A magyar katolikus egyház az 1848-as forradalomban

 

Az itt  olvasható két írás az akkori magyar egyház állásfoglalását, a klérus és a papság szerepvállalását mutatja be

 

1. Julien Papp: 1848 Magyarországon: a katolikus egyház és a forradalom

 

részletek

 

Magyarországon az 1848-as forradalom március 15-én kezdődött Pest városában, közvetlenül a párizsi és bécsi forradalmak nyomán. A liberális ellenzék egyik politikusa, Lónyai Menyhért feljegyezte, hogy milyen „rémítő hatással voltak a párizsi februári napok az egész kontinensre”, hazájában pedig „a pesti forradalmat országszerte úgy tekintették az ország nemesei, mint egy lehetséges parasztfelkelés nyitányát”.

A liberális nemesség egy másik vezéralakja, Podmaniczky báró, az úrbéri szolgáltatások jövőjéről töpreng naplójában és felteszi a kérdést, hogy „nem fogják-e igénybe venni a netalán lábra kapó izgatók a parasztok felkelését a nemesség ellen?”

 

(…)

 

Mindez arra vall, hogy a magyar forradalom, amely a népek tavaszának egyik szimbolikus eseményévé fog kiteljesedni, nem csak liberális és nemzeti, hanem társadalmi forradalom is volt.

Földrajzilag a magyar forradalomnak három neuralgikus pontja volt :

Bécs, az osztrák főváros, ahol a központi kormány székelt, innen irányítva Csehország és Magyarország adminisztrációját Habsburg fennhatóság alatt;

Pest és Buda, a Petőfi és társai köré tömörült radikális fiatalság legaktívabb központja, az ő akciójuk, és nevezetesen a cenzúra engedélye nélkül kinyomtatott 12 pont lett a március 15-ét kirobbantó esemény;

a harmadik központ a magyar főváros, Pozsony (Pressburg, ma: Bratislava), ahol a francia rendi országgyűlésnek megfelelő diéta ülésezett. Ennek felső tábláját a főpapok és a mágnások, az alsó táblát pedig a köznemesség, a városok és az alsó papság képviselői alkották. Az 1847 novembere óta ülésező országgyűlés munkálatai az események hatására felgyorsultak, úgyhogy a Kossuth Lajos vezette liberális ellenzéknek sikerült egy egész sor politikai reformot és a hűbéri szolgáltatások eltörlését kiharcolnia, amit aztán a király április 11-én szentesített. Ekkor a diéta véglegesen feloszlott és júliustól kezdve a vitákat, majd az ország védelmének a szervezését a cenzusos szavazattal megválasztott népképviseleti országgyűlés vitte tovább.

 

Katolikus klérus

Itt kívánunk foglalkozni a katolikus klérusnak a forradalommal szembeni magatartásával, ami nagymértékben felöleli a laicizmus témáját. Mivel a klérus gazdasági, erkölcsi és szellemi hatalom, szószólói jelen vannak a politikai küzdelmek minden érzékeny pontján és állásfoglalásaik jól kifejezik az egyház és a forradalmi átalakulások eredményeként létrejött magyar állam viszonyát.

 

(…)

 

1825-től ismét ülésező országgyűlés vitáiban a liberális ellenzék megpróbált a törvénykezés útján elégtételt szerezni több kérdésben, mint például a vegyes házasságok és az áttérések, vagy a vallási egyenlőség ügyében, ami szükségszerűen felvetette az állam felekezeti semlegességének igényét. Ezen kívül első ízben merültek fel olyan kérdések, mint a polgári házasság, a zsidók emancipációja és az egyházi javak szekularizációja (a főpapi jövedelmek megadóztatása, a papi tized eltörlése, a püspöki jövedelmek egy részének és az üresedésben lévő egyházi javak jövedelmeinek közcélokra való fordítása. A különböző követelések a katolikus klérus szinte egyöntetű ellenállásába ütköztek. Az egyházi javak sérthetetlenségét illető, több mint két évtized során felhozott érveket úgyszólván szintézisbe foglalta. 1848 tavaszán Danielik János egri kanonok figyelmeztetett, hogy az egyházi javak ugyanolyan természetűek, mint általában a magántulajdon, és még a parlamentáris eljárás se törvényesítheti a szekularizáció „bűnét”. megsértése ötletet adhat a népnek a világi magántulajdon elleni támadásra is.

(…)

Közelebbről megfigyelve, minden dokumentum azt bizonyítja, hogy a püspökök ellene voltak a dézsma megszüntetésének és hogy az alsóházban a papság képviselői a körülmények nyomása alatt cselekedtek. Elterjedt ugyanis a hír Pozsonyban egy 40000-es parasztsereg jöveteléről, ami általában megrettentette a birtokos osztályt.Visszaemlékezéseiben Kossuth így írta le ezt a jelenetet : „A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek és szép csendesen azt mondtam nekik: »Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsősséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök«; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy »per amorem Dei« ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról, példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem.” Az igazság az, hogy a püspökök két nyelvet használtak, az egyiket a nyilvánosság számára, a másikat „belső használatra”.

Kiderült, hogy már március 21-én a királyhoz fordultak és kérték, hogy éljen főkegyúri jogával a magyar kormány és annak esetleges szekularizációs tervei ellen. Szó sincs ebben a feliratban a nemzet oltárán tett áldozatról, ellenkezőleg, a püspöki kar úgy tekinti a dézsma eltörléséről hozott törvényt, mint az egyház ügyeibe való beavatkozást, ami ellen csak az uralkodótól remélhet védelmet.

A forradalom bukása után az esztergomi érseknek egy pápához intézett levele, illetve egy püspökkari határozat félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a dézsmáról való lemondás „az aktuális események nyomasztó súlyának” volt betudható. Az egyház megrémült a parasztfelkeléstől és megértette, hogy csak az „előre menekülés” mentheti meg birtokait a kisajátítástól. A kisebb rosszat választotta és utólag erényt kovácsolt a szükségből.

 

(...)

 

A dézsma témaköre távolról se meríti ki a katolikus egyháznak a magyar társadalomban elfoglalt helyével kapcsolatos vitákat. A továbbiakban felvetett kérdések se voltak újak, viszont a szólásszabadság légkörében ezek is kiéleződtek és egyidejűleg felszínre hozták a klérus belső tagozódását és ellentéteit. Már az 1843-44-es országgyűlésen az alsó papság egyik képviselője, Wurda Károly győri kanonok volt az, aki síkra szállt olyan reformokért, mint a felekezeti egyenlőség, lényegében az állam és az egyházak szétválasztása. Ezek a kezdeményezések akkor általános felháborodást keltettek a papság körében, Wurdát megfosztották mandátumától. A többfrontos veszély láttán a katolikus egyház mozgósított, szövetségesek után nézett és tervbe vette politikai sajtótermék létrehozását illetve támogatását.

 

(…)

A politikai mozgósítás egyik látható jele volt a katolicizmus és a konzervativizmus természetes szövetségének a hangoztatása. Ebben a szellemben írja 1847 márciusában a konzervatívok lapjának vezércikke, mennyire „fontos, hogy a papok elveikben a radikalizmus mezejére ne tévedjenek, hanem a józan konzervatív párt elemeit növeljék, mint a klérusnak természetes szövetségesét. […] A magyar klérusnak alkotmányos élete csak a konzervatív pártban vagyon, valamint a radikális [párt] reá nézve a halál mérgét hordja.”E néhány előzmény ismerete szinte magától értetődővé teszi, hogy a katolikus klérus nem homogén testületként reagált 1848. március idusára és az azt követő hónapok változásaira.

A püspökök és az érsekek képezték a klerikalizmus illetve az egyházi kiváltságok védelmezőinek élcsapatát. Amikor Ausztriával kitört a háború, a felső papság kevés kivétellel a nemzeti függetlenség ügye ellen fordul..

 

(...)

1849 márciusában, Haynald Lajos megtagadta a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését azon a címen, hogy ez ellenkezik az egyházi kormányzattal. Erre az „amúgy is bizalmatlan tömeg mintegy ostrom alá vette az érseki palotát, ablakait beverték. Haynaldnak később az utcán sem volt szabad mutatkoznia.” Az Országos Honvédelmi Bizottmány a felső papság több tagját hazaárulónak nyilvánította és javaikat elkobozta.

 

(…)

 

A különböző felekezetek alsópapsága azonban döntő szerepet játszott a liberális forradalomból kinőtt hatalom meggyökereztetésében. 1848 tavaszán a prédikációk mindenfelé a kormány támogatására, a nemzeti egység megőrzésére, a közbiztonság és a rend fenntartására intették híveiket, amikor pedig kitört a háború, az alsópapság sok tagja égő patriotizmusról tett tanúbizonyságot. A forradalom „legális” fázisában a papok voltak azok, akik magyarázták a tanulatlan paraszttömegeknek, hogyan kell értelmezni az új törvényeket.

 

(…)

A papok szintén fontos szerepet játszottak a parasztmozgalmak leszerelésében, amik ez idő tájt szórványos földfoglalásokban is megnyilvánultak. Sopronban például egy ferences szerzetes feljegyezte naplójában, hogy „a földmívelők a város rétjét elfoglalták, ökreiket nemzeti kokárdával ékesítvén, reá hajtották a város vetéseire, a nemzetőrségtől a zászlót elragadták, s elől vitték három dobostól kisértetve, úgy hajtották kokárdás ökreiket”.

 

 

Ha legtöbbször az alsó papság teológiai perspektívában látta a forradalmi változásokat, úgy fogta fel ezeket, mint az evangéliumi testvériség eljövetelét, voltak papok, akik profán irodalmi tevékenységre adták fejüket, vagy akik a szószékről minden vallásos konnotáció (felhang) nélkül magyarázták a politikai eseményeket.

 

Mujszer József 1849-ben „A gyámság alól felszabadult katolika egyház teendője Magyarországban” címmel kiadott brosúrával vált nevezetessé. A füzet kilenc cikkben foglalja össze a radikális papságok programját és követeléseit. Mindjárt az elején lesújtó képet fest a püspökökről és örül, hogy ezek nem támaszkodhatnak többé a Habsburg monarchiára, mivel ezentúl az állam a népszuverenitás elve szerint fog működni. Mujszer állítja, hogy a felső klérus tagjai mindig is a Habsburg-ház cinkosai voltak a nemzeti függetlenség ügye ellen,

 

(megjegyzendő, hogy bizonyos egyházmegyékben ellentétekre került sor a papság liberális és radikális elemei között, mivel ez utóbbiak léptek fel a legmélyebb változások követelésével, elmenve a köztársaság kikiáltásának gondolatáig is.

Konkluzióként érdemes még emlékeztetni arra, hogy ezek a mozgalmak nemcsak a katolikus egyházat érintették, hanem protestáns és ortodox lelkészeket, sőt egyes rabbikat is.)

 

 

 

 

 

dr. Zakar Péter történész gondolatai

 

részletek

 

Az egyházak 1848–49-es szabadságharcbeli szerepéről az a sommás vélemény, hogy az egyházi vezetők, elsősorban a katolikus püspökök elárulták a magyar szabadságharcot. Vajon így volt-e, s a lelkészként szolgáló papság milyen magatartást mutatott a harcok idején?

- Európában 1848 forradalmi és a polgári átalakulása nem érte váratlanul az egyházakat.

 

(…)

Ami Magyarországot illeti, az 1848 tavaszán megkezdődött polgári átalakulás oly gyorsan és sikeresen zajlott le, hogy nem okozott nagyobb konfliktust. Gondoljunk arra, hogy Csehországban még 1848 nyarán is késhegyre menő politikai csaták dúltak egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról. Magyarországon ezzel szemben 1848. április 11-én az uralkodó szentesítette az alkotmányt. Mind a liberálisok, mind a konzervatívok, s köztük sok püspök is, elégedettek voltak az átalakulással, amely bevégzett ténynek tűnt. A kormánypolitikában persze nem minden tetszett a konzervatív püspököknek: ellenezték például a bevett felekezetek teljes jogi egyenlőségét, vagy azt, hogy a liberálisok állami ellenőrzés alá kívánták vonni az oktatást. A Batthyány-kormány mindenesetre szerette volna fenntartani azt a széles körű felügyeletet, amit a korábbi évtizedekben a jozefinista politika gyakorolt az egyházak felett.

Toborzó lelkészek
A forradalomnak konkrét hatása volt az egyházon belül is. 1848. április 15-én Schwendtner Mihály Buda-krisztinavárosi káplán szervezésében Mráz Mihály szentrókusi plébános lakásán egybegyűltek a pest-budai káplánok és plébánosok, s a március 15-i tizenkét pont mintájára megfogalmazták saját követeléseiket. Nagyjából ugyanazt követelték a katolikus egyházon belül, amit a márciusi pontok a világi társadalomban: az egyházkormányzat demokratizálását, demokratikus püspökválasztást, parlamentszerű egyházmegyei zsinatokat, egyszóval azt, hogy az egyház ugyanolyan demokratikus módon alakuljon át, mint az állam.

(…)

1848-ban volt néhány hét a Batthyány-kormány hatalomátvétele után, amikor a régi közigazgatás már nem működött, az új viszont még nem áll fel. A helyi lelkészeknek ekkor, kivált vidéken kulcsszerepük volt a hatalmi szervek kiépítésében és a nemzetőrség megszervezésében. A nemzetőrség, francia mintára, módosabb állampolgárokból állt, és a helyi rend fenntartását szolgálta. Mármost, ahol a lelkész prédikációjában gonosz katonafogdosásként állította be a toborzást, ott nehezen lehetett nemzetőrséget szervezni. A magyarországi egyházak azonban, – leszámítva a szerb ortodox egyházat, amely nemzeti egyházként más úton haladt – nagy szerepet játszottak abban, hogy a Batthyány-kormány zökkenőmentesen átvette a hatalmat.

E lelkészi magatartásra nincs is jobb példa, mint az ez időben Kiskundorozsmán szolgáló kápláné, Szabó Richárdé, aki 1848. április 2-án a „békés átalakulásért" a dorozsmai templomban tartott prédikációjában nemcsak arra figyelmeztette hallgatóit, hogy új elöljáróiknak és az új törvényeknek engedelmeskedniük kell, hanem arra is, hogy késznek kell lenniük a haza védelmére. „Isten ne adja – mondta a dorozsmai pap –, de ha a régi rendszer romjaiból ismét a zsarnokság támogatására készülő erők felkelnének, akkor a hazának a ti védő karjaitokra lesz szüksége." Az ilyen politikai prédikáció nem volt kivételes eset az akkori Magyarországon, hiszen még a konzervatív egyházi vezetők is az új kormány mellé álltak.

  Püspöki pálfordulás

(…)

1848. október 3-án V. Ferdinánd manifesztuma az országgyűlést feloszlatva haditörvények alá helyezte az országot. Ám a magyarországi egyházak még Bécs nyílt állásfoglalása után is a szabadságharcot támogatták. 1848. október 25-én a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelet adott ki, amelyben a fennálló törvények és az Országos Honvédelmi Bizottmány iránti engedelmességre szólították fel a híveket. A fordulat akkor következett be, amikor a császári fősereg 1848. decemberi támadása gyors sikerrel járt, és 1849. január 5-re Pest-Buda is az osztrákok kezén volt. Úgy látszott, a szabadságharc megbukott. Ekkor Scitovszky János pécsi püspök vezetésével néhány konzervatív püspök a fővárosban behódolt az osztrákoknak és felszólította híveiket, hogy támogassák a „törvényes" királyt, I. Ferenc Józsefet. Ma még nem látunk egészen tisztán ebben a kérdésben, de valószínű, hogy a behódolók kisebbségben voltak a püspöki karban. A pécsi püspök csoportján kívül még két magatartás jellemezte a magyar püspököket: egyesek megpróbáltak „semlegesként" a háttérbe vonulni, mások viszont végig határozottan a szabadságharc mellé álltak. Utóbbiak közé tartozott például Rudnyánszky József besztercebányai püspök vagy Bémer László nagyváradi püspök. Bach ideiglenes birodalmi belügyminiszter 1849 júliusában egyre-másra készítette előterjesztéseit arról, hogy a magyar katolikus egyház forradalmi, és a püspököket le kell váltani. Érdemes megjegyezni, hogy a magyarországi klerikusok több mint a fele nemcsak aktívan támogatta a szabadságharcot, hanem egyházfegyelmileg is eléggé kétes színben tűnt fel. Nemcsak a demokratikus egyházkormányzatot követelték, hanem például a cölibátus eltörlését is. Innen nézve érthető, hogy voltak olyan konzervatív egyházfők, akik a szabadságharc leverésétől várták az egyházi élet megszilárdítását.


A szabadságharc támogatása

A papság azért került kényes helyzetbe, mert mind a magyar, mind pedig a császári kormány a fennálló hatalom köteles kiszolgálóinak tekintette a papokat. Ha a seregek bevonultak egy községbe, ott mindjárt utasították a papot, hogy olvassa fel I. Ferenc József vagy Kossuth Lajos kiáltványát, attól függően, hogy melyik oldalhoz tartoztak. 1849. április 14. után a trónfosztást is a szószékekről kellett kihirdetni, ami később, a megtorlások idején sok pap számára tragikusnak bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy a frontvonalak többször változtak, s ahogy a települések gazdát cseréltek, a jegyző után a pap volt az, akit a bevonulók felelősségre vontak.

Papok fegyverben

Ennek ellenére sok pap beállt a hadseregbe, különösen a Délvidéken. 1849. január 2-án ugyanis egy haditanácsi döntés nyomán a magyar csapatokat kivonták a Bánságból és Bácskából. Aki nem menekült el, azt kivégezték a szerb felkelők. A lelkészeknek sem volt más választásuk. Ebben az időben sokan menekültek Szegedre, és itt vállaltak katonai szolgálatot vagy más hivatalt. A szegedi származású Kovács István bocsári római katolikus lelkész például polgári menekültekből megszervezte a torontáli önkéntesek zászlóalját, amelynek parancsnokaként végigküzdötte a szabadságharcot. Sőt, 1849 júniusától Guyon Richárd tábornok segédtisztje volt, később pedig emigrált, és az amerikai polgárháborúban is nevezetes szerepet játszott. A szolgálatra jelentkező papok nagyobb része azonban tábori lelkészként állt a hadseregbe.

A tábori papok nagy megbecsülésnek örvendtek, sőt időnként csatadöntő szerepet is játszottak. Érdemes felidézni a kápolnai csatát, amely 1849. február 26–27-én zajlott le. Az ütközet rendhagyóan kezdődött, hiszen a két hadsereg felderítése célt tévesztett, és a főseregek véletlenül találkoztak. A magyar sereg vezére, a nagy visszavonulóként ismert Dembinski, miután nem ismerte fel a helyzetet, és nem adott idejében utasítást a tartalékok bevetésére, másnap egy olasz sorozású zászlóaljat indított Kápolna falu visszafoglalására. Mielőtt a csapat Psotta Mór alezredes vezetésével rohamra indult volna, megjelent a tábori lelkészi kar egy tipikus alakja, Mednyánszky Cézár tábori főlelkész, és az olasz katonákat anyanyelvükön biztatta. A lelkész ott maradt a roham idején is és az ő jelenlétével sikerült visszafoglalni a helységet. Ez a jelenet látható Than Mór híres csataképén, amint Mednyánszky a forgatagban magasba emeli keresztjét, és rohamra vezeti az olaszokat. Az ellenség azonban bekerítette a zászlóaljat, az pedig – indokoltan – letette a fegyvert. Mednyánszky Cézárt is elfogta egy osztrák katona. Ám a lelkész ekkor felmutatta ezüstkeresztjét, s amikor a derék osztrák keresztet vetett, Mednyánszky egyszerűen fejbe vágta őt a kereszttel. A tömör ezüstből készült elgörbült keresztet hozzátartozói később ereklyeként őrizték. Neki magának ezután sikerült egérutat nyernie az osztrák golyózápor elől.



A magyar egyházak helyzete a szabadságharc leverése után


A megtorlás kemény volt. Több katolikus püspököt internáltak, Bémer László nagyváradi püspököt pedig halálra ítélték, és csak hosszas diplomáciával sikerült megmenteni. Több papot azonban kivégeztek; Gonzeczky János mezőhegyesi lelkészt például azért, mert a császárért való hagyományos imádkozást 1849-ben a magyar kormányért és a magyar hadseregért szóló imával cserélte fel:

„Ó Isten, te aki atyai szereteteddel őrködsz a népek küldetése fölött, tekints végtelenül irgalmas szemeiddel fenyegetett hazánkra, nyújtsd ki hatalmas kezed határaink fölé és add, hogy háborítatlan békében megőrizzük földeinket, amelyeket atyáink jóságod által megtartottak számunkra, és a te szent nevedben vívott harcokban oly sok évszázadon át hűen megóvták, ahol őseink, szüleink, rokonaink és barátaink földi maradványai nyugszanak, és angyalok ébresztő szózatára várnak." 1849. október 8-án hajnali 5 órakor a pesti Újépületben többek között ezért az imáért végezték ki.

A többségre ugyan nem vártak ilyen súlyos ítéletek, de nem volt ritka, hogy 10–15 év vasban eltöltendő várfogságra ítélték őket. A már említett Schwendtner Mihály vagy Kovrik Arthur a legutolsók között szabadultak ki a börtönből 1857-ben.

A magyar püspökök a szabadságharc leverése után

Az 1849-ben kezdődő osztrák abszolutizmus számára e püspökök magatartása csalódás volt. Bármennyire örvendezett is Scitovszky János püspök és a javaslatára megújított püspöki kar a forradalom leverése fölött, a brutális megtorlásokat nem tudta elfogadni. Az erőszakos üldözés következtében még e konzervatív főpapok is a magyar ellenzék oldalára álltak, és Széchenyi István nemzeti érzéseket felkorbácsoló temetésén már Scitovszky celebrálta a gyászmisét. Az 1860-as években alig volt nála népszerűbb személyiség. E tekintetben a Habsburg-kormányzat elszámította magát: a magyarországi egyházaknak ekkor már sokkal mélyebb kapcsolataik voltak a magyar társadalommal, semhogy azokat el lehetett volna szakítani.

 

Forrás: Julien Papp, http://www.uni-miskolc.hu


2017. november 23. csütörtök
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya