Pulszky Ferencné, született Therese von Walter ( 1819-1866) író, műfordító.

 

Bécsben született bankárcsaládban, majd 1845-ben Pulszky Ferenc politikus, diplomata, jogász felesége lett. Kettejük házasságából négy gyermek született: Pulszky Ágost szociológus, ifj. Pulszky Károly művészettörténész, Pulszky Polixéna írónő és Pulszky Garibaldi mérnök. De ugyancsak a család tagja volt Márkus Emília színésznő (f.: ifj. Pulszky Károly). Az ő leányuk volt Pulszky Romola balett-táncosnő, a világhírű balettművész, Vaclav Nyizsinszkij neje.

Walter Terézia nagy műveltségű és kiváló zenei tehetségű nő volt, aki 1845 után férjével Magyarországra költözött. Esküvője után hamar megszerette Magyarországot, és azonosult a magyarság akkori gondjaival és nézeteivel. A szabadságharc leverése után, 1850-ben szenvedélyes írást közölt angol és német nyelven Londonban és Lipcsében Egy magyar hölgy emlékiratai címen, amelyben részletesen megírta a szabadságharc történetét.Az 1848−49-es események után követte férjét előbb Londonba, majd Amerikába, 1860-tól pedig Olaszországban éltek. Magyarország érdekében külföldön jelentős sajtótevékenységet fejtett ki, írt és fordított. 1866-ban − férjét megelőzve − gyermekeivel együtt visszatért Magyarországra, de még abban az évben elhunyt.
Irodalmi munkásságát több kötet is jelzi; írói tevékenységének csúcspontja az Egy magyar hölgy emlékiratai (Memoirs of a Hungarian Lady. London, 1850). Férjével együtt három kötetben írta meg White, red, black címmel amerikai úti élményeit, és a Tales and traditions of Hungary című gyűjteményét, valamint fiával együttműködve olasz regéket is megjelentetett.

A budapesti Kerepesi temetőben nyugszik.

 

Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai /részlet

 

Első benyomásaim Magyarországról

 

Bécsben nevelkedve igen keveset tudtam Magyarországról, mielőtt 1845-ben odakerültem; gyermekkoromban csupán a földrajzórákon hallottam valamit róla, s történelmi tanulmányaim efféle emlékei is oly halványak voltak, hogy szinte nyom nélkül tűntek el.

 

Véletlen, hogy az iskolában, hol tíz évet töltöttem, néhány magyar gyerek tanult; a többiek irigykedve nézték elkülönülésüket, s hogy anyanyelvükön szólítva egymást kijátsszák azt a szabályt, mely szerint mindannyiunknak francia nyelven kellett beszélnünk. Gyanakvás és gúny vegyes érzésével hallgattuk őket, azt képzelve, hogy ennek a különös dialektusnak nem sok értelme lehet, egyezményes jelekkel vagy éppen valamiféle ösztönös tudással lehet csupán megérteni.

 

Amikor már társaságba jártam, olykor-olykor találkoztam magyarokkal; ők azonban szinte kivétel nélkül vagy mind Bécsben iskolázott úrihölgyek, vagy olyan úriemberek voltak, akik már több éve tartózkodtak ott. Semmi különös nem volt rajtuk, hacsak a férfiak bajusza nem, amiről semmi szín alatt nem mondtak le, még akkor sem, amikor Ferenc császár, a mostani uralkodó nagyapja mindenféle arcszőrzetet megtiltott a hivatalt viselőknek. Egyedül a magyarok voltak kivételezettek a spanyol etikett révén: minden időben és alkalommal viselhették férfiúi díszüket.

 

Gyakran ellátogattunk néhány Bécsben élő magyar családhoz. Vendégszeretetük – összehasonlítva más házakéval, ahova társaságot hívtak – kevésbé volt kérkedő; estélyeik több szórakozást kínáltak, a fiatal urak felszabadultabban táncoltak, kellemesebben társalogtak, a fiatal hölgyekkel udvariasabban viselkedtek, mint más fogadásokon azok a férfiak, akiknek arca leplezetlenül arról árulkodott, hogy partnereikkel nagy kegyet gyakorolnak, ha egykedvűen eltáncolnak egy francia négyest.

 

Jól emlékszem, gyerek voltam még, mikor a magyar küldöttség Ferenc császár uralkodásának 40. évfordulója alkalmából tisztelgő látogatást tett, s arra is, mikor a magyar nemesi testőrség és az udvarhölgyek teljes díszben jelentek meg V. Ferdinánd és Szardínia hercegnője esküvőjén.* Később, az Ezeregyéjszaka meséit olvasva, a szemkápráztató fényűzésben előlépő magyarok bennem a vitéz arábiai bajnokot és a szépséges keleti hölgyek képét idézték föl.

 

Az úrnapi körmeneten* a magyar nemesek tekintetüket oly büszkén jártatták körül díszesen felszerszámozott lovaikról, hogy férfias arcukat már tetemes távolságról fel lehetett ismerni.

 

Ezek az imponáló képek hamarosan eltűntek képzeletemből. Ritkán mentem el ilyen látványosságok megtekintésére, s bátran mondhatom, hogy jó pár éven át legalább annyira nem jutott hely gondolataim között Magyarországnak, mint egy bécsinek. Bár a határ mindössze néhány órányi járásra húzódott, divatos körök társalgási témái között Magyarország csak nagy ritkán került szóba, ha erre mégis sor került volna, nem vesztegettek több szót rá, mint amennyivel a világtól áthághatatlan fallal elválasztott ismeretlen kínai birodalmat intézték el.

 

1845 volt az az év, amikor figyelmemet Magyarország felé irányították a körülöttem zajló s mind élénkebbé váló beszélgetések. A szalonokban addig szokatlan viták forrása az Augsburg Gazette+ polemizáló írásai voltak, amelyek a Védegylet+-ről tudósítottak. A fordulatokban gazdag társalgások egyik aktív résztvevőjétől érdeklődtem: Mi ez a Védegylet? „Nevetséges demonstráció Ausztria ellen” – hangzott a válasz. „A magyarok a maguk készítette ruhákat kívánják viselni, s mivel a kék pamutholmikon kívül mást nem állítanak elő, a hölgyek mind ilyen színű ruhákba préselve jelennek meg a díszes összejöveteleken, meglehet a korábbi időkben mindenkor bécsi bársonyban és selyemben pompáztak.”*

 

Ez különös szeszélynek tűnt nekem; de azt sem tudtam megérteni, miért beszélnek erről ilyen szenvedélyes gyűlölettel Bécsben, miért tekintik ezt szinte bűnnek.

 

Kutattam a rejtély okát, elolvastam néhány idevágó újságcikket. A magyarok védelmezője higgadtabb méltósággal fejtette ki véleményét ellenségénél, aki ugyanakkor a személyes támadások kinyilvánításától sem riadt vissza.

 

Az egészből arra jutottam: a vádolt szövetség célja az volt, hogy – miután az országgyűlés meg-megújuló tiltakozásának közvetlen eszközei csődöt mondtak – közvetett módon változásokat kényszerítsen ki az osztrák kormánytól a vámszabályok ügyében. Az életben levő rendelkezések ugyanis rendkívüli módon hátrányosak voltak a magyar kereskedelemre, mert akadályozták a termékek Ausztriába történő kivitelét azáltal, hogy bizonyos árukra igen magas vámot szabtak ki. Az asztalosárukat például 100%-os teherrel sújtották, míg egyéb cikkek kivitelét teljesen betiltották. Ez utóbbiak közé tartozott a kovácsoltvas is; így a galíciaiak, ahelyett hogy kaszáikat a szomszédos Gömör megyéből szerezték volna be, ahol tömegével gyártottak vasárut, Stájerországba mentek szükséges portékáikért.

 

Ezzel az egyoldalúsággal szöges ellentétben az osztrák manufaktúrák szabadon szállíthatták áruikat a magyar királyság területére, ahol – az igen magas importadó következtében – az angol és francia cikkek forgalma rendkívül csekély volt.

 

A magyarok a szabad kereskedelem szabályainak igazságos alkalmazását, illetve ezeknek az elveknek a védelmét követelték; ugyanakkor tiltakoztak egy olyan eljárással szemben, amely ezzel egyidejűleg megszüntette a külföldi piacokat, és háttérbe szorította a hazai ipart.

 

Semmit sem értettem a politikai gazdaságtanhoz, de az érvelés egyszerű számtanpélda megoldásánál is világosabb volt. Legjobban azon csodálkoztam, hogy Magyarországon léteznek manufaktúrák.

 

Azt mesélték, hogy műveletlen, lapos és néptelen földek uralják azt az országot, ahol egy-egy magányos, birkabőrbe burkolózott kalandorral találkozhat az ember, ahol mint sivatagban az oázis, legfeljebb egy-egy város tűnik fel – ország, amely a rejtett kincsek, a barbarizmus démonának féltve őrzött országa, amelyet a civilizálódó németek az emberiség számára csak úgy tudtak megmenteni, hogy visszaűzték népét a Tisza határáig, az európai civilizáció Mississippijéig.*

 

Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember, anyám engedélyét kérve, az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette; „Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el” – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik.

 

A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.

 

Annak ellenére, hogy érzéseim melegebb színeivel festettem le azt az országot, amely hamarosan otthonommá vált, a távoli ismeretség bizonytalanságával tekintettem felé; és éppen ezért voltam még inkább elragadtatva, mikor határát átlépve sugárzó reggele nem várt pompájával lepett meg.

 

Bizonyára sok olvasóm ismeri a Rajna Düsseldorftól Mainzig terjedő szakaszát. Nincs utazó, aki ne meleg szívvel emlékezne vissza erre a gyönyörű német folyóra, amelyet szőlővel gazdagon beültetett dombok, a dombokon ódon kastélyok szürke maradványai és komor gótikus katedrálisokkal kedves kisvárosok öveznek. A költőiesség sajátos bája jellemzi a folyópartot, s minden költő, kinek útja erre vezet, alig várja, hogy egy friss levéllel gazdagíthassa a Rajnát megéneklő versek koszorúját.

 

Ennyire ünnepelt folyó a Rajna; s bár a Dunára kevesebb figyelem jutott, Passau domborulataitól a magyar síkságig még romantikusabb és változatosabb tájakkal kecsegteti az utazót, mint a Rajna, a turisták kedvence. A Rajna-vidék középkori romjainak érdekes látványosságait testbe öltő költészet és romantika – gondolkodásunkba emlékeikkel mélyen bevésődve – az Európa legbővizűbb folyama mentén fekvő országokban halotti csendbe temetkezett. A költők még nem kísérelték meg a Donaueschingentől a Fekete-tengerig kanyargó folyam hullámai őrizte történelmi emlékek életre hívását. Az osztrák cenzúra megbéklyózza a lángelme szárnyait, lehetetlenné teszik szárnyalását, megakadályozzák a költészet és a történelem szabad áramlását. A Rajna számtalan dallamot visszhangoz; a Duna csendes az énekektől.

 

Többször hajóztam a Dunán Regensburgtól Bécsig, és szívemet mindig megdobogtatta a folyót övező feketefenyők sokasága, amit vidám bükkösök, takaros szőlősök tarkítottak. Emlékezetes Regensburg pompás és tiszteletet parancsoló dómja, a Walhalla, az újkori építészet különleges emléke; Dürnstein romokban álló vára, ahol a bebörtönzött Oroszlánszívű Richárd fölismerte udvari énekesének, Blondellnek a hangját; Melk és Göttweig fejedelmi monostorai; Strudel és Wirbl láthatatlan szikláin zajosan, sisteregve áttörő hullámok, Linz vonzó városa. Mindezek bennem a Nibelung-ének elbűvölő utolsó részét idézték föl, amely épp e táj szépségeiről szól.

 

Bécsen túl, gondoltam magamban, nincsen már semmi érdekes, megtekintésre érdemes. Magyarország bennem mindig a terméketlen, kopár, szántatlan és műveletlen síkság képében jelent meg, melyet a Duna úgy szel át, mint a Volga az ázsiai pusztaságot. Ezért aztán meghökkentett, hogy a Bécsből Pestre sebesen úszó gőzhajón percnyi időnk sem jutott, hogy észrevegyük a határvidékkel kapcsolatos események valamennyi emlékét, melyek csak futólag tűntek föl szemünk előtt.

 

Férjem, a legtöbb magyarhoz hasonlóan, szenvedélyesen tanulmányozta a magyar történelmet, sokkalta alaposabban ismerte a Duna két partjának történetét, mint ahogy azt a bécsi divatos körök; az osztrák oktatási rendnek megfelelően a történelemkönyvek ezen emberek számára ugyanis zárva voltak.

 

Miután elhaladtunk Bécs legszebb parkja, a Práter zöld területei mellett, férjem Kaiser Ebersdorfra, egy kis falura hívta föl figyelmemet. Ez a helység Mátyás magyar király hadiszállása volt ausztriai hadjárata során, amikor bevette Bécset, és néhány esztendőn át birodalma fővárosának nevezte ki. 1809-ben viszont Napóleon uralkodónak szolgált főhadiszálláshelyül az asperni és wagrami döntő csata előtti időben; a harcokban a magyar seregek érdemeltek ki elismerést.

 

Ki hitte volna akkoriban, hogy néhány évvel később s alig egy angol mérföldnyire+ ettől a helytől, Mannswörth és Schwechat környékén, karnyújtásnyira a város templomtornyaitól, az osztrák seregek háborúba keverednek a magyar haddal!

 

Tovább lefelé a Dunán, Petronell városkában, Báró Traun parkjának közepén impozáns kastély emelkedik. Egykor ez Carnuntum,+ a római dunai hajóflotta egyik legfontosabb állomása volt. Feladata a markomannok+ ellenőrzése, egyben Marcus Aurelius, a bölcselő uralkodó kedvelt tartózkodási helye is. Antonius római sírján még ma is látható ennek a gyarmatnak az ábrázolása, a folyópartig nyúló oszlopsorokkal, templomokkal és meleg fürdőkkel, fölöttük a színház és a folyó, amit hajók népesítenek be.

 

A római chef-d'oeuvre+-ök azonban már romokban hevernek. Szántás közben kerülnek felszínre az antik világ egyedüli emlékei, bolthajtásos kapu, népszerű nevén a Pogány kapu, vagy néhány egyedülálló bronztárgy formájában, A napi gőzhajójáratot kivéve a folyó elhagyatott, s a néhány mérföldre húzódó osztrák-magyar vámhatár megálljt parancsol a folyami kereskedelem minden próbálkozásának a két ország között. Nem úsznak hajók Magyarország felől a Dunán, s még az utasszállító gőzhajók sem tehetik partra utasaikat a nekik tetsző helyen, kivéve Hainburgot és Bécset, ahol a vámházak állnak. Mikor Traun báró magyar birtokairól hazautazik, nem szállhat partra a hajóról kastélya kertjében; így kénytelen vagy szárazföldön utazni, vagy gőzhajóval Bécsen keresztül kerülő utat tenni.

 

Petronelltől nem messze magas domb emlékezteti az utazót a hunok hatalmas birodalmára és fejedelmére, Attilára, akit a legújabb idők tollforgatói csak pusztító ázsiai vezérként emlegetnek, de a legtávolabbi északtól kezdve valamennyi német nemzet hagyománya a legnemesebb emberiességgel, a legdicséretesebb előrelátással, valamint azzal a megingathatatlan bátorsággal ruházta föl, mint ahogy a franciák és az olaszok tették Nagy Károllyal, a walesiek pedig Arthur királlyal.

 

Kétségtelen, Attila az európai hírváltás megteremtésének atyja volt. Mindkét rezidenciájából, akár mozgékony sátortáborát a Tisza mellett, akár az elbűvölő Duna menti Etel várát, akár az elmúlt idők Aquincumát vagy a mai Budát említjük, minden irányba, ameddig hatalma elért, őrhelyeket emeltetett, melyek jelek útján „beszéltek” egymással, így juttatták el a lehető leggyorsabb módon a híreket Attilához. A krónikások szerint a Petronellnél emelkedő domb az egyik ilyen hírtovábbító pont.

 

Még tovább lefelé Hainburg várának romjai emelkednek meredeken a Duna fölé; ez volt az osztrák határerőd Magyarország felé. A túlparton magasba szökő sziklán, ami alatt a Morva torkollik a Dunába, Dévény magas várának szétszórt maradványait vettük észre; ez pedig már a magyar határerőd volt.

 

A hainburgi kastély romjai ez idő szerint egy birtok parkjában hevernek. Húsz évvel ezelőtt Lipona+ bárónő, a balsorsú Karolina+ királynő tulajdonában volt, akit akkoriban Nápoly nemes lelkű és végzetes sorsú királya, Murat+özvegyeként ismertek.

 

A Dunától nem messze fekszik Hainburg, a kézművesek kis városa. Középkori várfalai most a csempészkereskedelem távoltartására szolgálnak, minthogy Hainburg az osztrák kincstár legnagyobb dohánytelepe, itt dolgozzák föl a magyar termesztésű dohányleveleket birodalmi fogyasztásra. Pácolás során összetéveszthetetlenül kellemetlen szagúvá lesz, s nem keverhető össze a kezeletlen dohánnyal. Így a birodalom egész területén a kifinomult szaglású vámtisztek éppen a dohány erős illata nyomán azonnal észreveszik azt, aki szűzdohányt szív, könnyen elkapják a tettest, hacsak nem tudja magát igazolni zsebében heverő néhány schillinggel.

 

Dévény vára 1809 előtt sokkalta festőibb volt, amikor is a franciák értelmetlen módon a jó állapotban levő, bár romos erőd legnagyobb részét fölrobbantották. A kinyúló sziklán egy nyolcszögű torony azonban megmenekült a pusztítástól, és azóta is méltóságteljesen díszíti a szépséges vidéket.

 

A hagyomány szerint Dévény a szláv király, Szvatopluk idejében (azt megelőzően, hogy a magyarok elfoglalták az országot) lányának, Devojnának palotája volt; ő az amazon szüzek egyikeként élt ott, s mikor apja parancsára házasságra kényszerült, a toronyból a hullámsírba ölte magát.*

 

A magyarországi vallásháborúk idején a protestánsok vezére, Bocskai 1606-ban foglalta el Dévényt; amikor az osztrákok az éjszaka leple alatt kisebb csapatokat küldtek hajón Pozsonyba, Dévény magaslatáról gyújtották föl a flottát, amely a hullámok martaléka lett. A haderők próbálkozásai, a lángban álló és elhagyott hajók Rudolf király ama tervének sikertelenségét igazolták, hogy zászlóját a Morván túl tűzze ki.

 

A Duna jobb partján, mindössze négy angol mérföldnyire+ innen találjuk Wolfsthal pusztuló tornyát; itt fogadták ünnepélyesen az osztrák Ferdinándot ama párt küldöttei, akik 1526-ban Magyarország királyává választották. A küldöttek azt a szent ígéretet kapták Ferdinándtól, hogy tiszteletben tartja a királyság alkotmányát és jogait.

 

A Schlossbergtől a Dunáig húzódó hegyek lágy vonulatai fákkal és szőlővel borítva tárulnak az utazó elé Dévény és Pozsony között. Pozsony nem dicsekedhet klasszikus építészeti stílusával; fekvése és környezetének romantikus vonzereje viszont az ott levő történelmi emlékkel együtt magára hívja az utazó figyelmét. Ez az a város, ahol a magyar uralkodókat megkoronázzák, ahol a király, mögötte a koronázási szertartás résztvevőivel, az országgyűlés és a tömeg jelenlétében a piactéren isten színe előtt esküszik fel az alkotmányra.

 

A város szélén a Dunáról is látható, kiépített emelkedőkön a király lóháton ülve lendíti Szent István kardját a négy világtáj felé, ezzel juttatva szimbolikusan kifejezésre: hogy bármely irányból érje támadás az országot, megvédi annak egységét. Az országgyűlés is Pozsonyban szokott ülésezni. Itt történt meg a magyar lojalitásra oly jellemző eset, amikor Európa tekintélyesebb részének nyomására Mária Terézia 1741-ben Magyarországhoz fordult segítségért.

 

A bajorok már Linzben, a poroszok Sziléziában tartózkodtak, és Csehország fővárosa, Prága az ellenséghez való csatlakozást fontolgatta, mikor a fiatal királynő az összegyűlt képviselőkhöz fordult; mesteri ékesszólással* tárta föl helyzetét, mélységes meggyőződéssel beszélt arról, hogy biztonsága a magyarok hűségétől és hősiességétől függ. Az egybegyűlt nemesek, küldöttek között számosan voltak, akik Rákóczi zászlaja alatt harcoltak az osztrák uralkodóház ellen, kiken kívül I. Lipót idejében üldözött és rabságba hajtott hazafik unokái és fiai is tekintélyes számban voltak jelen. Abban a pillanatban azonban mindannyian feledték a múlt szenvedéseit, és egyhangúlag kiáltottak föl: „Életünket és vérünket Mária Terézia királynőnkért!”

 

Egész Magyarország fegyvert fogott, és összecsapott az ellenséggel.

 

A vitézi lelkesedés ezen emlékezetes esete akkora örömet okozott Őfelségének, hogy sajnálta: férje nem lehetett szemtanúja a történteknek, és éppen ezért az eseményt meg kellett ismételni Ferenc főherceg és a külföldi nagykövetek előtt. Hogy az ismétlésre megfelelő alkalmat teremtsen, a királynő karjába vette fiát, József főherceget, és az egybegyűlt országgyűlésnek ajánlotta. Még egyszer fölzúgott a „vitam et sanguinem” a teremben, de ez már nem hasonlított az érzelmek első kitörésére – ez csupán az alkalom szülte politikai tetszésnyilvánítás volt.

 

A királynő magyar csapatai és tábornokai megmentették a trónt az ő és utóda számára; a gyermek számára, akit az országgyűlésnek ajánlott. Azonban miután fejére került a királyi korona, politikája a magyar alkotmány megsemmisítésére és Ausztria vezető szerepének megerősítésére irányult. Így nem csodálható, hogy II. József ezen hálátlan fellépése nyomán az 1741-es nagy esemény emléke keserű érzésekkel vegyül Magyarországon.

 

Pozsony alatt a Duna két partja teljesen ellaposodik; mindkét oldalon a Kisalföld terül el termékeny legelőkkel és szántóföldekkel, amiket a bővizű folyó mellékágai hálóznak be.

 

Néhány óra további hajózást követően a távolban kivehetővé válik Szent Márton, Pannónia hegye, a Szent István alapította benedekrendi apátság. A középkorban itt volt a vallási oktatás központja Magyarországon.

 

A Szvatoplukot leigázó Árpád, aki a nomád magyarság fejedelme volt, szemügyre vette az egész országot, rátalált a dombokkal körülvett síkságra, s mivel olyan csalogatónak, termőnek tartotta a földeket, gyors folyásúnak a Duna vizét, úgy döntött: itt telepszik le, és létrehoz egy új domíniumot. Ennek emlékére hívják még ma is ezt a hegyet Pannonhalmi hegynek.

 

Ma is látható az apátságban Szent István, Magyarország királyának márványtrónja, aminek az emberek mágikus gyógyítóerőt tulajdonítanak. Augusztus 20-án katolikus zarándokok sokasága gyűlik egybe, s miután meggyónnak és meghallgatják a szentmisét, egymást váltva ülnek le a márványtrónra abban a szilárd meggyőződésben, hogy elmúlik reumájuk és isiászuk. Olykor annyira hatalmas tömeg zarándokol az apátsághoz, hogy a betegek közül nem egynek két vagy három napot is várnia kell, míg rákerül a sor, hogy élvezhesse a vörösmárvány trón gyógyító hatását.

 

Gyorsan elhaladtunk Komárom városa és erődje mellett. Az erőd – alacsony fekvése miatt – legkevésbé sem keltette azt az érzetet, hogy bevehetetlen. Egyetlen támadó sem tudta bevenni ezt a várat, bár a nyugati falon könnyen elérhető célpontként áll a szűz szobra, kihívó daccal nyújtva kezét az ellenség felé.

 

A bal parton hamarosan feltűnt Zsitvatorok. Ebben a városban kötötték I. Lipót uralkodása idején az első kedvező békeszerződést a törökökkel. A jobb parton Almás és Neszmély szőlőskertjei húzódnak. Neszmély híres boráról ismert; itt halt meg Ausztria első főhercege, Albert király, aki 1337-ben Erzsébet* királynővel kötött házassága eredményeként jutott a magyar koronához. Nem tudta megszokni a magyar klímát; emésztési zavarokban halt meg, amit a mértéktelen görögdinnyefogyasztás okozott. Úgy tűnik, hogy az osztrák hercegek mind a mai napig rettegik elődük sorsát; figyelmen kívül hagyva azt, amire minden magyar király felesküszik, hogy az év egy részét a királyság területén tölti, az osztrák uralkodók közül az elmúlt háromszáz év folyamán egy sem tett eleget ennek a fogadalomnak.

 

A látóhatáron feltűnt a Vértes hegység. III. Henrik német uralkodó csapatait a magyar seregek alaposan megfutamították, olyannyira, hogy azok védőpajzsaiktól megszabadulva igyekeztek könnyíteni menekülésüket, és ennek az eseménynek nyomán kapta a dombvidék a Vértes nevet.*

 

Nem messze a Duna-parttól, Neszmély alatt kezdődnek a nagykiterjedésű vörösmárvány kőbányák. Piszke nevű faluban minden egyes ajtóbejárat, küszöb márványból készült; ez sem szépít azonban a környék nyomorúságos képén.

 

Nem sokkal később a partvidék újra emelkedni kezd, és a nem régen fölépített esztergomi székesegyház tekintélyes magasságból uralja a környező vidéket. Óriási épület, amelyben Esztergom kis városának teljes lakossága kényelmesen elfér; a katedrálist a döbbenetes méretű kupola koronázza. Ez Magyarország templomai közül a legnagyobb, szerkezete teljesen eredeti, sok fejtörést okozva a művészettörténetet tanuló diákságnak. A világon csupán két hasonló stílusú épület létezik, az egyik a Trafalgar Square-en a National Gallery, a másik pedig a Regent Street végén épített hegyes tornyú templom. Valószínűleg ez a katedrális a jövő művészetének sajátos szláv darabja, jóllehet az esztergomi székesegyház alapítója, Rudnay Sándor+ hercegprímás nem gazdagította a világot klasszikus remekművel.

 

Az eredeti tervek szerint az elképesztő méretű katedrálishoz még érseki pihenőhely és egy szemináriumi helyiség is tartozott volna, és az egyik oldalon 24 kanonok rezidenciája kapott volna helyet; az érsekség szerfelett tetemes bevétele azonban még a dóm befejezéséhez sem volt elegendő. Ebből és az emberek felbolydulásából ítélve kevés esélyünk van arra, hogy az eredeti elképzelést fölépítve lássuk; így a csodálatos épület bámulói, akik a Dunán lefelé utaznak, hiányérzettel folytatják útjukat. Az igazság kedvéért mégis hozzá kell tenni, hogy megfelelő távolságból nézve a kupola – tetején az aranyozott kereszttel, mögötte a végtelen térrel – szép látvány.

 

Esztergomtól nem messze 1000-ben Szent István legyőzte Sümeg Kupa hercegét+; ő azoknak a magyaroknak volt a vezére, akik harcban állva a kereszténységgel és a királysággal, az örökölt pogány vallás ősi intézményei védelmében emeltek kardot. Szent István győzelme a magyarokat európai néppé tette, és beolvasztotta őket a nyugati civilizáció nemzeteinek családjába.

 

A csatát megelőzően a királyt lovaggá ütötték, ami a nyugati szokások követését jelentette; csapatainak vezére, a wasserburgi Vecellinus lovag végezte a szertartást. Szent István nemcsak a kereszténységet, hanem ezzel együtt a lovagi tisztesség érzéseit és a nyugati civilizáció szellemét is átvette, szemben az oroszokkal, akik ugyan felvették a kereszténységet, miközben számukra változatlanul idegen maradt az európai fogalmak szerinti becsület, az igazság kitartó keresése, a küzdelem nemcsak az anyagi javakért, de az erkölcsi érdemekért is.

 

A dunai hajóhidak sajátos képet mutatnak. Pozsonynál, Komáromnál és Esztergomnál a két part közötti közlekedésnek ez az egyetlen eszköze az év kilenc hónapjában. A másik három hónapban a jégen gyalogosan is át lehet kelni, amikor pedig zajlik a folyó, akkor az emberek, szerencsét próbálva, lélekvesztőkön igyekeznek átjutni a jégtáblák között.

 

Bécstől a tengerig a folyam fő sodra zabolátlanul haladhat; a szerb határon a Trajáni-híd sem tudott ellenállni a féktelen hullámoknak. Az utóbbi időkben a magyar vállalkozókedv, az angol tehetség és a német tőke eredményeként függőhíddal kötötték össze Pestet és Budát; a híd mestermunka, melynek fő fesztávja a legnagyobb, amit egy folyamatos ív valaha is átért.

 

Esztergomtól Pestig megkapó szépségű a vidék. Bokrokkal benőtt trachit kőkúpok szinte merőlegesen emelkednek a magasba a források mellett, amelyek kanyarogva vágnak maguknak utat a hegyszorosok között, és kiszámíthatatlan helyen feltörve teszik változatossá a tájat. A patakok alkalmanként hegyes vidékeken folytatják útjukat, folyásuk máskor egészen távolra követhető; meghátrálnak a hegyek, utat engednek a kiszélesedő völgyeknek.

 

E táj legszebb ékessége azonban mindenek felett a Visegrádi vár romja. Dévényhez hasonlóan ez is egy a szlávok emelte erődítmények közül, amit még a magyarok bejövetele előtt építettek föl.

 

Az Árpád-házi királyok első korszakában Visegrádot csupán mint a gátlástalan zsarnok Salamon király börtönét ismerték, akit illusztris unokatestvére, Szent László tartott fogva. A hagyomány szerint a vártoronyba bezárt király megátkozta az őt cserbenhagyó népet, és örökkön tartó viszályt zúdított rájuk.

 

A 14. század során, a fényes pompában uralkodó Anjouk idején Visegrád volt a királyi lakhely.

 

A sziklacsúcstól a partig húzódó, most meddő hegyoldal akkoriban virágzó kertként pompázott. A hegység fölső sík területén látványos tornaviadalokat rendeztek, és a most már csöndes romok a mindenkori uralkodónak szolgáltak otthonául. Lajos Anjou király, Lengyelország, Magyarország, a dunai fejedelemségek uralkodója, Nápoly hűbérura volt egyszerre; birodalma a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódott, hatalma elért a Messinai-szorosig. Károly Róbert* idejében Visegrád végzetes tragédia színhelye volt. Ő volt az első olyan Anjou király, aki kezében tartotta Magyarország jogarát. A királynő udvarhölgye, Klára, aki a királyság egyik legmagasabb méltóságának, a legbefolyásosabb bárók egyikének, Zách Feliciánnak lánya volt, a királynő bátyja, a lengyel herceg, Kázmér csábításának áldozatául esett. A királynő, akit rokona iránti szeretete elvakított, a rettenetes bűntett bűnrészesévé vált.

 

Mikor Felicián megtudta a szörnyű igazságot, a királyi kastélyba sietett, hogy vérrel álljon bosszút lánya becsületéért, de a csábító már elmenekült. A királynő kisfiát térdére ültetve egymaga tartózkodott az ebédnél. Felicián kirántott karddal rohant feléje; a királynő ösztönösen fölemelte karját, hogy megóvja gyermekét a csapástól. A kard így elkerülte a gyermek fejét, az anya karja viszont megcsonkult. A kis herceg nevelője, Kapuvári pohárnok fegyverezte le a felindult apát.

 

Károly Róbert ezt a kétségbeesett cselekedetet a legelrettentőbb módon torolta meg. Feliciánt kegyetlenül végezték ki. A boldogtalan Klára negyedfokú rokonságával együtt került bitófára. A Zách család életben maradt tagjainak birtokát elkobozták, és elűzték őket őseik földjéről.

 

Összehívták az országgyűlést, és a büntetés szentesítését kérték; e rémtettek elítélése ellenére a szépséges Klára úgy él tovább az emberek emlékezetében, mint Károly Róbert bosszúálló természetének ártatlan áldozata, míg az uralkodó bölcs kereskedelmi politikájára, nem kevésbé az ország gazdagságát féltő cselekedeteire Magyarországon ma már csak a történészek emlékeznek.

 

Minden bizonnyal helyes annak a német költőnek a megfigyelése, aki szerint a kegyetlenség és a sanyargatás emléke jóval tovább él, mint a jó cselekedeteké; a fa megőrzi a törzsébe hegyes vassal vésett írást, de nem árulja el annak nevét, aki elültette, gondoskodással őrködte.

 

Ahogy lépésről lépésre közeledünk az ország fővárosa, az egyesített Buda és Pest felé, úgy sokasodnak azok a jelek, amelyek az utazót a török hódítás, a polgárháború idejére emlékeztetik; azokra a kegyetlenkedésekre és dúlásokra, amiket a német tábornokok gyávaságukban követtek el Magyarországon a törökök elleni harcokban. Ezen rémes cselekedetek alól mindössze néhány illusztris személy volt kivétel, így Savoyai Jenő herceg, Lotaringiai Károly herceg, Schwarzenberg+ (a jelenlegi osztrák miniszter őse) és Baden őrgrófja.

 

A nagyvárostól nem messze újra a római géniusz szülte maradványokat láttuk meg Aquincum vízvezetékei között. Ez a városrész egyben a római flották kikötője volt a Dunán. Mindössze egy mérföldnyire helyezkedett el a jelenlegi kikötőtől, ami a Duna-Gőzhajózási Társaság+ tulajdonában van. Korábbi időkben Attila kastélya állt itt, amely az északi mesékben, a germán szellem legősibb és leghatalmasabb eposzában, a Nibelung-énekben a világvége színhelyeként jelenik meg.

 

Burgundia királya, Siegfried, a sárkányölő, a görög Achilleshez hasonlóan sérthetetlen, testének csupán egy pontját kivéve; őt sógorának parancsára megölik a Rajnán, s az átokkal sújtott tengernyi kincs a hullámok alá merült. Özvegye, a szépséges Krimhilda házasságra lép Attilával, ő ünnepségre hívja a lány bátyját a Dunára. Lehajóznak a Dunán, és a királyi mulatság ideje alatt Krimhilda felbujtására versengés támad a férfiak között; Attila testvére, Bléda+áldozatul esik, Rajna hercegeit és kíséretüket támadás éri; hősiesen védik magukat, a kastély romjai alatt minden elpusztul, lángok martalékává válik; Krimhilda gúnyt űzött az egyik haldoklóval (Siegfried gyilkosával), kit saját kezével ölt meg.

 

Ez Krimhilda rettenetes bosszúja; egy hagyomány, amellyel sokféle formában találkozunk valamennyi német nép körében Izlandtól egészen az Alpokig. Magyarországon ennek a történetnek emléke sincs, talán nem is létezett. A magyar Attila egészen másvalaki, mint az északi mesék Eteléje, ámbár kevesen tagadják, hogy a két történelmi hagyomány közös tőről fakad.

 

Nem messze attól a dombtól, amelyen Etele vára állt, és ahol most mi a kiscelli katonai kórházat látjuk, egy patakocska szalad a Dunába; a krónikások szerint ennek kis völgyében lelhető Árpád, az első magyar fejedelem temetkezési helye, aki a nomád szokások szerint Csepel szigetén vert sátrat, ahol egyben a lovakat is legeltették.

 

Az egyesített két város, a széles folyam két partján fölépített Buda és Pest fekvése az egyik elképzelhető legfestőibb látvány.

 

Bal oldalon, a végtelen kiterjedésű síkságon a forgalmas kereskedővárost, az egyre terebélyesedő Pestet látjuk. Elegáns paloták egész sort alkotnak a Duna-parton; jellegzetes azonban a középkori tornyok és épületek hiánya. Teljesen modern, mégsem monumentális város. A túloldalon meredek hegyoldalon emelkedik a budai erődváros, kacskaringós utcákkal és számos templommal, ami szembeszökőn különbözik virágzó vetélytársától, szomszédjától.

 

A magas várat dombok veszik körül, melyek tövében a város meghittebb részei húzódnak, ahol kertes házak, Pest gazdagabb polgárainak nyári lakhelyei kaptak helyet.

 

Visegrád képe jut eszünkbe, ahol a gazdag Anjouk székhelye volt; Buda pedig Corvin Mátyás fényétől pompázott. A 15. század végén udvarának ragyogása túltett valamennyi európai királyi rezidencián. A király megkülönböztetett tisztelettel bánt a hősökkel és tudósokkal; ő maga büszkén használta olasztudását levelezésében, és éveken át élvezhette vendégszeretetét Galeotto Marzio, akire az angol olvasó Sir Walter Scott „Quentin Durward”-jában asztrológusként emlékezhet. Galeottót legmesszebbmenőkig elismerte a magyar udvar; nem csillagászati műveltségéért, amiért Franciaországban a későbbiekben dicsérték, hanem a római klasszikusok bámulatos ismeretéért. Nagyon megbánta, hogy felcserélte Budát a megátalkodottan babonás XI. Lajos barátságtalan udvarára. Galeotto munkája, a „De Dictis Gestique Matthiae” gazdag jellemről tanúskodik, ami a nagy magyar uralkodó romantikus életéből táplálkozott.

 

Egész Európa a legbiztosabb támaszát és a mohamedán vallás terjedésével szemben a kereszténység védelmezőjét látta benne, nyugati szomszédai, Podjebrád Csehországban, a német császár, az osztrák Frigyes mind megízlelték a Mátyással vívott harc keserű kenyerét.

 

A birodalom uralkodásának idejéből az a Pest körüli sík terület játszotta a legkiemelkedőbb szerepet, amit Rákosnak neveznek. Évszázadokon át e helyen gyűlt egybe az országgyűlés; a kisnemesség és a városok képviselői itt ütötték fel sátraikat, táborhelyeiket, míg a főurak Buda várában folytattak tárgyalásokat az uralkodóval. A környékhez természetesen számtalan történet kapcsolódik; ezek közül kettő örökkön él az emberek emlékezetében Hunyadi László kivégzése, és testvérének, Mátyásnak királlyá választása.

 

Magyarország kiemelkedő kormányzója, Hunyadi János, Posztumusz László kisebbsége alatt (aki a Neszmélyen meghalt osztrák Albrecht fia volt), a törökök elfoglalta királyi határváros, Belgrád fölszabadítása után a fényes győzelem áldozatául esett. Fia, László, a huszonnégy éves fiatalember lett a vár ura.

 

Fiatal kora ellenére hőstettei révén az ország legnépszerűbb embere volt, s mivel ezt a nagy fontosságú helyet kezében tartotta, a király féltékenyen tekintett rá, cselfogással akarta megszerezni a vár fölötti uralmat. Hogy Hunyaditól személyesen kaparintsa meg a várat, német csapatokat fogadott kíséretéül; mikor azonban ő és közvetlen kísérete átlovagoltak a felvonóhídon, azt fölhúzták, s a német katonák a váron kívül rekedtek; ez az eljárás összhangban állt azzal a régi szokással, hogy idegen katonáknak nem volt szabad határvárba belépniük. A király ráébredt, hogy a harcosaival körülvett Hunyadi teljes biztonságban van, így azután arra a gondolatra jutott, hogy gyilkossággal szabadul meg tőle.

 

A király tanácsadója, Cillei Ulrik gróf és az anyai nagybácsi ingerült vitába bocsátkozott Hunyadi Lászlóval, és a szenvedélytől való túlfűtöttség látszatát keltve akart lesújtani rá. A fiatal hős kisujján viselt aranygyűrűje elhárította a kardcsapást, és Ulrikot Hunyadi segítségére siető bajtársai megölték. László maga ment a királyhoz, és bocsánatért könyörgött, amit a jóindulat látszatával el is nyert. A gőgös uralkodó özvegye, Hunyadi anyja túlságosan is jól ismerte a király öröklött jellemét, és nem nyugodott addig, míg az őszinte megbocsátás jeléül fia nem részesült áldozásban, s nem osztották meg közösen a szentostyát. Néhány nap elteltével, ami alatt a királyi látogató tiszteletére fényes tornaünnepélyeket rendeztek, visszatért Budára, ahova nem sokkal később követte őt Hunyadi László is: László, a király terveivel összhangban, házasságot tervezett Gara nádor szépséges lányával, Máriával, ezzel véget vetve a két legtekintélyesebb család, a Hunyadiak és a Garák – a magyar Montague és Capulet – közötti messze nyúló ellenségeskedésnek.

 

A házasságot csodálatos ünnepségek előzték meg, és az elhunyt uralkodó két fia is megjelent Budán, apjuk végrendeletében kifejezett azon óhaj ellenére (aki tudatában volt annak, hogy neve és népszerűsége túlságosan is veszélyes örökségnek bizonyulhat), hogy tudniillik a két fiú soha többet ne tartózkodjon egyazon helyen.

 

Alig érkeztek meg Budára kíséretükkel együtt, a király parancsára lefogták őket. Mátyás, a fiatalabb testvér barátai segítségével megszökött a börtönből, és Csehországba, Podjebrádhoz menekült, aki ekkor még ugyanazt a rangot töltötte be, mint amit a nagy Hunyadi Magyarországon; Lászlót azonban tárgyalás nélkül ítélték halálra.

 

Esküvői ruhájában vonult a Szent György térre, ahol a kivégzést tervezték, olyannyira mélységes megdöbbenés és tisztelet kísérte a fiatal hőst, hogy a biztos kezű hóhér keze is remegett, és háromszori le


2017. november 23. csütörtök
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya