Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,

és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.







Mindjárt kezdődik az új évad, a nyári szabadtéri esték után visszaköltözünk a hangversenytermekbe. Megvizsgáljuk, hogy hol érdemes ülni a hazai koncerteken.

A legdrágább helyek nem mindig azok, ahol a legjobb a hangzás, és hogy hova érdemes jegyet váltani, az a terem alakjától függ. Hazánkban nincsen sokféle alakú koncertterem, a legtöbb a cipősdoboz-forma valamelyik változata.

A teljes cikk elérhető:

http://fidelio.hu/klasszikus/2017/08/22/a_linket_ugyse_olvassa_el_senki/




Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

A nyúl mint tolmács

A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

– Mek-mek.

Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: „Hej, de jó ez a friss réti csenkesz”, de azt is, hogy: „Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom.” Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

– Nyihaha.

A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

– Mek-mek – majd kis gondolkozás után még hozzátette –, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

– Nyihaha.

Ami jelenthette azt is, hogy „nem értem”, de esetleg azt is, hogy „jó napot”. Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

– Nyihaha, nyihaha – magyarázta a Ló.

– Mek-mek – próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.

De nem értette.

A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

– I-ó, i-ó – mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

– Beee – mondta.

A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául. Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

– Na, csak mondjátok – mondta –, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.

– Nyihaha – mondta a Ló.

– Mik-mek? Mik-mek? – kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

– Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

– Mek-mek, mek-mek.

– Nyiha? Nyiha? – kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított.

– Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta m

 





Pulszky Ferencné, született Therese von Walter ( 1819-1866) író, műfordító.

 

Bécsben született bankárcsaládban, majd 1845-ben Pulszky Ferenc politikus, diplomata, jogász felesége lett. Kettejük házasságából négy gyermek született: Pulszky Ágost szociológus, ifj. Pulszky Károly művészettörténész, Pulszky Polixéna írónő és Pulszky Garibaldi mérnök. De ugyancsak a család tagja volt Márkus Emília színésznő (f.: ifj. Pulszky Károly). Az ő leányuk volt Pulszky Romola balett-táncosnő, a világhírű balettművész, Vaclav Nyizsinszkij neje.

Walter Terézia nagy műveltségű és kiváló zenei tehetségű nő volt, aki 1845 után férjével Magyarországra költözött. Esküvője után hamar megszerette Magyarországot, és azonosult a magyarság akkori gondjaival és nézeteivel. A szabadságharc leverése után, 1850-ben szenvedélyes írást közölt angol és német nyelven Londonban és Lipcsében Egy magyar hölgy emlékiratai címen, amelyben részletesen megírta a szabadságharc történetét.Az 1848−49-es események után követte férjét előbb Londonba, majd Amerikába, 1860-tól pedig Olaszországban éltek. Magyarország érdekében külföldön jelentős sajtótevékenységet fejtett ki, írt és fordított. 1866-ban − férjét megelőzve − gyermekeivel együtt visszatért Magyarországra, de még abban az évben elhunyt.
Irodalmi munkásságát több kötet is jelzi; írói tevékenységének csúcspontja az Egy magyar hölgy emlékiratai (Memoirs of a Hungarian Lady. London, 1850). Férjével együtt három kötetben írta meg White, red, black címmel amerikai úti élményeit, és a Tales and traditions of Hungary című gyűjteményét, valamint fiával együttműködve olasz regéket is megjelentetett.

A budapesti Kerepesi temetőben nyugszik.

 

Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai /részlet

 

Első benyomásaim Magyarországról

 

Bécsben nevelkedve igen keveset tudtam Magyarországról, mielőtt 1845-ben odakerültem; gyermekkoromban csupán a földrajzórákon hallottam valamit róla, s történelmi tanulmányaim efféle emlékei is oly halványak voltak, hogy szinte nyom nélkül tűntek el.

 

Véletlen, hogy az iskolában, hol tíz évet töltöttem, néhány magyar gyerek tanult; a többiek irigykedve nézték elkülönülésüket, s hogy anyanyelvükön szólítva egymást kijátsszák azt a szabályt, mely szerint mindannyiunknak francia nyelven kellett beszélnünk. Gyanakvás és gúny vegyes érzésével hallgattuk őket, azt képzelve, hogy ennek a különös dialektusnak nem sok értelme lehet, egyezményes jelekkel vagy éppen valamiféle ösztönös tudással lehet csupán megérteni.

 

Amikor már társaságba jártam, olykor-olykor találkoztam magyarokkal; ők azonban szinte kivétel nélkül vagy mind Bécsben iskolázott úrihölgyek, vagy olyan úriemberek voltak, akik már több éve tartózkodtak ott. Semmi különös nem volt rajtuk, hacsak a férfiak bajusza nem, amiről semmi szín alatt nem mondtak le, még akkor sem, amikor Ferenc császár, a mostani uralkodó nagyapja mindenféle arcszőrzetet megtiltott a hivatalt viselőknek. Egyedül a magyarok voltak kivételezettek a spanyol etikett révén: minden időben és alkalommal viselhették férfiúi díszüket.

 

Gyakran ellátogattunk néhány Bécsben élő magyar családhoz. Vendégszeretetük – összehasonlítva más házakéval, ahova társaságot hívtak – kevésbé volt kérkedő; estélyeik több szórakozást kínáltak, a fiatal urak felszabadultabban táncoltak, kellemesebben társalogtak, a fiatal hölgyekkel udvariasabban viselkedtek, mint más fogadásokon azok a férfiak, akiknek arca leplezetlenül arról árulkodott, hogy partnereikkel nagy kegyet gyakorolnak, ha egykedvűen eltáncolnak egy francia négyest.

 

Jól emlékszem, gyerek voltam még, mikor a magyar küldöttség Ferenc császár uralkodásának 40. évfordulója alkalmából tisztelgő látogatást tett, s arra is, mikor a magyar nemesi testőrség és az udvarhölgyek teljes díszben jelentek meg V. Ferdinánd és Szardínia hercegnője esküvőjén.* Később, az Ezeregyéjszaka meséit olvasva, a szemkápráztató fényűzésben előlépő magyarok bennem a vitéz arábiai bajnokot és a szépséges keleti hölgyek képét idézték föl.

 

Az úrnapi körmeneten* a magyar nemesek tekintetüket oly büszkén jártatták körül díszesen felszerszámozott lovaikról, hogy férfias arcukat már tetemes távolságról fel lehetett ismerni.

 

Ezek az imponáló képek hamarosan eltűntek képzeletemből. Ritkán mentem el ilyen látványosságok megtekintésére, s bátran mondhatom, hogy jó pár éven át legalább annyira nem jutott hely gondolataim között Magyarországnak, mint egy bécsinek. Bár a határ mindössze néhány órányi járásra húzódott, divatos körök társalgási témái között Magyarország csak nagy ritkán került szóba, ha erre mégis sor került volna, nem vesztegettek több szót rá, mint amennyivel a világtól áthághatatlan fallal elválasztott ismeretlen kínai birodalmat intézték el.

 

1845 volt az az év, amikor figyelmemet Magyarország felé irányították a körülöttem zajló s mind élénkebbé váló beszélgetések. A szalonokban addig szokatlan viták forrása az Augsburg Gazette+ polemizáló írásai voltak, amelyek a Védegylet+-ről tudósítottak. A fordulatokban gazdag társalgások egyik aktív résztvevőjétől érdeklődtem: Mi ez a Védegylet? „Nevetséges demonstráció Ausztria ellen” – hangzott a válasz. „A magyarok a maguk készítette ruhákat kívánják viselni, s mivel a kék pamutholmikon kívül mást nem állítanak elő, a hölgyek mind ilyen színű ruhákba préselve jelennek meg a díszes összejöveteleken, meglehet a korábbi időkben mindenkor bécsi bársonyban és selyemben pompáztak.”*

 

Ez különös szeszélynek tűnt nekem; de azt sem tudtam megérteni, miért beszélnek erről ilyen szenvedélyes gyűlölettel Bécsben, miért tekintik ezt szinte bűnnek.

 

Kutattam a rejtély okát, elolvastam néhány idevágó újságcikket. A magyarok védelmezője higgadtabb méltósággal fejtette ki véleményét ellenségénél, aki ugyanakkor a személyes támadások kinyilvánításától sem riadt vissza.

 

Az egészből arra jutottam: a vádolt szövetség célja az volt, hogy – miután az országgyűlés meg-megújuló tiltakozásának közvetlen eszközei csődöt mondtak – közvetett módon változásokat kényszerítsen ki az osztrák kormánytól a vámszabályok ügyében. Az életben levő rendelkezések ugyanis rendkívüli módon hátrányosak voltak a magyar kereskedelemre, mert akadályozták a termékek Ausztriába történő kivitelét azáltal, hogy bizonyos árukra igen magas vámot szabtak ki. Az asztalosárukat például 100%-os teherrel sújtották, míg egyéb cikkek kivitelét teljesen betiltották. Ez utóbbiak közé tartozott a kovácsoltvas is; így a galíciaiak, ahelyett hogy kaszáikat a szomszédos Gömör megyéből szerezték volna be, ahol tömegével gyártottak vasárut, Stájerországba mentek szükséges portékáikért.

 

Ezzel az egyoldalúsággal szöges ellentétben az osztrák manufaktúrák szabadon szállíthatták áruikat a magyar királyság területére, ahol – az igen magas importadó következtében – az angol és francia cikkek forgalma rendkívül csekély volt.

 

A magyarok a szabad kereskedelem szabályainak igazságos alkalmazását, illetve ezeknek az elveknek a védelmét követelték; ugyanakkor tiltakoztak egy olyan eljárással szemben, amely ezzel egyidejűleg megszüntette a külföldi piacokat, és háttérbe szorította a hazai ipart.

 

Semmit sem értettem a politikai gazdaságtanhoz, de az érvelés egyszerű számtanpélda megoldásánál is világosabb volt. Legjobban azon csodálkoztam, hogy Magyarországon léteznek manufaktúrák.

 

Azt mesélték, hogy műveletlen, lapos és néptelen földek uralják azt az országot, ahol egy-egy magányos, birkabőrbe burkolózott kalandorral találkozhat az ember, ahol mint sivatagban az oázis, legfeljebb egy-egy város tűnik fel – ország, amely a rejtett kincsek, a barbarizmus démonának féltve őrzött országa, amelyet a civilizálódó németek az emberiség számára csak úgy tudtak megmenteni, hogy visszaűzték népét a Tisza határáig, az európai civilizáció Mississippijéig.*

 

Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember, anyám engedélyét kérve, az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette; „Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el” – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik.

 

A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.

 

Annak ellenére, hogy érzéseim melegebb színeivel festettem le azt az országot, amely hamarosan otthonommá vált, a távoli ismeretség bizonytalanságával tekintettem felé; és éppen ezért voltam még inkább elragadtatva, mikor határát átlépve sugárzó reggele nem várt pompájával lepett meg.

 

Bizonyára sok olvasóm ismeri a Rajna Düsseldorftól Mainzig terjedő szakaszát. Nincs utazó, aki ne meleg szívvel emlékezne vissza erre a gyönyörű német folyóra, amelyet szőlővel gazdagon beültetett dombok, a dombokon ódon kastélyok szürke maradványai és komor gótikus katedrálisokkal kedves kisvárosok öveznek. A költőiesség sajátos bája jellemzi a folyópartot, s minden költő, kinek útja erre vezet, alig várja, hogy egy friss levéllel gazdagíthassa a Rajnát megéneklő versek koszorúját.

 

Ennyire ünnepelt folyó a Rajna; s bár a Dunára kevesebb figyelem jutott, Passau domborulataitól a magyar síkságig még romantikusabb és változatosabb tájakkal kecsegteti az utazót, mint a Rajna, a turisták kedvence. A Rajna-vidék középkori romjainak érdekes látványosságait testbe öltő költészet és romantika – gondolkodásunkba emlékeikkel mélyen bevésődve – az Európa legbővizűbb folyama mentén fekvő országokban halotti csendbe temetkezett. A költők még nem kísérelték meg a Donaueschingentől a Fekete-tengerig kanyargó folyam hullámai őrizte történelmi emlékek életre hívását. Az osztrák cenzúra megbéklyózza a lángelme szárnyait, lehetetlenné teszik szárnyalását, megakadályozzák a költészet és a történelem szabad áramlását. A Rajna számtalan dallamot visszhangoz; a Duna csendes az énekektől.

 

Többször hajóztam a Dunán Regensburgtól Bécsig, és szívemet mindig megdobogtatta a folyót övező feketefenyők sokasága, amit vidám bükkösök, takaros szőlősök tarkítottak. Emlékezetes Regensburg pompás és tiszteletet parancsoló dómja, a Walhalla, az újkori építészet különleges emléke; Dürnstein romokban álló vára, ahol a bebörtönzött Oroszlánszívű Richárd fölismerte udvari énekesének, Blondellnek a hangját; Melk és Göttweig fejedelmi monostorai; Strudel és Wirbl láthatatlan szikláin zajosan, sisteregve áttörő hullámok, Linz vonzó városa. Mindezek bennem a Nibelung-ének elbűvölő utolsó részét idézték föl, amely épp e táj szépségeiről szól.

 

Bécsen túl, gondoltam magamban, nincsen már semmi érdekes, megtekintésre érdemes. Magyarország bennem mindig a terméketlen, kopár, szántatlan és műveletlen síkság képében jelent meg, melyet a Duna úgy szel át, mint a Volga az ázsiai pusztaságot. Ezért aztán meghökkentett, hogy a Bécsből Pestre sebesen úszó gőzhajón percnyi időnk sem jutott, hogy észrevegyük a határvidékkel kapcsolatos események valamennyi emlékét, melyek csak futólag tűntek föl szemünk előtt.

 

Férjem, a legtöbb magyarhoz hasonlóan, szenvedélyesen tanulmányozta a magyar történelmet, sokkalta alaposabban ismerte a Duna két partjának történetét, mint ahogy azt a bécsi divatos körök; az osztrák oktatási rendnek megfelelően a történelemkönyvek ezen emberek számára ugyanis zárva voltak.

 

Miután elhaladtunk Bécs legszebb parkja, a Práter zöld területei mellett, férjem Kaiser Ebersdorfra, egy kis falura hívta föl figyelmemet. Ez a helység Mátyás magyar király hadiszállása volt ausztriai hadjárata során, amikor bevette Bécset, és néhány esztendőn át birodalma fővárosának nevezte ki. 1809-ben viszont Napóleon uralkodónak szolgált főhadiszálláshelyül az asperni és wagrami döntő csata előtti időben; a harcokban a magyar seregek érdemeltek ki elismerést.

 

Ki hitte volna akkoriban, hogy néhány évvel később s alig egy angol mérföldnyire+ ettől a helytől, Mannswörth és Schwechat környékén, karnyújtásnyira a város templomtornyaitól, az osztrák seregek háborúba keverednek a magyar haddal!

 

Tovább lefelé a Dunán, Petronell városkában, Báró Traun parkjának közepén impozáns kastély emelkedik. Egykor ez Carnuntum,+ a római dunai hajóflotta egyik legfontosabb állomása volt. Feladata a markomannok+ ellenőrzése, egyben Marcus Aurelius, a bölcselő uralkodó kedvelt tartózkodási helye is. Antonius római sírján még ma is látható ennek a gyarmatnak az ábrázolása, a folyópartig nyúló oszlopsorokkal, templomokkal és meleg fürdőkkel, fölöttük a színház és a folyó, amit hajók népesítenek be.

 

A római chef-d'oeuvre+-ök azonban már romokban hevernek. Szántás közben kerülnek felszínre az antik világ egyedüli emlékei, bolthajtásos kapu, népszerű nevén a Pogány kapu, vagy néhány egyedülálló bronztárgy formájában, A napi gőzhajójáratot kivéve a folyó elhagyatott, s a néhány mérföldre húzódó osztrák-magyar vámhatár megálljt parancsol a folyami kereskedelem minden próbálkozásának a két ország között. Nem úsznak hajók Magyarország felől a Dunán, s még az utasszállító gőzhajók sem tehetik partra utasaikat a nekik tetsző helyen, kivéve Hainburgot és Bécset, ahol a vámházak állnak. Mikor Traun báró magyar birtokairól hazautazik, nem szállhat partra a hajóról kastélya kertjében; így kénytelen vagy szárazföldön utazni, vagy gőzhajóval Bécsen keresztül kerülő utat tenni.

 

Petronelltől nem messze magas domb emlékezteti az utazót a hunok hatalmas birodalmára és fejedelmére, Attilára, akit a legújabb idők tollforgatói csak pusztító ázsiai vezérként emlegetnek, de a legtávolabbi északtól kezdve valamennyi német nemzet hagyománya a legnemesebb emberiességgel, a legdicséretesebb előrelátással, valamint azzal a megingathatatlan bátorsággal ruházta föl, mint ahogy a franciák és az olaszok tették Nagy Károllyal, a walesiek pedig Arthur királlyal.

 

Kétségtelen, Attila az európai hírváltás megteremtésének atyja volt. Mindkét rezidenciájából, akár mozgékony sátortáborát a Tisza mellett, akár az elbűvölő Duna menti Etel várát, akár az elmúlt idők Aquincumát vagy a mai Budát említjük, minden irányba, ameddig hatalma elért, őrhelyeket emeltetett, melyek jelek útján „beszéltek” egymással, így juttatták el a lehető leggyorsabb módon a híreket Attilához. A krónikások szerint a Petronellnél emelkedő domb az egyik ilyen hírtovábbító pont.

 

Még tovább lefelé Hainburg várának romjai emelkednek meredeken a Duna fölé; ez volt az osztrák határerőd Magyarország felé. A túlparton magasba szökő sziklán, ami alatt a Morva torkollik a Dunába, Dévény magas várának szétszórt maradványait vettük észre; ez pedig már a magyar határerőd volt.

 

A hainburgi kastély romjai ez idő szerint egy birtok parkjában hevernek. Húsz évvel ezelőtt Lipona+ bárónő, a balsorsú Karolina+ királynő tulajdonában volt, akit akkoriban Nápoly nemes lelkű és végzetes sorsú királya, Murat+özvegyeként ismertek.

 

A Dunától nem messze fekszik Hainburg, a kézművesek kis városa. Középkori várfalai most a csempészkereskedelem távoltartására szolgálnak, minthogy Hainburg az osztrák kincstár legnagyobb dohánytelepe, itt dolgozzák föl a magyar termesztésű dohányleveleket birodalmi fogyasztásra. Pácolás során összetéveszthetetlenül kellemetlen szagúvá lesz, s nem keverhető össze a kezeletlen dohánnyal. Így a birodalom egész területén a kifinomult szaglású vámtisztek éppen a dohány erős illata nyomán azonnal észreveszik azt, aki szűzdohányt szív, könnyen elkapják a tettest, hacsak nem tudja magát igazolni zsebében heverő néhány schillinggel.

 

Dévény vára 1809 előtt sokkalta festőibb volt, amikor is a franciák értelmetlen módon a jó állapotban levő, bár romos erőd legnagyobb részét fölrobbantották. A kinyúló sziklán egy nyolcszögű torony azonban megmenekült a pusztítástól, és azóta is méltóságteljesen díszíti a szépséges vidéket.

 

A hagyomány szerint Dévény a szláv király, Szvatopluk idejében (azt megelőzően, hogy a magyarok elfoglalták az országot) lányának, Devojnának palotája volt; ő az amazon szüzek egyikeként élt ott, s mikor apja parancsára házasságra kényszerült, a toronyból a hullámsírba ölte magát.*

 

A magyarországi vallásháborúk idején a protestánsok vezére, Bocskai 1606-ban foglalta el Dévényt; amikor az osztrákok az éjszaka leple alatt kisebb csapatokat küldtek hajón Pozsonyba, Dévény magaslatáról gyújtották föl a flottát, amely a hullámok martaléka lett. A haderők próbálkozásai, a lángban álló és elhagyott hajók Rudolf király ama tervének sikertelenségét igazolták, hogy zászlóját a Morván túl tűzze ki.

 

A Duna jobb partján, mindössze négy angol mérföldnyire+ innen találjuk Wolfsthal pusztuló tornyát; itt fogadták ünnepélyesen az osztrák Ferdinándot ama párt küldöttei, akik 1526-ban Magyarország királyává választották. A küldöttek azt a szent ígéretet kapták Ferdinándtól, hogy tiszteletben tartja a királyság alkotmányát és jogait.

 

A Schlossbergtől a Dunáig húzódó hegyek lágy vonulatai fákkal és szőlővel borítva tárulnak az utazó elé Dévény és Pozsony között. Pozsony nem dicsekedhet klasszikus építészeti stílusával; fekvése és környezetének romantikus vonzereje viszont az ott levő történelmi emlékkel együtt magára hívja az utazó figyelmét. Ez az a város, ahol a magyar uralkodókat megkoronázzák, ahol a király, mögötte a koronázási szertartás résztvevőivel, az országgyűlés és a tömeg jelenlétében a piactéren isten színe előtt esküszik fel az alkotmányra.

 

A város szélén a Dunáról is látható, kiépített emelkedőkön a király lóháton ülve lendíti Szent István kardját a négy világtáj felé, ezzel juttatva szimbolikusan kifejezésre: hogy bármely irányból érje támadás az országot, megvédi annak egységét. Az országgyűlés is Pozsonyban szokott ülésezni. Itt történt meg a magyar lojalitásra oly jellemző eset, amikor Európa tekintélyesebb részének nyomására Mária Terézia 1741-ben Magyarországhoz fordult segítségért.

 

A bajorok már Linzben, a poroszok Sziléziában tartózkodtak, és Csehország fővárosa, Prága az ellenséghez való csatlakozást fontolgatta, mikor a fiatal királynő az összegyűlt képviselőkhöz fordult; mesteri ékesszólással* tárta föl helyzetét, mélységes meggyőződéssel beszélt arról, hogy biztonsága a magyarok hűségétől és hősiességétől függ. Az egybegyűlt nemesek, küldöttek között számosan voltak, akik Rákóczi zászlaja alatt harcoltak az osztrák uralkodóház ellen, kiken kívül I. Lipót idejében üldözött és rabságba hajtott hazafik unokái és fiai is tekintélyes számban voltak jelen. Abban a pillanatban azonban mindannyian feledték a múlt szenvedéseit, és egyhangúlag kiáltottak föl: „Életünket és vérünket Mária Terézia királynőnkért!”

 

Egész Magyarország fegyvert fogott, és összecsapott az ellenséggel.

 

A vitézi lelkesedés ezen emlékezetes esete akkora örömet okozott Őfelségének, hogy sajnálta: férje nem lehetett szemtanúja a történteknek, és éppen ezért az eseményt meg kellett ismételni Ferenc főherceg és a külföldi nagykövetek előtt. Hogy az ismétlésre megfelelő alkalmat teremtsen, a királynő karjába vette fiát, József főherceget, és az egybegyűlt országgyűlésnek ajánlotta. Még egyszer fölzúgott a „vitam et sanguinem” a teremben, de ez már nem hasonlított az érzelmek első kitörésére – ez csupán az alkalom szülte politikai tetszésnyilvánítás volt.

 

A királynő magyar csapatai és tábornokai megmentették a trónt az ő és utóda számára; a gyermek számára, akit az országgyűlésnek ajánlott. Azonban miután fejére került a királyi korona, politikája a magyar alkotmány megsemmisítésére és Ausztria vezető szerepének megerősítésére irányult. Így nem csodálható, hogy II. József ezen hálátlan fellépése nyomán az 1741-es nagy esemény emléke keserű érzésekkel vegyül Magyarországon.

 

Pozsony alatt a Duna két partja teljesen ellaposodik; mindkét oldalon a Kisalföld terül el termékeny legelőkkel és szántóföldekkel, amiket a bővizű folyó mellékágai hálóznak be.

 

Néhány óra további hajózást követően a távolban kivehetővé válik Szent Márton, Pannónia hegye, a Szent István alapította benedekrendi apátság. A középkorban itt volt a vallási oktatás központja Magyarországon.

 

A Szvatoplukot leigázó Árpád, aki a nomád magyarság fejedelme volt, szemügyre vette az egész országot, rátalált a dombokkal körülvett síkságra, s mivel olyan csalogatónak, termőnek tartotta a földeket, gyors folyásúnak a Duna vizét, úgy döntött: itt telepszik le, és létrehoz egy új domíniumot. Ennek emlékére hívják még ma is ezt a hegyet Pannonhalmi hegynek.

 

Ma is látható az apátságban Szent István, Magyarország királyának márványtrónja, aminek az emberek mágikus gyógyítóerőt tulajdonítanak. Augusztus 20-án katolikus zarándokok sokasága gyűlik egybe, s miután meggyónnak és meghallgatják a szentmisét, egymást váltva ülnek le a márványtrónra abban a szilárd meggyőződésben, hogy elmúlik reumájuk és isiászuk. Olykor annyira hatalmas tömeg zarándokol az apátsághoz, hogy a betegek közül nem egynek két vagy három napot is várnia kell, míg rákerül a sor, hogy élvezhesse a vörösmárvány trón gyógyító hatását.

 

Gyorsan elhaladtunk Komárom városa és erődje mellett. Az erőd – alacsony fekvése miatt – legkevésbé sem keltette azt az érzetet, hogy bevehetetlen. Egyetlen támadó sem tudta bevenni ezt a várat, bár a nyugati falon könnyen elérhető célpontként áll a szűz szobra, kihívó daccal nyújtva kezét az ellenség felé.

 

A bal parton hamarosan feltűnt Zsitvatorok. Ebben a városban kötötték I. Lipót uralkodása idején az első kedvező békeszerződést a törökökkel. A jobb parton Almás és Neszmély szőlőskertjei húzódnak. Neszmély híres boráról ismert; itt halt meg Ausztria első főhercege, Albert király, aki 1337-ben Erzsébet* királynővel kötött házassága eredményeként jutott a magyar koronához. Nem tudta megszokni a magyar klímát; emésztési zavarokban halt meg, amit a mértéktelen görögdinnyefogyasztás okozott. Úgy tűnik, hogy az osztrák hercegek mind a mai napig rettegik elődük sorsát; figyelmen kívül hagyva azt, amire minden magyar király felesküszik, hogy az év egy részét a királyság területén tölti, az osztrák uralkodók közül az elmúlt háromszáz év folyamán egy sem tett eleget ennek a fogadalomnak.

 

A látóhatáron feltűnt a Vértes hegység. III. Henrik német uralkodó csapatait a magyar seregek alaposan megfutamították, olyannyira, hogy azok védőpajzsaiktól megszabadulva igyekeztek könnyíteni menekülésüket, és ennek az eseménynek nyomán kapta a dombvidék a Vértes nevet.*

 

Nem messze a Duna-parttól, Neszmély alatt kezdődnek a nagykiterjedésű vörösmárvány kőbányák. Piszke nevű faluban minden egyes ajtóbejárat, küszöb márványból készült; ez sem szépít azonban a környék nyomorúságos képén.

 

Nem sokkal később a partvidék újra emelkedni kezd, és a nem régen fölépített esztergomi székesegyház tekintélyes magasságból uralja a környező vidéket. Óriási épület, amelyben Esztergom kis városának teljes lakossága kényelmesen elfér; a katedrálist a döbbenetes méretű kupola koronázza. Ez Magyarország templomai közül a legnagyobb, szerkezete teljesen eredeti, sok fejtörést okozva a művészettörténetet tanuló diákságnak. A világon csupán két hasonló stílusú épület létezik, az egyik a Trafalgar Square-en a National Gallery, a másik pedig a Regent Street végén épített hegyes tornyú templom. Valószínűleg ez a katedrális a jövő művészetének sajátos szláv darabja, jóllehet az esztergomi székesegyház alapítója, Rudnay Sándor+ hercegprímás nem gazdagította a világot klasszikus remekművel.

 

Az eredeti tervek szerint az elképesztő méretű katedrálishoz még érseki pihenőhely és egy szemináriumi helyiség is tartozott volna, és az egyik oldalon 24 kanonok rezidenciája kapott volna helyet; az érsekség szerfelett tetemes bevétele azonban még a dóm befejezéséhez sem volt elegendő. Ebből és az emberek felbolydulásából ítélve kevés esélyünk van arra, hogy az eredeti elképzelést fölépítve lássuk; így a csodálatos épület bámulói, akik a Dunán lefelé utaznak, hiányérzettel folytatják útjukat. Az igazság kedvéért mégis hozzá kell tenni, hogy megfelelő távolságból nézve a kupola – tetején az aranyozott kereszttel, mögötte a végtelen térrel – szép látvány.

 

Esztergomtól nem messze 1000-ben Szent István legyőzte Sümeg Kupa hercegét+; ő azoknak a magyaroknak volt a vezére, akik harcban állva a kereszténységgel és a királysággal, az örökölt pogány vallás ősi intézményei védelmében emeltek kardot. Szent István győzelme a magyarokat európai néppé tette, és beolvasztotta őket a nyugati civilizáció nemzeteinek családjába.

 

A csatát megelőzően a királyt lovaggá ütötték, ami a nyugati szokások követését jelentette; csapatainak vezére, a wasserburgi Vecellinus lovag végezte a szertartást. Szent István nemcsak a kereszténységet, hanem ezzel együtt a lovagi tisztesség érzéseit és a nyugati civilizáció szellemét is átvette, szemben az oroszokkal, akik ugyan felvették a kereszténységet, miközben számukra változatlanul idegen maradt az európai fogalmak szerinti becsület, az igazság kitartó keresése, a küzdelem nemcsak az anyagi javakért, de az erkölcsi érdemekért is.

 

A dunai hajóhidak sajátos képet mutatnak. Pozsonynál, Komáromnál és Esztergomnál a két part közötti közlekedésnek ez az egyetlen eszköze az év kilenc hónapjában. A másik három hónapban a jégen gyalogosan is át lehet kelni, amikor pedig zajlik a folyó, akkor az emberek, szerencsét próbálva, lélekvesztőkön igyekeznek átjutni a jégtáblák között.

 

Bécstől a tengerig a folyam fő sodra zabolátlanul haladhat; a szerb határon a Trajáni-híd sem tudott ellenállni a féktelen hullámoknak. Az utóbbi időkben a magyar vállalkozókedv, az angol tehetség és a német tőke eredményeként függőhíddal kötötték össze Pestet és Budát; a híd mestermunka, melynek fő fesztávja a legnagyobb, amit egy folyamatos ív valaha is átért.

 

Esztergomtól Pestig megkapó szépségű a vidék. Bokrokkal benőtt trachit kőkúpok szinte merőlegesen emelkednek a magasba a források mellett, amelyek kanyarogva vágnak maguknak utat a hegyszorosok között, és kiszámíthatatlan helyen feltörve teszik változatossá a tájat. A patakok alkalmanként hegyes vidékeken folytatják útjukat, folyásuk máskor egészen távolra követhető; meghátrálnak a hegyek, utat engednek a kiszélesedő völgyeknek.

 

E táj legszebb ékessége azonban mindenek felett a Visegrádi vár romja. Dévényhez hasonlóan ez is egy a szlávok emelte erődítmények közül, amit még a magyarok bejövetele előtt építettek föl.

 

Az Árpád-házi királyok első korszakában Visegrádot csupán mint a gátlástalan zsarnok Salamon király börtönét ismerték, akit illusztris unokatestvére, Szent László tartott fogva. A hagyomány szerint a vártoronyba bezárt király megátkozta az őt cserbenhagyó népet, és örökkön tartó viszályt zúdított rájuk.

 

A 14. század során, a fényes pompában uralkodó Anjouk idején Visegrád volt a királyi lakhely.

 

A sziklacsúcstól a partig húzódó, most meddő hegyoldal akkoriban virágzó kertként pompázott. A hegység fölső sík területén látványos tornaviadalokat rendeztek, és a most már csöndes romok a mindenkori uralkodónak szolgáltak otthonául. Lajos Anjou király, Lengyelország, Magyarország, a dunai fejedelemségek uralkodója, Nápoly hűbérura volt egyszerre; birodalma a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódott, hatalma elért a Messinai-szorosig. Károly Róbert* idejében Visegrád végzetes tragédia színhelye volt. Ő volt az első olyan Anjou király, aki kezében tartotta Magyarország jogarát. A királynő udvarhölgye, Klára, aki a királyság egyik legmagasabb méltóságának, a legbefolyásosabb bárók egyikének, Zách Feliciánnak lánya volt, a királynő bátyja, a lengyel herceg, Kázmér csábításának áldozatául esett. A királynő, akit rokona iránti szeretete elvakított, a rettenetes bűntett bűnrészesévé vált.

 

Mikor Felicián megtudta a szörnyű igazságot, a királyi kastélyba sietett, hogy vérrel álljon bosszút lánya becsületéért, de a csábító már elmenekült. A királynő kisfiát térdére ültetve egymaga tartózkodott az ebédnél. Felicián kirántott karddal rohant feléje; a királynő ösztönösen fölemelte karját, hogy megóvja gyermekét a csapástól. A kard így elkerülte a gyermek fejét, az anya karja viszont megcsonkult. A kis herceg nevelője, Kapuvári pohárnok fegyverezte le a felindult apát.

 

Károly Róbert ezt a kétségbeesett cselekedetet a legelrettentőbb módon torolta meg. Feliciánt kegyetlenül végezték ki. A boldogtalan Klára negyedfokú rokonságával együtt került bitófára. A Zách család életben maradt tagjainak birtokát elkobozták, és elűzték őket őseik földjéről.

 

Összehívták az országgyűlést, és a büntetés szentesítését kérték; e rémtettek elítélése ellenére a szépséges Klára úgy él tovább az emberek emlékezetében, mint Károly Róbert bosszúálló természetének ártatlan áldozata, míg az uralkodó bölcs kereskedelmi politikájára, nem kevésbé az ország gazdagságát féltő cselekedeteire Magyarországon ma már csak a történészek emlékeznek.

 

Minden bizonnyal helyes annak a német költőnek a megfigyelése, aki szerint a kegyetlenség és a sanyargatás emléke jóval tovább él, mint a jó cselekedeteké; a fa megőrzi a törzsébe hegyes vassal vésett írást, de nem árulja el annak nevét, aki elültette, gondoskodással őrködte.

 

Ahogy lépésről lépésre közeledünk az ország fővárosa, az egyesített Buda és Pest felé, úgy sokasodnak azok a jelek, amelyek az utazót a török hódítás, a polgárháború idejére emlékeztetik; azokra a kegyetlenkedésekre és dúlásokra, amiket a német tábornokok gyávaságukban követtek el Magyarországon a törökök elleni harcokban. Ezen rémes cselekedetek alól mindössze néhány illusztris személy volt kivétel, így Savoyai Jenő herceg, Lotaringiai Károly herceg, Schwarzenberg+ (a jelenlegi osztrák miniszter őse) és Baden őrgrófja.

 

A nagyvárostól nem messze újra a római géniusz szülte maradványokat láttuk meg Aquincum vízvezetékei között. Ez a városrész egyben a római flották kikötője volt a Dunán. Mindössze egy mérföldnyire helyezkedett el a jelenlegi kikötőtől, ami a Duna-Gőzhajózási Társaság+ tulajdonában van. Korábbi időkben Attila kastélya állt itt, amely az északi mesékben, a germán szellem legősibb és leghatalmasabb eposzában, a Nibelung-énekben a világvége színhelyeként jelenik meg.

 

Burgundia királya, Siegfried, a sárkányölő, a görög Achilleshez hasonlóan sérthetetlen, testének csupán egy pontját kivéve; őt sógorának parancsára megölik a Rajnán, s az átokkal sújtott tengernyi kincs a hullámok alá merült. Özvegye, a szépséges Krimhilda házasságra lép Attilával, ő ünnepségre hívja a lány bátyját a Dunára. Lehajóznak a Dunán, és a királyi mulatság ideje alatt Krimhilda felbujtására versengés támad a férfiak között; Attila testvére, Bléda+áldozatul esik, Rajna hercegeit és kíséretüket támadás éri; hősiesen védik magukat, a kastély romjai alatt minden elpusztul, lángok martalékává válik; Krimhilda gúnyt űzött az egyik haldoklóval (Siegfried gyilkosával), kit saját kezével ölt meg.

 

Ez Krimhilda rettenetes bosszúja; egy hagyomány, amellyel sokféle formában találkozunk valamennyi német nép körében Izlandtól egészen az Alpokig. Magyarországon ennek a történetnek emléke sincs, talán nem is létezett. A magyar Attila egészen másvalaki, mint az északi mesék Eteléje, ámbár kevesen tagadják, hogy a két történelmi hagyomány közös tőről fakad.

 

Nem messze attól a dombtól, amelyen Etele vára állt, és ahol most mi a kiscelli katonai kórházat látjuk, egy patakocska szalad a Dunába; a krónikások szerint ennek kis völgyében lelhető Árpád, az első magyar fejedelem temetkezési helye, aki a nomád szokások szerint Csepel szigetén vert sátrat, ahol egyben a lovakat is legeltették.

 

Az egyesített két város, a széles folyam két partján fölépített Buda és Pest fekvése az egyik elképzelhető legfestőibb látvány.

 

Bal oldalon, a végtelen kiterjedésű síkságon a forgalmas kereskedővárost, az egyre terebélyesedő Pestet látjuk. Elegáns paloták egész sort alkotnak a Duna-parton; jellegzetes azonban a középkori tornyok és épületek hiánya. Teljesen modern, mégsem monumentális város. A túloldalon meredek hegyoldalon emelkedik a budai erődváros, kacskaringós utcákkal és számos templommal, ami szembeszökőn különbözik virágzó vetélytársától, szomszédjától.

 

A magas várat dombok veszik körül, melyek tövében a város meghittebb részei húzódnak, ahol kertes házak, Pest gazdagabb polgárainak nyári lakhelyei kaptak helyet.

 

Visegrád képe jut eszünkbe, ahol a gazdag Anjouk székhelye volt; Buda pedig Corvin Mátyás fényétől pompázott. A 15. század végén udvarának ragyogása túltett valamennyi európai királyi rezidencián. A király megkülönböztetett tisztelettel bánt a hősökkel és tudósokkal; ő maga büszkén használta olasztudását levelezésében, és éveken át élvezhette vendégszeretetét Galeotto Marzio, akire az angol olvasó Sir Walter Scott „Quentin Durward”-jában asztrológusként emlékezhet. Galeottót legmesszebbmenőkig elismerte a magyar udvar; nem csillagászati műveltségéért, amiért Franciaországban a későbbiekben dicsérték, hanem a római klasszikusok bámulatos ismeretéért. Nagyon megbánta, hogy felcserélte Budát a megátalkodottan babonás XI. Lajos barátságtalan udvarára. Galeotto munkája, a „De Dictis Gestique Matthiae” gazdag jellemről tanúskodik, ami a nagy magyar uralkodó romantikus életéből táplálkozott.

 

Egész Európa a legbiztosabb támaszát és a mohamedán vallás terjedésével szemben a kereszténység védelmezőjét látta benne, nyugati szomszédai, Podjebrád Csehországban, a német császár, az osztrák Frigyes mind megízlelték a Mátyással vívott harc keserű kenyerét.

 

A birodalom uralkodásának idejéből az a Pest körüli sík terület játszotta a legkiemelkedőbb szerepet, amit Rákosnak neveznek. Évszázadokon át e helyen gyűlt egybe az országgyűlés; a kisnemesség és a városok képviselői itt ütötték fel sátraikat, táborhelyeiket, míg a főurak Buda várában folytattak tárgyalásokat az uralkodóval. A környékhez természetesen számtalan történet kapcsolódik; ezek közül kettő örökkön él az emberek emlékezetében Hunyadi László kivégzése, és testvérének, Mátyásnak királlyá választása.

 

Magyarország kiemelkedő kormányzója, Hunyadi János, Posztumusz László kisebbsége alatt (aki a Neszmélyen meghalt osztrák Albrecht fia volt), a törökök elfoglalta királyi határváros, Belgrád fölszabadítása után a fényes győzelem áldozatául esett. Fia, László, a huszonnégy éves fiatalember lett a vár ura.

 

Fiatal kora ellenére hőstettei révén az ország legnépszerűbb embere volt, s mivel ezt a nagy fontosságú helyet kezében tartotta, a király féltékenyen tekintett rá, cselfogással akarta megszerezni a vár fölötti uralmat. Hogy Hunyaditól személyesen kaparintsa meg a várat, német csapatokat fogadott kíséretéül; mikor azonban ő és közvetlen kísérete átlovagoltak a felvonóhídon, azt fölhúzták, s a német katonák a váron kívül rekedtek; ez az eljárás összhangban állt azzal a régi szokással, hogy idegen katonáknak nem volt szabad határvárba belépniük. A király ráébredt, hogy a harcosaival körülvett Hunyadi teljes biztonságban van, így azután arra a gondolatra jutott, hogy gyilkossággal szabadul meg tőle.

 

A király tanácsadója, Cillei Ulrik gróf és az anyai nagybácsi ingerült vitába bocsátkozott Hunyadi Lászlóval, és a szenvedélytől való túlfűtöttség látszatát keltve akart lesújtani rá. A fiatal hős kisujján viselt aranygyűrűje elhárította a kardcsapást, és Ulrikot Hunyadi segítségére siető bajtársai megölték. László maga ment a királyhoz, és bocsánatért könyörgött, amit a jóindulat látszatával el is nyert. A gőgös uralkodó özvegye, Hunyadi anyja túlságosan is jól ismerte a király öröklött jellemét, és nem nyugodott addig, míg az őszinte megbocsátás jeléül fia nem részesült áldozásban, s nem osztották meg közösen a szentostyát. Néhány nap elteltével, ami alatt a királyi látogató tiszteletére fényes tornaünnepélyeket rendeztek, visszatért Budára, ahova nem sokkal később követte őt Hunyadi László is: László, a király terveivel összhangban, házasságot tervezett Gara nádor szépséges lányával, Máriával, ezzel véget vetve a két legtekintélyesebb család, a Hunyadiak és a Garák – a magyar Montague és Capulet – közötti messze nyúló ellenségeskedésnek.

 

A házasságot csodálatos ünnepségek előzték meg, és az elhunyt uralkodó két fia is megjelent Budán, apjuk végrendeletében kifejezett azon óhaj ellenére (aki tudatában volt annak, hogy neve és népszerűsége túlságosan is veszélyes örökségnek bizonyulhat), hogy tudniillik a két fiú soha többet ne tartózkodjon egyazon helyen.

 

Alig érkeztek meg Budára kíséretükkel együtt, a király parancsára lefogták őket. Mátyás, a fiatalabb testvér barátai segítségével megszökött a börtönből, és Csehországba, Podjebrádhoz menekült, aki ekkor még ugyanazt a rangot töltötte be, mint amit a nagy Hunyadi Magyarországon; Lászlót azonban tárgyalás nélkül ítélték halálra.

 

Esküvői ruhájában vonult a Szent György térre, ahol a kivégzést tervezték, olyannyira mélységes megdöbbenés és tisztelet kísérte a fiatal hőst, hogy a biztos kezű hóhér keze is remegett, és háromszori le




A Tisza eredete

 

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, már csak a Tisza állt ott az Úr zsámolyánál.

-        Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - kérdezte az Úr.

-        Csak bízd rám, atya – mondta Jézus Krisztus -  majd én eligazítom!

Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, elébe fogott egy szamarat, s azt mondta a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a barázdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, útnak indította a szamarat, szántotta a folyónak az ágyat. A Tisza pedig ment mindenütt szépen a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény (gyomnövény/kutyatej) volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza medre.




A kánai menyegző

 „És a harmadik napon menyegzőt tartottak a galileai Kánában, és Jézus anyja is ott volt. Ám Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. És amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk!”

És Jézus ezt válaszolta neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Még nem jött el az én órám?”

Anyja szól a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!”

Volt pedig ott hat kőből való vizeskorsó a zsidók tisztálkodási rendje szerint; mindegyikbe két-három mérő fért.

Jézus így szólt hozzájuk: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” És megtöltötték színültig. És ő ezt mondta nekik: „Most merítsetek és vigyetek a násznagynak!”

Ők pedig vittek. Amikor azonban a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, - a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták (ezt) – a násznagy odahívja a vőlegényt, és ezt mondja neki: „Minden ember a nemes bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Te pedig mostanáig tartogattad a nemes bort!” Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, és kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne

 

(A csodát illetően a tanítványok nem arra figyeltek, hogy mit tett vagy mondott Jézus édesanyja, hanem arra, amit Krisztus tett, és hittek benne. Mária hite példa lehet a számunkra, csakúgy, mint például a százados hite, vagy a leprás hite, azonban nekünk mindenkor azt kell tenni, amit Jézus mond, mert az Ő szava örök élet, és az örök élet igéi nála vannak. Aki Krisztusban hisz, annak (már most) örök élete van. Nekünk arra a hitre, bizalomra kellene eljutni, amilyen hittel támaszkodott Jézus itt a földi életében Emberfiaként és egyben Istenfiaként az Atyára. Ez a hit Jézus tanítványainak a valódi mércéje, mert csak ezzel a hittel lehet Isten parancsolatait megtartani és Isten szeretetével szeretni úgy, ahogyan Jézus szeretett.)


Forrás: Biblia.hu




Gregorio Allegri (Róma, 1582–Róma,-1652. Február 7.) olasz zeneszerző, a római iskola tagja, egyházi elöljáró és tenorista

 

Már kisfiú korától kezdve kórusokban énekelt, majd Róma környéki, később római templomok kórusának vezetője lett. Akkor vált ismertebbé, amikor VIII. Orbán pápa kórusának tagja lett. Számos művet is komponált ennek a kórusnak. 1591-től a St. Luigi-templom énekese lett. A templom karnagyánál, Naninonál tanult. 1607-től a fermói katedrálisban, majd 1621-től Tivoliban szolgált mint énekes és zeneszerző. 1628-ban a római St. Spirito templom karnagyává nevezték ki. 1629. decemberében, VIII. Orbán pápa uralkodása alatt bekerült a pápai kórusba, és az 1650-es jubileumi évben a kórus karnagyává választották. Kortársai Palestrina méltó örökösének és a

stile antico hű őrzőjének tartották.

Munkái közül a legjelentősebb két kötet vokális concerto (1618 és 1619) és két kötet motetta (1621). Énekhangra írt kiemelkedő művei: 5 mise, 2 lamentáció, számos, életében nem publikált motetta. Jelentős számú hangszeres darabot is komponált elsősorban vonósokra.

Legtöbb kétkórusos művét sokáig másolták is a Sixtus Kápolnában. Nyomtatásban megjelent vokális művei, de különösképpen hangszeres darabjai (ezekből Athanasius Kircher is idéz Musurgiájában) az egyházi művekkel ellentétben egyértelműen a barokk „concertato” szellemében íródtak, és főként Viadana hatását mutatják.




1038. augusztus 15-én hunyt el Magyarország első keresztény uralkodója, az államalapító Szent István király (ur. 1000-1038), aki egymaga vitte sikerre az államegyesítés, egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 1083-ban szentté avatott uralkodónk a kereszténységben is különleges pozíciót foglal el, hiszen ő az egyetlen, akit a katolikus és – 2000 óta – az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel.

István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, melyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Az azóta számtalanszor megénekelt csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.

Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, melyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott.

A honegyesítő küzdelmek tehát a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.

A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését.

Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot”, István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett a magyar utazók számára.

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.

A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét, 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére.

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.

István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.

A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb állami ünnepünk – augusztus 20-a – pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.

Forrás: www.rubicon.hu




Búcsúzunk Gubody Margit kántortól

 

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon.”

Pál II. levele Timóteushoz 4.7-8

 

Az imája meghallgattatott. 2017. július 29-edikén elszenderült.

 

Élt a városban és a Római Katolikus Egyházközségben egy halk szavú, melegszívű, tiszta hitű, hazáját és egyházközségét szerető, a zenét szerető és értő, a mozgást és a sportolást kedvelő HÖLGY, az egyházközség valamikori kántora, Gubody Margit néni, mindenki Margit anyója.

 

Szemünkbe könny szökik, mert halálával egy olyan embert veszítettünk el, aki életpéldájával, izgalmas fordulatokkal teli életével, erkölcsi tisztaságával örök példaképpé emelkedett.

Egy olyan, ma már letűnt korszakot képviselt, ahol az erkölcsi rend, az Istenhez, a hazához és a családhoz fűződő kapocs erős volt. Elődei életpéldáját követve a legválságosabb időszakokban is megőrizte a hitét. Minden élethelyzetben optimizmust sugárzott, hiszen magában hordozta a Tündérkert, Erdély napsugarát, szépségét, biztonságát, örömét.

 

Élete a trianoni békediktátumot követően Csíkszeredában bontakozott ki és Magyarországon teljesedett be; betegségei, háború alatti hányattatása, az 1950-es '60-as évek megpróbáltatásai nem változtatták meg egyéniségét, hiszen már a gyermekkorában megerősödött mély hite pajzsként védte minden eltévelyedéstől. Ahogy már a sokat betegeskedő gyermeket meglátogató orvos megállapította Margitkáról:

”Itt az intelligens, beteg!”

 

Igen, intelligens volt minden értelemben.

Korán megtanulta, hogy a betegségekkel szemben fájdalom tűrő, meggyógyulni akaró, lelkierőben megszilárduló erős gyermekké, aztán felnőtté kell válnia, ezért a sport, a természetjárás életfilozófiájává vált. Ez az erő, mely a hit erejével párosult, később élete minden napján vele maradt.

 

Intelligens ember volt, aki az elemi iskolában, a katolikus leánygimnáziumban, a konzervatóriumban, a különböző tanfolyamokon széleskörű általános és zenei képzésben részesült, amelyet kántori munkája során, a vele folytatott beszélgetések alkalmából mindenki megtapasztalhatott. A lelkigyakorlatok, a különböző katolikus egyletekben végzett munka megerősítette hitében és a másokért önzetlenül cselekvő, a másokon segíteni akaró élete pedig példakép mindenki számára.

 

Milyen kántor volt? Széles műveltségű, jól orgonáló, kitűnő muzsikus, aki járatos volt a zenei korokban, stílusokban, aki tévedhetetlen érzékkel állapította meg a zeneművek értékét, aki jól ismerte a katolikus egyházon belüli zenei próbálkozásokat, annak előnyeit és a hibák súlyos következményeit, latinos műveltsége pedig megerősítette a katolikus zenei hagyományokhoz való ésszerű ragaszkodását. Kántori és hitoktatói munkája idején az egyházközség tagjai, a gyerekek ismerték a népénekeket, a liturgiához kötődő dallamokat, nem csak ismerték, de énekelték is. Kitartással és kiolthatatlan lelkesedéssel végezte munkáját 2006-ig, amikor kántori munkáját befejezte.

Élt 96 évet. Gyászoljuk! Szerettük és tiszteltük őt. Nyugodjon békében!

 

Strauszné Könözsi Vera




Templomi öltözködés

"Nyilvánvaló, hogy öltözetünknek még illendőbbnek és tisztességesebbnek kell lennie, ha kápolnába vagy templomba megyünk, hiszen Isten házába lépünk be, egy természetfeletti világba. A ruha arra is lehetőséget ad, hogy a szent történésre és helyre felkészüljünk. Modern társadalmunkban egyre inkább kivész az Isten és a vallás előtti tisztelet. És én úgy vélem, hogy a ruházkodás ebben nagy szerepet játszik. A katolikusoknak e téren is jó példát kell mutatniuk. És mi leszünk az elsők, akik ebből profitálunk, hiszen Isten inkább meghallgat minket, ha tisztelettel közeledünk Feléje.
     Ez közös igyekezet, melyben az egész gyülekezetnek részt kell vennie, hiszen ahogy egyesek kevésbé illő ruhát viselnek, a többiek hajlanak arra, hogy őket utánozzák. Itt a felebaráti szeretetre is szükség van, hogy a jó győzedelmeskedjen. Másrészt nem szabad túl gyorsan elítélni vagy megkritizálni azokat, akik nem megfelelő öltözetben jelennek meg, hanem segíteni kell nekik helyre hozni hibájukat. Ez ugyanúgy vonatkozik a ruházkodásra, mint az áhítatra."

Teljes cikk:
http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0707/ruha.htm

"Nőknek vállat takaró, nem túl dekoltált blúz, térdet takaró szoknya, esetleg ilyen ruha vagy nadrág. Férfiaknak hosszúnadrág, ing vagy elegánsabb póló. Tiszta legyen az öltözéked: a vállad ne legyen szabadon, és a szoknyád(ruhád) minimum térdig érjen.
Még esküvőre sem érdemes mélyen dekoltált, váll nélküli ruhát vagy felsőt választani. Ha mégis, akkor legyen nálad boleró, vékony blézer vagy stóla, amellyel elkendőzheted a bájaidat a templomi szertartás alatt."



SZENT LÁSZLÓ HALÁLA

 – A Dubnici Krónika nyomán –

 

A Felvidéken, Nyitra városában halt meg Szent László, a magyarok legkegyesebb királya.

 Nagy bánat, nagy siralom támadt az egész kereszténységben, amikor halálának híre elterjedt. Mély gyászba borult egész Magyarország: három esztendőn át díszes öltözetet senki sem viselt, táncot senki se járt, vigasságot sehol sem rendeztek. Szent László király úgy rendelkezett, hogy holttestét Nagyváradra vigyék, ott helyezzék örök nyugalomra a templomban. De halála után a főemberek tanácskozni kezdtek, vajon teljesíthetik-e a szent király végső rendelkezését. Mert nagy nyári meleg volt, s abban a melegben holttest olyan hosszú utat nem tehet, hiszen a romlandó test felbomlik a hőségtől.

Ezért az egyik úr azt mondta:

– Vitessük a szent király holttestét Székesfehérvárra, úgyis ott nyugszanak a többi magyar királyok.

Ebbe a többiek is belenyugodtak, a szent testet szekérre tették, és elindultak Székesfehérvár felé. Este a szálláshelyen elnyugodtak, mind elaludtak – de nem aludott az Isten!

Amikor a halottkísérők hajnalban felébredtek, ugyan körülnéztek, de a szekeret sehol sem látták! Ezen nagyon elcsodálkoztak, és mindjárt keresni kezdték a szekeret. Minden utat, minden helyet bejártak, de csak nem találták meg. Végre arra az útra tértek, amely Nagyvárad felé vezet. Hát halljatok csodát! Ott megpillantották a szekeret, ott gördült a váradi úton. De nem barmok vonták, hanem Isten angyalai taszították. Amikor a halottkísérők ezt a csodát látták, mindnyájan leborultak, és Istent dicsérték.

Ezután kételkedés nélkül Nagyváradra mentek, és a szent testet, amelynek a hőség nem árthatott, a templomban eltemették.




Nagyváradi Szent László-himnusz

Keresztes vitézek daliás vezére,
Mi árva nemzetünk ékessége, fénye.
Régi nagy királyunk, dicsőséges László,
Kérünk légy Istennél értünk közbenjáró.
Jámborság volt élted virágzó erénye,
Szűz Anyánk Szent Fia szívednek reménye.
Régi nagy királyunk, dicsőséges László,
Kérünk légy Istennél értünk közbenjáró.
Az Isten tégedet csodákkal megáldott,
Oh, tekintsd mennyekből e nyomorúságot.
Régi nagy királyunk, dicsőséges László,
Kérünk légy Istennél értünk közbenjáró.

LITÁNIA SZENT LÁSZLÓ TISZTELETÉRE
Uram, irgalmazz nekünk! Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Krisztus, hallgass minket! Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass minket! Krisztus, hallgass meg minket!
Mennyei Atyaisten, Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten, irgalmazz nekünk!
Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk!
Magyarország örökös asszonya, könyörögj érettünk!
Szent László király, Istentől választott király, könyörögj érettünk!
Szent László király, a Boldogságos Szűz kedves szolgája,
könyörögj érettünk!
Szent László király, népednek kegyes istápja, könyörögj érettünk!
Szent László király, csendességnek
szivárványa, könyörögj érettünk!
Szent László király, tisztaságnak oltalmazója, könyörögj érettünk!
Szent László király, szerzetesek édesatyja, könyörögj érettünk!
Szent László király, szegények táplálója, könyörögj érettünk!
Szent László király, ügyvesztettek vigasztalója, könyörögj érettünk!
Szent László király, szomorú szívek vidámítója, könyörögj érettünk!
Szent László király, országodnak ragyogó napja, könyörögj érettünk!
Szent László király, világi hiúságok megvetője, könyörögj érettünk!
Szent László király, békességnek nagy szeretője, könyörögj érettünk!
Szent László király, a tökéletes fejedelmek példaképe, könyörögj érettünk!
Szent László király, ellenségeid diadalmas legyőzője, könyörögj érettünk!
Szent László király, pogányok félelme, könyörögj érettünk!
Szent László király, kegyesség királyi széke, könyörögj érettünk!
Szent László király, isteni kegyelmek edénye, könyörögj érettünk!
Szent László király, szentegyházak buzgó építője, könyörögj érettünk!
Szent László király, kolostorok gyarapítója, könyörögj érettünk!
Szent László király, Magyarország kiterjesztője, könyörögj érettünk!
Szent László király, isteni félelem öregbítője, könyörögj érettünk!
Szent László király, hitvallók reménysége, könyörögj érettünk!
Szent László király, tudatlanok oktatója, könyörögj érettünk!
Szent László király, erős férfiú, könyörögj érettünk!
Szent László király, Isten szíve szerint való férfiú, könyörögj érettünk!
Szent László király, Isten után járó férfiú, könyörögj érettünk!
Szent László király, Isten előtt kedves férfiú, könyörögj érettünk!
Szent László király, csodákkal felékes
ített méltóság, könyörögj érettünk!
Szent László király, eleven testben ábrázolt tisztaság, könyörögj érettünk!
Szent László király, vitézek példája, könyörögj érettünk!
Szent László király, népednek áldása, könyörögj érettünk!
Szent László király, alattvalóidnak bátorsága, könyörögj érettünk!
Szent László király, vitézeid pajzsa, könyörögj érettünk!
Szent László király, új források támasztója, könyörögj érettünk!
Szent László király, hadaidnak kincstára, könyörögj érettünk!
Szent László király, alázatosság követője, könyörögj érettünk!
Szent László király, betegségek eltávoztatója, könyörögj érettünk!
Szent László király, világtalanok megvilágosítója, könyörögj érettünk!
Szent László király, némák nyelvének megoldója, könyörögj érettünk!
Szent László király, kereszténység védbástyája, könyörögj érettünk!
Szent László király, igaz hitnek terjesztője, könyörögj érettünk!
Szent László király, angyalok boldog társa, könyörögj érettünk!
Szent László király, pátriárkák mása, könyörögj érettünk!
Szent László király, próféták tisztelője, könyörögj érettünk!
Szent László király, mártírok becsülete, könyörögj érettünk!
Szent László király, hitvallók drága köve, könyörögj érettünk!
Szent László király, szüzeknek és szüzességnek védelmezője, könyörögj érettünk!
Szent László király,édes hazánk boldog és szerencsés vezérlője, könyörögj érettünk!
Szent László király, magyar nemzet dicsősége, könyörögj érettünk!
Szent László király, minden szent barátja, könyörögj érettünk!
Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit, kegyelmezz nekünk!
Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit, hallgass meg minket!
Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz, nekünk!
Imádkozzál érettünk, Szent László király!
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

Könyörögjünk!
Hallgasd meg, Úristen, a mi alázatos könyörgésünket, amelyet a Te kedves szolgád, Szent László király érdemei által szent fölségednek bemutatunk.
Adj hazánknak csendes békességet, és állítsd helyre
országunk egységét, hogy szent fölségednek itt, e nyomorúság völgyében egyszívvel-lélekkel szolgáljunk, és a mennyekben színről színre láthassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Ámen



Három mese Szent László királyról

 bevezető:

Érdekes megjegyeznünk, hogy a szokástól eltérően, amely szerint a szentek ünnepe haláluk napja, Szent László király névnapját mégsem akkor tartjuk. Mi ennek az oka?

 

A források szerint váradi sírjánál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a király nyughelye. Az emlékezet szerint a III. Celesztin pápa által a csodák kivizsgálására küldött két bíboros is szemtanúja volt a gyógyulásoknak, majd 1192. június 27-én déltájban egy égi jel tűnt fel a váradi székesegyház fölött. Fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Ez a magyarázata annak, hogy Szent László napját június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

 

A meséket gyűjtötte: Benedek Elek

A tordai hasadék


Szent László király csudálatos dolgairól regélek most, olvassátok, hallgassátok kegyeletes szívvel. Sem azelőtt, sem azóta nem volt a magyarnak királya, aki véle vetekedhetnék vitézségben. És tündökölt az ő lelkének tisztasága, nem volt azon egy mákszemnyi folt. Szent életéért szerette az Isten, s valahányszor nagy veszedelem fenyegette a kegyes szívű királyt és népeit: segedelmére küldé Isten az ő angyalait, s népeivel együtt csudálatos módon megmenekedék.

Egyetlenegyszer kényszerült megfutamodni a világhíres vitéz László király az ellenség elől, mert egymagára maradt, s amint körülnézett, látta, hogy hiábavaló nagy ereje, vitézsége: nem verhet le százakat egyedül. Érezte, hogy szüksége van rá még a magyarnak (a fűszál is feltámadt ellene), megsarkantyúzta hát kedves Szög paripáját, s nekivágtatott a tordai hegyeknek.

- Utána! Utána! - ordították a kunok, hogy ég-föld zúgott az ordításuktól.

Ha Lászlót kézre keríthetik, övék lesz a magyar föld: mind László után vetették hát magukat. Véres hab vert ki a paripáján, már-már utolérték a kunok. Még egy pillanat, s a magyarok aztán sirathatják Szent László királyt.

- Ó, Uram, segélj! - fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén.

S ím, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentő nagy hasadék tátongott. A kunok döbbenve állottak meg a hasadék partján, tehetetlenül néztek erre-arra, hol kerülhetnének ismét László nyomába, de amerre néztek, nagy hosszúságban húzódott a hasadék, László meg csöndes, lassú léptekben mendegélt tovább, vissza az ő népéhez.

Többet aztán nem is történt, hogy László a kunok előtt fusson. Mindig a kunok futottak őelőtte. Egyszer azonban a nagy diadalnak szinte szörnyű kudarc lett a vége. Eszük nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladnak a világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata nem támad. Egyszerre csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengő aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.

Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbehagyták az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.

- Hagyjátok! Hagyjátok! - csendült végig a magyarok sorain László hangja. - Ráértek erre később is! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk!

De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind. Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen a szegényebb rendű vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger aranytól, ezüsttől. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok a pénznek estek, megállapodtak a futásban, s visszafordultak, hogy rácsapjanak a pénzszedő magyarokra.

László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.

Isten meghallgatta a szent életű király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra űzőbe fogták a kunokat, s meg sem is pihentek, míg az országból ki nem kergették.

 

Szent László kútja


Abaúj vármegyében, Jászó-Döbröd határán van egy kút: Szent László kútja. A szent király életében fakadt ennek a kútnak forrása. Napok óta bolyongott László az ő seregével a végtelen pusztaságon, s sehol nem találtak forrást, seregestül dőltek el a rettentő szomjúságtól eltikkadt vitézek. Sem eleség, sem ital: éhínség, szomjúság gyötörte, pusztította a magyarok seregét. Mindnyájan elcsüggedtek, csak László nem: ő bízott Istennek megmérhetetlen jóságában. Imádságra kulcsolta kezét.

- Ó, égnek-földnek Atyja, Teremtője, ne hagyd el népemet nagy nyomorúságában, tekints le rá!

S ím, egyszerre mindenféle vadállatok húzódtak keresztül a pusztán, nagy seregben. Az éhínségtől elgyötört vitézek lelkébe visszaszállott a bizalom. Zúgott a levegő a vitézek nyilaitól, s rakásra hullottak a vadak: nem kellett meghalniok éhhalállal. Erőre kaptak, s továbbmentek. László pedig imádkozott újra:

- Ó, Uram, fakassz forrást is az én népemnek!

És fakadt forrás, tiszta, üdítő. S eloltván szomjúságukat, lelkesülten követték Lászlót tűzbe-vízbe, mindenüvé!

 

Szent László-tárnics


Hanem Isten újabb csapást küldött a magyar seregre. Akkor küldötte rájuk, mikor szertelen nagy volt az örömük, győzedelmeskedvén az ellenségen. Halomban hevertek a holttestek a csatamezőn; folyók, tavak piroslottak a vértől. Napokig, hetekig vigadoztak a magyarok, de egyszerre csak vége szakadt a vigadozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt, s mindenféle förtelmes, ragadós betegségek támadtak, és pusztították a magyart. Siralom földje lett a magyarok földje. És zúgni-búgni kezdett a nép:

- Lássátok, büntet a magyarok Istene, mert elhagytuk igazi hitünket! Nem használ a szentkirály imádkozása.

És összeverődtek minden rendű-rangú emberek, mentek a király sátorába. A szent király imádkozott. Mondta a szószóló:

- Hiába imádkozol, felséges király, úgysem hallgatja meg a magyarok Istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszűnik a pestis.

A szent király megbotránkozással nézett a hitetlenekre, arca elborult, szeméből megeredt a könny, s mondá nekik:

- Eredjetek haza békességgel, megtévelyedettek! Ne zavarjatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, mindenható Atyámban! Meg-meglátogat, próbára tesz, de nem hagy el, s letörli könnyeinket.

A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mint megannyi szobor. Hirtelen vakító világosság támadt a sátorban, és hallották a mennyei szózatot:

- Ne csüggedj, Szent László! Isten meghallgatta sűrű imádságaidat, s leküldött hozzád engem az angyalok seregéből, hogy megmondjam néked, mit tégy. Öltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyíl után: ahol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógyítja a te népedet.

Ezt mondván az angyal felszállott az égbe.

Akkor fölkelt László, magára öltötte királyi ruháját, fejére tette a koronát, kezébe vette nyilát, s kilépett a sátorból. Utána a hitetlenek, csöndesen, levett kalappal. A szent király még egyszer fölnézett az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment abban az irányban, a nép meg a nyomában.

- Ihol a nyílvessző! - kiáltott fel László. - Nézzetek ide!

Fölvette a nyílvesszőt, mely egy széles levelű növényben akadt meg, keresztülhasítván azt.

- Olyan, mint egy kereszt! - mondták a népek, s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek, s ennek csodaereje meggyógyítá őket.


2017. október 23. hétfõ
Kezdőlap

Orlando di Lasso: Psalmi Davidis Poenitentiales (Dávid bűnbánati zsoltárai)



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz