Albert Sweitzer: Jót tenni

 

Minthogy az egyéni cselekvés emberének tekintettek, sokan, akik hasonló kockázatot akartak vállalni, hozzám fordultak véleményért, tanácsért. De csak ritka esetekben vállaltam a felelősséget, hogy minden további nélkül bátorítsam őket. Gyakran meg kellett állapítanom, hogy a „valami különöset cselekedni” vágya a lélek bizonytalanságából fakad. Az ilyen személyek nagyobb feladatot akartak végrehajtani, mert az, amit csináltak, nem elégítette ki őket. Elhatározásukat nemegyszer mellékes körülmények motiválták. Csak aki a cselekvés minden formáját értékeli, és kötelességének tudatában teljesen átadja magát munkájának, annak van joga arra, hogy kivételes feladatot válasszon az eredetileg reá szabott helyébe. Csak az, aki tervét természetesnek tartja, nem különleges, hősies, hanem józan lelkesedéssel vállalt feladatnak, lehet úttörő a szellem birodalmában, olyan ember, akire szükség van e földön. „A cselekvés hőse” – ilyesmi nem létezik. Csak a lemondásban, szenvedésben lehetünk hősök. Ilyenek ezerszám vannak, de nem ismerik őket, legalábbis a tömeg nem. 
Azok közül, akiket áthat az a vágy, hogy egész életüket egy egyéni feladatnak szenteljék, és valóban képesek is lennének erre, a legtöbbnek – körülményei miatt – le kell mondania róla. Vagy azért, mert a tőlük függő emberek ellátásáról kell gondoskodniok, vagy pedig azért, mert saját létfenntartásuk érdekében szakmájuknál kell maradniok. Egyéni feladatra manapság csak az vállalkozhat, aki a maga erőfeszítései vagy áldozatkész barátai révén megszabadulhat az anyagi gondoktól.
Régen más volt a helyzet, mert annak, aki lemondott kenyérkereső foglalkozásáról, még volt némi reménye, hogy valamilyen módon boldogul. A mai nehéz gazdasági helyzetben azonban az, aki ilyen vállalkozásba kezd, abban a veszélyben forog, hogy elveszejti testét-lelkét. Jómagam is számos embert ismertem, aki képes lett volna egyéni cselekedetre, olyanra, amilyenre szüksége volna a világnak, és le kellett erről mondania, mert a körülményei nem engedték meg.
Azoknak, akiknek megadatott a személyes és független szolgálat lehetősége, szerencséjükből alázatot kell meríteniök. Sohasem szabad megfeledkezniök azokról, akik hasonló feladatra vágytak, képesek is lettek volna a végrehajtására, és mégsem foghattak hozzá. Erős akaratukat szüntelen alázatosságban kell edzeniök. 
Vajon nem volt-e tévelygés és hosszú várakozás az osztályrészük, mielőtt megnyílt volna előttük a hőn óhajtott cselekvés felé vezető út? Boldogok azok, akik számára az alkotó cselekvés évei bőségesebben mérettek, mint a kimerítő utánajárásoké! Boldogok azok, akik valóban és teljesen feláldozhatják magukat.
E kivételezettek legyenek alázatosak abban az értelemben is, hogy ne jöjjenek indulatba, ha ellenállásba ütköznek, tekintsék azt elkerülhetetlen rossznak. Aki jó cselekedetekre szánja el magát, nem számíthat arra, hogy az emberek eltakarítják az útjából az akadályokat. Sőt el kell viselnie, hogy újabbakat gördítenek elébe. Csak az az erő győzheti le őket, amely a nehézségek közepette megacélozódik és megtisztul; az az erő, amely csak a lázadást ismeri, kimerül.
Az eszmény szolgálatának az emberiségben élő óhajából csupán kicsiny töredék valósulhat meg sikeres cselekedet formájában. A jót cselekedni akaró erők nagyobb részének meg kell elégednie rejtett és befejezetlen tettekkel. E nekibuzdulások összessége azonban ezerszer értékesebb, mint a látványos, önző tevékenység. Ez utóbbi úgy viszonylik az előbbihez, mint a tajték a tenger mélyéhez.
A jóra törekvő, névtelen erők azokban testesülnek meg, akik – nem tudván egész egzisztenciájukat közvetlen, egyéni szolgálatnak áldozni – mellékfoglalkozásként gyakorolják a jót.
Többségük sorsa az, hogy valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, amivel fenntartják magukat, és biztosítják helyüket a társadalomban, valami közönséges, sőt kínos munkát végeznek, amely lassanként megbéklyózza a lélek eleven erőit. És mégis, nincs olyan helyzet, amelyben nem mutathatnánk meg emberségünket. A munka fokozódó specializálódása és elgépiesedése teremtette problémát a társadalom csak részlegesen oldhatja meg materális síkon tett engedményekkel. A lényeg egészen más: az, hogy az emberek ne tűrjék passzívan sorsukat, hanem teljes erejükkel igyekezzenek megvalósítani önmagukat oly módon, hogy szellemi tevékenységet fejtsenek ki, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is.
Az ember mindennapi kenyérkereső munkája mellett is megmentheti emberségét, ha felkutatja az összes lehetőségeket, bármily szerények legyenek is, hogy emberségesen viselkedjék embertársaival, akiknek emberi segítségre van szükségük. Ily módon a Szellem és a Jó szolgálatába állíthatja erőit. Semmiféle sors nem akadályozhatja meg az egyént abban, hogy közvetlen, emberi szolgálatot teljesítsen, foglalkozása mellett. Számos alkalmat nem ragadtunk meg ezen a téren, túl sokat szalasztottunk el.
Bárcsak mindenki azon igyekeznék, hogy emberségesen viselkedjék felebarátaival ott, ahol éppen van. Ettől függ a világ jövője.
Jelentős értékek vesznek el minden percben az elszalasztott alkalmak miatt, de ami megmarad, és akarattá meg cselekvéssé lesz, felbecsülhetetlen értéket képvisel. Emberiségünk távolról sem olyan anyagias, mint ahogyan túlzottan tetszelegve hirdetik.
Annak alapján, ahogyan megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi a felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb, mint a föld alatti láthatatlan folyóvizeké, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőző, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladat megoldására képes embereket.

vissza az elejére

 

Albert Sweizter: Az élet tisztelete

 

Valamennyi kísérlet, amellyel a gondolkodás még megpróbálkozhatna, hogy a világ racionális értelmezése révén visszaszerezze hajdani pozícióit, már előre bukásra van ítélve. 
Az élet tiszteletének elve ezzel szemben belenyugszik abba, hogy a világot olyannak fogadja el, amilyen. És a világ iszonyatos tündöklésében, értelmetlenség az értelem fényében, fájdalom az örömben. Bármilyen álláspontra is helyezkedik az ember, a világ rejtély marad számára. De mindebből nem következik, hogy tanácstalanul álljunk az élet rejtélye előtt, még akkor sem, ha le kell mondanunk annak reményéről, hogy a világban végbemenő események jelentőségét megértsük.
Az élet tisztelete a világgal való szellemi kapcsolathoz vezet bennünket, amely független a világmindenség teljes megértésétől. Az élet tisztelete, belső parancstól ösztönözve, a beletörődés komor völgyén át elvezet bennünket az erkölcsi életigenlés fénylő csúcsaira.
Már nem kényszerülünk arra, hogy erkölcsi világnézetünket a világmindenség adekvát megértéséből merítsük. Az élet tiszteletének elvében olyan életfelfogásra teszünk szert, amely önmagán alapul.
Megújhodik bennünk, valahányszor elmélkedünk önmagunkon és a bennünket körülvevő élettel való kapcsolatainkon. Nem a világ megismerése, hanem kitapasztalása révén kerülünk kapcsolatba vele.
Minden mélységbe hatoló gondolkodás erkölcsi miszticizmusba torkollik. A racionális az irracionálissal folytatódik. Az élet tiszteletének erkölcsi miszticizmusa olyan racionalizmus, amely erőit lényünk szellemi természetéből meríti. [...]

„Csak azt ne mondja senki: »Ha ez a testvériség el is küld ide vagy oda egy-egy orvost, hát mi ez a világ nyomorúságához képest?« A magam és a többi gyarmati orvos tapasztalatából azt felelhetem, hogy egyetlen orvos – még akkor is, ha csak a legszerényebb eszközök állnak rendelkezésére – igen sokat jelenthet rengeteg embernek. A jó cselekedetek pedig, amelyeket véghezvihet, többet érnek, mint az, amit életéből feláldoz, és meghaladják a rendelkezésére bocsátott erőforrások értékét. A kinin és az arzén a malária ellen, a novarsenobenzol a fekélyek ellen, az emetin a vérhas ellen és a sürgős operációkhoz szükséges ismeretek – íme, ezek azok, amelyekkel évente száz meg száz embert menthet meg a szenvedéstől és a haláltól, akik nélküle ki lennének szolgáltatva szomorú sorsuknak.”

 

Filozófiája

Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Nézete szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, mivel fokozatosan elhagyja etikai alapját – az élet igenlését. Szilárd meggyőződése volt, hogy az élet tisztelete a legmagasabb rendű alapelv, ezzel bevallottan ugyanazt az irányzatot képviselte, mint Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Néhányan Assisi Szent Ferenchez hasonlították, amely hasonlat ellen nem tiltakozott.

Véleménye szerint az élet és a szeretet ugyanazon az alapelven nyugszik: tisztelet az élet minden meg-nyilvánulása iránt és személyes szellemi kapcsolat a világmindenséggel. Ennek megfelelően, az etika abban áll, hogy minden egyes élőlénynek az élni akarását ugyanolyan tisztelettel kell fogadni, mint a sajátunkat.

Ahogy belépünk a világba, szörnyű dráma játszódik le: mindenki élni akar, és ha együtt nézzük ezeket az egyéni vágyakat, akkor egymással szembe fordulnak. Csak a gondolkodó élet az, amely tudatában van a többiek élni akarásának és szolidaritást vállal vele. Ez a szolidaritás azonban nem válik valóra, mert az emberi élet nem tud kiszabadulni abból a szorításból, hogy más ellenében kell megélnie. De egy etikus lény igyekszik kiszabadulni ebből a béklyóból, valahányszor csak alkalma nyílik rá.

Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt. Úgy vélte, hogy a felvilágosodás kora lezüllesztette saját magát, mert a gondolkodása nem volt elég megalapozott. Ezért az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.

Az élet tisztelete, amely a saját élni akarásának megismeréséből származik, oda vezeti az egyént, hogy életét más emberek és minden élő teremtmény szolgálatának szentelje. Schweitzer azzal vívta ki a tiszteletet, hogy nemcsak beszélt ezekről az elvekről, hanem maradéktalanul meg is élte azokat: az elméletét a napi gyakorlatba is átültette.

 

Forrás: Ursus Libris, Modus Vivendi Magazin


2017. november 23. csütörtök
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya