Zlinszky János: Deák Ferenc erkölcsisége

 

Deák munkásságából az utókor rengeteget meríthet, tanulhat. Akár reformkori gyakorlati jogászi ténykedését, akár politikusi, rendi követi pályáját, akár törvény-előkészítő munkásságát vizsgáljuk, olvassuk, jogtörténetünk, politikatörténetünk fényes fejezetei tárulnak elénk. Ugyancsak ezt mondhatjuk el magatartásáról az abszolutizmus, majd a kiegyezés nagy művével, és a parlamentben eltöltött néhány utolsó évével, az általa javasolt társadalmi megmozdulásokkal kapcsolatban. Mégis, mindezek mára meghaladottak, a korral együtt eltűntek a történelem süllyesztőjében. Mondhatnók, a nem történész számára elvesztették aktualitásukat. Megkérdezhetjük, miért kevésbé időszerű számunkra Deák Ferenc, mint Széchenyi István, vagy Kossuth Lajos, hogy a három legkimagaslóbb reformkori államférfit mérjem össze? Korszerű, mai politikai programot könnyebb Széchenyi vagy Kossuth gondolataira, útmutatásaira építeni, mint a Deák Ferencéire? Erre a felvetésre - minthogy egyik oka lehet annak, ha Deákra a mai kor embere kevesebbet hivatkozik, mint két nagy kortársára szeretnék választ adni a következőkben. Széchenyi örökségét gyakran számba vesszük, teljesítését zászlóra írjuk. Kossuth meg nem alkuvó magyarságát, harcos helytállását sokszor emlegetjük (talán többször is, mint indokolt lenne), mert egyedülálló népszerűsége nemzedékek sorát élte át, és ezért az ő nevét előtérbe állító politikai program bizonyos előlegezett rokonszenvvel eleve számolhat. Deák munkássága, úgy tűnik, részben beleolvadt a megvalósult törvényességbe, részben, a dualizmus vonatkozásában, teljesen idejét múlt lett - noha az államon felüli jogi szint elismerése, rendjének kidolgozása, az osztott szuverenitás lehetősége, éppen a ma nemzedéke számára nem kevés tanúságot is nyújthatna. Van-e számunkra, mai gyakorló jogászok számára Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, vagy devalválódott az ő gyűjtött tőkéje, s már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban? Vallom, van Deák Ferencnek számunkra öröksége. Értékes, súlyos, meg nem kerülhető, jelen helyzetünkben megszívlelendő öröksége létezik, bár nem forgatjuk, nem hasznosítjuk, nem is tudatosítjuk. Jó esetben elzárva tartjuk, mint kincset. Háborúban azt mondják, Most keveset adunk Rád, - Békeidőn azt vetik, Másra kell a pénz nekik! Arany János sorai teljesen ráillenek erre a deáki örökségre. Deák öröksége ugyanis a legmagasabb értékrendben maradt ránk: nem a gazdasági szférában, még csak nem is elsősorban a szellemi, tudományos szférában. Deák öröksége az erkölcsi rend része, erre pedig ma keveset adunk, másra kell a pénz! Erkölcsi rend része? Van ilyen? Hiszen az erkölcsi pluralizmus világában annyi erkölcs, ahány gondolkodó, annyi erkölcsi fórum, ahány lelkiismeret. A közügyek világában anyagi mércék, GDP, dollár/euro az értékmérő, a szellem értéke pedig annyit ér, amennyit a piacon a gazdagok adni hajlandók érte, amennyiért megveszik. E mércén Deák inkább az ócskapiacra szorulna, mintsem a régiségkereskedők divatos termékei közé, hisz Deáknak nem volt - ma sincs - piaci értéke. Nem volt megvehető, megfizethető, mert nem fogadott el pénzt sem elveiért, sem tudásáért. Nem volt forgalmi értéke, mert nem forgott, nem volt erkölcseiben igazodó. Mikor viszont szükség volt rá, vagy ahol használni tudott, ott állott alku nélkül, önként, önzetlen, és nyújtotta elméje, érzelemvilága, meggyőződése kincseit - ingyen, nem kényszerítve senkit, hogy elfogadja. „Nem ismerek államférfit - mondá Wlassich Gyula - , aki az erkölcsi erő energetikájának olyan lelkes követője és buzgó hirdetője volna, mint ő. Az erkölcsi erővel ő minden erőhatalmon győzedelmeskedni vél. Ez az ő uralkodó érzése, amely államférfiúi működésének korszakait összhangzó egységgé köti.” Talán nem kell kifejtenem, hogy erkölcsre vonatkozó kérdésem költői kérdés volt. Az erkölcsi meggyőződés, az erkölcsös magatartás szabad értelmi, akarati döntés eredménye, a szabadság, a szabad véleménynyilvánítás Deák számára is a legfőbb értékek egyike. Ez azonban nem változtat azon, hogy

van az egyes ember számára olyan erkölcs, amely kibontakoztatja, teljessé teszi, s van olyan hamis erkölcsiség, amely csődbe viszi, elpusztítja. Van a közösség, a jogállami együttműködés számára is olyan erkölcsi, szabad rend, amelynek elfogadásától a jogállam léte, sikere függ, amely nélkül együttműködés egyszerűen nem lehetséges. Mindkét téren hathat szabad döntésünkre, elfogadásunkra a meggyőző példa, s ilyen meggyőző, tettre indító példa lehetne mindmáig, sőt egyre jobban, Deák Ferenc a mai társadalom számára. Az erkölcsi példa indíthat, meggyőzhet, buzdíthat, de csak szabad cselekvésre. Ahhoz, hogy hasson, ismernünk kell. Ám Deák Ferenc példája nem csak buzdít, hanem önmagában, léte által, eleven bírálata szinte mindannak, amit egyéni erkölcsiségben, közéleti felfogásban magunk körül látunk. Tévedhetetlen politikusaink, közgazdászaink, de akár bíráink és jogászaink sem feltétlen rajonganának azért, ha teljes egészében elébük tárulna a haza bölcse egyénisége, közéletről, jogról, politikáról alkotott felfogása, ha csak annak szemléletére is lennének kötelezve. A modern kor legszívesebben a krisztusi tanítást is magánüggyé tenné, száműzné a szükségesnek elismerendő, egyedül üdvözítőnek vallott tanok közül, mert nem kívánja felvenni keresztjét, hogy kövesse a példaképet az üdvösség útján - s így nem is indul el azon az úton. Úgy, hasonlón, a mai magyar közélet embere sem fogja lelkesedéssel felvállalni a deáki örökséget. Éppen meggyőző belső ereje miatt: egyszerűbb nem ismerni, mint megtagadni, viszont terhes követni, mert akadálya önzésnek, más hátán kapaszkodásnak, érvényesülési hajszának. (Félretolja, elhallgatja egyébként ezt az örökséget jószerivel már a 19. század vége óta a magyar politikai gyakorlat résztvevőinek többsége.) Valódi türelemnek, a személyes méltóság elismerésének, a jog feltétlen tiszteletének, az egyéni érvényesülés és haszon háttérbe szorításának útja volna az ő követése. Mit tanít számunkra Deák Ferenc a közélet erkölcsisége terén? Tanítja egyrészt azt, hogy a nemzet közös útja szabadon, belsőleg elfogadandó. Csak azok a nemzetek engedhetik meg maguknak egyes gyakorlati kérdésekben a mély megosztottságot, az egy többletszavazat alapján való döntést, választást, amelyeknek e módszert, a többségi demokrácia feltétlen tiszteletét illetőn mély hagyományuk, szilárd meggyőződésük van, amelyeknél az egyhangún elfogadott vagy kis többséggel elfogadott törvény, ha egyszer legális formában elfogadták, megszavazták, egyaránt legitim, mindenki döntése, joga, közös védendő kincse lesz. Deák életének két nagy szakasza elején olyan társadalomban élt, ahol a két szemben álló tábort mély árok, gyűlölség, a közös alap szinte teljes hiánya választotta el. 1825- 48 között a liberális, polgári reformerek és a rendi-konzervatív vagy abszolutista monarchikus szemléletűek között ilyen áthidalhatatlannak tűnő ellentét feszült. Ám nem volt kisebb ez az ellentét a szabadságharc után a nemzeti függetlenséget követelő és az abszolút birodalmi szemléletben élő táborok között sem, még ha a részletekben léteztek is fokozatok. Úgy tűnt, nincs lehetőség az ellentétek feloldására. Ilyen helyzetben fennáll a veszélye annak, hogy amit az egyik oldal eseti parlamenti többséggel kiharcolt, azt a másik, ha ő jut a többségi helyzetbe, szinte azonnal felszámolni törekszik: haladás helyett ingalengés az ország sorsa, elpazarlódnak az erőforrások, nem haladást szolgálnak. Az államférfiúi szemlélettel megáldott fiatal zalai követ csakúgy, mint az élte delén félrehúzódott volt igazságügyi miniszter pontosan tudta, melyek azok a jogi, alkotmányos keretek, hol húzódnak a határok, amelyek közt az ország többségének egyetértése megteremthető. Azt is tudta, hogy nagy reformok elérése nem megy egyik napról másikra. „Addig, amíg a nemzet értelmes többsége valamely javításnak hasznos, sőt szükséges voltáról meggyőzve nincsen, azt a törvényhozás rendes útján megállapítani úgysem lehet.” Nem is csábította a rá hallgatókat ilyen reménytelen utakra. Ezért Deák a rendi országgyűléseken és a közéletben olyan tervek megvalósításán fáradozott, amelyek részsikerrel kecsegtettek, amelyek közelíthették egymáshoz a partokat és a pártokat. „A cél felé minden előlépés, mely a jövendő útját nem zárja, valóságos haladás”, - és „minden előre lépés nyereség a haladni akarónak.” Deák megkereste azokat a részcélokat, amelyek terén sikerre számíthatott, s ezek révén iparkodott a végső célokhoz közelíteni. Közben soha nem vesztette szem elől fő céljait, s vigyázott, hogy pillanatnyi sikerért azok útját el ne szegje. „Aki a hibák s előítéletek egész tömegét csomóra fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyes érdeket, különvágva nem jelentőst, összesít maga ellen, s rendszerének a sikert áldozza fel” - írta. Másrészt

„figyelemmel kell lenni arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent tetszőleg kielégítik, a jövendőnek kifejlődését meg ne kössék vagy annak helytelen irányt ne adjanak”. Volt türelme, éleslátása és lelkiereje megvárni, míg meggyőződésével a közfelfogás összhangba került. Nem kötött, még közérdekből sem, elvtelen paktumot, nem működött együtt, még politikai haszon reményében sem, a jogsértő ellenféllel. 1850 nyarán Schmerling igazságügyminiszter hívását a megvalósítandó reformok feletti tanácskozáshoz elutasította, épp ő, a nagy jogalkotó, mert „a közelmúlt idők (1849- 50) gyászos eseményei után, oly állapotok között, amelyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános (értsd köz-) ügyekben közreműködhessek”. A passzív ellenállás országos meghirdetésének programja ez! Élete második nagy szakaszában még a rendi országgyűlés részmunkái sem vihették közelebb a közvélemény meggyőzéséhez. Itt a törvényesség nagy értékének tudatosítására összpontosított baráti beszélgetésekben, társadalmi mozgalmakban, egyes írásművekben. Fanatikusa volt, Wlassich szavai szerint, a törvényességnek, a jog legyőzhetetlen erejébe vetett hitnek. Volt hát ekkor is érték, amelynek őrzését, munkálását a kedvezőtlen viszonyok között is fontosnak tartotta.

„1858-ban így írt a Pesti naplóban: Elsősorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tarttassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés, mert akkor egy kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani a magyar alkotmányt és 24 óra alatt lehet szabad, alkotmányos államunk; holott, ha a népből kihalt az érzék azon legmagasb javak iránt, sem a sors kedvezése, sem az uralkodó kegye nem adhatja nekünk vissza az igazi alkotmányos szabadságot.”

Másrészt, még 1845-ben, mai szemmel reménytelibb viszonyok közt, írta: „Őrködjünk, és ami jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk békés úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.” Van-e ennél időszerűbb, megszívlelendőbb program? E „tüsténti siker” reménye nélkül állott csatasorba, mikor 1860-61-ben az Országbírói értekezlet és a csonka országgyűlés keretei között először lehetett újra hangot adni a magyar politikai elképzeléseknek, s mikor legalább az igazságszolgáltatás terén először nyílt remény arra, hogy valamit a magunk törvényességéből visszanyerhessünk. Ez a közreműködése mutatja, hogy most sem volt ellene a részlépésekben való közeledésnek. Mutatja azt is, hogy korántsem jogi formalizmus mozgatta céljai elérésében. Hogy az országbírói értekezlet megtörtént tényként tudomásul vette az ősiségi pátens és a telekkönyvi rendszer révén végbement volt jobbágyok tulajdonhoz juttatását, az ő hatásának köszönhető, aki e kérdés társadalmi elfogadásában annak legitimitását felismerte annak ellenére, hogy a legalitás helyreállítása ekkor még nem történhetett meg. Persze ez nem formai legitimitás volt, nem az ősi alkotmány helyreállítása, hanem ráérzés a népakaratra, az államférfiúi bölcsesség és az elvhűség találkozása. A legitimitáshoz való visszatérést tartotta fontosabbnak a legalitásnál - előbbi érdekében kész volt engedményekre is. Voltaképp több kérdés - így a volt király és trónörökös formai lemondatása, az 1848 évi törvények visszaállítása és egyidejű változtatása, a közös ügyekkel kapcsolatos alku - olyan döntések voltak, amelyek az önálló magyar államnak a dualizmus közösségében való megteremtéséhez és megtartásához előfeltételként szükségesek voltak. S Deák tudott engedni formában, ha hű maradhatott a lényegeshez, annak ellenére, hogy a jog volt fegyvere, és annak formai előírásai fontosságát nála senki mélyebben nem értette, át nem érezte. Kossuth is elismerte, hogy az abszolutizmus évei során a nemzeti közhangulat a bármi áron való kiegyezés felé mozdult el, s csak Deák erkölcsi tekintélye tartotta vissza a nemzetet akár ajándékozott együttműködés elfogadásától. Gondoljuk meg: 1849 óta 15 új évfolyam kért munkát, teret, szerepet a közéletben, életük elején vagy derekán a pályáról le, a közéletből kiszorított, alkotóerejében lévő réteg kért oda visszabocsáttatást. Akkor is volt piac, volt vágy érvényesülésre, voltak megélhetési gondok: mindezek oda hatottak, hogy vessünk véget a függő helyzetnek, a passzív rezisztenciának. Hallgassuk Kossuthot: „Országgyűlés kezdetén az egész ország csak alkudni akar - írja barátjának. - Hidd el, ha

Deák nincs, nyakra-főre elv nélkül indul a közép Apponyi et co után, indult volna Eötvös ...hypothesisei nyomán.” Ez pedig még csak 1865! De az Angol királyné szállóban ott ült a sötét ruhás, kedélyes, idősödő zalai bácsi, hivatal nélkül, hatalom nélkül, udvari kapcsolatok nélkül. Ott ült, és ő azt mondta, akármilyen áron nem! S a türelmetlen tömeg meghátrált erkölcsi tekintélye előtt. Elszégyellte magát, s várt, évekig, amíg az öregúr majd rábólint, és azt mondja, így már mehet! Pedig Deák nem gyűjtött pártot. Nem tartott pártfegyelmet. Nem keresett híveket. Még csak nem is hangoztatta feltűnőn a véleményét. Kossuth Kasszandra-levelére adott nyilatkozatában joggal mondhatta: „magamat és eljárásomat igazolni nem tartom szükségesnek. Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszólalni; védtem a jogilag fönnálló törvényeket az absolut hatalomnak egyoldalú eljárása ellen, ...és elmondottam én is meggyőződésemet és ennek okait. ... Kit sem a hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdekek, sem hiúság és a pillanatnyi népszerűség hajhászása nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. ... Meri-e valaki állítani, hogy véleményemet másokra kívántam erőszakolni, akár ámításokkal és csábító ígéretekkel, akár szemrehányásokkal? Felszólítottam-e bárkit, hogy azon párthoz álljon, amelynek tagja én vagyok? Akartam-e bárkit gátolni saját meggyőződésének követésében? ... Ha mindemellett a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, ami az övék.” Lehet-e ennél tisztábban kifejezni az államférfi önállóságát, függetlenségét, s a többiek szabadságának tiszteletét, elismerését?! Végigvonul egész szereplésén az a gondolat, hogy megnyugvást csak az ad, ami a nemzet akaratából történik. „Erre a nemzetre még saját akaratából sem szabad oktroyálni” vallotta.

Az akarat kialakulását viszont meg kell várni. „Mindent a maga idejében kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell; de hátralépni soha egy lépést sem szabad. Az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk.” A törvényesség útja, az egyetértés útja, a megértés útja a közjó felé vezet és ez a legfőbb cél. A közjó, a közboldogság Deák felfogásában egyenesen a közösség természet adta, ma úgy mondanók, alapjoga. Ehhez kell a törvénytisztelet a kormány részéről is, mert „míg a kormány maga példát nem mutat reá, hogy a törvényt ő is tudja tisztelni s teljesedésbe hozni, károsnak tartom bármi másról tanácskozni... Ha a többség elütne ettől, meghajlok ugyan, hanem azt mondom: amely nemzet magamagát elhagyja, sorsát megérdemli.

Kell a szolidaritás a rászorulók felé: „mert nem az a boldog ország, hol legtöbb a gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény vagyon.”

Kell a felelősségtudat az ellenzék részéről, „nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigorún vigyázni minden lépéseinkre. Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, mit keble istene sugall, a mellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal. Ne tekintsük az oppositiót fénynek, cifraságnak, ne tekintsük olyan pártnak, melynek feladata megtámadni azt is, ki nem vétkes, ellenezni azt is, ami jó, csak azért, mert mástól származik. Ne higgyük állásunkat könnyűnek. Isten és világ előtt felelet terhével tartozunk minden cselekvéseinkért, mert egy-két hibás lépés rossz következéseket húzhat maga után, egy félreértés is nagy kárt okozhat a hazának.” Lehet-e az ellenzék feladatát a mindenkori jogállamban jobban meghatározni? A közjót kereste Deák Ferenc egy életen át, mégpedig a politika jog behatárolta útjain. Nem kereste ezzel szemben, sőt egyenest kerülte, saját érvényesülésének bármilyen formáját. Neki elég volt saját lelkiismeretének csendje, elég volt, ha király és nemzet becsületes embernek tartják. Természetes, szívből jövő, puritán egyszerűség jellemezte. Nem csak a Ligetbe, a királyhoz is konflison ment. De nem volt sem aszkéta, sem életunt. Élvezte a társaságot, szerette a vidámságot, a baráti kört, a szivart, a jó konyhát, mértékkel. Adomáit szerte mesélgették, találó megjegyzései, humoros mondásai kedélyéről tanúskodtak, bár soha

nem volt bántó él szavaiban. Hitt Istenben és igyekezett útjain haladni, de a világi feladattal, annak becsületes és lelkiismeretes ellátásával vélte szolgálni Őt az embereken keresztül. Deák szerette az embereket. Szerette a hazát, szerette nemzetét. „A legkisebb jóért hálát érzett, a legnagyobb rosszért sem volt bosszúálló” - írja Wlassich. Lelkének mozgatóereje az igazságosság volt. „Nincs azon országon Isten áldása, a hol nincsen igazságosság” és „ha szabadok akarunk lenni, legyünk egyszersmind igazságosak”. A politika nem juthat ellentétbe a jellemmel, a legjobb politika az igazságosság és becsületesség, vallotta. Az igazság felismerésében azonban mély jogérzék, nagy jogi tudás és tévedhetetlen lényeglátás, éles logika segítették. Az utóbbiakat meg lehet szerezni, és közéleti pályára törekvőnek meg is kell szereznie. Mindezek után kell-e magyaráznom, miért kevésbé példa, miért kevésbé hivatkozási alap, miért kevésbé hasznosított örökség ma Deák Ferenc hagyatéka, mint más nagy államférfiaké? Holott, kell-e bizonyítanom, hogy hasznos Széchenyi nyomán járnunk, tisztelettel adózhatunk Kossuthnak, de hiányozni mai boldogulásunkhoz ez a deáki örökség hiányzik? Ennek alapjaitól fosztott meg már Trianon igazságtalansága a maga következményeivel, amelyek kivédéséhez magunk erejéből gyengék lévén, szövetségeseket kellett keresnünk. Azok kedvéért aztán szent elveket, a polgári egyenlőség elveit adtuk fel, tragikusan, hiába. Ezt a deáki erkölcsi szemléletet irtotta ki szinte teljesen a kemény, majd a puha diktatúra korszaka. Lesz-e erőnk visszatérni a magán- és közéleti erkölcs e magasiskolájához? Lesz-e bátorságunk a Deák által előnkbe tartott tükörbe nézve számot vetni magunkkal, hibáinkkal, lehetőségeinkkel? Lesz-e erőnk nemzeti értékeinket, amelyeket a haza bölcse elénk tár, akár az európai vagy tengerentúli irányzatokkal, hamis bálványokkal szemben is, megvédeni? Ezek már nem költői kérdések, hanem sorsunk alakulásának, jövőnk és emelkedésünk reményének eleven kérdései. Bár tudnánk rájuk helyes választ adni. Félek, ma a többség még Arany János ironikus soraival válaszolna (amelyeket ő a kiegyezés korának ifjúsága szájába adott): Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül! Kívánjuk a szabadságot rend nélkül.




Borbély György: atléta, kerékpáros

Borbély György (Aranyosrákos, 1860. augusztus – Zalaegerszeg, 1930. február 8.) a kor sportéletének kiemelkedő egyénisége volt. A debreceni kollégiumban érettségizett, itt került kapcsolatba a versenysporttal. Kolozsváron magyar–latin tanári oklevelet szerzett. Tanári munkásságát Tordán kezdte, de nem szakadt el a kolozsvári sportélettől, minden atlétikai és kerékpáros versenyen ott volt résztvevőként, szervezőként egyaránt.

A kor „divatos” viselkedése megkívánta egy bajnoktól, hogy kevesebbet versenyezzen, hiszen nem tartották elegánsnak, ha elveszített egy vetélkedőt. Borbély viszont nem törődött ezzel, bajnoki címe ellenére az atlétikai klub egyénisége maradt, tovább versenyzett, újabb célokat tűzött ki magának. Egy 1885-ös versenygyalogláson (45 kilométeres távon Kolozsvár és Szamosújvár között) fölényesen győzött, következő évben pedig, az 1886-os Kolozsvár–Dés versenyen félórás hátránnyal, utolsóként indult. A versenyt Benyovits Lajos nyerte meg, ennek ellenére a hős Borbély volt, aki a győztesen kívül mindenkit beért, és csak 4 perccel maradt el a győztestől.

Gyakran indult és nyert a középtávfutó versenyeken, rendszeresen versenyzett a kerékpárviadalokon: az 1888-as őszi atlétikai viadalon sok nézőt vonzott az 1000, illetve 3000 méteres távú kerékpár síkverseny az ideiglenesen kialakított városi atlétikapályán. A rövid versenyszámot Borbély nyerte meg.

Borbély szerette a kihívásokat, sokszor bolondnak is nézték, sőt a „lehetetlen” jelzővel illették sportcselekedeteit. De ő nem hazardírozott, minden lépését alaposan kiszámította, figyelembe véve képességeit. 1887 nyarán Kolozsvárról elindulva elgyalogolt a Magas-Tátrába, és megmászta a Lomnici-csúcsot. Útja 67 napig tartott, 30 vármegyében 250 községet érintett, közben a földrajzi és a népviseleti sajátosságokat tanulmányozta. Útjáról levélben tájékoztatta egyesületét. Általános elismerésben részesítették országszerte, útjáról a nemzetközi sajtó is megemlékezett.

1889-ben úgy döntött, hogy kerékpárra ül, és elkerekezik a párizsi világkiállításra. 1889. június 25-én indult Tordáról, és 4271 kilométer megtétele után, augusztus 4-én visszatért Kolozsvárra. Útja során megjárta Párizst és Közép-Európát, sikere egyedi a kor sporttörténetében, Borbély neve pedig Európa-szerte ismert lett. Hazaérkezését az egész város ünnepelte, bajnokhoz illő fogadtatást rendeztek számára. Már Bánffyhunyadon várták, a tiszteletére rendezett díszebéd után pedig többen lovas kocsin követték a Kolozsvárra továbbinduló kerékpárost. Szászfenesen a KAC elnöke, báró Jósika Gábor várta és üdvözölte a sportolót, a díszmenet innen Kolozsvárra indult: Borbélyt a kerékpárosok, majd a KAC-elnök fogata követte, utánuk pedig a helyi sportvezetők, arisztokraták, sportbarátok kísérték a bajnokot. A Rákóczi-emlékszobornál ágyúlövéssel üdvözölték, Kolozsmonostortól pedig nagy tömeg várta a díszmenetet a Szent György-, mai Lucian Blaga-térig, ahol ismét Jósika Gábor köszöntötte a sportolót. Este díszvacsorát szerveztek a tiszteletére.

1893-ban Londonba (innen vasúton tért haza), 1895-ben pedig Scharscher Dániellel Konstantinápolyba biciklizett. Ezen kirándulásának célja a keleti világ megtekintése és bemutatása volt, de a rossz útviszonyok és a gyakori esések miatt Borbély fényképezőgépe tönkrement. Borbély György 1896-ban Zalaegerszegre költözött, ahol továbbra is kedvére kerékpározott. Bár hosszú útra többé nem vállalkozott, hatvanéves koráig biciklizett. 1919-ben elvitték „a vörösök” a biciklijét, ezzel pedig végleg lezárta sportolói karrierjét.

1889-ben a huszonkilenc éves tordai tanár, Borbély György kerékpáron tette meg a 4300 km-es utat Párizsig és vissza. Nem ő volt az első hazánkban, aki hasonló távolságokat ostromolt kezdetleges velocipédjén, de mindenképp az úttörők közé tartozott. Kerékpárja, - egy "magaskerekű" - már alig emlékeztetett az első, 1817-ben a német Karl Drais által fabrikált futógépre, de még messze volt a láncáttételes (egyébként akkor már ismert), könnyedén meglovagolható drótszamártól. Borbély és kortársai nem örvendhettek jó minőségű, aszfaltozott utaknak se Magyarországon, se Nyugat-Európában.

 

Részlet a Kerékpáron, uti emlékek Párisig és vissza 1889 c. könyvéből

 ( a szöveget eredeti helyesírással közöljük)

 „Páris, 1889. aug. 3.

 

Vajjon, ha Tordára juthatok a Varga patak partjára, ott is fogom-e hallani ennek a teinsasszonynak rekedt rikácsolását? Egy talyigát vonszol, tele rakva retekkel, szösszel, vajjal, báránybőrrel és petrezselem-levéllel s lélek szakadva ordit, hogy vegyék a portékáját.

 Nem is tudom, az a Munkácsy hogy nem talált a keresztre feszitett Krisztus kinszenvedésinél szomorúbb állapotot ez asszonyban. Én futottam előle.

 Különben igy van ez más helyen is, csak az én gyöngébb idegzetem csudálkozik rajta s fél tőle. Pedig előre elkészítettek rá, hogy itt milyen szörnyű dolgok vannak, hogy itt pl. csupa vörös malaczok vannak (s okosak), a libák röfögnek s a szúnyogok bőgnek. Mindez nem igaz. Itt is csak úgy csiripolnak a verebek, mint máshol. Vannak ugyan a lepkék között ragadozók; kivált esténként ragadják meg az embert s ha jól fel nem fegyverkezünk észszel, hamar berántanak barlangjokba. De ez sem kizárólag Páris productuma.

 A mi Párisé s általán a francziáé, az az irós vajnál is lágyabb, simább és kecsesebb arcz s ennél is kecsesebb beszéd. A tett, az más kérdés. De csodálkozom, hogy Rákóczink csak a szép szóval maradt, mert velem a harmadik utczáig is elszalad, akárkit szólitok meg, ott hagyja áruczikkét s tűzzel magyarázza az utczák neveit.

 A Bastille-téren ha naponta tízszer átmegyek, tízszer szalad előmbe egy flamand-franczia fruska s parolát ad, előre kiabálja: hongrois, hongrois! hogy vegyek még egyet a kiállítási képeiből s magyarázza, milyen sáros voltam, milyen fekete voltam, mikor odaérkeztünk - most már kezdek szépülni.

 A világkiállításra rekonstruált Bastille.

 Nagyon nevezetes hely ám az a Bastille. Egyenesen oda tartottunk, jól ismerjük, mintha mindig ott laktunk volna. Az elesett francziák most is ott henteregnek a földön, a háztetőkre felmászott kétségbeesett arczu emberek ordítoznak, rettentő füst gomolyog minden a Bastille - panorámában; de valósággal ott van helyén az égbe nyúló oszlop, tetején a szabadság Istene rohan, egyik kezében széttépett lánczot, másikban lobogó fáklyát tartva. Pinczéjében is szabadsághősök nyugosznak, kik 1830-ban estek el a revolutióban, mert nem engedtek a rendeletnek, hogy vasárnap ne dolgozzanak, mit nagy hévvel szaval nekünk egy öreg őr. Még dühösebben szaval a Pantheon pinczéjében egy vastag franczia, miből csak Hugó Viktor, Voltaire s Rousseau nevét értem, mit a nélkül is tudnék.

 

De ki győzné sorra sorolni a sok dicsőséget - a franczián kivül? ő bele nem ún. Mind felirja a porté triumphra diadalait —ott van Győr is, de az elszászi dicsőséget nem jegyezte oda.

 Most minket inkább érdekelne az újkori dolog, a kiállítás, hanem arról beszéljenek okosabb emberek. Én megbámultam azt a két nagy fatörzsököt, mely Magyarországon termett, egyéb magyar dolgot nem is lehet látni, csak még a magyarnak nevezett csárdában a czigányok fején a csárdás kalapot, hát ha néha rázendítenek; a pinczérek is francziák, csak abban ütnek el a párisitói, hogy nem mondják oda: tessék uram! s ezért elég parasztoknak is lehet tartani.

 Maga a kiállítás olyan valami, hogy kifárasztja az ember szellemét, nem adatott türelem végig nézni Guatemala minden füvét, madarát, hajszálnyi gombostűkre szurkált bogarát a te- tüféregtől elkezdve fel, - csak a végén elevenedünk fel a török leányok háremi mozdulatain s veszünk szivart ha kell, ha nem.

 Még nevezetesebb az Eiffel-torony, melyet nem ok nélkül építettek, megszámlálhatatlan az a nép, mi oda tódul fel. Pedig különösen a hire után, megtekinteni - első látásra nem lep meg oly nagyon s

 nem lehet tudni, hogy a második emelettől kezdve miért zárták el a gyalog feljárást; az első és második emeletre egy szuszra fel lehet futni s igy lehetne tovább is; de már a második emeleten osztogatja a Figaró a dicsőséget - ingyen - felírja nevöket, kik oda vonszoltatták magukat; legtetején is elfér 2-300 ember a korcsmárosokon és kereskedőkön kivül, kik árulják a tornyon a tornyot, minden tűbe, bicsokba, sipkába belevésve.

 A kik ide emelkedtek a kocsiban, azok lázas sietséggel irják a leveleket, magam is egyéb dolgom hiányában effélével foglalkozom. Minden földi halandón felül lakik még a zászlóhoz közel Eiffel s gyönyörködik a lábai alatt nyüzsgő hangya népen, mely őt bámulja. Meg is érdemli, mert az épület olyan, mint minden remek mű, kép, v. költemény s minél többet nézzük, annál fenségesebb.

 Lent aztán belevegyülünk a néptömeg közé; dehogy! a kerekek és lovak lába alá. Mulatságos nézni s hallani a zajt, a mint egy térre minden utczából hat rendével folynak össze a kocsik, melyeknek sűrű pattogásaiból csak úgy hallszik ki a vasút nagy lovának földet rengető dübörgése, mint a kotló ritka, de testes hangja a csirkék csipogásaiból. Egy kerekű, két kerekű, négy kerekű szekerek, talyigák járnak két lábon, egy lábon; bicyclista is, folyton sipolva, senki sem hallja, senki sem ügyel rá, fiúgyerek, leánygyerek lobogtatja a kiállítási képeket, nincs egy talpalatnyi üres tér, eszeveszetten rohantam ki közülök hol a lovak sörénye alatt, hol a kerekekre szökdécselve, pedig senkit el nem gázolnak e bábeli zűrzavarában a place de la Concordnak; ott van a teinsasszony is talyigájával s rekedt hangjával - nyugodtan tébolyog ide, oda, feldúlt arczán csak a petrezselyemárulás dühe látszik.

 

Sokkal szebb e panoráma este, de fenn a kocsi emeletén haladva végig a Szajna parton; nem is lehet másként képzelni, mintha a menyország derekán kocsikáznék végig az ember; nem teremtett ilyent a Petőfi képzelete sem Tündérországról: lent a viz fodra mosolyogva taszigálja a hajókat, parton a fák alatt tündérek ölelgetődznek, a csókolódás rendes dolog nappal is; balról a Hippodrom van felirva derekam vastagságú láng- betükkel, odább a Trocadero tetőtől-talpig ezer lámpa csillaggal, - százszor annyival balról a torony, a menyország kapuja, zöld, kék, sárga, fehér; piros szinnel; minek nevezzem a rohanó kocsikat? lámpásaik megannyi hulló csillag, a parton a bukott angyalok; s ez éjnek idején fent a magasban túl a csillagokon hatalmasan löveli Európa népire a villanyfényt a nap s még ezen felül a trónusán Eiffel - mint egy atyaisten!

 Versailles, 1889. aug. 4"





Nagyböjt

 

Hamvazó szerda a Nagyböjt kezdete.

A húsvét előtti hathetes előkészületre esik a nagyböjt időszaka. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá, 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, az egyházi évben a Hamvazószerdától a Virágvasárnappal kezdődő Nagyhét végéig tart.

A nagyböjt időtartama 40 nap, ami a Szentírásban és a keresztény hagyományban az események jelentőségét aláhúzó szám (Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt 40 napot böjtölt a pusztában; 40 napig tartott a vízözön; 40 évig vándorolt a zsidó nép a pusztában; 40 napot töltött és böjtölt Mózes a Sínai-hegyen mielőtt megkapta a Tízparancsolatot; Jónás próféta 40 napos kegyelemidőt hirdetett a bűnös városnak, Ninivének, akik aztán bűnbánatuk jeléül nyilvános böjtöt kezdtek.)

 

Korunk emberének távoli fogalmat jelent a böjt. A böjtnek elődeink nagy jelentőséget tulajdonítottak, életük részét képezték a böjtölési időszakok. A böjttel lelki és fizikai erőnlétüket is mélyítették.

Az Egyház a nagyböjti időszakban a bűnbánatra, Jézus szenvedésére irányítja a hívek figyelmét. A nagyböjt kezdete - a hamvazószerda -, az emberi halandóságra, a nagyhét napjai Isten Fiának halálára emlékeztetnek.

Az Egyház szándéka, hogy a böjti időszakban a hívek gyakrabban imádkozzanak, elmélkedjenek Krisztus szenvedéséről, vegyenek részt keresztutakon, hamvazószerda és nagypéntek

alkalmával pedig szigorú böjtöt tartsanak. Akik nem látják a böjt lényegét, nem is értik: mit segít a hívők lelki életének, ha ezen a két napon szigorú böjtöt tartanak?!

 

Ahogy közeledünk a nagyböjt végéhez, egyre mélyebb gyászba borul az Egyház Krisztus kereszthalálán. sötétbe burkolóznak a templomok, elcsendesednek a harangok és orgonák. De nagyszombat éjszakáján a feltámadás világossága sugárzik ki a templomajtókon, a gyászt felváltja az öröm.

A nagyböjt üzenete: a legsötétebb, legmélyebb, legkilátástalanabb helyzetekben sem veszthetjük el reményünket. Isten akkor is velünk van, és lehet, hogy életünk egy újabb húsvétja felé vezet bennünket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 




II. János Pál pápa imája

Uram, köszönöm Neked az ajándékba kapott éveket és évtizedeket. Köszönöm az életem minden eredményét, amivel megörvendeztettél és minden kudarcát, amivel a korlátaimra figyelmeztettél. Köszönöm a családtagjaimat, akik elviselnek, akik mellettem állnak és szeretnek. Uram, kérlek, bocsásd meg, amit rosszul tettem, és amit elmulasztottam. Köszönöm, hogy Te nem mégy nyugdíjba, hanem ma is mindent megteszel az üdvösségemre. Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észrevegyem: több okom van a hálára, mint a panaszra. Ments meg az irigységtől, elégedetlenségtől, nyugtalanságtól, a mindent-tudás látszatától és a mindent-jobban-tudás hazugságától, a gyanútól, hogy valaki mindig bántani akar. Ments meg a közönytől, a házsártos, barátságtalan viselkedéstől, az örökös zsörtölődéstől, a rút önzéstől, a mindent elborító keserűségtől és a hiábavalóság nyomasztó érzésétől. Uram, adj erőt, hogy békésen hordjam az öregkor terheit, humorral fogadjam a feledékenységem jeleit, erőtlenségemet, érzékszerveim tompulását, testi-szellemi erőm hanyatlását. Uram, adj bölcs szívet, hogy meg ne feledkezzem a végről itt, és a kezdetről odaát. Kérlek, adj kedvet a munkához, amit még elvégezhetek. Tégy hasznossá, hogy ne érezzem csak tehernek magamat és adj alázatot, hogy belássam, hogy egyre inkább másokra szorulok. Adj kedvet az imádsághoz, a Veled való beszélgetéshez. Adj világosságot, hogy jól lássam magam, és jól lássak másokat is. Adj jó kedvet és nyitottságot, hogy még mindig tudjak befogadni és adj szeretetet, hogy ne csak panaszkodjak mások hidegsége miatt, hanem árasszam a szereteted melegét. Uram, maradj az, aki mindig is voltál: a megbocsátó Édesatyám. Ez indítson arra, hogy én is tudjak megbocsátani. Ne engedd, hogy valaha is fáradt legyek a köszönet-mondáshoz. Ne engedd, hogy valaha is abbahagyjam a dicséretedet. Tartsd meg és növeld a hitemet. Szólj Uram, még hallja a Te szolgád!




Hymnus
A' Magyar nép zivataros századaiból

Isten, áld meg a' Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendőt!

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger felette.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
'S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
'S ah, szabadság nem virul
A' holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
'S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbühödte már e' nép
A múltat 's jövendőt!

(Cseke, 1823. január 22.)




XII. Piusz pápa határozatából, amellyel Árpád-házi Margitot szentté nyilvánította. 

(AAS 36 /1944/ 33-40)

 

Az Úr szenvedéseinek titkairól elmélkedett

Istentől ránk ruházott apostoli szolgálatunkból folyóan ránk háruló legnagyobb feladatok közt sincs oly súlyos, de kedvesebb sem, mint az, hogy a vallásos tiszteletet legmagasabb elismerését megadjuk azoknak a híveknek, akik földi életükben az erények minden fajtájában a tökéletesség fokára jutottak, és méltán állnak az életszentség hírében. Teljes joggal kell ezek közé sorolnunk a katolikus magyar nemzet díszét, Szűz Szent Margitot, IV. Béla király leányát, Szent Domonkosrendi apácát. Mivel ő folyamatosan ősi tiszteletnek örvend, erényeiről és csodáiról hitelt érdemlő történetírók egyöntetű tanúságtétele sem hiányzik, valóban méltónak találjuk arra, hogy, bár nem szabályszerű és szokásos szentté avatással, hanem saját döntésünkkel szentnek nyilvánítjuk, és a szentek sorába iktatását elrendeljük.

 

Margit abból az Árpád-házi királyi családból származott, amely csupán a 13. században egymaga még négy, az életszentségben kiemelkedő nőt adott Isten Egyházának, nevezetesen Szent Erzsébetet, Boldog Ágnest és IV. Béla királynak két leányát, Kingát és Jolánt, akiknek tiszteletét az Apostoli Szentszék megerősítette. Margit 1242 körül született, amikor a tatárok Magyarországot tűzzel-vassal pusztították. Szülei, IV. Béla és Laszkarisz Mária, a megfogant magzatot, ha leány lesz, Istennek szándékoztak szentelni engesztelő áldozatként az ország felszabadulásáért és saját megmenekülésükért. Imádságuk és fogadalmuk meghallgatásra talált. Édesanyja, megemlékezve ígéretéről és a kapott jótéte­ményekről, már négyéves kora előtt a veszprémi apácák kolostorába vitte. Itt Margit tanulékony, készséges és nemes lelkületével és nyíltszívűségével tűnt ki. Amikor pedig királyi atyja a Duna szigetén, amely ma Szent Margit nevét viseli, kolostort emelt, abba nemcsak szüzeket telepített, hogy magukat égő áldozatként egyedül Istennek szenteljék, hanem odavitte Margit lányát is, akit a többi gyermekei közül annál gyengédebb érzéssel szeretett, minél inkább felismerte benne az Istennek szentelt jámbor élet ígéretes csíráit.

Eközben Margit egyre jobban magáévá tette az Apostol szavát; Uramnak, Krisztus Jézusnak fölséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam (Fil 3, 8-9).

Mindig a legsilányabb ruhákba öltözött, az alacsonyrendű szolgálatokra áhítozott. A söprésben, szennyes helyek takarításában, konyhai munkában, nehéz terhek cipelésében lelte örömét. A beteg nővéreket, sőt szolgálókat, akiknek betegsége miatt mások fertőzéstől tartottak, szeretettel és a megalázkodásnak nagy vágyával szolgálta ki, és a körülöttük kínálkozó összes nehéz és alantas szolgálatot magának követelte.

Az Úr szenvedésének titkairól zokogva elmélkedett, és a vértanúság forró vágya lobogott benne. Szívesen imádkozott az eukarisztikus színekben rejtőző Jézus Krisztus előtt vagy a feszület előtt naponta hosszú órákon át, szívét kiöntve. De imádkozott ő mindenütt megszakítás nélkül. Az előírt istentiszteletet nem ritkán az Atyaistenhez vagy a Vigasztaló Szentlélekhez intézett könyörgésekkel és a neki olyannyira kedves Szűz Istenanya dicséretével tetézte.

Margit tevékenységét nem korlátozta csupán az Istenhez intézett lángoló könyörgésekre és igen kemény vezeklésekre. Nem habozott éles szemrehányásokkal illetni a bűnt sem, akárki, még ha a legnagyobb tekintélyt vagy méltóságot képviselő személy követte is el. Amikor pedig látta az atyja családját marcangoló ellenségeskedéseket és meghasonlást, a nép elnyomását, az Anyaszentegyháznak zsarnoki lábbal tiprását, a kolostorok elnéptelenedését, Margit a mindenható Isten haragjának engesztelésére és népe számára a kegyelem kieszközlésére, még bőségesebb könnyhullatássaL imádkozott. Testét böjtökkel sanyargatta, vezeklőövet viselt, siratva azok bűneit, akik gonoszul Isten ellen cselekszenek, s egészen imádságba merülve járt közben népéért Istennél.

Közeli halálát előre tudva, az Egyház végső szentségeit angyali áhítattal vette fel, s harmincadik életévének betöltése előtt elaludt az Úrban.




A Szent Korona és a többi koronázási jelvény kalandos tengerentúli utazása a második világháború végóráiban kezdődött. Az ereklye őrzői, az Országgyűlés által kiválasztott Perényi Zsigmond báró és Radvánszky Albert báró Magyarország német megszállását követően minél hamarabb biztonságba akarták helyezni a Szent Koronát. Erre kezdetben a budai vár tűnt a legalkalmasabbnak, így a koronaőrök itt ásták el a nemzeti kincseket.
Budapest, 2001. február 2. Egy 1938 augusztusában készült fotó reprodukciója a Szent István év alkalmából, a királyi palota márványtermében közszemlére tett koronázási jelvényekről. Előtérben Perényi Zsigmond báró és Teleki Tibor gróf koronaőrök ülnek. A

Egy 1938 augusztusában készült fotó reprodukciója a királyi palota márványtermében közszemlére tett koronázási jelvényekről. Előtérben Perényi Zsigmond báró és Teleki Tibor gróf koronaőrök ülnek (MTI-fotó/reprodukció)

Az 1944. október 15-én bekövetkezett nyilas hatalomátvételkor azonban fény derült a cselre, és a náci Németországot kiszolgáló hungarista vezető, Szálasi Ferenc végül a Szent Korona jelenlétében tehette le esküjét az akkorra már részben szovjet ellenőrzés alatt lévő ország vezetésére.

Budapest, 1944. november 2. Szálasi Ferenc leteszi az államfői esküt a Szent Koronára. MTI Fotó/ Országos Levéltár

Szálasi Ferenc nemzetvezetőként fölesküszik a Szent Koronára 1944. november 4-én a királyi palota márványtermében, Budapesten (MTI-fotó/Országos Levéltár)

A front közeledte miatt Szálasi november elején a Magyar Nemzeti Bank veszprémi sziklaóvóhelyére szállíttatta a Szent Koronát. Serédi Jusztinián hercegprímás és Mindszenty József veszprémi püspök egyaránt azt javasolták, hogy az ereklyét és a hozzátartozó koronázási jelvényeket Pannonhalmán, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló bencés főapátság épületében helyezzék el, ezáltal megakadályozva, hogy hadizsákmánnyá váljon.

Szálasi azonban nem fogadta meg az egyházi vezetők tanácsát, és a menekülő nyilas vezetéssel december elején a nyugati határszélre vitte a Szent Koronát, amit kezdetben egy kőszegi óvóhelyen, majd a közeli Velem községben őriztek. A Szent Korona végül 1945. március 27-én hagyta el Magyarországot, hogy megkezdje több évtizedes száműzetését.

A magyar Szent Korona (MTI-fotó: Ráfael Csaba)

A Szent Koron

A nagy utazás

Az ereklyéket titokban az akkoriban a Német Birodalomhoz tartozó Ausztria nyugati-részére, a Salzburg mellett fekvő Mattseebe szállították. A náci kapitulációt megelőzően még sikerült elrejteni a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket egy benzines hordóba, amit egy sziklafal tövében ástak el. Az eredeti tárolóeszközben egyedül a kardot hagyták meg a koronaőrség tagjai, amit fogságba esésüket követően átadtak az amerikaiaknak.

A magyar Szent Korona, az országalma, a koronázási kard és a jogar (MTI-fotó: Ráfael Csaba)

A Szent Korona, az országalma, a koronázási kard és a jogar

Rövid időn belül azonban a Szent Korona és a többi ereklye rejtekhelyét is felfedték az amerikaiaknak. A magyar koronázási jelvények először a bajorországi Augsburgba, majd a Deutsche Bank frankfurti trezorjába kerültek. Az amerikaiak jó pár évig halogatták a végleges döntést a Szent Korona sorsáról. A washingtoni vezetés szemében is nagy tekintélynek örvendő Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek egy időben szorgalmazta, hogy azt adják át a Vatikánnak, amit komolyan fontolgattak is az amerikaiak.





Január 6. - Vízkereszt

Vízkereszt ünnepét, amelyet eddig január 2. és 8. közti vasárnap tartottunk Magyarországon, pár éve január 6-án ünnepeljük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezen a napon a hívek számára kötelező a szentmisén való részvétel.


Január 6-án a háromkirályok gyermek Jézusnál tett látogatását ünnepli a katolikus egyház, ekkor kerül sor a vízszentelés szertartására is: a pap megáldja a keresztvizet és a szentelt vizet.

Az epifánia néven is ismert vízkereszt Jézus Krisztus megjelenésének ünnepe. A magyar vízkereszt elnevezés az ilyenkor hagyományosan végzett vízszentelésből eredeztethető.

Vízkereszt napja a IV. század elején kezdett a keresztények körében terjedni mint Krisztus születésének, keresztségének, a kánai menyegzőnek és a háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának ünnepe. Később az ünnep elsődleges témája keleten Jézus keresztsége lett (erre emlékeztet a vízszentelés); nyugaton viszont a háromkirályok látogatása került előtérbe, mindamellett itt is megmaradt a vízszentelés szertartása. A II. Vatikáni Zsinat rendelkezései értelmében a római katolikus egyház január 6-án a háromkirályok látogatását ünnepli vízszenteléssel egybekötve; Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a következő vasárnapra esik. A kánai menyegzőről, amelyen Jézus első csodáját vitte végbe a vizet borrá változtatva, egy közbeeső hétköznapon emlékezik meg az egyház.

A vízkereszt amiatt is kiemelt ünnep a katolikus egyház életében, mert ekkor kezdődik meg a házszentelés időszaka. A házszentelés szertartása során a pap az újonnan megáldott szenteltvízzel meghinti a lakásokat, házakat; a szentelmény révén nemcsak az épületeket, hanem a benne lakókat, dolgozókat is megáldja.

www.katolikus.hu



Száz évvel ezelőtt, 1917. május 13-án egy Cova da Iria („Béke völgye”) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek, a tízéves Lúcia Santos és unokatestvérei, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Marto egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap.

Az Asszony imádságra buzdította a gyerekeket, és arra kérte őket, hogy minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést, és június, július, szeptember és október 13-án ismét megjelent nekik a Szent Szűz. (Augusztusban 19-én történt a jelenés, mivel 13-án a gyerekeket kihallgatás miatt fogva tartották.)

A júliusi jelenés alkalmával a gyerekek látomást kaptak a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. E fölajánlást XII. Piusz végezte el 1942-ben, majd VI. Pál 1964-ben megismételte.

A jelenések híre gyorsan terjedt, és az utolsó alkalommal, 1917. október 13-án mintegy 70 ezer ember volt jelen Cova da Iriában. Ekkor történt a híres „napcsoda”: a nap megnagyobbodott, forogni kezdett, majd úgy tűnt, rázuhan a földre.

„Ott álltunk, lángolva abban a fényben, ami Isten, és nem égtünk el. Milyen az Isten! Nem lehet elmondani. Igen, mi ezt soha nem tudjuk elmondani.” 

(Francisco Marto)

A jelenések során a Szűzanya titkokat bízott a pásztorgyerekekre. Lúcia sokáig nem beszélt ezekről, majd az 1940-es években püspöke utasítására leírta a titkokat.

A három titok közül az első a pokol látomása és azoknak a büntetéseknek a jövendölése, melyek a világra várnak, ha nem hallgat Mária intésére; a második titok Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletének kinyilatkoztatása, mely reménycsillag a világ békéje és a lelkek üdvössége számára. E titkokat 1942-ben hozták nyilvánosságra.

A harmadik titkot Lúcia nővér 1959-ben egy zárt borítékban eljuttatta XXIII. János pápának, aki elolvasása után úgy döntött, hogy nem tárja fel annak tartalmát. Nyilvánosságra hozataláról II. János Pál pápa határozott 2000-ben.

Részlet a titokból: „[...] láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, akiről úgy éreztük, hogy ő a szentatya. […] ment botladozó léptekkel […], fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt.”

II. János Pál ellen 1981. május 13-án követtek el merényletet a Szent Péter téren. A fatimai jelenések első napja és a merénylet időpontja közti egybeeséssel kapcsolatban így nyilatkozott: „Nem tudom, ki adta a fegyvert a gyilkos kezébe, de azt tudom, hogy ki térítette el a golyót, egy láthatatlan kéz, egy anyai kéz irányította.”

Egy évvel a merénylet után a szentatya Fatimába zarándokolt, hogy hálát adjon a Szűzanyának. A lövedéket, mely megsebesítette, ma is a fatimai Mária-szobor koronájában őrzik.

A Szent Szűz kérésének eleget téve II. János Pál pápa 1984-ben felajánlotta Mária Szeplőtelen Szívének az emberiséget.

Francisco és Jacinta gyermekként hunytak el 1919-ben és 1920-ban, II. János Pál pápa harmadik fatimai útján, 2000. május 13-án avatta őket boldoggá. Liturgikus ünnepük: február 20.

„A Szent Szűz anyai aggódással jött el ide, Fatimába, hogy kérje az embereket: »Ne bántsák többé Istent, a mi Urunkat, akit már annyi bántás ért.« Az anyai fájdalom késztette szóra; köpenye alá akarja gyűjteni gyermekeit. Ezért kéri a kis pásztoroktól: »Imádkozzatok, sokat imádkozzatok és ajánljatok föl áldozatokat a bűnösökért; oly sok lélek jut a pokolba, mert nincs, aki imádkozzon és áldozatot ajánljon föl értük.«

(Részlet II. János Pál pápának a boldoggá avatáson mondott homíliájából)

Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el, kilencvenhét éves korában.

* * *

Fatima Lourdes mellett a világ legnagyobb Mária-kegyhelye, évente milliók zarándokolnak ide. A Szűzanya jelenéseinek helyén 1918-ban kápolnát építettek. Ezt követően lelkigyakorlatos ház és kórház létesült a völgyben. A bazilika építését 1928-ban kezdték. A szentély előtti nagy teret 1951-ben alakították ki.





J. S. Bach: Karácsonyi oratórium

 

szoprán-, alt-, tenor- és basszusszólóra, énekkarra, zenekarra és continuo-ra

Hat rész, 64 szám: 7 kórus, 13 korál, 10 ária, 1 duett, 1 tercett, 29 recitativo (secco és accompagnato), I korál és recitativo, 1 kórus és recitativo,

 

1734-ben Bach kantátasorozattal tette díszessé a lipcsei templomok karácsonyi istentiszteleteit. Az ünnepkör minden alkalmára egy-egy új kantátát szentelt: a három karácsonyi napra, újévre, az újév utáni vasárnapra és Vízkeresztre. Azonban – mint oly sokszor – nem jutott idő arra, hogy minden kantáta minden számát megkomponálja, s így több alkalommal már meglevő kantátáiból vett át részleteket, hozzáidomítva azok zenéjéhez az új szöveget. Már tettünk említést erről az eljárásról, az un. parodizálásról. Az újabb Bach-kutatások kiderítették, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben a mester sokkal kevesebb paródiatételt szőtt műveibe, mint gondolták. A mű 64 tételéből mindössze 17 származik korábbi művekből. Ezek közül is hét korábban írt egyházi kantátából való, s csak összesen tíz szám eredetije kapcsolódik világi textushoz. Bach mindig ügyelt arra, hogy a parodizálás során egyrészt a szöveg prozódiája ne szenvedjen kárt. másrészt – s ez a fontosabb – az új szöveghez rendszerint olyan zenét keresett, amelynek kifejezési szférája nem különbözik az új textustól. A Karácsonyi Oratórium esetében mintha időnként túl nagy lett volna az időhiány: több olyan áriát is találhatunk, amelyeknek zenéje nem kapcsolódik jól a szöveghez, Picander karácsonyi meditációihoz.

A mű hat kantáta egybefűzése; az „oratórium” kifejezés ellen több kifogással lehetne élni. Mégis: egységes alkotásról van szó, mivel egységes a történet: a karácsony históriája. Az Evangélista recitativoiban Krisztus születése kap hangot, Mária és József Betlehembe érkezéstől a három napkeleti mágus hódolásáig. Az evangéliumokban lefektetett történethez fűzte hozzá Picander, Bach lipcsei éveinek állandó szöveg költője a kor pietista eszméinek megfelelő kommentárokat és meditációkat. Az összes kutató egybehangzó véleménye és az évszázados praxis is lehetetlennek véli a Karácsonyi Oratórium egyvégtében, egyetlen hangversenyen való megszólaltatását. A koncertgyakorlat nyilvánvalóan azért, mert a mű időtartama messze meghaladja egy átlagos hangverseny idejét, a kutatók viszont a mű egyenetlenségeire, a paródiatételekre hivatkoznak. Albert Schweitzer alapos húzásokat javasol, sőt, nem tartja lehetetlennek az összes ária kihagyását. Az elvi alap nála is a paródiatechnika iránti ellenszenv (a parodizált tételek java része ária, a 17 közül csak 5 a kartételek száma); Hermann Kretzschmar a múlt század végén még az áriákban látta a Karácsonyi Oratórium legfőbb értékeit. Korunkban ezek az ellenvetések részben elvesztették jelentőségüket: a zenekedvelőnek rendelkezésére állanak a teljes anyagot tartalmazó hanglemezfelvételek.

A Karácsonyi Oratórium vegyíti a kantáta és a passió-oratórium formai elemeit. Az utóbbit az Evangélista secco-recitativói képviselik, valamint a közbeszőtt, aktualizált szövegű korálok; minden más a kantáták műfajából való. De mennyi újszerű, érdekes megoldás e jól ismert kereteken belül! Az áriák vagy kórusok zenekar kíséretes bevezető recitativóiban gyakran fúvós hangszerek társulnak a vonósokhoz: az oboák különböző régi válfajai (oboa d’amore, oboa da caccia) és a fuvolák gondoskodnak a pasztorális és a légies színekről, a történet vagy a reflexiók hangulati hátterének ábrázoló színeiről. Ugyanígy hallatlanul izgalmasak az önálló zenekari kísérettel ellátott korálok. Ezek közül kiemelkedik az első rész (az első kantáta) zárókorálja ünnepélyes trombitahangzataival, a második rész végén felhangzó korál, melyben az ezt a kantátát megnyitó zenekari „simfonia” motívumai tagolják a korális sorokat, vagy a negyedik kantáta befejezése, a lágy kürtszínnel. Az egész mű zárókorálja ismét a trombitákat hívja segítségül, hogy az Üdvözítő megszületésének apoteózisát még ünnepélyesebbé tegye (itt zeneileg a korálfeldolgozás és a zárókórus műfaja olvad egybe). Talán még érdekesebb az első rész Er ist auf Erden kommen arm kezdetű korálja; ennek egyes sorait a basszusszóló recitativói szakítják meg. A kísérletező Bach, a korálfeldolgozás minden lehetőségét kipróbáló Bach áll előttünk ebben a néhány tételben! A kartételek vagy egy-egy részt (kantátát) nyitnak meg, vagy a passiók turbáinak módján a cselekmény tömeg-részvevőit képviselik. A nyitókórusok kivétel nélkül paródiatételek, méghozzá világi kantátákból- (Általában a Karácsonyi Oratórium keletkezését megelőző 1733-as évből, amikor Bach alkalmi, ünnepi kantátákkal igyekezett a szász király kegyét megnyerni, „hátvédként” a lipcsei tanáccsal folytatott küzdelmeihez.) Trombita- és üstdobzengéssel hangos, gyors tempójú, táncosabb lüktetésű muzsikák ezek a nyitótételek, bennük kiválóan érvényesül Bachnak a német népzenéhez való közelállása. A turbakórusok (a pásztorokat és a napkeleti bölcseket személyesítik meg) képszerűségükkel tűnnek ki.

Az áriák – illetve az egy-egy kettős és hármas – esetében csak azt ajánlhatjuk a hallgatónak, hogy (ez egyszer, kivételesen!) feledje el a szöveg és zene összefüggését, s ezeket a számokat a maguk zeneiségében, zenei szépségében élvezze. Szinte ahány ária, annyi drágakő. A legtöbbje ún. da capo-ária, a főrésszel kontrasztáló középszakasszal. Majd mindegyikben egy-egy szólóhangszer koncertál az énekhanggal; ez addig mehet, hogy pl. a negyedik kantáta Ich will nur dir zu Ehren lében kezdetű tenoráriája valóságos kéthegedűs versenytétel, énekszólammal. (Egyébként ez is átvétel egy világi kantátából!) Van ezek közt az áriák közt igazi bachi remekmű, a passiók legnagyszerűbb tételeihez méltó szám, mint a második részben Mária bölcsődala (Schlafe, mein Liebster, vagy az újévi kantáta (negyedik rész) visszhanghatást alkalmazó szopránáriája (Flösst, mein Heiland. Ha a többinél időnként túlságosan szembeszökő is zene és szöveg egybe nem vágása, vagy a Handel-, illetve operai hang megjelenése, ismételjük: ezeknek zenei szépsége önmagában is élmény, élvezet.

S végül hadd szóljunk külön a második kantátát megnyitó zenekari tételről. Ez a „simfonia” címet viselő tétel a karácsonyi pásztorai funkcióját tölti be. Ezt a hangulatot segítik elő a külön kórusként kezelt oboák (2-2 oboa d’amore. ill. oboa da caccia), valamint a jellegzetes, elengedhetetlen 12/8-os metrikus ringás. Bach annyi harmóniai érdekességet, váratlan akkordfűzést és dallamfordulatot halmoz ebben a pásztoraiban, hogy a hallgató kételkedni kezd: vajon nem akart-e Bach a pásztori millő festése mögött másról is beszélni? Például a születés misztériumának hátterében a véget, a kereszthalált érzékeltetni? Schweitzer még pásztorok és angyalok közös énekét festő-ábrázoló darabot látott benne.

Forrás: Várnai Péter – Oratóriumok könyve

 




Arany János: Öldöklő angyal

 

I.

Elzönge oltár zsámolyán
A "holtodiglan - holtomiglan."
Férj a legény, nő a leány;
Áll a menyegző napja vigan.
Ősz Bay háza, e komor
Hajlék, örömtől pezsgve forr:
Minden zugában oly tele
Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele
A vén fal, mintha érzene.
A nagy szobák, a bő terem,
Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult
Visszhang - ki minden ott esett
Kicsiny neszt oly mohón lesett -
Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek,
Cserággal ékes címerek,
És néhol egy kép a falon,
(Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arc:
Előre hátra vígalom!
Mert első nász ez a mai,
Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé:
Mióta oltárhoz vivé
Azt, aki már csak néhai.
Első, utolsó... Haj! korán,
Évek következő során
Hullottak sirba gyermeki,
Örömét oly gyorsan elvivén,
Amily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén
Oly sok apai szeretet;
De ő megőrzé ezeket,
Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt,
Hogy annak adná mind együtt
Szerelmét, mely szivébe gyült.

II.

"Helyet!" - Menyasszonytáncra jő
Szép Anna s a derék Jenő;
A vőlegény s kit jobb karára
Fűzött, szemérmetes arája.
A férfi büszke, gyors, merész;
Dacos, kihívó módra néz
És mintegy azt jelenti arca:
E boldogság nem fog ki rajta
De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek,
Szokatlan érzéstől remeg,
Ugy, mintha felriasztott vére
Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért
Talán sokall is ennyi bért
S míg áldozatúl nem esék,
Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint - nem henyén,
Hivalkodásban - nőve fel,
Az apai lak tűzhelyén
Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd,
Melyen érettség hamva rezg,
De illető kéz nem nyomott
Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy,
Hosszú napok, álmatlan ágy,
Fülmile szó, rejtett magány
Holdas, sejtelmes éjszakán, -
A seb, mit a szem nyila vág,
A támadó s védő csaták
Az édes győzedelmek és
Az édesebb legyőzetés, -
A titkos óra, esti hely,
Virágbeszéd, vagy bármi jel,
Ág-moccanás, lomb-zörrenet,
A néma kérdés, felelet,
A csalfa "nem" s hév "igen"-ek:
Előtte ismeretlenek.
Igaz, hogy vére könnyű folyama
Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék
- Mint szilaj őzet - megrebbenték:
De helyrepótlá gyors szökése
A veszteséget csakhamar -
És újra higgadt lőn verése,
Nyomot nem ejte a zavar.
Ma is, midőn oltár előtt,
Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifju kebelen
Se gyűlölet, se szerelem.
Tizennyolc év öntudata,
S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul,
Elég volt, hogy kezet ada.
A szív? előtte oly csecsebecse,
Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott:
Tán lételét sem érezi;
Miként nem szoktuk érzeni
Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola;
S gondolna bár, mit mondana?
"Hisz' ő mindenkit úgy szeret:
Miért ne épen ez egyet?!"
Szivét alig zavarja más,
Mint a szokatlan változás,
Egy édes, lázas sejtelem,
Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért:
Maga magának rejtelem.

 

III.

Most a hegedű és oboj[*]
Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly;
És átrezeg a dallamon
Egy szende, lassu cimbalom.
Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan visszalép;
Mértékre illeszti bokáit,
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene:
Úgy andalog, külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdúlatit követve, párja,
Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ,
Őrája néz, mint hold a napra
Kitől szelídebb fényét kapja.
De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele,
Merészebb a nyirettyű, - s olykor
Egy réztülök mély öble horkol.
És délcegebb és bátorabb -
És majd közelb, majd távolabb
Jár a legény - míg, mintegy díjul,
A szép arával összesímul.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja most azt, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé.
A hölgy pedig fordúl vele,
De úgy lép, mintha lengene
S lábak helyett a hosszu öltöny
Redői tartanák a földön.
Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét;
Harsány zenébe tör elő
A trombita és klarinét.
Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell,
A sarkantyú mértékre peng,
A hó kebel gyér fátyla reng;
A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog - szemet keres...
S ha majd fokonként, a zene
Szilaj csárdásba átmene
Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át
S hévvel ragadja meg ölön
Mosolyra gyult menyasszonyát.
A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán
És perdül - egy darabbá válván,
(Mikéntha észe volna csak
Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét
A szellő suhogó mezét.
De végre a szilaj zene
(Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen
Megcsöndesül a táncterem:
S a hölgy, kit a legény vezet,
Pihegve néz ülőhelyet.

IV.

De "három a tánc!" így riad:
Pihenni most még nem szabad;
Gyöngéden visszakészti hát
Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény
Az ugrós táncba vígszökellve mén,
S mint hajdan Róma hősei
Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Most a szilárd tölgy deszka pad
Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle
A tánc alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf;
Az csúszni látszik, mintha kérne;
Amaz, sebes szemmel kisérve,
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem
Széltében egy oldalfelez,
Mint a hajó a tengeren
Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja
Csalfán odább áll s neveti,
Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, -
Kit mégis rászed azután.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott
Félvállról, hogyha ő is mást kapott.
De vajmikép irhassam én le,
Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érezni,
Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jókedvét vázolom.
"Hajrá!" riad némely legény,
A másik igy: "csováld! csováld!"
A harmadik dévaj pedig
Egy "szembe szívem"-et kiált:
Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény,
Egy por-belepte vén csatár
És így üvölt:
"Jön a török! jön a tatár!"

V.

E szókra az ijedt zenész
Elejti kongó műszerét;
A vígadó nép összenéz,
Megfagyni érzi szíverét.
A tánc hevétől felpirult
Arcokra sápadtság borult;
Hasonló a kisérteti
Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék
Világát rémesen veti.
A szó zavartan tétovázék,
S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég
És nem lel útat kifelé.
A legszemesb lélekjelenlét
Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett,
Keresvén a vezérfonalt,
Mely most, e meglepő, zavart
Percben, kezéből kiesett.
Majd lőn tolongás összevissza,
Egy eszme: "fussunk!" lett közös,
"Hová?" az mindegy, közönyös,
Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő
A vőlegény, harcos Jenő:
Kardját feszíti hirtelen
Keresztül az ajtófelen
És felkiált:
"Ha! mit jelentsen e dolog?
Csak nem leszünk mind asszonyok?
Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem;
Még van idő: még a veszély
Elől vonúlhat a madár;
Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél
A vészt, melynek morajja kél,
Mely mintegy álmában beszél.
Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő.
Hanem mi, kik ama nevet
Hordjuk, mely büszkévé tehet,
Mely, csak kiejtve szárazon,
bátorsággal egyazon -
Mi férfiak!... a férfi küzd,
Futásban néki nincsen üdv,
Acél- csöngetve vár acélt,
Keresve kerüli a veszélyt.
Mit csevegek, mint egy mesélő!
Futni korán, habozni késő:
Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állítani ki.
Gyűlőhely: e ház udvarán;
Idő: egy óra lesz talán,
Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi.
S ha összegyült a kis csapat,
Meglátjuk mi dolog akad;
Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly.
Vezérhez, akinek csata
Előtt még nincsen vert hada;
Sereghez, mely, amerre az út
Rövidebb, mindig arra fut:
Nem hátra, míg előre tud."

VI.

Immár az összegyült csapat
Vár indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán
Szép Anna mellett búcsuján.
Nem fog soká tartani az:
Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult
Erőtlenség órákra nyujt.
Bucsúja férfias, rövid:
De arca rögtön elsötétül
Amint elválna hitvesétül;
Fájlalja pusztult örömit.
Fájlalja, hogy első heve
Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában
Átkozza... de későn, hiában.
Mit tehet ő? csekély hada?
Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár,
Nem boldogabb-e a páros madár,
A rengeteg páros vada?
Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét...
Nem annyit - ah! el nem veszett,
Nem vetteték Édenre zár,
Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett!
Kebellázító sejtelem
Kigyói marják szertelen,
........................

(Itt a kézirat félbeszakad)

 

 




Advent

A szó elnevezésének eredete a latin "adventus Domini", azaz "az Úr érkezése, eljövetele" kifejezés. Karácsony előtt az egyház négy vasárnapon át készül az Úr megérkezésére. Az ünnepélyes megemlékezés elsősorban személyes újraátélésre szólít. Az Advent liturgikus ünnepe azonban nemcsak visszaemlékezés, hanem valóság. Az Advent megünneplése tehát ezt jelenti: a hívők újra átélik az Isten eljövetele utáni vágyódást és a megtérést, amelyet ez az esemény előkészít. Ezen a módon egyre mélyebben érzik át Isten közeledését, a bennük lévő sötétségnek a fölszakadozását. Az Advent Jézus eljövetelének minden módját jelképezi, mindenekelőtt az Úr akkori, emberi alakban való világba lépését. Ezen időszak várakozás, vágyakozás jellege. Fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére. A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja.

 

Az évszázados egyházi hagyományban Advent jelentette az egyházi év kezdetét. Adventtel indult újra ez a "szüntelen körforgás", amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) "újraélését" jelentette.

Az adventi időszak kezdete és hossza nem egységes. A hossza koronként és felekezetenként változó volt: három héttől hat hétig terjedt. Ma a katolikus közösségek négy hét körüli időben állapítják meg. Kezdete régebben november közepére esett (hat hetes időszak), később Szent András napjára (november 30.), az utóbbi időben pedig a november 27 és december 3-a közötti vasárnapra. Így Advent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-höz viszonyítva.

 

Az Advent két jellemző "erénygyakorlata" a böjt és az ún. "rorate" mise.

A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól. Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő jellege, ezért volt szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal.

 

Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől, az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében avagy valamilyen "nagy valaki" (Isten) kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi. A böjt önuralmat követel, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg. Ez az erőfeszítés, ez az áldozat "ajándék" lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért.

Az Advent egyik különlegessége az ún. "rorate" vagy hajnali mise. Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották. Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet Adventben szinte naponta énekeltek, énekelnek: "Harmatozzatok egek onnan felülről".

A roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg.



 

Advent szimbólumai:

 

Adventi koszorú

Az adventi-koszorún azért gyújtanak meg hétről hétre több gyertyát, hogy karácsonyra legyen világosság ott, ahol Jézust várják. A koszorú alapot díszes szalaggal tekerik be, és kisebb fenyőgallyakkal díszítik. Négy gyertyát erősítenek rá, melyekből advent minden vasárnapján eggyel többet gyújtanak meg. Így az ünnep beköszöntekkor már mind a négy gyertya ég.

 

Utcai lámpák

Talán ma már kevésbé ismeretes, hogy a közterületeken található igen kedvelt, lámpákkal kivilágított karácsonyfáknak és a karácsonyi fényben úszó utcarészleteknek is szimbolikus jelentése van. A fény a sötétségben a ősi vallási jelentés szerint a kereszténységnek a pogány világban való megjelenésére utal. A szépen díszített utcák, terek emellett kedves, meghitt hangulatot is teremtenek, mintha az otthont az utcára varázsolnák és embertársainkkal szeretetben való ünneplésre biztatnak.

 

Advent gyakorlata:

Csönd, elmélkedés, imádság, bűnbánat, rorate (hajnali) mise.

 

Színek:

Violaszín, kivéve a harmadik, úgynevezett Gaudete vasárnapot, amikor rózsaszín; dísztelen oltár; az orgona csak az énekeket kíséri; adventi koszorú négy gyertyával.

 

Forrás: Forrás: katolikus.network.hu, Cograf.hu




Kodály Zoltán

(Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

Ifjan egy időben vegetáriánus volt. Szalmát rakott a cipőjébe; később is gyakran járt a szabadban mezítláb. Többen emlegetik bakancsát, bocskorát, cúgos cipőjét, malaclopó köpenyét, Lavalier- nyakkendőjét, idős korának kaftánszerű kék házikabátját. Többen látták őt rövid nadrágban; olyan is akadt, aki hálóingben vagy éppen fehér gatyában, amint vödör vízzel hűsítette magát. Reggelenként tornázott, sőt labdázott. Rendszeresen úszott a Lukács-fürdőben, a Galyatetői Szálló medencéjében; télen korcsolyázott. Halála előtt egy évvel még kétszer olyan messze úszott be a Michigan-tóba, mint Sándor György. Volt, aki bukfencezni vagy fejen állni látta; más úgy, hogy -iróniából-keringőzött a tanteremben; megint máshoz hólabdát vágott. A pálinkát a hajára kente. Kedvelte a siklósi olaszrizlinget, a fodormentateát mézzel. Fiatal korában fényképezett. Mindig élt benne a hegyek utáni vágy; idős korában is fiatalos szenvedéllyel járta a Mátra rejtekeit. Nem volt rest, és a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Szabolcsi Bence zongorajátékához beugrott – kottalapozónak. Mindenki szófukarként jellemezte. Kérdésre jóideig nem válaszolt. Majd mindenki ridegnek, morcosnak, zárkózottnak, komornak, ingerültnek ítélte. Nem volt könnyű ember. Dicséret ritkán hagyta el ajkát. Többen mondták: ha nem szólt, már elismerésnek hatott. Ha biccentett, vagy még azt is mondta: jó; akkor ez már dicséretnek számított. Ritkán mondta: nagyon szép. Kivétel volt, hogy Ádám Jenőt énektanítási módszertanáért ezzel a szóval dicsérte meg: Kitűnő! Egyébként a “Kodály-módszer” elnevezést ellenezte: ő maga ”magyar módszernek” nevezte. Emile Artoud könyvét alkalmazta és továbbfejlesztette, majd részletesen Adám Jenővel dolgoztatta ki. Legtöbb joggal tehát ”Kodály-Adám-módszernek” kellene neveznünk.



2018. február 20. kedd
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Fatimai jelenések
Szent István király példája
A magyar lélek hangja
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás