolták, illetve kereszténnyé alakították át az összes templomot – közismert példa a savariai (Szombathely) Iseum lerombolása vagy az athéni Parthenón átalakítása –, beszüntették többek között a (Zeusz isten tiszteletére rendezett) olympiai játékokat, bezárták Apollón delphoi jósdáját, a (Platón által alapított) athéni filozófiai akadémiát stb.

A Krisztust jelképező szimbólum a görög X (khi) és P (rho) betük ligatúrája, melyek Krisztus görög nevének, a ΧΡ(ιστος)-nak (KhRisztosz) az első két betűje; ezért nevezzük Krisztus monogramnak vagy krisztogramnak (még rövidebben kriszmonnak).

 

A krisztogram szimbolikájának jelentősége az, hogy a körbe rajzolt görög betűk mintegy sugárszerűen áradnak kifelé, és ezzel egy hagyományos, kereszténységet megelőző napszimbólumot (napkereket) formáznak. Krisztusnak a nappal, pontosabban a fénnyel, világossággal való azonosítása a kereszténység történetének már a kezdetén megjelenik. Az ezzel kapcsolatos bibliai helyek száma oly nagy (különösen Jánosnál), hogy hely hiányában lehetetlenség mind felsorolni őket, így csak egyet idézzünk János evangéliumából: Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” [Jn 8.12]

 

A Krisztus-monogram gyakran jelenik meg a templomok falára festve, templomi zászlókon, a keresztény liturgiában használt tárgyakon. Gyógyító és védő erőt is tulajdonítottak neki.

 

A késő középkor óta ezt a rövidítést gyakran alkalmazták mint Krisztus-szimbólumot, de utal Krisztus nevének különös tiszteletére is, amit a domonkosok és a ferencesek, pl. Sienai Szt. Bernardin (1380-1444) propagáltak. A hagyomány szerint Szt. Bernardin fölött prédikálás közben egyszer megjelent az IHS-jel sugárkoszorúban, ezért ez az egyik attribútuma. A jezsuita rend számára azért van nagy jelentősége ennek a jelnek, mert újabb értelmezést adtak neki: Jesum Habemus Socium (Jézus a mi társunk). Jezsuita szenteket, elsősorban a rendalapító Loyolai Szt. Ignácot ezért ábrázolják mellükön ezzel a jellel. Jézus nevének rövidítése szerepel feliratként Jézus szívén, az oltáriszentségen és Svédországi Szt. Brigitta szívén is.

 

Forrás:  Krisztus monogram Pécsről, az ókori Sopianaeból (részlet)




Chaplin az 1931-es Nagyvárosi fényektől kezdve minden filmjéhez saját maga írt zenéjét, sőt, idős korában visszatért régi alkotásaihoz, és azokhoz is komponált muzsikát. Ennek ellenére szinte soha nem emlegetik filmzeneszerzőként.

Zeneszeretete gyerekkorából ered, első élménye, amikor egy dél-londoni klubban harmónium és klarinét duót hallott. Így ír erről Életem c. könyvében. „Addig még sosem hallottam olyan pezsdítő dallamot: gyönyörű és lírai volt, pajzán és vidám, forró és megnyugtató. Megfeledkeztem kétségbeesésemről, és átmentem az utcán a muzsikusokhoz. A harmóniumon egy vak ember játszott, ijesztő üreg tátongott a szeme helyén; eltompult, keserű arc fújta a klarinétot” – emlékezett vissza. Ötéves korától már színpadon énekelt, tinédzserként hegedülni és csellózni kezdett. Stan Laurel, Stan & Pan párosának vékonydongájú tagja, aki 1910-ben ismerte meg pályatársát, így emlékezett vissza:

Mindenhová magával vitte a hegedűjét, ahová csak tudta. Fordítva volt felhúrozva a hangszere, hogy játszani tudjon rajta bal kézzel, és órákon át gyakorolt.

Akkor sem hagyott fel a zene iránti szenvedélyével, miután felfedezte Hollywood. Noha súlyos változásra és művészi megújulásra késztette a hangosfilm megjelenése, egyben lehetőséget is kapott rá, hogy saját zenét komponáljon a filmekhez. És ahogy forgatókönyvíróként és rendezőként is isteni érzéke volt a dramaturgiához, aláfestő zenéi mindig hozzátesznek a képsorokhoz. Filmkészítőként szerzett hírneve folytán pedig megtehette, hogy Debussyvel, Schönberggel, Rahmanyinovval barátkozzon, Sztravinszkijjal pedig majdnem írtak egy közös operát.

Horowitz röviddel a háború kitörése előtt vendégül látott a házában feleségével, Toscanini lányával. Rahmanyinov és Barbirolli jött még el. Rahmanyinov különös megjelenésű ember volt: aszkéta vagy szerzetes benyomását keltette. Magunk között voltunk, csak öten vacsoráztunk együtt.

Úgy látszik, valahányszor a művészetre fordul a szó, mindig másképpen magyarázom. De miért is ne? Ezen az estén azt fejtegettem, hogy a művészet a mesteri technikához járuló érzelmi többlet. Valaki a vallásra terelte a szót, és nem tagadtam, hogy nem vagyok hivő. Rachmaninov gyorsan közbeszólt:

– De hogyan képzelhető művész vallás nélkül? – Sarokba szorított.

– Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk – mondtam. – Szerintem a vallás dogmában való hit; a művészet inkább érzés, nem pedig hit dolga.

– A vallás is érzés – felelte Rahmanyinov. Erre már befogtam a számat.

Chaplin önéletrajzában elmeséli, hogy amikor megismerkedett Schönberggel, az osztrák zeneszerző elmondta neki, hogy tetszett neki a Modern idők, kivéve persze a zenét. „Amiben nagyjából egyet is értettem vele” – kommentálja Schönberg fanyalgását alázatosan a filmes. Pedig a Modern időkben szerepel a Smile című dal alapján képező zenei betét, amely Chaplin melodikus érzékét dicséri.

Forrás: Fidelio


2019. július 20. szombat
Kezdőlap


Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
László Gyula rajza
Tranzitus
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
107 év után került elő Dénes Valéria festőnő képe
III. Béla
Kálmán király (könyves)
Hova temetkeztek királyaink?
A szenzációs bugaci lelet
III. Richárd
Nagyböjt
Krisztogram
Szent István király I. törvénye
Arany János a zeneszező
Batthyány misekönyv
Chopin levél
Szeptember 30. - a népmese napja
Leopold Mozart
Salieri
Constanza
Mozart felesége
Mozart Magyarország
Mennyit keresett?
Mozart zenéje
Élet a középkorban
A lovagi kultúra
Szent Roland
Roland ének
Advent
Rorate
Kotyolás
Karácsony
Szállást keres a Szent család
Gárdonyi és a zene
Orgona
Az orgona és Magyarország
Bogányi-zongora
Rohonci kódex
Magyar Állami Operaház
Gyertyaszentelő Boldogasszony
Hét szabad művészet
Liszt Ferenc utazik
Palestrína stílus
A Vezúv kitörése
Orlando di Lasso - Psalmi
fortepiano-billentyűs hangszer
Görgei Artúr nevének írása
Görgei áruló!...Soha
Hermann Róbert történész Görgei Artúrról
Móricz Zsigmond - Görgei
Visegrád, az öregedő Görgei menedékhelye
Görgei Artúr temetése
Petőfi és a gasztronómia
Kossuth-kifli
Tapsolás a hangversenyen
Úrnapja
Szent István halála
Hova üljünk egy koncertteremben?
Milyen hangszerek ezek?
Negyven éve érkezett haza a Szent Korona
Hadik ház
Globális felmelegedés
Mednyánszky Berta
Márciusi ifjak - Vasvári Pál
Kossuth és Görgei megítélése - bűnbakkeresés
Az Isteni Irgalmasság Vasárnapja
Pünkösd
Miért 88 billentyű van a zongorán?
Miért f-alakú a hegedű hangrése
Szegények világnapja
I. Világháború vége - november 11.
Magyar nyelv napja
Szent család vasárnapja
150 éves a Bécsi Operaház
A zene ünnepe
Diákónus
Szent Balázs - február 3.
Boldog Özséb - január 20.
Don Bosco
Szent Bálint - február 14.
Szent Mátyás apostol - február 24.
Szent Kázmér - március 4.
Szent Patrik - március 17.
Szent József - március 19.
Szent Turibiusz - március 23.
Szent I. Márton pápa - április 13.
Szent Efrém - június 9.
Munkás Szent József
Boldog Scheffler János püspök és vértanú
Boldog Gizella - május 7.
Szent Rita - május 22.
Szent Romuáld apát - június 19.
Szent László - június 27.
Szent Piroska
Goretti Szent Mária szűz és vértanú
Szent Anna
Assisi Szent Klára - augusztus 11.
Szent István - augusztus 20.
Szent Lajos
Kalkuttai Szent Teréz
Szent Kozma és Damján - szeptember 26.
Szent Mihály - szeptember 29.
Avilai Nagy Szent Teréz
Szent Hedvig - október 16.
Szent Simon és Tádé - október 28.
Árpádházi Szent Erzsébet - november 17.
Szent Katalin - november 25.
Szent Miklós
Szent Viktória
Szent család
Oszlopos Szent Simeon
Árpádházi Szent Margit - január 18.
Szent Pál megtérése
Szalézi Szent Ferenc
Szent Cirill és Metód - február 14.
Damjáni Szent Péter
Szent Kunigunda - március 3.
Szent Perpetua és Szent Felicitas
Svéd Szent Katalin
Paolai Szent Ferenc - április 2.
Mór Szent Benedek - április 4.
Soubirous Szent Bernadett - április 16.
Szent Márk - április 25.
Nepomuki Szent János - május 16.
Boldog Apor Vilmos - május 23.
Árpádházi Boldog Jolán - június 15.
Keresztelő Szent János - június 24.
Szent X. Pius pápa - augusztus 21.
Szent Ágoston - augusztus 28.
Szent Máté evangélista - szeptember 21.
Szent Jeromos - szeptember 30.
Assisi Szent Ferenc - október 4.
Szent Imre - november 5.
Toursi Szent Márton - november 11.
Xavéri Szent Ferenc - december 3.
Szent István diákónus - december 26.
Nursiai Szent Benedek - július 11.
Virágének
Arany - A toronyban
Kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny
Mozart/Verdi - Requiem