Huszárok az első világháborúban: „Sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak”



Az Atya senkit sem zár ki a szeretetéből

„Ez a szegény az Úrhoz kiált és ő meghallgatja” – idézi a pápa üzenete kezdetén a 34. zsoltár sorát. A zsoltáros fölveszi a szegények fájdalmát, de átalakítja azt Istent dicsérő énekké és hálaadássá. A zsoltár révén mi is belemerülhetünk a szegénység megannyi formájába, hogy megértsük és meghalljuk a kiáltásukat. Az Urat követjük ebben, aki mindig meghallgatja a hozzá kiáltó szomorúság, magány, kirekesztettség és üldöztetés hangját. A zsoltár hangja mindenekelőtt bizalommal teli ráhagyatkozás az Atyára. Nekünk is az ő hullámhosszára kell ráállnunk – kéri a pápa az üzenetében –, hogy megértsük Jézus szavát a Hegyi beszédben: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Ennek a különleges tapasztalatnak a jegyében adjuk át mindenkinek, főként a rászoruló szegényeknek azt az örömhírt, hogy az Atya senkit sem zár ki a szeretetéből.

Hogy lehet az egekig hatoló kiáltást nem meghallani?

Ferenc pápa először a szegényeknek a zsoltár említette kiáltását elemezte. A szegénység állapota nem merül ki egyetlen szóban, hanem az egekig ható kiáltássá válik, mely eléri az Istent. Mi mást is fejezhetne ki a szegény kiáltása, ha nem szenvedést, magányt, csalódottságot, de azért reménységet is? - kérdezte a pápa. Ám mégis hogyan lehet, hogy miközben az az egekig hatoló kiáltás eljut magához az Istenhez, bennünket mégsem érint meg és nem halljuk meg? – kérdezett tovább az üzenetben a pápa. Ezen a világnapon arra vagyunk hívva, hogy tartsunk komoly lelkiismeretvizsgálatot arról, hogy valóban képesek vagyunk-e meghallgatni a szegények kiáltását.    

Szükség van a hallgatás csendjére, hogy abban felismerjük a szegények hangját

Ehhez szükségünk van a hallgatás csendjére, hogy abban felismerjük a szegények hangját. Ehhez akkor kevesebbet kell beszélnünk – ajánlja a pápa, majd személyesen megjegyzi: Gyakran az az érzésem támad, hogy sok, önmagában véve dicséretes és szükséges kezdeményezés inkább saját tetszésünket szolgálja, minthogy tényleg meghallgatnánk a szegények szavát. Ebben a mai kultúra egyáltalán nem segít, amennyiben tükröt tart elénk, hogy abban magunkat nézzük és módfelett saját magunkra figyeljünk.   

Isten válasza a szegénynek mindig egy üdvösséget hozó közbeavatkozás révén nyilvánul meg

Az Úr nemcsak meghallgatja a hozzá kiáltó szegényt, hanem válaszol is neki. Válasza, amit az üdvösségtörténet egésze igazol, valójában szeretetteljes részvétel a szegény életállapotában. Ez történt Ábrahámmal, aki az Istentől egy utódot kívánt magának, jóllehet feleségével, Sárával már idősek voltak. Ugyanez történt Mózessel, aki az égő csipkebokorban kinyilatkoztatást kapott Isten szent nevéről és a küldetéséről, hogy hozza ki népét Egyiptomból. Majd ez a válasz érkezett a pusztai vándorlás során is. Isten válasza a szegénynek mindig egy üdvösséget hozó közbeavatkozás révén nyilvánul meg, amikor bekötözi a sebeket, amikor helyreállítja az igazságosságot és amikor az életet méltósággal ruházza fel. A Szegények világnapja a világszerte élő egyház kicsi válasza akar lenni az egész föld minden szegényének, nehogy azt érezzék, hogy kiáltásuk pusztába kiáltott szó. Valószínűleg ez csepp a tengerben, mindazonáltal a megosztás jele azok felé, akik szükséget szenvednek, hogy érezzék a testvérek segítségét. A pápa az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításából idézett: „a hívek törődése nem korlátozódhat pusztán segélyezés formájára, hanem elsőként a szeretet figyelmességét igényli”.

A konkrét és érinthető közelségből születik meg a megszabadítás hiteles folyamata

A harmadik elemzett ige a megszabadítás. A Biblia szegénye abban a bizonyosságban él, hogy Isten közbeavatkozik a javára és helyreállítja a méltóságát. Az ember nem keresi a szegénységet, hanem azt az önzés, a gőg, az irigység és az igazságtalanság teremti meg. A cselekedet, mellyel az Úr megszabadít, az üdvösség tette mindazok felé, akik feltárták az Úrnak saját szomorúságukat és félelmüket. A szegénység börtönét széttöri az Úr közbelépésének a hatalma. Zsoltárok sora meséli el az Úr szabadító tetteit, mint például a 22. zsoltárban olvassuk: „Hiszen ő nem szégyellte, nem vetette meg a szegény nyomorát, nem rejtette el előle arcát, meghallgatta, amikor hozzá kiáltott”. Az Úr arcát szemlélve a közelségét, a barátságát és üdvösségét tapasztaljuk meg: „Ujjonghatok és örülhetek jóságodon, mert kegyesen tekintettél nyomorúságomra, és segítettél kínjaimban. Nem szolgáltattál ki ellenségem hatalmának, lábamat tágas helyre állítottad” (Zsolt 31,8-9). Isten üdvössége a szegények felé kinyújtott kezében jelenik meg, mely befogadást kínál, megvédelmez és a barátság érzetét kelti azok felé, akik arra rászorulnak. Ebből a konkrét és érinthető közelségből születik meg a megszabadítás hiteles folyamata. „Minden keresztény személy és közösség arra hivatott, hogy Isten eszköze legyen a szegények felszabadítására és támogatására, oly módon, hogy teljesen beépülhessenek a társadalomba; ez azt feltételezi, hogy tanulékonyak és figyelmesek legyünk a szegények kiáltásának meghallására és megsegítésükre. Elég átfutni a Szentírást, hogy felfedezzük, a jóságos Atya mennyire meg akarja hallani a szegények kiáltását” (Ev Gaud 187)          

A vak Bartimeus példája

Ferenc pápa a Szegények világnapjára írt üzenetében megindultsággal említi, hogy ők, a szegények a Márk evangéliumban szereplő vak Bartimeussal azonosíthatók. Ez a vak az útszélen üldögélt és koldulgatott. Amikor meghallatta, hogy Jézus arrafelé halad el, bátran kiáltozni kezdett: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Sokan azonban el akarták őt hallgattatni, de ő mind hangosabban kiáltott. Isten Fia pedig meghallotta a kiáltását és megkérdezte tőle: Mit akarsz, mit tegyek veled? Mire a vak azt válaszolta: Uram, hogy lássak! Ez az evangéliumi történet láthatóvá teszi azt, amit a zsoltár megígért – kapcsolta össze a két bibliai szakaszt a pápa. Bartimeus egy szegény, aki visszanyeri alapvető képességét, hogy lásson és dolgozzon. E példa kapcsán a pápa a mai munkahelyi bizonytalanságra, a megélhetés alapvető hiányaira utalt. Ma is, mint Bartiemus korában a szegények az árokparton ülnek és értelmet akarnak adni az életüknek. Mindannyian azt várják, hogy valaki eljöjjön hozzájuk ezzel az üzenettel: Bátorság, kelj föl, az Úr téged hív!  

A szegények felelőssége felismerni a testvért a segítőkben                        

A szegények elsőként tudják felismerni Isten jelenlétét és képesek a tanúságot tenni közelségéről az életükben. Mindazonáltal, ahhoz, hogy felülkerekedjenek nyomorúságos életállapotukon, arra is szükségük van, hogy észrevegyék azoknak a férfiaknak és nőknek a jelenlétét, akik törődnek velük, akik segítséget nyújtanak számukra. A Szegények világnapján adjunk testet a zsoltár szavának – kérte a pápa: „A szegények majd esznek és jóllaknak” (Zsolt 22,27). A konkrét karitatív segítség mellett azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy Isten őket is az életszentségre hívta meg. Mindehhez alázat és imádság kell.

A szegények evangelizálnak bennünket, hogy mind jobban felfedezzük az evangélium örömét

Üzenete befejező részében Ferenc arra kér mindenkit, hogy a Szegények világnapját az új evangelizáció lehetőségének tekintsék: a szegények evangelizálnak bennünket, segítsük őket, hogy napról napra mind jobban felfedezzük az evangélium örömét.  

 





A vallás, a zene és a spiritualitás szoros kapcsolata

 

A zene fontossága:

Az egyetemes egyház napjainkra hagyományozott zenéje felbecsülhetetlen értékű kincseket tartalmaz, s minden más művészi kifejezésmód között ez emelkedik ki mindenekelőtt azért, mert az igével összekötött istentiszteleti ének, az ünnepélyes liturgiának szükségszerű és a teljes egészéhez hozzátartozó alkotó része. A liturgikus cselekmény nemesebb kifejezést kap, amikor az istentisztelet ünnepélyes énekkel tartják meg.

Az egyházi zene az ünnepélyes istentisztelet lényeges kiegészítő része, általános célja Isten dicsősége és a hívek megszentelése és épülése. Az egyházi zene a szertartások szépségét és fényét emeli, fő feladata az, hogy megfelelő énekmóddal díszítse föl a liturgikus szöveget, mely a hívek értelméhez akar szólni, sajátos célja pedig ennek megfelelően az, hogy nagyobb erőt kölcsönözzön a szövegnek, ezáltal a hívek könnyebben ráhangolódjanak az áhítatra, és fogékonyabbak legyenek azokra a kegyelmekre, amelyek éppen a szent titok ünnepléséhez vannak kötve.

Az egyházi zenének mutatni kell azokat a tulajdonságokat, mely a liturgia sajátjai: a szentség, a valódiság és az egyetemesség. Az egyházi zenének ez alapkövetelménye.

Ezek a tulajdonságok legnagyobb mértékben a gregorián énekekben találhatók meg (a gregorián ének a római egyház sajátos éneke).

Ugyanakkor az egyházi zene nem zárja ki a többszólamú éneket az istentisztelet ünnepélyes végzéséből, de csak abban az esetben, ha megfelel a liturgia szellemének.

Vallásos zenének nevezzük az olyan műveket, melyekben a zeneszerző vallásos témákból meríti ihletét, s egyéni vallásos érzelmeiből, tapasztalataiból kiindulva alkot zenét.

Egyházi zenének nevezzük azokat a műveket, amelyek a vallásos témák kifejezésében a tiszta zeneművészetet jellemző jegyeit hordozzák, de amellett figyelemmel vannak az egyházias szellemre, s arra, hogy művük a templom sajátos légkörében is megfelelő benyomást keltsen a hallgatókban.



Liturgikus zene:
A liturgiához szorosan hozzátartozó szent zene. A kántornak, mint zeneértő egyénnek ismernie kell a technikai kérdéseket, s azt a közösséget, amellyel nap mint nap találkozik. Sokszor önállóan kell döntenie zenei kérdésekben, ezért szükséges a tudományos szintű megalapozottság.

Az egyház tanítása a szent zenéről is szól. A liturgiához kapcsolódó, attól elválaszthatatlan szent zene a történelem fejlődése során is változott. A szent zene fogalom értelmében nem a templomban megszólaló vagy a misék alatt játszott vagy énekelt zenéről van szó,hanem a liturgikus, tehát a kiemelt fontosságú szent zenéről. A szent zene szorosan kötődik a hagyományokhoz, s ez adódik abból, hogy a liturgiában közvetített misztériumokkal szoros, érzelmi a kapcsolata.


A kinyilatkoztatásokat hordozó szövegben szerepet tölt be, és biztonságot nyújt a kántornak, hogy bizonyos zenei kérdésekben hangjával és hangszerével segíti a liturgiát. A II. Vatikáni Zsinat vezérelvei alapján figyelembe kell venni a legújabb zenetörténeti és tudományos kutatások eredményeit, így tud a szent zene egyre gazdagabban kibontakozni a liturgikus gyakorlati életben.

A liturgia Krisztusközpontú, ezért a liturgiát segítő művészetnek is krisztocentrikusnak kell lenni.

A művésznek nem szabad csak személyes kifejezésre törekednie, hanem kötelessége figyelembe venni, hogy közösségnek alkot. Amint az emberiség történetében nem létezett nép vallás nélkül, ugyanúgy vallás sem létezett zene nélkül. Az ember egészét átfogó vallási élményben a zene mindig helyet kapott, akár énekelt akár hangszeres formában. Az ősi kultúrák primitív vallásainak zenéjéből a népzene őrzött meg sok értékes elemet. A történelem folyamán változtak a különböző vallások, ezzel együtt a zene is, azonban mindig kapcsolatban maradt a népzenével.


Az énekesek:
Egyházi énekkarokban csak olyanok szerepelhetnek, akiknek vallásos és erkölcsös életük kifogástalan, s akik a liturgikus ténykedések alatt szerény és áhítatos magatartásukkal méltókká válnak a szent hivatalra, amelyet gyakorolnak.
A templomi énekkar tagjai valódi liturgikus szolgálatot végeznek, feladatukat őszinte áhítattal és rendben töltik be, ők is segítenek a gyermekek liturgikus bevezetésében.
A templomi énekesek világiak is lehetnek.

A latin egyházban nagy tiszteletben áll a hagyományos orgona, mert ennek hangzása csodálatos módon fokozni tudja a liturgikus szertartás fényét. Szabad más zenei eszközöket is megengedni az istentisztelet végzésében, amelyek megfelelnek az Isten háza méltóságának, de vannak olyan hangszerek is, amelyek esetleg eleve alkalmatlanok a szent zene méltó megszólítására (pl.:citera, kasztanyetta, kolomp, tekerő).

 

Forrás: Gyarmati Ildikó

 




A Musica Divina Egyesület programja a Szent István templom ünnepélyes átadására.
A ünnepi program két eseményből áll.
Fővédnök: Bóna Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője

2018. dec. 7. péntek 19:00 óra
helyszín: Szent István templom, közösségi terem
ÖN-TÉR-KÉP c. dokumentum film
filmvetítés és beszélgetés
rendező: Jelenczki István
vendég: Dr. Zseni Annamária pszichológus

2018. dec. 7. 19:00 óra
A magyar lélek hangja
összművészeti koncert

közreműködik:
Véghelyi Balázs – költő
Lázár Csaba - színművész
Kály-Kullai Rita - orgona
Matuska Flóra – cselló
Matuska Zoltánné - zongora
Sipos Marianna – ének
Szent István Kórus női kara / Százhalombatta
karnagy: Strauszné Könözsi Vera
A koncerten Véghelyi Balázs kortárs költő versei, valamint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László hangszeres és énekes művei hangzanak fel fiatal művészek tolmácsolásában.

Az érdeklődők a két részből álló program keretén belül az ÖN-TÉR-KÉP c. dokumentum film megtekintése, a hozzá kapcsolódó beszélgetés, valamint az összművészeti koncert segítségével megismerhetik a sokakat foglalkoztató témát, a magyarok Kárpát-medencei szerepét, a magyar lélek gazdagságát, a magyarok 21. századi lelkiállapotát, küldetését. A résztvevők emellett segítséget kaphatnak a családállítás módszerébe, támogatási ötleteket kaphatnak a helyes ÖN-KÉP kialakításához és tapasztalhatják a művészetek lélekgyógyító, lélekformáló szerepét.




„Istennél a kegyelem” – félelem nélkül néztek szembe a halállal az aradi vértanúk

2018. október 6.

Az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.

A megtorlás halottai

A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így csökkentve egy újabb hasonló eseménysorozat potenciálját. Az összesen körülbelül 120 jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy kegyelmezésére. A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések zöméért a közvetlen felelősséget. Az udvar a „bresciai hiéna” szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.


A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenkettőt az „aradi Golgotán” végeztek ki, október 6-án. Mindjüket felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztés volt sorsuk. A temesvári Kiss Ernő volt huszárparancsnok eleve lőpor és golyó általi halálra ítéltetett. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos (az egyetlen nem tábornok, akit október 6-án Aradon kivégeztek) ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau „kegyelme” folytán részesülhetett golyó általi halálban.


Kötél általi halálra ítélte ugyanezen hadbíróság a pozsonyi német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén horvátországi Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poelt von Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért; és végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét.

Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében. Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon.

bővebben:

https://mult-kor.hu/istennel-a-kegyelem-felelem-nelkul-neztek-szembe-a-halallal-az-aradi-vertanuk-20181005?pIdx=2

 




Szent Ferenc prédikál a madaraknak

(Jókai-kódex, 1430)

Eltére fráter Masseus Szent Ferenchez. Kit Szent Ferenc karitászságban* vevén, lábait megmosván, és eledelt csinálván. Étek vévén, fráter Masseust hívá erdőbe, és mezejtelen fővel s kolcsolott kezeivel térdre hajolván kér őtet, mondván: Mit akar mi Istenünk, Úr Jézus Krisztus, hogy tegyek? Felele fráter Masseus, hogy: fráter Sylvesternek és Szent Klárának és társának egy volt áldott Krisztusnak felelet, tudnimelt* hogy akarja, hogy elmennie prédikálnod, mert nem hívott tenmagadot teérted, de egyebeknek is idvességéért. És tehát vagyon Szent Ferencen Úrnak hatalma, és léleknek buzgóságában felkele, mindenestűl fogván felséges Istennek jószágával tüzesült. Mondá: Menjünk el Úristennek nevébe.
És fogadá magának társsá Angelust és Masseust, ez szent jámborokat. És hogy menne léleknek hamarságában, miképpen villamat, nem igyekezvén az útra avagy ösvényre, juta az várashoz, ki mondatik Kameriumnak*, és prédikála ottan ezenne buzgóságban, hogy mend az kameriumbeljek, férfiak, asszonyemberek is, elhagyván az várast, akarnak vala mend utána menni. De Bódog Ferenc mondá azoknak: Ne siessetek, és én megszerzem, mit kelljen nektek ti idvösségtekért tennetek. És tehát gondola tennie harmad szerzetet, hogy mendennek idvességet közönségest szerzene. És elhagyván őket igen vigan* és penetencére szerzetteket*, elmene onnatlan, és jöve Kameria és Beuania* közibe.

És a tartományon általmenvén az mondott buzgóságban eleve mondott társival, tekénte az út mellett való némi fákra, kiken áll vala különb-különb madaraknak ezenne soksága, hogy sonha azfélékben nem volt láttatott olyan sokaság. Még annak felette ez fölül mondott fáknak

mellette való mezőben lakozik vala különb-különb madaraknak nagy soksága, mely sokaságot nézvén Szent Ferenc, és csudálkodván Istennek ihlésével rajta löttet, mondá társinak: Várjatok meg engemet ez úton, elmegyek, és prédikálok én húgimnak, madaracskáknak. És mene az mezőbe. Ki madarak lakoznak vala az földön, legottan, hogy prédikálni kezde, mend az fán lakozó madarak leszállának őhozzá, és egyetlenbe velek az mezőn megmaradának. De mikoron menne Szent Ferenc őköztük, sokat ő szoknyájával illet vala; sem egyik mindenestűl fogván indokoltatik vala*. Miképpen mondá Massai fráter Jakab, az szent ember, ki mind az felül mondottakat vallotta vala fráter Masseusnak szájából, ki az csudában volt Szent Ferencnek társa, az szent atyának.

Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron űtet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentűl timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot*, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.




Kozma Lajos (1884-1948) magyar építész (Kossuth-díjas), iparművész, bútortervező, grafikus, műegyetemi tanár

Életpályája:
1902 és 1906 között Budapesten a József Nádor Műegyetem építészmérnöki szakán tanult. Mestere Jánszky Béla volt. 1909 és 1910 között ösztöníjasként Párizsban Tanult.Ezen idő alatt Henri Matisse mellett festeni is tanult. 1910 és 1913 között Lajta Béla tervezőirodájában dolgozott. Tervezőirodai munkája mellet, ebben az időben lett az Iparrajziskola Berendezés- és fémmunka-tervezési tanszékének tanára is. 1911-ben grafikai munkáival és bútorterveivel szerepelt az 1911-es KÉVE kiállításon. Tagja volt a Kós Károly törekvései nyomán alakult, népies szecessziós irányvonalat követő Fiatalok Társaságának. Fő célkitűzésük korszerű, egyben nemzeti jellegű építőművészetet letrehozása volt. 1913-ban az megalapította a Budapesti Műhelyt, amely a lakásművészet megreformálása volt a célja. Ebben az időben készített bútorai, bútortervei gyakran még eklektikus jellegűek voltak, jellemző volt alkotásaira az erősen díszített neobarokk stílus is, de alkotásaiban egyre inkább megjelennek az art deco-, később a modern stílus- és a funkcionalizmus elemei. Az első világháború alatt és az azt követő néhány évben leginkább grafikai munkákat készített. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Művészeti Direktórium tagja volt. 1919-ben a Műegyetemen induló Lakásművészeti Tanszék tanárává nevezték ki. Ezt a posztját azonban rövid idő múlva elvesztette, és csak 1947-ben kapta vissza. A 30-as évektől munkáiban egyre nagyobb szerepet kap a funkcionalizmus, és egyre inkább az építészi és belsőépítészeti feladatok felé fordul. 1944 után a Művészeti Tanács és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja. 1946-tól az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt. 1947-ben visszakapta katedráját a Műegyetemen.

 

 

 

Építész, iparművész, grafikus; a magyarországi szecesszió egyik legkiválóbb, külföldön is elismert művésze; rendkívül sokrétű életművet hagyott hátra. 1906-ban szerzett építészoklevelet a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd több helyen járt külfödi tanulmányúton.
Néhány évig Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakította a Budapesti Műhely néven ismert, belsőépítészettel foglalkozó művészcsoportot. A két világháború között baloldalisága miatt nem jutott állami megbízatáshoz. 1920-as években szorosan együttműködött Kner Imre gyomai nyomdásszal és kiadóval. A közösen tervezett, Kozma fametszeteivel és könyvdíszeivel megjelent kötetek a magyar könyvművészet példamutató alkotásai.
Az 1930-as évektől építészeti terveit főként a funkcionalizmus jellemezte. Számos modern lakóházat tervezett Budapesten. Belsőépítészeti tervei alapján alakították ki a fővárosban a Rózsavölgyi könyv- és zenemű-kereskedés berendezését, valamint építették át a volt Magyar Divatcsarnokot.
A 30-as évek nagy feladata volt az Átrium-ház és mozi építése 1935-ben. Kozma a feladatát úgy oldotta meg, hogy a hétemeletes ház építészeti megoldásán túl gondosan ügyelt még a lakásajtókon lévő számtábla és névtábla kiképzésére is.
Színpadi díszleteket és bútorokat is tervezett. A barokk stílus hagyományait újjáélesztő, magyaros bútorai Németországban is népszerűvé váltak.

 

 

Életművéből szinte legismertebb a Lupa-szigeti nyaraló, melynek vasbeton erkélye és tetője a Duna beton partfaláról a víz fölé nyúlik. A vasbeton szerkezet kezelésében Kozma csakúgy járatos, mint a bútorok és a belsőépítészeti kialakítások tervezésében vagy az asztalosmunkában.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: "... Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak - mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. ... Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. ..."

 

 

Munkásságáról bővebben:

http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/kozmalajos/iparmuveszet.htm

 




Görgei Artúr- Áruló!... Soha!

 

Nyugat, 23. évfolyam (1930), 13. szám

Móricz Zsigmond cikke egyike volt a Görgey Artúr árulóképének revíziójára tett kísérleteknek, amellett, hogy bemutatta a tábornok fiatalkorát és a szabadságharcban betöltött változó, de meghatározó szerepét, az író kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette. A magyar közélet első világháború előtti Görgey-ellenessége élénken megmaradt Móricz emlékezetében, aki a következőképpen adott számot minderről cikkében:

 

„Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt, akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: „hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót”.

 

Gyermekkorának Görgey-képével ellentétben Móricz meg volt győződve a tábornok zsenialitásáról és a magyar hősök között őt megillető, de az író korában tőle továbbra is megtagadott előkelő helyéről. Móricz Görgey-képében a tábornok nem áruló, hanem az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezére volt, aki tiszta lelkiismerettel tekinthetett Önmagára, ha a szabadságharcról volt szó.

 

Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur. […] Áruló?... Soha!... Egyetlen gondolatában sem volt. […] Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.

 

Móricz Zsigmond érdeklődése a Görgey-kérdés iránt az első világháború előtti időszakra vezethető vissza, amikor az egyetemista évei után járó fiatal író egy, a szabadságharcról szóló regényt tervezett írni. A történelmi regényhez összegyűjtött háttérirodalom között került Móricz keze ügyébe Görgey Artúr magyar nyelven akkortájt kiadott memoárja (Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években), amely azonnal felkeltette az író figyelmét Görgey személye iránt. Ekkor született meg Móricz Zsigmondban az elhatározás, hogy személyesen is felkeresi a Magyar Tudományos Akadémia épülete közelében élő aggastyánt, egykori tábornok urat. Az íróban mély és meghatározó benyomást keltő látogatásra végül 1912 tavaszán került sor, első pillanataira az alábbiak szerint emlékezett Móricz:

 

„Görgey már akkor igen öreg volt, 94 éves. Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, előreesett fejű, kutató szemű öregúr volt. […] Egy angol könyv volt a kezében: mosolyogva, rekedtes hangon beszélt, valami olyat mondott, hogy most tanult angolul, néhány év alatt perfekt angol lett. Marczalitól kapta azt a könyvet, amit épp olvasott... Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.”

 

 

Az idős Görgey visegrádi otthonának kertjében (Forrás: kkbk.blog.hu)

A szabadságharc eseményeit közösen taglaló, meghitt beszélgetés végén Görgey – aki Návay Lenke, a tábornok unokahúga és gondviselője szerint sohasem szólt egyetlen szót sem a szüleiről – meglepő módon annyira megnyílt az író előtt, hogy érzelemtől dúsan, izgatottan kezdett beszélni családja emlékezetéről. „Oly rendkívüli izgalom vett erőt rajta, hogy Návay Lenke ijedten integetett a háta mögül, hogy elég, ne szóljak többet”, emlékezett vissza Móricz.

 

 

Móricz Zsigmond fiatalon (Forrás: jelesnapok.oszk.hu)

A találkozás eredményeként született meg Móricz első Nyugatos cikke Görgeyről, aki kicsivel később újdonsült baráti szellemben hívta meg a fiatal Móriczot másik otthonába, Visegrádra. A második és utolsó látogatásról Móricz keveset adott közre, de ekkor Görgey már sokat betegeskedett. Előző látogatásával ellentétben a tábornok „nyugodt volt és szelíd. Csodálkoztam, hogy megismert s szeretettel szorongatta a kezem s kért, hogy sokszor jöjjek el hozzá”, emlékezett vissza az író. Görgey Artúr pár évvel később, 1916-ban hunyt el, így újabb beszélgetésre az író és a tábornok között nem kerülhetett sor.

 

 

Az idős Görgey (balról a második) vendégei társaságában visegrádi otthonában (Forrás: hbml.archivportal.hu)

 

Az olvasó joggal vetheti fel a kérdést, hogy nyolcvan évvel a szabadságharc és majdnem két évtizeddel a tábornok halála után miért írt Móricz Zsigmond ismét Görgeyről a Nyugatban. Tudni kell, hogy az áruló és megbízhatatlan Görgey képe központi elemét képezte annak a Kossuth-kultusznak, amelynek köszönthetően Görgey negatív megítélése egészen az 1980-as évekig továbbélt a köztudatban. Ennek tükrében cseppet sem meglepő, hogy Móricz korában is aktuális, bár nem meghatározó téma maradt az áruló Görgey. Móricz nem az egyedüli volt a magyar irodalmi pantheonban, akit Görgey alakja foglalkoztatott, többek között Illyés Gyula és Németh László történelmi drámáinak, a Fáklyaláng illetve Az áruló című színdaraboknak központi figurája is a tábornok volt.

 

(...)

„Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének”, zárta gondolatait Móricz 1930-ban, mi pedig bizakodva zárjuk cikkünket, annak reményében, hogy a jövőben akad olyan kezdeményezés, amely emlékezetgondozás tekintetében tettekben is a magyar hősök pantheonjába képes emelni az újkori magyar történelem legkiválóbb hadvezérét, Görgey Artúrt, aki a szabadságharc során több ízben is sikeresen bizonyította zsenialitását.

 

 

Forrás: http://ujkor.hu/ Szeghő Patrik

 

 

 

 

 

 

 




Kálmán király (Könyves)

A 12. században uralkodó Árpád-házi királyok legtöbbjét a Székesfehérváron, A Szűz Mária prépostsági templomban temették el. A templom és az abban álló síremlékek a török hódoltság idején, a 16. században elpusztultak. A megmaradt, padló alatti temetkezések közül két, egymás melletti házaspár-sír maradt meg bolygatás nélkül, amelyeknél a fejükön lévő korona elárulta, hogy királyi temetkezésekről van szó. A királyi pár koporsóját vörös márvány lapokból állították össze. A sírokat 1848-ban nyitották fel, és azonosították a csontvázakat III. Béla királlyal (+1196) és első feleségével, Chatillon Ágnessel. Királyi párnak ez a régi azonosítása azonban kétségesnek látszik. A 12. században ugyanis még egy olyan uralkodót temettek el a templomban, aki szóba jöhet az azonosításnál. Ő Kálmán (+1116), aki korábban nagyváradi püspök volt, de mivel I. Lászlónak nem volt fiúgyermeke, testvérének, I. Gézának a fiát választotta ki utódjának. Kálmán megnősült és I. Roger Graf von Sicilien und Calabrien lányát vette feleségül.

 

A 10. század folyamán megváltozott az a teológiai felfogás, amelynek értelmében csak a templomon kívül temetkezhettek. A templomi temetkezés Karoling-kori korlátozása a 10. századra akként változott, hogy az egyházi vagy világi alapítók in medio ecclesiae temetkezhettek. Ez a szokás a császárságból a kereszténnyé vált környező országokra, Lengyelországra, Csehországra és Magyarországra is átterjedt. Amíg azonban Csehországban és Lengyelországban az uralkodó családok tagjait egy-két kiemelt templomban temették el, Magyarországon ez a szokás csak a 12. században honosodott meg időlegesen, majd - néhány kivétellel - az Anjouk uralkodása alatt véglegesedett. Arról, hogy az Árpád-házi királyok mennyire törődtek saját, szüleik, elődjük vagy gyermekeik emlékének megőrzésével és vallásos ápolásával, alig tudunk valamit. Hogy nálunk sem volt másképpen, mint Európában, az bizonyos a halottak iránti keresztény kegyeletből és néhány adatból, amely az Árpád-házról fennmaradt.

 





KERESZTSÉG

 

A keresztség szentsége eltörli a bűnöket, Isten gyermekévé és az Egyház tagjává tesz. A keresztségben nevet és védőszentet kap a megkeresztelt. Más szentségek csak a keresztség után vehetők fel.

A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja (vitae spiritualis ianua) és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének.

 

KRISZTUS KERESZTSÉGE

Az Ószövetség minden előképe Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő a nyilvános életét az után kezdte meg, hogy Keresztelő Szent Jánossal megkereszteltette magát a Jordánban, és föltámadása után ezt a küldetést adta az Apostoloknak: "Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzetet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítván őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20).

A mi Urunk önként vetette alá magát János keresztségének, ami a bűnösöknek volt szánva, hogy beteljesítse a teljes igazságot. Jézusnak ez a gesztusa "kiüresítésének" megnyilvánulása. A Lélek, aki az első teremtés vizei fölött lebegett, ekkor az új teremtésre utalva leszáll Krisztusra, és az Atya Jézust "szeretett Fiának" nyilvánítja.

Krisztus a maga húsvétjában minden ember számára megnyitotta a keresztség forrásait. Valójában már korábban úgy beszélt szenvedéséről, melyet Jeruzsálemben kellett elszenvednie, mint "keresztségről", mellyel meg kell keresztelkednie. A vér és a víz, ami a megfeszített Jézus megnyitott oldalából folyt ki, a keresztség és az Eucharisztia, az új élet szentségeinek előképei: ettől kezdve lehetséges "vízből és Szentlélekből" születni az Isten országába való bemenetelre (Jn 3,5).

 

 

A KERESZTSÉG AZ EGYHÁZBAN

Az Egyház Pünkösd napjától kezdve ünnepelte és kiszolgáltatta a szent keresztséget. Szent Péter így beszélt a sokasághoz, melyet prédikációja a szíve mélyén érintett meg:

"Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38).

Az Apostol és munkatársai a keresztséget mindazoknak fölajánlják, akik hisznek Jézusban: zsidóknak, istenfélőknek, pogányoknak.

A keresztség mindig a hithez kötötten jelenik meg: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz te és a házad népe!" - mondja Szent Pál börtönőrének Filippiben. Az elbeszélés így folytatódik: "azonnal megkeresztelkedett hozzátartozóival együtt" (ApCsel 16,31--33).

Szent Pál apostol szerint a hívő ember a keresztség révén közösségre lép Krisztus halálával; vele együtt eltemetik és vele együtt föltámad:

"Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből föltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk" (Róm 6,3-4).

 

 

A KERESZTÉNY BEAVATÁS

Az Apostolok korától kezdve kereszténnyé egy fokozatos út és beavatás által váltak az emberek. Ezt az utat gyorsabban vagy lassan lehet végigjárni. Néhány lényeges elemet azonban mindig magában foglal: az igehirdetést, az Evangélium megtérésre vonzó elfogadását, a hitvallást, a keresztséget, a Szentlélek kiáradását és az eucharisztikus közösséghez járulást.

Ez a beavatás a századok folyamán a körülményeknek megfelelően sokat változott. Az Egyház első századaiban a keresztény beavatás hosszadalmassá vált, hosszú katekumenátusi idő és az előkészület útját liturgikusan jelző előkészítő szertartások vezettek végül a keresztény beavatás szentségeinek ünnepléséhez.

Amikor a gyermekkeresztség lett a keresztség szentségének általános formája, az ünnep egyetlen cselekménnyé vált, mely a keresztény beavatást megelőző fokozatokat nagyon lerövidítve foglalja magában. Természetének megfelelően a gyermekkeresztség keresztség utáni katekumenátust igényel. Nem csupán a keresztséget követő oktatás szükségességéről van szó, hanem a keresztség kegyelmének kibontakoztatásáról a személy fejlődésében. Itt van a hitoktatás sajátos helye.

 

A II. Vatikáni Zsinat a latin Egyház számára visszaállította a "felnőttek többlépcsős katekumenátusát", melynek szertartása az Ordo initiationis christianae adultorum (1972) c. kiadványban található. A zsinat egyébként megengedte, hogy "a missziós területeken az egyes népeknél szokásos beavatási szertartások közül a keresztény hagyomány mellé azokat is bevegyék, amelyek összeegyeztethetők a keresztény szertartással".

Manapság minden latin és keleti szertartásban a felnőttek keresztény beavatása a katekumenátusba való belépésükkel kezdődik, és csúcspontját a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia három szentségének egyszerre történő ünneplésében éri el. A keleti szertartásokban a gyermekek keresztény beavatása a keresztséggel kezdődik, és azonnal követi a bérmálás és az elsőáldozás. Ezzel szemben a római szertartásban a keresztség után évekig tartó hitoktatást követően kapják a bérmálást és az Eucharisztiát, mely keresztény beavatásuk csúcspontja.

 

 

A KERESZTSÉG KISZOLGÁLTATÁSA

A kereszt jele a szertartás kezdetén Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.

Isten Igéjének hirdetése a jelölteknek és az összegyűlteknek megvilágítja a kinyilatkoztatott igazságot, és fölkelti a hit válaszát, ami nem választható el a keresztségtől. A keresztség egész különleges módon "a hit szentsége", mert szentségi ajtó a hit életébe.

Mivel a keresztség szabadulást jelent a bűntől és bujtogatójától, az ördögtől, a jelölt fölött egy (vagy több) ördögűzést végeznek. Megkenik a keresztelendők olajával, vagy a keresztelő ráteszi a kezét, ő maga pedig kifejezetten ellene mond a Sátánnak. Így fölkészülve megvallhatja az Egyház hitét, melyre a keresztség által "rábízzák".

A keresztvizet egy lélekhívó imádsággal (epiklézissel) a keresztelés szertartásában vagy húsvét vigíliáján szentelik meg. Az Egyház kéri Istentől, hogy Fia által a Szentlélek ereje szálljon le erre a vízre, hogy akik benne megkeresztelkednek, "vízből és Lélekből" szülessenek meg (Jn 3,5).

Ezután következik a szentség lényegi szertartása: a tulajdonképpeni keresztelés, mely a Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulással jelzi és létrehozza a bűnnek való meghalást és a Szentháromság életébe való bemenetelt. A keresztelés legkifejezőbb formája a keresztvízbe történő háromszoros alámerítés. De már az őskeresztény kortól kiszolgáltatható a keresztség a keresztelendő fejének háromszori, vízzel történő leöntésével.

A latin Egyházban e háromszoros leöntést a keresztelő e szavai kísérik: "X., én megkeresztellek téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében."

A megkenés a szent krizmával, a püspök által megszentelt jó illatú olajjal az újonnan megkeresztelt számára a Szentlélek ajándékát jelenti. Kereszténnyé, azaz a Szentlélektől "fölkentté" vált, tagja lett Krisztusnak, aki fölkent Pap, Próféta és Király.

A keleti egyházak liturgiájában a keresztség utáni megkenés a krizmáció (bérmálás) szentsége. A római liturgiában előre jelzi azt a szent krizmával való fölkenést, melyet majd a püspök fog kiszolgáltatni: a bérmálás szentségét, mely a keresztségi fölkenést mintegy "megerősíti" és tökéletesíti.

A fehér ruha szimbolikusan jelzi, hogy a megkeresztelt Krisztust öltötte magára, Krisztussal együtt föltámadott. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya azt jelenti, hogy Krisztus megvilágosította a megkereszteltet. Krisztusban a megkereszteltek "a világ világossága" (Mt 5,14). Az újonnan megkeresztelt az egyszülött Fiúban most már Isten gyermeke.

Elmondhatja Isten gyermekeinek imádságát: a Miatyánkot.

 

Az első áldozás. Az új keresztényt, miután Isten gyermeke lett és menyegzői ruhába öltözött, bebocsátják a "Bárány menyegzői lakomájára", és megkapja az új élet eledelét, Krisztus testét és vérét. A keleti egyházak elevenen őrzik a keresztény beavatás egységét azáltal, hogy a szentáldozást minden újonnan megkereszteltnek és megbérmáltnak, még a csecsemőknek is kiszolgáltatják, emlékezvén az Úr szavára: "Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, ne akadályozzátok őket!" (Mk 10,14). A latin Egyház a szentáldozáshoz járulást azoknak tartja fönn, akik elérik az értelem használatának korát, de a keresztség Eucharisztiára nyitottságát azzal fejezi ki, hogy az újonnan megkeresztelt csecsemőt a Miatyánk elimádkozására az oltárhoz viszi.

A keresztelés szertartását ünnepélyes áldás zárja be. Újszülött keresztelésekor az anya megáldásának különleges jelentősége van.

 

 

 

Gyermekkeresztség

Mindig nagy öröm számunkra, ha gyermekeket keresztelhetünk meg templomunkban, mert így világosan láthatjuk, hogy az egyház növekszik, és Isten akarata teljesül gyülekezetünkben. A keresztség sákramentumát Jézus Krisztus missziói parancsa alapján szolgáltatjuk ki, amelyet Máté evangéliumának 28. részében, a 18-20. versekben így olvashatunk: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Mit jelent a keresztség?

A keresztség egyszerűen fogalmazva: szövetség Istennel. Isten kezdeményezi ezt a szövetséget, és biztosak lehetünk abban, hogy Ő mindvégig hűséges marad hozzánk! A keresztség annak a jele, hogy Istenhez tartozunk. Maga a vízzel megöntés azt szimbolizálja, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minket a bűneinktől: ez az „újjászületés fürdője”. Egy gyermek esetében a szülők vállalnak felelősséget Isten előtt, míg egy felnőtt már önként tud vallást tenni hitéről a keresztelés alkalmával.

Hogyan nevelhetjük hitben gyermekünket?

A kereszteléskor tett fogadalom teljesítése rögtön elkezdődhet, hiszen életünkkel, példamutatással, nevelésünkkel taníthatjuk gyermekeinket Krisztus követésére. Már kicsi kortól kezdve olvashatjuk nekik a képekkel színesített gyermekbibliát, amelyből könnyen megtanulhatók a Jézusról szóló történetek. Fontos, hogy imádkozzunk a gyermekért és a gyermekkel. Ebben segít, ha először az egyszerűbb imádságokat tanuljuk meg. (pl. esti ima, Mi Atyánk). Már óvodás koruktól járhatnak hittanra a gyermekek, majd következhet az iskolai hittan, és kb. 13-14 éves korban a konfirmáció, amely személyes hitvallástételt jelent Krisztusról.

 

Felnőttkeresztség

Amennyiben valakinek az életében nem történt meg a keresztség gyermekkorában, van lehetőség a felnőttkorban való megkeresztelkedésre. Ebben az esetben a keresztség már a megkeresztelkedő saját hitvallása arról, hogy Isten gyermekeként akar élni, valamint nyilatkozata arról, hogy egyházunk tagja kíván lenni. Ezért a felnőttkeresztség csak konfirmációval együtt történhet.

... és ami a keresztelés után következik...

A keresztelés természetesen nem vége valaminek, hanem sokkal inkább kezdete. Ezért szeretettel bátorítjuk a családokat, hogy ígéretük szerint neveljék gyermekeiket Isten akarata, a Biblia üzenete szerint Ebben szeretnénk segítséget nyújtani alkalmaink és programjaink révén, valamint további érdeklődés esetén egyéb módokon is. Örömmel vesszük, ha a keresztelő családok bekapcsolódnak gyülekezetünk életébe, alkalmaink és programjaink megtalálhatók a honlapunkon (www.hbrefkalvinter.hu).

Felnőtt fogadalomtétel

Én ..., / az Élő Isten és gyülekezetem színe előtt, / - szabad akaratomból - / hitbeli elhatározással fogadom, / hogy egész életemet Isten szeretetére, / és az Úr Jézus Krisztus kegyelmére bízom! / Istentől kapott tehetségemhez mérten / minden erőmmel azon munkálkodom, / hogy az én Megváltómnak hűséges tanítványa legyek. / Isten elhívó szeretetében megerősödve kijelentem, / hogy Református Anyaszentegyházunkban / kész vagyok a hitvalló szolgálatra / Istenem dicsőségére / és embertársaim javára! / Isten engem úgy segítsen! ÁMEN

 

 

Forrás: www.kassaiter.hu, www.esztergomi ersekseg.hu, www.hbrefkalvinter.hu




 


Benedek Elek (1859–1929)

Benedek Elek Kisbaconbanszületett 1859. szeptember 30-án (a település akkor Udvarhelyszékhez tartozott, ma Kovászna megye része). Édesapja Benedek Huszár János, édesanyja Benedek Marczella. Gazdálkodó székely katonacsaládból származik, ősei a lófő, illetve gyalogkatona rendhez tartoztak. Apai nagyapja, István, huszárként vett részt az ún. francia háborúkban. Anyai nagyapja, Benedek András Bardócz szék asszeszora volt. A kisbaconi Benedek család első, oklevelekben említett tagja Benedek Urbánus, aki a 15. században élt. 1665-ben Benedek Mihály és fiai Apafi Mihály fejedelemtől címeres nemeslevelet kapnak. Ez a nemeslevél, amint azt Benedek Elek az Édes anyaföldem -ben elmeséli, elveszett, ami nem kevés kellemetlenséget okozott a családnak, mivel annak férfi tagjai így nem mentesültek a székelységre nehezedő kötelező katonáskodás alól.

Elemi tanulmányait a kisbaconi falusi iskolában kezdi. Alig nyolc évesen íratják be a székelyudvarhelyi református kollégiumba, életútjának ez a fordulata egybeesik az osztrák–magyar kiegyezés történelmi momentumával, amely a sötét Bach-korszak lezárását jelenti. Az Udvarhelyen töltött diákévek mély nyomot hagynak az íróban. A gimnázium nyolc osztályának elvégzése után ugyanott érettségizik.

1877 és 1881 között a budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar–német szakon, majd filozófiát is hallgat, de nem szerez diplomát, inkább az újságírói pályát választja. Egyetemi évei alatt versei jelennek meg az Üstökösben.

Ballada- és népmese-gyűjtését megmutatja Gyulai Pálnak, aki felolvas belőlük a Kisfaludy Társaságban. Népköltészeti gyűjtésének anyaga, Kriza János, Orbán Balázs és Sebesi Jób gyűjtésével együtt a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik részeként megjelenő Székelyföldi Gyűjtés című kötetben lát napvilágot 1882-ben.

1881-től a Budapesti Hírlap munkatársává válik. 1884-ben megnősül, Fischer Máriát veszi feleségül.

1885-ben adják ki első számottevő könyvét, a Székely Tündérországot.

1886-tól az Ország Világ szépirodalmi lap szerkesztője. Munkatársai többek között Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Vajda János.

1887-ben veszi kezdetét viszonylag rövid ideig tartó politikai karrierje: a kormányon lévő, Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt színeiben indul a nagyajtai választókerületben. Első képviselőházi beszédében a magyar gyermekirodalom és könyvkiadás terén uralkodó áldatlan állapotok ellen emel szót.

1892-ben már Apponyi Albert ellenzéki Nemzeti Pártjának tagjaként indul a választásokon, de sikertelenül.
1902-ben szakít a politizálással.

1889-ben gyereklapot indít Pósa Lajossal, Az Én Újságom címmel, amely mérföldkőnek számít a magyar ifjúsági lapok történetében, és meghatározza a következő évtizedek idevágó törekvéseit.

1894-ben újabb folyóiratot indít: a Nemzeti Iskolát tíz éven át szerkeszti, a magyar közoktatás ügyének jelentős fórumává alakítja. Sorrendben a következő általa indított lap, a Magyar Kritika Benedek Elek rendkívüli sokoldalúságát és ambícióját bizonyítja. Ennek a kiadványnak többek között Osvát Ernő is munkatársa volt.

1894 és 1896 között újabb könyvei jelennek meg, több műfajban is kipróbálja magát. A Huszár Anna nyitja lányregényei sorát. Ekkor jelenik meg a kortársak körében nagy visszhangot kiváltó műve, a Testamentum és hat levél, majd monumentális mesegyűjteménye, a Magyar mese és mondavilág öt kötete.

1896-ban megkezdi a kisbaconi ház építését, mintegy megelőlegezve későbbi végleges hazatérését szülőföldjére.

A századforduló közeledtével egyre nehezebbé válik a székelység helyzete, nagy mérteket ölt az elszegényedés és ennek következtében a kivándorlás. Éppen ezért Benedek Elek örömmel mond igent 1901-ben Győrffy Gyula felkérésére, hogy a székely kérdésről írjon cikkeket a Magyarság című lapba. Kritikai hangvételű írásai azonban nem aratnak tetszést a hatalom képviselőinek körében, 1902-ben már véget is ér a lappal való együttműködése. Mi több, nem hívják meg az 1902. augusztus 28-i tusnádi Székely Kongresszusrasem. Még ugyanabban az évben új lapot indít Földes Gézával, Magyar Világ címmel, ez azonban anyagi nehézségek miatt már egy év múlva megszűnik, és utolsó cikkében Benedek Elek már egész újságírói karrierjét „temeti”. Ennek ellenére 1907-ben, Apponyi Albert kultuszminiszter felkérésére még elvállalja a Néptanítók Lapjánakszerkesztését.

1909-től ismét gyerekeknek szóló lapot, a Jó Pajtást szerkeszti, Sebők Zsigmonddal együtt. Sebők 1916-ban bekövetkezett haláláig társszerkesztője, utána főszerkesztője a lapnak, egészen 1923-ig, amikor a Cimbora kedvéért lemond a Jó Pajtásról.

Az első világháború évei alatt Budapesten él. 1919-ben felesége, beteg gyermekükkel, Jánossal hazatér Kisbaconba.

1921-ben Benedek Elek végleg hazatér szülőfalujába. Fogadalma szerint egy esztendeig nem mozdul ki portájáról, de lassan mégis bekapcsolódik az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe: 1922. július 31-én beszédet mond a Segesváron rendezett Petőfi-emlékünnepségen, és cikkezni kezd a Keleti Újságban.

Az Égető Árpád baróti nyomdájában napvilágot látó Én naptárammal kezdi meg itthoni szerkesztői munkásságát, majd 1923-tól kezdetét veszi a Cimbora küzdelmes története. Közben bekapcsolódik a Kós Károly, Nyírő József, Szentimrei Jenő nevével fémjelzett Kaláka társaság munkájába. A falvakat járják, hogy a legmostohább helyzetű magyar településekre is eljuttassák a magyar irodalmat és kultúrát. Főszerkesztője lesz a Vasárnap című lapnak, amelyet a Kaláka tagjai alapítottak. Gyakorlatilag üllő és kalapács közé kerül a konzervatívok és baloldaliak csatározásában. Ilyen körülmények között a Vasárnap, amely később a Vasárnapi Újság címet veszi fel, nem tud hosszabb ideig fennmaradni.

Életének utolsó éveit teljes egészében a Cimborának szenteli. Egyre nyomasztóbb anyagi gondok között küzd a lap életben tartásáért, miközben irodalmi és nem irodalmi polémiák kereszttüzében is helyt kell állnia. 1929-ben a Cimbora kilátástalan helyzetbe kerül.

Benedek Eleket 1929. augusztus 17-én, levélírás közben, végzetes agyvérzés éri. Utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak”.

Augusztus 20-án helyezték örök nyugalomra a kisbaconi temetőben, feleségével együtt, aki – korábbi fogadalmukat megtartva, miszerint egyikük sem fogja túlélni a másikat – követte férjét a halálba.
Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze, a helybeli lakosság, rokonság mellett a közélet neves személyiségei is nagy számban jelen voltak.

 

 




70 éve hunyt el Kozma Lajos, a világhírű építész-iparművész, grafikus és pedagógus. Tisztelegve a kiváló alkotó előtt, a 2018-as Kozma-emlékév keretében a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Építészeti Múzeum és a BKSzC Kozma Lajos Faipari Szakgimnáziuma együttműködésében nagyszabású programsorozat indul, amelynek célja Kozma sokszínű munkásságának, komplex tervezői attitűdjének bemutatásán keresztül a művészeti (szak)képzés, a kézműipari tradíciók jelentőségének hangsúlyozása.

A programsorozat kiemelt rendezvénye a Műcsarnokban megrendezésre kerülő Kozma Klasszik. A Budapesti Műhely és Kozma Lajos című kiállítás.

Kozma Lajos korai építészeti és grafikai munkáit a Kós Károly munkásságában hangsúlyossá lett népi ihletésű szecessziós törekvések jellemezték. 1911-től Kozma három éven át dolgozott Lajta Béla mellett, majd 1913-ban megalakította a Budapesti Műhelyt, amelynek célja a lakásművészet megújítása volt. Az általa az 1920-as években tervezett jellegzetes karakterű bútorok fogalommá váltak. Ebből az időszakból két lakóháza emelkedik ki: a budapesti Austerlitz-ház  (1924) és a gyomaendrődi Kner-villa (1925). A harmincas években – kortársaihoz hasonlóan – stílusa letisztult, a modernizmus irányvonalába illeszkedő épület- és enteriőrtervezés felé fordult, olyan kiváló munkákat hozva létre, mint a budapesti Átrium-ház vagy a Lupa-szigeti nyaralók. Grafikusi és tervezői életműve mellett kiemelkedő szerepet töltött be a hazai iparművészeti szakképzésben és építészképzésben is: az Iparrajziskolában, az Iparművészeti Főiskolán és a Műegyetemen is oktatott. Nemzetközi szinten korának egyik legtöbbet publikált magyar építésze, pályafutása alatt mintegy 70 hazai és külföldi szaklap ismertette építészeti, enteriőrművészeti és grafikai munkásságát, melyek elméleti tevékenységével együtt óriási hatással voltak a kortársak iparművészetére.

A tárlat az életműnek a szélesebb közönség által eddig kevésbé ismert részére fókuszál: a Kozma alkotói pályájának alakulását meghatározó és hírnevét megalapozó Budapesti Műhely működését, illetve ezzel párhuzamosan végzett grafikusi-könyvművészi tevékenységét mutatja be.

A Kozma vezetésével 1913-tól 1919-ig működtetett Budapesti Műhely egyedülálló vállalkozás volt a múlt század elejének Magyarországán, amely az igényes kézműipar megtartásával a hazai art deco kiemelkedő darabjait hozta létre. A Budapesti Műhely elsősorban bútorok kivitelezésére szakosodott, de készített és forgalmazott egyéb lakberendezési tárgyakat, lámpákat, tükröket, lakástextíliát is – valamennyit Kozma tervezte. A rendkívül igényes megmunkálású berendezési tárgyak az ő alkotói egyéniségét hordozva a reneszánsz, a barokk, az angol neoklasszicizmus, illetve a biedermeier bútorkultúra elemeit a magyar népművészet tradicionális motívumkincsével ötvözték.

Kozma ez idejű grafikai munkásságának jelentős része a gyomai Kner Nyomdával való szoros szakmai kapcsolatban született. A nyomda 1917-től sorra adta ki Kozma rajzaival illusztrálva kortárs szerzők írásait és a Kner Klasszikusok sorozatot, de a közös munkában született meg a Kner Nyomda egyedülálló tipográfiai sorozata is.




S. Szabó Péter A KERESZTÉNY EGYSÉGTEREMTÉS ZARÁNDOKÚTJA” ÉS „STÁCIÓI”

Talán nem erőltetett asszociáció – különösen ennyi szép, a zarándoklat misztikájával, lelkiségével, misztériumával foglalkozó előadás után – a keresztény egységteremtés több évszázados folyamatát „zarándokúthoz” hasonlítani, amelynek különböző mérdföldkövei, „stációi” vannak, amelyek a folyamat, a „zarándoklat” jelentősebb mozzanatait, eseményeit jelölik. Gondolatmenetem ezt a „zarándokutat” választotta tájékozódása tárgyául, elidőzve, elgondolkodva az út irányjelző mozzanatainál. Az ezredforduló hangulatában inkább hazánk történetéről esett szó a közelmúltban, arról, hogy a kereszténység is ezredfordulóhoz ért, mégpedig a másodikhoz, tán kevésbé. De azért az évfordulóhoz kapcsolódó szentév, a pápa útjai és egyéb események kapcsán gyakran felvetődött magának a kereszténységnek a helyzete is, és az ezzel kapcsolatos kérdések közt az egyik legfontosabb; a kereszténység egysége, és az ezt előremozdítani akaró ökumenikus mozgalom sorsa.

Valóban, kevés aktuálisabb téma vethető fel ennél. Mi az oka, hogy kétezer éves történelme után, a harmadik évezred kezdetén is megosztott a keresztények tábora? Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a Szentírás, ugyanazok az evangéliumok és mégis három nagy irányzat, a katolicizmus, az ortodoxia és a protestantizmus sarjadt ki a közös gyökerekből. Mi az oka e megosztottságnak – ami ebben az értelemben „botránya” is a kereszténységnek, hisz elbizonytalaníthatja a hozzá felnőtt fejjel közeledőket – és mi az oka annak, hogy ez a megosztottság mind a mai napig fennmaradt, a közeledési kísérletek nem eredményeztek lényegi előrelépést.„Krisztus varratlan köntösét szakadások tépték” – fogalmaz a II. vatikáni zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű határozata. Mert valóban később, jóval Krisztus halála és feltámadása után, 1054-ben, majd 1530-ban keletkeztek azok a szakadások, vagy a mai politológia terminusával törésvonalak, amelyek megosztották a keresztény hívők közösségét. Ezeket a törésvonalakat a századok során kölcsönös kiátkozások, zsinati kiközösítések, vallásháborúk ekéi szántották egyre mélyebbre.

De szinte a szakadások megjelenésével egyidejűleg megjelentek a törekvések a keresztény egység újrateremtésére is. Elindult az a képletes zarándoklat, amelynek iránya, jellemzői nem földrajzi fogalmakkal írhatók le, nem meghatározott városokba, falvakba viszi a rajta közlekedő keresztényeket, hanem Krisztus nevében egymáshoz közelíti. Olyan zarándokút ez, amelyen minden keresztény úton van, de a valóban célba érkezők nemzedéke még tán meg sem született. Mert hosszú, több évszázados út ez. Az első „stáció” már a 13. században feltűnt a láthatáron. Katolikus részről az 1274-es II. lyoni egyetemes zsinaton történt kísérlet a keleti egyházakkal való egység helyreállítására. Ugyanerre törekedett az 1438-45 között tartott ferrarai-firenzei zsinat is. De ekkor már nem egyenlő felek tárgyaltak egymással. Ezeket az itáliai „uniós zsinatokat” Bizánc politikai szorongattatása diktálta. A török ekkor már birtokába vette Kisázsiát, Bizánc, a császárváros fennmaradásáért küzdött. A keletiek aláírtak ugyan 1444-ben egy uniós okmányt, de a megteremtett egység rövid életűnek bizonyult és felbomlott, hisz 1453-ban Konstantinápoly elesett, a szultánok székvárosává lett, a pátriárka pedig a szultán kegyéből lehetett vallási elöljáró. Ennek ellenére a katolikus egyházban sohasem aludt ki az egység vágya, de mivel ennek megteremtését kizárólag a rekatolizáció útján látták megvalósíthatónak, a másik két közösség részéről nem talált kedvező fogadtatásra.

Protestáns részről az ökumenikus mozgalom keretében bontakozott ki a kereszténység egysége megteremtésének gondolata. A „zarándokút” elindítása a protestáns missziós lelkészek körében történt, akik munkájukban tapasztalták, hogy a kereszténység megosztottsága magát az evangelizációt nehezíti. 1910-ben Edinburgban tartott értekezletükön kezdődött az ökumené mozgalma és jelentős „stáció” ezúton 1948, amikor Amszterdamban megalakították az „Egyházak Világtanácsát”.

Katolikus részről e kezdeményezést kezdetben tartózkodó magatartás kísérte. Döntő fordulatot, nagyjelentőségű „stációt” itt is a II. vatikáni zsinat jelentett. Ekkor szűnt meg a keletieket „szakadároknak”, a protestánsokat „eretnekeknek” nevező szóhasználat, és ekkortól számítható a „rekatolizáció” elvének feladása.

A kereszténység egysége megteremtésére irányuló bonyolult, szövevényes folyamatban a közelmúltban történtek jelentős események, születtek nagy visszhangot kiváltó dokumentumok, amelyek valóban stáció értékűek. Az egyik az 1999. október 31-én, a reformáció napján, Augsburgban aláírt evangélikus-katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanáról. Ez valóban komoly, teológiailag alaposan átgondolt, érdemi előrelépésnek tűnt. Hisz már 1965 óta folytatattak tanbeli megbeszéléseket a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség bizottságai és ez idő alatt több részdokumentumot is kiadtak. Tartalmában szerteágazó, sok részletkérdésnek figyelmet szentelő, több évtizedes párbeszéd előzte meg tehát a Közös Nyilatkozat kiadását. A dokumentum arra vállalkozott, hogy az egyik legfőbb, évszázadok óta elválasztó különbséget okozó kérdésben – leegyszerűsítve, hogy az ember megigazulása hit, vagy jócselekedetek útján történik – közelítse a két fél álláspontját. A közös munkáról a Vatikán is elismerően szólt; „a kölcsönös megértésben és a dialóguspartnerek közeledésében figyelemre méltó haladásról tanúskodik; mutatja továbbá, hogy egy évszázadokon át vitatott kérdésben a római katolikus és az evangélikus álláspont között számos közeledési pont van. Maradtak ugyan továbbra is vitás kérdések, a Közös Nyilatkozat közel sem hozott végső áttörést, de közeledést az álláspontokban igen. „Az előremozdulást abban látom, hogy a két fél újabb elszánt erőfeszítést tett hitének közös kifejtésére... Évszázadok után egymásra talált testvérekként arra kellene egymást bíztatnunk és segítenünk, hogy az egyetértésen örvendezve, a különbségeket nem lebecsülve... figyeljünk még odaadóbban Krisztusra” – összegzi a „stáció” jelentősségét Reuss András, az EHE tanszékvezető professzora. „Valóban mérföldkőhöz érkeztünk, sőt a megoldatlan kérdések sokasága ellenére úgy léphetünk az új évezredbe, mint akik túljutottak az út (a keresztény egység felé vezető zarándokút – Sz. P.) felén – írja Sulyok Elemér bencés teológus. „Amikor 1999. október 31-én mindkét fél aláírta a dokumentumot, mindenkit eltöltött az öröm, mennyire valóságos az egység akarása!” – írja Joseph Ratzinger bíboros. A Közös Nyilatkozat aláírása tehát bizakodást keltett az ökumenét igénylők, a keresztény egység megteremtését óhajtók körében, a zarándokok derűsen, bizakodva, mosolyogva tekintettek egymásra. Ám alig egy évvel a Közös Nyilatkozat megjelenése után a pápa mellett működő, épp a fent idézett Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció 2000. szeptember 4-én új dokumentumot adott ki, amely némileg lehűtötte az előbb vázolt optimista várakozást, úgy tűnt, a keresztény egységteremtés képzeletbeli „zarándokútja” rögösebb szakaszhoz érkezett. A Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat tulajdonképpen semmi új tartalmat nem közöl ahhoz képest, amit a Vatikán ezidáig megfogalmazott, csupán – ahogy fogalmaz –; „fölidézi a Tanítóhivatal korábbi dokumentumait, azzal a szándékkal, hogy megerősítse az egyház hitletéteményéhez tartozó igazságokat.”

A keresztény egység felé vezető út kimunkálása során, a „zarándokút” „stációin” a különböző irányzatokhoz tartozó teológusok munkájában tulajdonképpen két törekvést kellett egységbe hozni; egyidejűleg kellett törekedni a saját álláspont sarkalatos tételeinek artikulálására, és ugyanakkor a közös, a közeledést lehetővé tevő tartalmak keresésére. A Dominus Jesus ezekből a törekvésekből deklaráltan az elsőt, a saját álláspont leszögezését tekinti feladatának. Megfogalmazása markáns, egyértelmű; „A (katolikus – Sz. P.) hívőknek vallaniuk kell, hogy – apostoli jogfolytonosságban gyökerező – történeti folytonosság van a Krisztus által alapított egyház és a katolikus Egyház között: Krisztus egyetlen egyháza... melyet Üdvözítőnk feltámadása után Péternek adott át, hogy legeltesse (Jn 21,17), és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18 kk), és mindörökre az igazság oszlopának és erősségének rendelte (1 Tim 3,15), e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik (subsistit in).” A szöveg tehát a korábbi dokumentumokat idézve egyértelművé teszi, hogy Krisztusnak egyetlen egyháza van, és ez a katolikus egyház. Ezután tér át a nem katolikus keresztény hívők közösségeire. A szöveg az „egyház” kifejezés használatát a már említett katolikus egyházon kívül egyedül az ortodoxia híveit magába foglaló szervezet megnevezésére tartja lehetségesnek: „Azok az egyházak, melyek, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, de nagyon szoros kötelék – az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia – fűzik hozzá, valóban részegyházak.” Tehát az ortodox közösségek valóban részegyházak, még ha nem is ismerik el Róma primátusát. Simának tűnik itt a zarándokút, bár napjaink vatikáni intézkedései, az oroszországi négy katolikus egyházmegye létrehozása mintha újabb „kátyukat” eredményezne.

A protestáns hívők közösségei azonban, amelyekre nem jellemző a Dominus Jesus által hangsúlyozott, sőt egyedül döntőnek nyilvánított két „egyházzá tevő” jegy; a püspököknek az apostoloktól eredő jogfolytonossága és az Eucharisztia misztériuma teljességének elfogadása, más minősítést kapnak; „Azok a közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal, akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal.” 

Ilyen módon úgy tűnik, legalább is sokak reakciójából erre lehet következtetni, a Dominus Jesus fogadtatása épp ellenkező hatást váltott ki, mint a Közös Nyilatkozat. Míg az utóbbi a keresztény egység felé vezető úton jelentős előrelépésként értékelődött, a Dominus Jesus visszalépésnek minősült ugyanabban a folyamatban, a vélemények szerint, noha a nyilatkozat szerkesztőinek saját bevallásuk szerint ez nem állt szándékában. Ennek ellenére úgy látszik mégis újra megerősítette, újrarajzolta, mélyítette azokat a törésvonalakat, szakadásokat, melyek a harmadik évezred kezdetén is megosztják a keresztényeket, mintha a „zarándokút” eddig megtett szakasza „körjáratnak”, „helybenjárásnak” bizonyult volna.

Érthető, hogy különösen a protestánsok körében váltott ki éles reakciókat a Dominus Jesus. „Határozottan elutasítom a negyedik fejezet kizárólagossági igényét, egyházunk harmadik osztályba sorolását a többi protestáns felekezettel és az anglikánokkal együtt” – írja Hafenscher Károly protestáns teológus. „A Közös Nyilatkozat aláírása (és az általános pápai bocsánatkérés) után egy evangélikus különösen bántó kitételként hallja, hogy egyháza „nem egyház a szó sajátos értelmében” – írja Szentpétery Péter, evangélikus professzor. „Az evangélikus egyházak a reformáció más egyházaival együtt nem hajlandók elfogadni azokat a kategóriákat, amelyeket a Hittani Kongregáció hangsúlyoz... Csalódottak vagyunk, mert úgy látszik, hogy a 35 éve tartó ökumenikus párbeszédet a római katolikusok és evangélikusok között nem veszik figyelembe” – fogalmaz Ishmael Noko, a Lutheránus Világszövetség zimbabwei főtitkára. De ezeket a véleményeket, melyek a Dominus Jesus megjelenését követően, emocionális tartalmakat is hordozva születtek, higgadtabbak követik, melyek csak a keresztény egység felé vezető korántsem egyszerű zarándokút egyik állomásának tekintik a Dominus Jesust, ami nem állítja meg a menetet, legfeljebb az út rögösségére utal.

A kereszténység egysége megteremtésének zarándokútja, az ökumené most, a harmadik évezred kezdetén igen fontos kérdés. A vallás szellemisége Európa létrejöttében, arculatának kimunkálásában talán a legdominánsabb kohéziós tényezőnek számított már az első évezred második felétől, és nagyon fontos ma is, az Európai Unió kiteljesedésének folyamatában. Emellett, miután ez a legtöbb hívőt számláló világvallás, a kereszténységen belüli folyamatok a többi nagy vallás viszonyára, így általában a vallási tolerancia kibontakozására is hatással vannak. Töprenghetnek tehát az „útegyengetők”. Mikor jár el helyesen az ügyben állást foglaló? Ha mereven ragaszkodik egyfajta, saját körön belül kialakított állásponthoz, vagy ha ehelyett, vagy ezzel együtt nyitottabbá lesz a közös mozzanatok keresése, az egymáshoz közelítő megfontolások keresése terén. Elég általánosan elfogadott tény, hogy a kompromisszumok, a jó kompromisszumok megtalálásához nagyobb intellektuális bátorság kell, mint a megkövesedett állásponthoz való merev ragaszkodáshoz. Persze nagy veszély az elvtelen opportunizmus is. Nagyon nehéz helyzet ez, különösen olyan bonyolult kérdésekben, mint amilyenekről a szóban forgó dokumentumok szólnak. A probléma erkölcsi tartalma illusztrálásra álljon itt a már idézett, a Dominus Jesus létrejöttében döntő szerepben munkálkodó, és nem épp engedékenységéről híres Ratzinger bíboros véleménye: a megigazulás tannal kapcsolatos állásfoglalásokról: „Ebben a helyzetben nem teljesíti kötelességét a keresztény teológus, ha egyre körmönfontabb megkülönböztetéseivel belekapaszkodik a 16. század vitás folyamataiba.” Tehát e vélemény szerint is valamiféle előzetes erkölcsi megfontolás, a kötelesség helyes teljesítése az, ami az egység keresése felé kell, hogy indítsa az ebben munkálkodókat. Ratzinger az elválasztó dogmatikai gátakat időszerűtlennek tartja: „A klasszikus vitákat már csak a tudósok értik, akik természetesen annál jobban ragaszkodnak a mások számára idegen, önmaguknak kisajátított világukhoz” – folytatja igen figyelemreméltó gondolatait.

De a fenti, erkölcsi minőséget is felmutató aspektuson túl van a téma erkölcsi megközelítésének egy másik iránya is. Ez pedig a különböző felekezetekhez tartozó keresztény hívők heves vágya a keresztény egység megteremtése, a „zarándokút” eredményessége iránt. Van valami elgondolkodtató a fenti dokumentumokat követő véleményhullámzásban, és az egység erőteljes igenlésében. Ez pedig olyasmi, ami túlmutat a teológiai megfontolásokon, földi, társadalmi, emberi vágyakat, igényeket, szükségleteket fejez ki. Ennek figyelembevétele tükröződik az Evangelische Kirche in Deutschland Tanácsa hallatlanul erőteljes, szinte drámai hangvételű nyilatkozatában, melyet a Közös Nyilatkozat kimunkálása során, az azt nehezítő jelek láttán fogalmazott meg: „Katolikus barátainknak mondjuk: együtt maradunk. Katolikus keresztyén testvéreinktől nem hagyjuk magunkat sem elválasztani, sem eltávolítani... Az emberek érdekében, akik hitben egységre és az istentiszteletben közösségre vágynak, megerősítjük: bosszantó visszaesések sem tántorítanak el attól az erőfeszítéstől, hogy egyházi tanokat tisztázzunk.” Eberhard Jüngel és Hans-Martin Barh evangélikus teológusok a DJ nyilatkozattal kapcsolatos kritikájukban fontos kérdésnek tartják a vegyesházasságok problémáját. Itt ugyanis nagyon életszerűen jelentkezik az igény, hogy a más felekezetű keresztény házastársak ugyanazon az eucharisztikus ünneplésen részesüljenek az úrvacsora/szentáldozás szentségében. És az is nyilvánvaló szerintük, hogy a különböző felekezetű házastársak szimbolikus jelentőséggel bírnak a még mindig elkülönült egyházak számára.

A fentiekből világosan kiderül, hogy nem transzcendens természetű okok rejlenek a kereszténység szakadásai, törésvonalai létrejötte mögött. Nem is lehet ilyen, hisz a szakadások ezer, másfél ezer évvel Krisztus után keletkeztek. Nem is az emberek meghatározott minősége (bölcsesség, jámborság, tudás) változott, lett jobb az idők folyamán. Akkor hát mi?

Ratzinger szerint, mint láthattuk, a valóságban elfoglalt helyünk lett más, és ez más szemszögből láttatja velünk a kérdéseket. Elég homályos válaszok, de fogadjuk el. Akkor viszont felvetődik: ha – egyfelől – természetfeletti természetű elválasztó korlátok nincsenek, a keresztényeket elválasztó vélemények idejétmúltak, csak a tudósok ismerik őket, és ma már a megváltozott történelmi helyzet miatt másnak látszanak, – másfelől viszont – nagyon erőteljes vágy él a hívőkben az egység iránt, – akkor most már tényleg nagyon erős etikai hangsúllyal felvethető: mi indokolja tulajdonképpen a kereszténység megosztottságát a Krisztus utáni harmadik évezred küszöbén?

Itt, e kérdésfelvetésnél tulajdonképpen abba is hagyhatnám a fejtegetést, hisz a probléma körvonalazása elég plasztikus. Úgy tűnik, van olyan gondolati ív, amelynek mentén haladva, még etikai nyomatékkal is megerősítve, el lehet jutni a keresztény egységteremtés akadályainak akár azonnali felszámolásához, hiszen ennek érvei racionálisan beláthatók, a „zarándok” már-már látja a célt. De sajnos a probléma sokkal bonyolultabb. Nemcsak racionális összetevők vannak, hanem emocionálisak, életmódban, szokásban gyökerezők. A katolikus és a protestáns keresztények készségesen, a keresztény egység őszinte vágyával, szinte a zarándoklat emelkedettségével nyújtják a kezüket egymás felé Németországban, de ugyanezen felekezetekhez tartozók képesek fegyverrel fenyegetni iskolás gyermekeket Észak-Írországban. S. P. Huntington írja, hogy „azok a népek, amelyek etnikailag és nyelvükben azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint ez megtörtént Libanonban, a volt Jugoszlávia területén és az indiai szubkontinensen.” Nehéz megmagyarázni, legfeljebb leírni lehet a jelenséget, melyben egészen elvont, talán már elavult dogmatikai ellentétek a szétválasztó okok eredetileg, olyanok, amelyeket a hétköznapi ember jóformán sosem gondol végig, hatásukat csak a liturgiában, a vallásgyakorlásban rögzült formákon érzékeli, és mégis képesek véres, akár a genocídiumba torkolló fejlemények kiváltására. Ezek bizony beárnyékolják a keresztény egységteremtés útján mozgó zarándok reményeit, és az árnyékok a többi világvallás viszonyán, és a toleranciatörekvéseken is ott sötétlenek.

Mit várhat, mit remélhet tehát e sajátos zarándok? Hogy hosszú és göröngyös még az út, az elég valószínűnek látszik. Vannak-e jelek, melyek biztathatják? Igen, talán vannak. A katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus terén, ő maga pedig pápasága kezdeteitől apostoli szolgálata elsőrendű feladatai közé sorolja a keresztény egyházak egységének megteremtését... a katolikus egyház tudatában van annak, hogy az egység keresése megfelel a Krisztusba vetett hitnek. Éppen ezért bizalommal, halad előre ezen a nehéz, de örömökben is gazdag úton.


2018. november 13. kedd
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Fatimai jelenések
Szent István király példája
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Kozma Lajos emlékév
Október 6. - az aradi vértanúk emléknapja
A magyar lélek hangja
III. Béla
Kálmán király (könyves)
Hova temetkeztek királyaink?
A szenzációs bugaci lelet
III. Richárd
Nagyböjt
Krisztogram
Szent István király I. törvénye
Arany János a zeneszező
Batthyány misekönyv
Chopin levél
Szeptember 30. - a népmese napja
Leopold Mozart
Salieri
Constanza
Mozart felesége
Mozart Magyarország
Mennyit keresett?
mozart zenéje
Élet a középkorban
A lovagi kultúra
Szent Roland
Roland ének
Advent
Rorate
Kotyolás
Karácsony
Szállást keres a Szent család
Gárdonyi és a zene
Orgona
Az orgona és Magyarország
Bogányi-zongora
Rohonci kódex
Magyar Állami Operaház
Gyertyaszentelő Boldogasszony
Hét szabad művészet
Liszt ferenc utazik
Palestrína stílus
A Vezúv kitörése
Orlando di Lasso - Psalmi
fortepiano-billentyűs hangszer
Görgei Artúr nevének írása
Görgei áruló!...Soha
Hermann Róbert történész Görgei Artúrról
Móricz Zsigmond - Görgei
Visegrád, az öregedő Görgei menedékhelye
Görgei Artúr temetése
Petőfi és a gasztronómia
Kossuth-kifli
Tapsolás a hangversenyen
Úrnapja
Szent István halála
Hova üljünk egy koncertteremben?
Milyen hangszerek ezek?
Negyven éve érkezett haza a Szent Korona
Hadik ház
Globális felmelegedés
Mednyánszky Berta
Márciusi ifjak - Vasvári Pál
Kossuth és Görgei megítélése - bűnbakkeresés
Az Isteni Irgalmasság Vasárnapja
Pünkösd
Miért 88 billentyű van a zongorán?
Miért f-alakú a hegedű hangrése
Szegények világnapja
I. Világháború vége - november 11.
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny
Mozart/Verdi - Requiem