Mednyánszky Alajos: Regék és mondák/ részlet

 

A pöstyéni leányok kútja

 

Nem messze Pöstyén gyógyforrásaitól, amelyeket a néphit szerint már a rómaiak is ösmertek, egy régi templom romjai állnak. Egykor templomos lovagoké volt, kortársa azoknak a csodálatos kőszobroknak, amelyek a romok árnyékából merednek a magános vándorra, a letűnt idők mélyenszántó bölcsességének végső emlékeiként. A templom közelében tör fel a mélységből egy tiszta vizű forrás, amelynél már egykoron is felüdítették harcban elernyedt tagjaikat a vörös keresztet viselő rendbéliek, s ahol még ma is kísérteni szoktak fenséges óriás alakjaik megborzongató éjféli órákon, és elsiratják dicső törzsüket, amelyet bősz galádság döntött le, hasonlatosan a hegység sziklájához, amelyet a gyenge kéz rakta akna mennydörögve szakít ki ősöreg sarkaiból és zúdít alá a völgybe.

No de nemcsak a szellemvilág hátborzongató kísértetalakjai járnak-kelnek ott a kút körül. Édes jövendölések tüneményei is fellibbennek kávájáról a szerető szíveknek. Minden esztendőnek azon az éjszakáján, amely megelőzi Szent István apostoli királyunk ünnepnapját - ő volt az, aki a maga kezével rakta le a templom alapkövét, és az ő boldog lelke őrzi szeretettel a saját alkotását -, kijárnak oda a felcseperedett eladó lányok, hogy megtöltsék korsóikat a kútból, és annak vizétől csilloghassanak új üdeségben a másnapi ünnepen. Aztán buzgó imádságban térdelnek a templom küszöbén, mert az a régi mendemonda járja, hogy az, aki életük társául rendeltetett nekik, másnap reggel templomba menet megmutatkozik előttük az első szemközt jövő nőtlen férfi alakjában. Ősidők óta járnak oda a hajadon lányok, hogy a szent forrásból bizonyosságot szerezzenek szívük legrejtettebb reményeire, és egy varázslatos rege is szól a jámbor szokás eredetéről. Borica, Bolkó leánya, viruló rózsához, a virágok királynőjéhez volt hasonlatos - és körülötte is barátságtalan tövisek meredeztek. S ezek a tövisek irigy szurkálással szívesen elhessegették volna a bensőséges szeretet simogató kezét, ha ugyan lett volna keze a szeretetnek. Dús birtoka nagy tekintélyt szerzett Bolkónak szerte a vidéken, csakhogy keményen - mint amilyen a ládáiban őrzött ércpénz volt -, rideg lélekkel visszautasított mindennemű barátságos közeledést. Nem annyira szándékolt keménységétől, inkább csak az atyai szeretet rideg hiányától gyötrődött szenvedő gyermeke, aki nem jelentett apja számára többet más élőlénynél: az ő szíve csak az élettelen csillogástól dobbant meg. De még emiatt is Boricának kellett kiürítenie a keserű poharat. Apja őt nővérének gondjaira bízta, akinek fiatalsága és szépsége réges-régen elfonnyadt már, mert akár a zuzmó a kemény sziklán, ő sem virágzott soha életében. Mintha ő is lazán tapadt volna a kősziklára, és ezért sohasem tudta meg, milyen édes érzés az, ha valaki szívének minden gyökerével átjárja a talajt, hogy eggyé válhasson vele: s az áldott földtől való elválás, akárhogyan megy is végbe, a növény számára a halált jelenti! Mint a mesebeli tűzokádó sárkány, amely gyötrődve őrzi a maga számára értéktelen kincseket, úgy jár-kelt az asszony a vár folyosóin, irigy pillantással követve a szegény kislányt. Mérgező lisztharmatnak nevezte a szerelmet, mert ismeretlen volt számára a szent harmat, amely a nehéz földből felszállva megtisztul a hold szűzies sugaraitól, s aztán mikor a vad kavargás elcsendesedik és csak a fülemüle mélabús szerelmi panasza fuvolázik az ágak közt, lassanként lehull a virágok álmodozva bólogató, félig kinyílt kelyhébe, hogy majd földöntúli varázslatos szépséget árasszon, mikor letekint rá a Világ Nagy Szeme. Durva szitokszóval és kárörömmel cselédmunkára hajszolta a boldogtalan Boricát, legszívesebben

elpusztította volna a szépséges rózsabimbót, a benne rejlő tengernyi kellemetességgel, amelyből ebben az asszonyban soha egy cseppnyi sem volt. De nem járt sikerrel, és igyekezete csupáncsak a fájó vágyakozás finom fátylával vonta be Borica elkápráztató szépségét. A leány fájdalmas magányában egyre az eget kutatta tekintetével, és megcsillant benne egy könnycsepp is, amely titkon fakadt szívének mélyén, s a varázskörébe jutott lelket biztosabban, erőteljesebben vonja magához, mint a csillogva lobogó boldog élet. Középre, a félénken nyiladozó bimbó szirmai közé hullott egy cseppje a szelíd szerelmi harmatnak, és ha tombolt odakinn a puszták eszeveszett szele, a virág szívének legmélyén szent hűvösség uralkodott, a mennyei harmatcsepp volt benne az úr, s egyre új élettel töltötte el a sinylő szirmokat. Imre volt az, aki felkeltette Borica lelkében a szunnyadozó érzelmeket. Pompás termetű ifjú volt, akár a hegyek karcsú fenyőfái, éjsötét fürtjei alól villámot szórt fekete szeme, mintha sugarával pusztítani akarna, de mikor a leányra nézett, akit szíve királynőjéül választott, akkor oly szelíden csillogott, mint a lenyugvó esthajnalcsillag, mikor körülzúgják a tenger hűvös habjai. Máskülönben Borica az életnek csupán tüskéit és zátonyait ismerte, egyetlen virág se virított a körülötte tátongó zordon szakadékokban, és mégis kő esett le a szívéről, valahányszor visszautasított egy kérőt a rideg apai szó: de amióta az Imre szeméből érkező sugár bevilágított a szívébe, mintha életre kelt volna a zordon sziklarengeteg, ezernyi virág nyílt ki rajta és beborította az éles szirteket, amelyek oly sokszor sebezték a szívét, szelíden illatozó szőnyeggel: a zenétől, mely úgy zengett a szívében, mint a furulyaszó a holdvilágos éjszakában, nem is hallotta már a külvilág rosszindulatú hatalmasságainak ellenséges szitkait, amelyek immáron megtörtek szentélyének külső burkán, és magvához többé nem hatolhattak el. Csakhogy a sors vaskeze a szerelem mézcseppjeit is telis-tele hintette a szenvedés keserű ürömcseppjeivel. Szerelmének csak titokban volt szabad virágoznia, hogy le ne törhesse az irigység, és valamiféle sajátos, csendes gyönyörrel töltötte el a lelket az édes titok, amely dúsgazdaggá tette a szívet, de szemérmesen rejtőzködött a világ szeme elől, mint ahogyan az estike rejtegeti kelyhe mélyén illatát, mikor a nap süt, és csak a hold kékes világánál leheli ki magából. Ámde egy kitéphetetlen tövis marcangolta a lány vérző szívét: reménytelenül szeretett, mert Imrének, bár nemesi családból született, nem volt semmije, csupán a szerelmes szíve, ám ez, tiszta lévén, akár az arany, sokkalta többet ért, mint a holt fém. Viszont az öregember megfogadta, csak olyasvalakinek engedi át drága kincsét, aki meg tudja kétszerezni a gazdagságát. Szomorúan és virágnyílás nélkül terült el a leány előtt az élet, mint valami szürke ködpusztaság, s alig-alig világosodott meg néhány pillanatra, amikor szűk kis ablakán át közeledni látta szerelmesét, aki élete kockáztatásával mászta meg a falat, hogy az irigy rácson keresztül megfoghassa a törékeny kezecskét, és hogy suttogva válthassanak egymással szerelmes szavakat. Egyszer aztán édes siralom és könnyek, reménykedés és végtelen vágyódás közepette megfeledkeztek az időről, holott figyelmeztetően ütött már a válás órája, s akkor egyszeriben meglepte őket a vénasszony, aki már hosszabb ideje gyanakodva-leselkedve fürkészett át minden zugot. Éktelen rikácsolással térítette magukhoz a szerelmeseket édes kábulatukból. Borica rémülten könyörgött szerelmesének: meneküljön - s mikor ez vonakodott, mert csak a lány járt az eszében, ő maga sietett el az átkozott helyről, amelyből boldogságának sírja lett, nyomában a haragvó vénasszonnyal, akit még Borica megalázkodó odaadása sem tudott lefegyverezni. És csöndesen sírdogált egész éjszaka, még akkor is, amikor pedig a mindent lenyűgöző álom végre elhallgattatta dühöngő üldözőjét. Reggel Borica sápadtan ténfergett a sivár folyosókon, amelyek kriptaboltozattá váltak számára,

amikor rideg apja ismét rákezdte haragos szavakkal marcangolni a szívét. Aztán Imrét rendelte magához, és átkozódó fenyegetések közepette ráparancsolt a szerencsétlen ifjúra, hogy hagyja el a várat. Borica könyörögve ragadta meg apja kezét, de az eltaszította magától a siránkozót, és megismételte parancsát. Ekkor Imre még egyszer odament a leányhoz, hogy elbúcsúzzék tőle, és meghajlás közben halk-sietve odasúgta neki: - Éjfélkor a templomkútnál. A leány, egyetértése jeléül, titokban kezet nyújtott neki, s könnyes tekintettel követte a várból távozó ifjút. Nagy sürgés-forgás volt a várban, mert Szent István ünnepének előestéje volt, és a munka, amely ez alkalommal szinte teljes egészében Boricára hárult, úgy hozta magával, hogy a fájdalom mélyebbre húzódott bensejében, és elrejtőzött a gonoszság fürkésző szeme elől. Aztán lassanként leszállt az éj, és ismételten megborzongott Borica, mivel a legyilkolt templomos rendi lovagok a titokzatos éjféli órákon sokszor keringenek dicsőségük hajdani székhelye körül jajongva, és sokféle hátborzongató mendemonda járta arról a helyről. Aztán valahára jelezte már az éjjeliőr, hogy elkövetkezett a tizenegyedik óra, s akkor Borica elfeledkezett a borzongásról, halkan ébredezett szívében a reménység, elszántan fogott egy korsót, mint aki be akar pótolni valamit, amiről a nap folyamán megfeledkezett, és mivel mindenki az igazak álmát aludta, akadálytalanul jutott ki a várból és indult a kútra. Szerelmese már várt reá a kútnál, ahol majd örökre búcsút kell venniük boldogságuktól: a könnyek fojtogatták a torkukat, amikor utolsó istenhozzádot mondtak egymásnak, viszont az, hogy egyáltalában elbúcsúzhattak, ír volt mindkettőjük meggyötört szívére: de végül ütött a válás órája, és ők megtört lélekkel szakadtak el egymástól. Borica hazatérőben vizet merített a templomkútból, búsan nekitámaszkodott kávájának, és könnyei elegyedtek a kút kristálytiszta vizével. Hirtelen enyhe fény áradt el körülötte, ijedten pillantott fel, és ott látta maga előtt mennyei ragyogásában a szent király alakját. Szelíd komolysággal tekintett le a boldogtalan leányzóra, aki térdre esett előtte. - Szedd össze bátorságodat! - kezdte a szent. - Bízzál Őbenne, akinek számára minden szív lágy, miként a viasz. Így szól az Ő döntése: A legelső férfi, akit szemed megpillant holnap, mikor a templomba mégy, az Ő örökkévaló akaratából életed társául rendeltetett. Ne zúgolódjál, hanem engedelmeskedjél gyermeki lélekkel annak, aki mindent a legjobbra fordít! Borica elnémultan roskadt magába, jóformán nem volt eszméletén, amikor hazatért, rettentő küzdelem dúlt szívében: hiába várt a halálos döfésre vagy a megváltásra! Végül erőt vett rajta a gondolatok és érzések áradata, s a mély álom könnyített összeszoruló szívének terhén. Csodás erő szállta meg. Amikor reggel felébredt - csupa odaadás és bizalom volt, sőt olykor úgy rémlett: édes reménység aranyozza be az ösvényt, amelyen szótlanul lépkedett atyja és az öregasszony között. És ekkor egyszerre meglátta szeretett Imréjét, aki képtelen lett volna elhagyni a tájat, ahol szerelmük kivirágzott, anélkül, hogy még egyszer láthassa őt. Borica alig tudta fellobbanó érzelmeit valamennyire visszafojtani, de amikor elhaladt az ifjú mellett, hangos és örvendező szóval biztatta kitartásra és bizakodásra. Már gyülekeztek a harag viharfelhői Borica feje felett, de ő előresietett a templomba, hogy örvendező szívét bensőséges hálával önthesse ki sorsának jóságos irányítója előtt, aki szenvedései éjszakáját ilyen reménysugárral világította meg. S aztán valóban úgy esett, hogy egy esztendőnél hamarabb meghalt az öregasszony, és Borica apját súlyos betegsége a sír szélére vitte, a balsors csapásai megtörték és úgy meglágyították a szívét, hogy végtére beleegyezett, hadd teljesüljön leányának hő vágya, mert azt, amióta a jelenésről hallott, maga is az ég akaratának vélte. Leánya pedig azon a helyen nyújtotta kezét szerelmesének,

ahol először kelt fel számára annyi sok gomolygó sötét felleg mögül a reménység csillaga. Ez időtől fogva jött szokásba ama helység felserdült eladó lányainál, hogy Szent István napjának előestéjén vizet merítenek a templomkútból, és buzgó imádságban könyörögnek a szent oltalmáért, hogy másnap kedvezően, az imádkozó leányok titkos óhajai szerint, sikerüljön az egész életre nézve döntő fontosságú találkozás.


2018. szeptember 19. szerda
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny