Gondolkozott már azon, miért éppen f-alakú a hegedű egyik legszebb része, a hangrés?
 

Az elektronikus erősítés kora előtt a hangszerkészítők sokáig azon kísérleteztek, hogyan tudják hangszerük hangerejét, akusztikáját megnövelni a hangszertest alakításával. A ma ismert akusztikus, húros hangszerek nagy része, mint a gitár, hegedű, cselló, brácsa évszázados kísérletezés eredményeként nyerte el mai formáját. Bár elsősorban az üreges rezonátortest felelős a húrok által keltett rezgés felerősítéséért, a hangnak valahol ki is kell jönnie a hangszerből – erre szolgál az akusztikus gitár húrjai alatt lévő kerek rés, valamint a hegedűn a fogólap melletti két, esztétikus f-lyuk.

 

Azt gondolhatnánk, csupán a kifinomult, és részletekre adó reneszánsz ízlés miatt lettek ezek az f-lyukak ilyen szép kialakításúak. De az igazság az, hogy az f-alaknak sokkal speciálisabb funkciója van, mint csupán az esztétikum. Véletlen, vagy tudatos kísérletezés eredménye, de nagyon is fontos szerepe van a hang megformálásában. Nicholas Makris és kollégája még 2016-ban publikálták azt a tanulmányt, amiben az f-lyuk szerepét matematikai úton vizsgálták. Mint megállapították, az f-lyukak kétszer akkora hangzást eredményeznek, mint kör és félhold alakú hangrések, amelyek a hegedű elődjét, a fidulát jellemezték. Ahogy az ábrán is látszik, a hangrések a 10. századtól a 18. század végére kör alakúból először félhold, majd kifli alakúak lettek, míg végül elnyerték mai formájukat, de minimálisan még a cremonai érában is alakult a hangrés alakja.

fluk

A kutatók felfedezték, hogy nem a hangrés mérete és a hangerő, hanem a hangrés hossza és hangerő között van kapcsolat, vagyis minél hosszabb a hangrés, annál nagyobb hang tud kijönni a hangszertestből úgy, hogy viszonylag nagy marad a zárt rezonátortest-felület. A hosszúkás, f-forma ráadásul sokkal nagyobb levegőáramot képes elvezetni, mint a körkörösek. A tudományos, matematikai levezetést itt lehet elolvasni.




Szent István király I. törvénykönyve

 

1. Az egyházi javak állapotáról


Bárkit is, aki a kevélység gőgjétől pöffeszkedve, az Isten házát megvetendőnek véli és az Istennek szentelt és az Isten tiszteletére a királyi mentesség védelme alá helyezett birtokokat gyalázattal illeti, vagy megkárosítani merészkedik, mint Isten házának megtámadóját és megsértőjét közösítsék ki. – Illik, hogy magának a király úrnak a haragját is érezze, akinek jóakaratát megvetette és intézkedését megsértette. Azért nem kevésbé parancsolja meg a király, hogy az általa engedélyezett mentességet mindenki, aki uralma alá tartozik, sértetlenül tartsa meg, és ne adja beleegyezését azoknak, akik meggondolatlanul azt állítják, hogy nincs szükség egyházi vagyonra, vagyis olyanra, amit az uralkodók urának adtak át. Éppúgy a király oltalma alatt állnak azok, mint az ő saját örökségei, és még nagyobb gondot fordítson rájuk, mert amennyivel nagyobb az Isten az embernél, annyival előbbre való a vallás ügye a halandók birtokainál.
Azért csalatkozik az, aki inkább a saját dolgaival dicsekszik, mint sem az isteniekkel. Eme egyházi javaknak isteni rendeltetésből odaállított védelmezője és őre, azokat szorgalmas gondoskodással nemcsak megőrizni tartozik, hanem szaporítani is, és szükséges, hogy inkább azokat védelmezze és gyarapítsa, melyeket előbbrevalóknak mondottunk, mint a sajátját.
Ha pedig valaki esztelenül, a maga gonoszságának helytelenségével megkísérelné, hogy a királyt helyes szándékától eltérítse, és úgy látszanék, hogy őt semmi szerrel nem lehet lecsendesíteni, még ha ideiglenesen valamely szolgálatokra alkalmas lenne is, le kell őt metszeni, és eldobni az evangélium ezen szavai szerint: ha a te lábad, kezed vagy szemed megbotránkoztat téged, vágd le vagy vágd ki azt, és vesd el magadtól.



2. A püspököknek az egyházi javak feletti hatalmáról és a világiakkal való egyetértéséről


Akarjuk, hogy a püspököknek legyen hatalmuk az egyházi javakat gondozni, igazgatni, s kormányozni, és azok felett rendelkezni az egyházi törvények határozatai szerint. Akarjuk, hogy a világiak is engedelmeskedjenek a püspököknek szolgálataikban az egyházak igazgatása, az özvegyek és árvák védelmezése érdekében [ ------- ] És semmiképpen meg ne rontsák az igaz törvényt valamely részben, valakinek a hazugsága, hamis tanúbizonysága avagy esküszegése vagy megvesztegetése folytán.



3. Milyeneknek kell lenniök az egyházi személyek tanúinak és vádlóinak


Az egyházi személyek tanúi és vádlói pedig feddhetetlen erkölcsű, nős és családos emberek legyenek, és akik teljesen Krisztus tanítását vallják.



4. Hasonlóképpen ugyanarról


Világi személy tanúbizonyságát egyházi személy ellen senki se fogadja el. Senki se merje ugyanis egyházi személy ügyét világi nyilvánosság előtt kivizsgálni, hanem csak az egyházban.



5. A papok munkájáról


Tudjátok meg testvérek valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi, ő pedig mind a magáét, mind az összesekét. És azért, miképpen ő mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan őérte a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni, olyannyira, hogy ha szükség lenne rá, életeteket is feláldozzátok érte.



6. A magánvagyon királyi engedélyezéséről


Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.



7. A királyi javak megtartásáról


Különösképpen akarjuk, hogy miképpen mi másoknak megadtuk a lehetőséget, hogy javaik felett szabadon rendelkezhessenek, úgy azok a javak is, valamint katonák, szolgák és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik, maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon vagy el ne vegyen, sem pedig valaki az említett dolgokból magának valamiféle előnyt szerezni ne merészeljen.



8. A vasárnap megtartásáról


Ha valamely pap vagy ispán avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tőle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket – ha akarja – bőrével megválthat.



9. Ugyanarról más


A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem ( tűz-) őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.



10. A négy böjti időszak megtartásáról


Ha valaki hús evésével megsérti a mindenki előtt ismeretes négy böjti időszakot, akkor egy héten át bezárva böjtöljön.



11. A péntek megtartásáról


Ha valaki pénteken, amelyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy héten át sötétbe zárva böjtöljön.



12. Azokról, akik gyónás nélkül halnak meg


Ha valaki olyan megkeményedett szívű – ami távol legyen minden kereszténytől -, hogy bűneit jótanács ellenére sem akarná a papnak meggyónni, az ilyen minden egyházi szertartás és könyörgések nélkül feküdjön, mint a hitetlen. Ha azonban rokonai és hozzátartozói mulasztották el a papokat hívni, és ezért hal meg gyónás nélkül, gazdagítsák őt imádságokkal és vigasztalják könyörgésekkel, rokonai azonban hanyagságukért böjtöléssel vezekeljenek a papok ítélete szerint. Akik pedig hirtelen halállal halnak meg, azokat temessék el minden egyházi végtisztességgel, mivel az isteni végzések előlünk el vannak rejtve, és számunkra ismeretlenek.



13. A keresztény vallás megtartásáról


Ha valaki a keresztény vallás megtartását elhanyagolva és hanyag ostobaságtól megátalkodva azellen bármi vétséget követ el, a vétek természetének megfelelően ítélje meg a püspök az egyházi törvények szabályai szerint. Ha pedig ellenszegüléstől indíttatva a reá rótt büntetést vonakodnék nyugodtan elviselni, ismét ugyanazon büntetéssel fegyelmezzék, és ezt megismételve összesen hét ízben. És ha mindezek után is konoknak és makacsnak találtatik, adják át a király bíróságának – tudniillik mint a kereszténység védelmezőjének. 



14, A gyilkosságokról


Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tizet pedig a bíráknak és közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen.

Ugyanarról más

Ha pedig valaki véletlenül öl meg bárkit is, tizenkét aranypénzt fizessen, és ahogy az egyházi törvények parancsolják, vezekeljen.


Szintúgy a rabszolgák meggyilkolásáról

Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a ( gyilkos ) szolgát adják át a ( megölt ) szolga helyébe, vagy váltsa meg ( ura ) és ( a gyilkos ) vezekeljen, ahogy mondottuk.

Ugyanarról más


Ha pedig szabad ( ember ) öli meg valakinek a szolgáját, adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg, és az egyházi törvények szerint vezekeljen.



15. Azokról, akik feleségüket ölik meg


Ha valaki az ispánok közül, megrögzött szívvel és lelkéről megfeledkezve – ami távol legyen a hűséget megtartók szívétől – felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint. Ha pedig valamelyik vitéz vagy gazdagabb ember esik ugyanazon bűnbe, ugyanazon tanács végzése szerint fizessen a rokonoknak tíz tinót, és vezekeljen, ahogy mondottuk. Ha pedig a népből való ember követi el ugyanezt a bűnt, öt tinóval egyezzék meg a rokonokkal, és vessék alá az említett böjtöknek.



 

16. A kard kirántásáról


Hogy minden tekintetben erős és sértetlen béke honoljon mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségétől ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg.



17. A hitszegőkről


Ha valaki a hatalmasok közül hitét beszennyezve, szívét bemocskolva, sesküjét megtörve, hitszegés bűnét követi el, az esküszegésért keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg a kezét. Ha pedig a népből való ember lesz hitszegő, keze levágásával bűnhődjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt, és böjtöljön, ahogy az egyházi törvények rendelik.



18. A szabadosokról


Ha valaki könyörületességtől vezéreltetve, saját rabszolgáit vagy szolgálóleányait tanúbizonyság mellett szabadsággal ajándékozza meg, úgy határoztuk, hogy halála után azokat, irigységtől vezéreltetve, senki szolgaságba visszavetni ne merészelje. Ha pedig szabadságot ígért, de halála miatt ezt kinyilvánítani nem tudta, hátramaradt feleségének, illetőleg fiainak legyen joga ugyanezt a szabadságot kinyilatkoztatni, és a férj lelkiüdvéért szeretetlakomát rendezni, ahogy akarják.



19. A templombajárásról és azokról, akik mise alatt mormognak és beszélgetnek


Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket, és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket.



20. Arról, hogy a rabszolgák és rabszolganők vádaskodását vagy tanúskodását uraikkal vagy úrnőikkel szemben ne fogadják el


Hogy ennek az országnak a népe a rabszolgák és rabszolganők mindennemű támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon, a királyi tanács határozata szerint teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle bűnügyben valamely szolgaszemélynek urával vagy úrnőjével szemben vádaskodását vagy tanúbizonyságát elfogadják. 



21. Azokról, akik más rabszolgáinak szabadságot szereznek


Ha valaki meggondolatlanul másnak a rabszolgáját urának tudta nélkül a király vagy az ország vénei és főemberei elé vezeti, hogy levéve a szolgaság jármát, számára a szabadság könnyebbségét szerezze meg, tudja meg, hogy ha gazdag, ötven tinót fog fizetni, amiből negyvenet a királynak kell adni, tízet pedig a szolga urának. Ha pedig szegény és alacsony rendű, 12 tinót, amiből 10 a királynak jár, kettő pedig a szolga urának.



22. Azokról, akik szabadokat szolgaságba hajtanak


Mivel tehát Istenhez méltó, és az embereknek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy katonák közül senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani. Ha ezt dölyfösségének vakmerőségétől ösztönözve megtenni merészelné, tudja meg, hogy ugyanannyi kártérítést fog fizetni a sajátjából, s ez a kártérítés a király és az ispánok között osztassék szét, mint a többi.

Hasonlóképpen ugyanarról

De ha valaki, akit idáig szolgaságban tartottak, szabadsága védelmére törvényes ítélethez folyamodván, szabaddá lesz, elégedjék meg szabadsága élvezésével, és az, aki őt szolgaságban tartotta, semmi kártérítést ne adjon.



23. Azokról, akik más vitézeit magukhoz fogadják


Akarjuk, hogy mindegyik úrnak legyen meg a maga vitéze, és senki se beszélje rá valamelyik vitézt, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebből ugyanis civakodás támad.



24. Azokról, akik más vendégeit magukhoz fogadják


Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az ő szolgálatát.



25. Azokról, akik megostorozzák a saját ( embereiket ) keresőket


Ha valakinek vitéze vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek vitéze vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, előkelőink gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedő tíz tinót fizessen.



26. Az özvegyekről és árvákról


Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy őket felneveli, és velük marad, amíg csak él, legyen meg neki az a tőlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse őt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva, ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessen magának, csupán az őt illető ruhákat.



Hasonlóképpen az özvegyekről

Ha pedig valaki gyermek nélkül marad özvegyen, és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak rokonai, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse.



27. A leányrablásról


Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is, ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népből való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért.



28. Más szolgálóival fajtalankodókról


Hogy a szabadok mocsoktalanul megőrizzék szabadságukat, miheztartás végett, szabályt akarunk nekik adni. Aki ezt áthágva, másnak a szolgálójával fajtalankodik, tudja meg, hogy bűnben vétkes, és ezért a bűnért első esetben korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig másodszor is fajtalankodik ugyanazzal, ismét korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló teherbe esik tőle, és szülni nem tud, hanem szülésben meghal, kárpótolja őt másik szolgálóval.



A rabszolgák fajtalankodásáról

Ha valakinek a rabszolgája másnak szolgálójával fajtalankodik, őt is korbácsolják meg, és nyírják le. És ha a szolgáló teherbe esik tőle, és a szülésben meghal, a szolgáját adják el, és árának felét adják a szolgáló urának, másik fele pedig maradjon a szolga urának.



29. Azokról, akik rabszolganőt vesznek feleségül


Hogy senki azok közül, akiket szabad névvel becsülnek meg, valakinek valami jogtalanságot ne merjen okozni, tilalmat és szabályt állítottunk fel, amennyiben ezen a királyi gyűlésen elhatároztuk, hogyha valamely szabad ember a rabszolganő urának tudtával másnak a rabszolganőjét választja feleségül, elveszítvén saját szabadságának élvezését, örökös rabszolgaságra vettessék.



30. Azokról, akik feleségük elől külföldre menekülnek


Hogy mindkét nem meghatározott törvény alatt maradjon, és minden jogtalanság nélkül élhessen, ebben a királyi törvényben elrendeltük, hogyha valaki szemtelenségből feleségének megutálása miatt hazájából elmenekül, az asszony mindent, ami férjének birtokában volt, bírjon mindaddig, amíg férjét vissza akarja várni, és senki se merészkedjék őt más házasságba kényszeríteni. És ha magától férjhez akar menni, szabad legyen neki, az őt megillető ruhákat magához véve, és egyéb javakat otthagyva házasságra lépni. És ha a férj ezt hallván visszatér, ne legyen neki szabad más feleséget venni az övén kívül, csak a püspök engedélyével.



31. Az asszonyok tolvajlásáról


Mivel már az is mindenki számára visszataszító és minden szem előtt utálatos, ha a férfinem lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem: a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor is ugyanabba a bűnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el.



 

32. A szállások felgyújtásáról


Ha valaki ellenségeskedésből másnak az épületeit tűzzel elhamvasztja, úgy határoztuk, hogy mind az épületeket építse fel, mind pedig ami felszerelés elégett, és azon kívül adjon tizenhat tinót, ami negyven solidust ér.



33. A boszorkányokról


Ha valami boszorkányt találnak, bírói szokás szerint vezessék az egyházba, és adják át a papnak böjtölés végett és a hitben való oktatásra, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodszor is ugyanabban a bűnben találják, hasonló vezeklésnek vessék alá, vezeklés után pedig az egyház kulcsát a mellére, homlokára és a vállai közé kereszt alakjában süssék rá, és menjen haza. Ha pedig harmadszor is, adják át a bíráknak.



34. A varázslókról


Hogy az Isten teremtménye a rosszindulatú embereknek minden ártalmától mentes maradjon, és senki mástól ne kelljen veszteséget elszenvednie, csupán az Istentől, aki a gyarapodást is adja, a tanács végzése szerint nagy tilalmat és rendszabályt állítunk a kuruzslók és varázslók elé, hogy semmiféle személy ne merjen varázslással, vagy kuruzslással bárkit is elméjének állapotában megrontani vagy megölni. Mégis, ha valaki, akár férfi, akár nő, a jövőben ezt merészelné, adják át a varázslással megrontott kezeire vagy rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítélkezzenek fölötte. Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak vagy hasonló módon, a püspökök ostorozással javítsák meg őket. 



35. A házak megtámadóiról

Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az apostol mondja: Mindnyájan egyetértők legyetek stb.

És senki se merjen mást megtámadni. Ugyanis ha ennek az általános gyűlésnek a határozata után valaki az ispánok közül olyan konok lenne, hogy otthonában keresne fel valakit, hogy őt elveszítse és javait feldúlja, ha a tulajdonos otthon van, és ( az illető ) vele harcolni kezd, vagy őt megöli, bűnhődjék a kard kirántásáról hozott törvény szerint. Ha azonban az ispán esik el, elégtétel nélkül feküdjön. Ha pedig nem személyesen megy el, hanem katonáit küldi, száz tinóval tegye jóvá a támadást. Ha pedig valamely katona támadja meg a másik katonának udvarát és házát, tíz tinóval tegye jóvá a támadást. És ha a népből való ember támadja meg valamely hozzá hasonlónak a kunyhóját, öt tinót fizessen a támadásért.

 

 




1038. augusztus 15-én hunyt el Magyarország első keresztény uralkodója, az államalapító Szent István király (ur. 1000-1038), aki egymaga vitte sikerre az államegyesítés, egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 1083-ban szentté avatott uralkodónk a kereszténységben is különleges pozíciót foglal el, hiszen ő az egyetlen, akit a katolikus és – 2000 óta – az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel.

István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, melyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Az azóta számtalanszor megénekelt csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.

Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, melyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott.

A honegyesítő küzdelmek tehát a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.

A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését.

Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot”, István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett a magyar utazók számára.

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.

A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét, 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére.

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.

István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.

A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb állami ünnepünk – augusztus 20-a – pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.

Forrás: www.rubicon.hu




Templomi öltözködés

"Nyilvánvaló, hogy öltözetünknek még illendőbbnek és tisztességesebbnek kell lennie, ha kápolnába vagy templomba megyünk, hiszen Isten házába lépünk be, egy természetfeletti világba. A ruha arra is lehetőséget ad, hogy a szent történésre és helyre felkészüljünk. Modern társadalmunkban egyre inkább kivész az Isten és a vallás előtti tisztelet. És én úgy vélem, hogy a ruházkodás ebben nagy szerepet játszik. A katolikusoknak e téren is jó példát kell mutatniuk. És mi leszünk az elsők, akik ebből profitálunk, hiszen Isten inkább meghallgat minket, ha tisztelettel közeledünk Feléje.
     Ez közös igyekezet, melyben az egész gyülekezetnek részt kell vennie, hiszen ahogy egyesek kevésbé illő ruhát viselnek, a többiek hajlanak arra, hogy őket utánozzák. Itt a felebaráti szeretetre is szükség van, hogy a jó győzedelmeskedjen. Másrészt nem szabad túl gyorsan elítélni vagy megkritizálni azokat, akik nem megfelelő öltözetben jelennek meg, hanem segíteni kell nekik helyre hozni hibájukat. Ez ugyanúgy vonatkozik a ruházkodásra, mint az áhítatra."

Teljes cikk:
http://katolikus-honlap.freeweb.hu/0707/ruha.htm

"Nőknek vállat takaró, nem túl dekoltált blúz, térdet takaró szoknya, esetleg ilyen ruha vagy nadrág. Férfiaknak hosszúnadrág, ing vagy elegánsabb póló. Tiszta legyen az öltözéked: a vállad ne legyen szabadon, és a szoknyád(ruhád) minimum térdig érjen.
Még esküvőre sem érdemes mélyen dekoltált, váll nélküli ruhát vagy felsőt választani. Ha mégis, akkor legyen nálad boleró, vékony blézer vagy stóla, amellyel elkendőzheted a bájaidat a templomi szertartás alatt."





Mária-ábrázolások, színek a Bibliában

 

Szent Lukács, aki nemcsak orvos, hanem festő is volt, a hagyományok szerint mintegy 70 Szűz Mária képet festett, köztük a híres Fekete Madonna ikont, még pedig az Utolsó Vacsora asztallapjára, amely a feketeségét a katakombák mécseseitől kapta.

A Mária-ábrázolások és a hozzá szorosan kapcsolódó színek, a jelképrendszer az évszázadok során megtartották hagyományos voltukat, de az örökké kísérletező művészek, akár az egyház, akár egy magas rangú művészetpártoló világi ember voltak a megrendelők, a hagyományok tiszteletben tartása mellett minden korban meg tudták teremteni az egyéni szín- és formavilágukat. Ezen stílusjegyek alapján tudjuk megkülönböztetni őket egymástól, alkothatunk véleményt stílusokról, korokról.

Az ábrázolásokban megjelennek az arany, a kék (ultramarinkék), a vörös különböző árnyalatai, a fehér, a fekete. A színhasználat a művészek Mária-ábrázolásánál nem minden esetben követi ezt a hagyományt, viszont minden esetben betartják a keresztény hagyományokat.

Óriási esztétikai kalandnak ígérkezik a ma hagyományosan elfogadott keresztény ábrázolásmódok (kék, fehér) mellett megismerni az elmúlt évszázadok színekben, formákban, témákban gazdag Mária-ábrázolásait, azt a pompát, amit Szűz Máriát életének, találkozásainak, tetteinek fényében a művészek megörökítettek.

Színek a Bibliában

Mózes Második Könyvének 25.4. részében Isten megparancsolja Mózesnek, hogy építse meg a Szövetség sátrát, és ehhez használjon...

Kéc selymet, veres selymet, Carmasin szinű selymet, feiér selymet, keczke szőrt”


Szempontunkból figyelemreméltó a veres és a Carmasin(karmazsin) színek megkülönböztetése: feltételezhető, hogy két különböző vörös árnyalatról volt szó, és a Carmasin itt valószínűleg a bíbor (kékesvörös) színre utal, ami a Biblia keletkezésének idején ismert szín és festési eljárás volt a Közel-Keleten. Történeti érdekesség a 16.századi magyar színelnevezések írásmódja is: kéc (kék), feiér (fehér).

Jelenések Könyve
János evangelista az i.u. 7. században írt művében, a Jelenések Könyvében megörökítette korának színszimbólumait is.

Az Apokalipszis négy lovasa (6.1.) közül az első a Hódítás (leigázás) fehér lovon jön, vöröspej lovon a Háború, feketén az Éhínség (szegénység) és sárgás-fakó lovon a Halál.

 

Az Apokalipszis lovasai

 

Jobbról balra: a Hódítás (leigázás) fehér lovon jön, 
vöröspej lovon a Háború, feketén az Éhínség és fakó lovon a Halál.
V.M.Vasznyecov orosz festő (1848-1926) képe

Túlvilág

Az európai kora középkorban az ördögöt a fekete és szürke mellett sötétkékkel is ábrázolták, mivel e színeket sokáig egy kategóriának tekintették. A pokol és ördög másik klasszikus színe a vörös, ebben az összefüggésben a tűz, büntetés, kínszenvedés színbeli kifejezése. Ismerünk zöld ördög- ábrázolást is, ez sem lehet élő ember testszíne, akárcsak a kék.Bonaiuto 14.századi festő fantáziadús freskóján (a firenzei Sta.Maria Novella templom Spanyol kápolnájában látható) a kék mellett narancsvörös és sárga ördögöt is ábrázolt. (Pastoureau 2012:60)

 

 

 

 

Mennyország- és pokolábrázolások

   

Mennyország
(H.Bosch kép részlete, 1490 k.)

Pokol: fekete és vörös 
(középkori miniatúra

 

 

Angyali üdvözlet
(El Greco festmény részl., 1600)

Kék, vörös, sárga ördögök
(Bonaiuto freskójának részlete)

 

 

 


Kék


A mennyország és az angyalok a keresztény kultúrkörben fehérek, majd a középkor vége felé megjelenik a ragyogó kék is, mely a földhöz közelebb eső égi szféra angyal-lakóinak színe, a földi világban pedig a királyé. Mindkét szín a tisztaságot és bűntelenséget jelképezte. A kék régebben az ördög színe volt, így ugyanaz a szín két, egymással teljesen ellentétes jelentésű fogalomhoz tartozhatott. A kék a későközépkori (12-15.sz. gótikus) szellemiséget reprezentálja.

A középkor vége felé lett a kék és arany a kereszténység színe.

A 16.században V. Pius pápa írta elő a festőknek, hogy Szűz Máriát piros ruhában és kék palástban ábrázolják. Az előírásban több hagyomány is megerősítést nyert: a középkorban a keresztény (ahogy több más) vallás szimbolikájában is, a kék az égi hatalmakhoz kapcsolódott.

 

 

   

Jézus ruhája piros és kék,
a Gonosz sárgát visel
(Liberale da Verona képe, 14.sz.)

Szűz Mária ruhája piros,
köpenye kék. (Raffaello:
Madonna Palatina, 15.sz.


Katolikus egyház

A keresztény egyház a Római birodalom romjain alakult ki, bizonyos külsőségei (ruhaviselet, jelképek, színek) máig őrzik az ókori forma- és színhierarchiát. A római pápa és a főpapság viseletszíne a fehér, bíbor, vörös és arany. Európában a fehér mindig a tisztaságot jelképezi, mely lehet a hatalom, de a szegénység színe is, attól függően ki és milyen anyagon viseli. A korai egyház szertartásainak ruhái eleinte festetlen, nyersfehér vászonból készültek, ekkor a fehér a szegénység színe, hiszen a textilfestés nagyon költséges volt. Az árnyalatmentes hófehér (selyem, hermelinprém) viszont drága, és így a hatalomhoz illő.

 

Fehér

     

Korai keresztények fehérben, (római katakomba, i.u. 4.sz.)

Ferenc pápa fehér reverendában

Kopt főpap

 

 

 

 

 

 

 

Pápai öltözetek

     

XVI. Benedek a liturgiának megfelelő színű öltözetekben



A főpapok ruháit kezdetben a bíborcsigából nyert lilásvörös színezékkel festették, ahogy korábban a pogány római császár és előkelőségek tógáit. A bíboros „megkapja a bíbort” azt jelenti: beiktatják a hivatalába. Bizánc eleste után (15.sz.) megszűnt a bíbor festőanyag importja a Földközi tenger keleti feléből, és a pápa rendeletére a skarlát vette át a bíbor szerepét, ezért ma a bíborosok (kardinálisok) öltözetének színe élénkpiros.

Egyházi méltóságok

     

Püspök lilában

Püspök bíborban

M.L.Burke bíboros (kardinális) skarlátpirosban



A liturgia színei
Liturgia: egyházi szertartásrend, a papi ruhának és a templom belső díszítésének rendje, beleérve a színeket is. Az egyház történetének közel 2000 éve alatt időnként változott a liturgia, főbb fordulópontjai: 16.sz. (V.Pius) és az 1960-as évek vége.

V. Pius pápa rögzítette a latin rítusú egyház ma is élő liturgiájának színeit: fehér az Úr, Szűz Mária, az angyalok és a nem vértanú szentek ünnepein; piros Pünkösd napján, az Úr szenvedésének és a Szent Keresztnek, továbbá a vértanúknak az ünnepein; zöld vízkereszt után; violaszín (bíborlila) az adventben és a nagyböjtben; fekete (vagy helyette a viola): nagypénteken, gyászmisén, temetésen. Használható a rózsaszín is, és az arany bármelyik színt helyettesítheti.
A rózsaszín számunkra furcsán hat, hiszen ma kifejezetten nőies színnek számít, de amikor bekerült a liturgiába bizonyosan nem tekintették annak. A reneszánsz idején (15-16.sz.) az előkelő férfiak szívesen viseltek rózsaszínt, mint a vörös finomabb, nemesebb árnyalatát. A rózsa Krisztus-jelkép is, így került be a színkánonba, és évente két alkalommal jelenik meg a templomban: Húsvét előtt és Advent harmadik vasárnapján. (Érszegi 2007)

A II. világháború után szabadabbá vált az egyházi liturgia színhasználata, és –elsősorban a nem európai országokban– többféle szín, így már a kék és sárga is előfordul.

Forrás: http://www.jezsuita.hu/, Vallás és egyház-http://www.szinkommunikacio.hu/




Miért 88 billentyű van a zongorán?

A standard zongorán 88 billentyűt találsz: 52 fehéret és 36 feketét. Pedig az első hangszer csak fele volt a mostaninak.

Mielőtt Cristofori feltalálta volna a zongorát, a csembaló volt az elsőszámú billentyűs hangszer. A csembaló 60 billentyűvel rendelkezett, ez azzal járt, hogy mindenféle csembalózene öt oktávra korlátozódott.

Persze ez nem jelentette azt, hogy nem születtek olyan őrületesen fantasztikus rákendról darabok, amit ha meghallgatsz, szanaszét vagy tőle. Íme, Joseph-Nicolas-Pancrace Royer Vertigo című darabja.

 A 18. század elején Bartolomeo Cristofori, ez a káprázatos hangszerész Paduából úgy vélte, hogy ideje fejleszteni a csembalón. Szerette volna, ha az új hangszer hangosabb, zengőbb és többféle dinamikára képes. Cristofori szerencséje az volt, hogy a firenzei nagyherceg, Ferdinando de' Medici 1688-ban azzal bízta meg, hogy tartsa karban a csembalóit és más hangszereit. Ahogy Haydn esetében az Esterházyak, úgy Cristofori számára a Mediciek biztosítottak ideális környezetet a kísérletezésre.
 

Az 1880-as évek vége felé a Steinway zongoragyár megalkotta a 88 billentyűs zongorát. Ez nem forradalmi újítás volt, csupán egy technikai döntés. Ezen a hangszeren hét oktáv volt, illetve további három hang az alsó regiszterben (A, B, H). A mai zeneszerzők ennyi hangra korlátozzák magukat, és kevés hangszer készül, amely ennél több billentyűt szerepeltet. Egyszerűen azért, mert az ennél mélyebb vagy magasabb hangok már az emberi hallástartomány peremére esnek.

Persze vannak kivételek: a Stuart&Sons készített 102, a Bösendorfer pedig készített 92 billentyűs zongorát. Ezek annyiban ugyan nem fölöslegesek, hogy az extra húrok rezonálnak a többivel, ezáltal gazdagítják a hangzást.

 

Eredeti cikk:

https://fidelio.hu/klasszikus/2018/05/17/miert_88_billentyu_van_a_zongoran/

 




Krisztus Szent Teste és Vére Ünnepe (Úrnapja)

 

Anyaszentegyházunk a mai nap az Oltáriszentségnek rendez ünnepet. Szentmisére hív bennünket, hogy rámutathasson a kenyér és bor színe alatt közöttünk lakó Úr Jézusra. A húsvéti idő lejártával külön ünnepet rendel el az Oltáriszentségnek, hogy jobban kiemelje és felhívja figyelmünket erre a nagy lelki ajándékra. Ugyanakkor arra buzdít, hogy használjuk ki az Úr Jézussal való személyes találkozás lehetőségét, és merítsünk ebből a számunkra felkínált erőforrásból.

Az ünnep imádságos áhítatában hálával gondolunk az Utolsó vacsorán történtekre, amikor az Úr Jézus az apostolokra bízta önmagát, a kenyér és bor színe alatt.

Hány évszázados előkészület előzte meg ezt az első áldozást. Az egész Ó-szövetség valójában egy nagy előkészület. Az Oltáriszentség Ó-szövetségi előképe, amikor a vándorló nép mannát evett a pusztában. „Mannával táplált…., hogy megtudd: nem csak kenyérrel él az ember.”

Ez az előkép segít hittel elfogadni, amit szent Pál apostol mond a korintusikahoz irt levelében: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk Krisztus vérében való részesedés. És a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testében való részesedés.”

Erről beszélt Jézus a kafarnaumi zsinagógában: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik örökké él. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

A hallgatóság meg is értette azt, amit Jézus mondott, hisz vita támadt közöttük, hogy miként adhatja saját testét eledelül. Az Úr Jézus pedig megerősítette, hogy valóban erről beszél, hogy ő lelkünk táplálékává lesz: ”Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”

Találhatott volna sokféle más formát, rendkívüliebbeket, amelyek kétség nélkül bizonyítanák isteni hatalmát. Isten mégis nagyon emberi utat választott. A mindennapi táplálékban a kenyérben, és a borban maradt közöttünk. Az Egyház ma különösképpen is ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy az Úr Jézus lelkünk táplálására maradt közöttünk az Oltáriszentségben. Nagy szűkségünk is van erre. Hisz az élet sok mindenben próbára tesz. És senki sem lehet kivétel. Mindenkinek feladata a vallásos életvitel.

Az Oltáriszentségben közöttünk lakó Jézus eligazító, lelki iránytű akar lenni a fiatalok számára.

A kereső fiatal szeretne eligazodni az élet kuszaságában, amelynek annyi-meg annyi buktatója van. Az Úr Jézusban pedig megértő barátra lelhetünk, akitől mindig lehet tanácsát kérni, mert őt sosem zavarjuk. A felnőtt sokszor reménytelennek találja a kenyérért való harcot, mert a verejtékes munka nem hozza meg a várt gyümölcsöket. A lankadtság idején erőforrás és biztatás az úr Jézus közelsége.

Az idős nyugalomra vágyik, de előfordul, hogy még az előrehaladott kora ellenére is gondokkal küzd. Az úr Jézusnál nincs megértőbb, erős támaszunk Ő.

Az élet minden helyzetében előttünk áll Krisztus megszentelt áldozata, amely értékessé teszi a tudatosan vállalt küzdelmet, szenvedést. Ennek gyümölcsei nem látványosak, nem is érnek be egyik pillanatról a másikra, mégis nagyon valóságosak. Sok életet változtatott meg már a Jézussal való rendszeres találkozás, hisz valóban mindennapi táplálék akar lenni, amely az élet alapvető feltétele.

A mai napon vessünk számot azzal, hogy mit is jelent nekünk a Szentáldozás. Vajon mi szomjazzuk-e a az Úr Jézussal való találkozást? Vallásos életünknek csak akkor lesz kihatása a mindennapi életre, ha gyakori vendégei leszünk Jézus asztalának. Sok minden táplálhatja benső életünket, sokfelől várhatunk hatékony segítséget, de semmi nem nyújt annyit, mint az Oltáriszentség, hisz Jézus személyes jelenlétét semmi nem pótolja.

forrás: frh.theol.u-szeged.hu




Az úrnapi körmenet

Részletek a Székelyhon.ro és a Zalai Hírlap írásaiból

Az ünnep története nagycsütörtökre vezethető vissza, amikor sor került az első szentmiseáldozatra. Ekkor az Úr Jézus halála előtt, az utolsó vacsorát ünnepelte, az Egyiptomból való kiszabadulásra emlékeztek. Isten negyven éven keresztül a pusztában gondoskodott a népéről, óvta és vezette őket. A pusztai vándorlás alatt Isten eledelül adta a mannát, amiből kenyeret készítettek. Ez a manna már előképe volt az Úr Jézus szent testének. Az ünnep történetéhez hozzátartozik az is, hogy az 1250-es években Belgiumban Boldog Julianna szerzetesnőnek volt egy látomása: a teliholdban egy kis sötétséget látott, megértette, hogy a telihold az egyházi évet jelenti, és ebből hiányzik valami, egy ünnep, ami az Oltáriszentség ünnepe volt. Isten kérte, hogy látomását továbbítsa az egyházi vezetőknek. Áldozócsütörtökön, mivel nem lehetett kellő ünnepléssel kiemelni ezt a nagy titkot, külön ünnepet igényel. Ezért az egyház úgy döntött, hogy egy másik napot nevez meg ennek megünnepelésére. Az ünnepet 1264-ben IV. Orbán pápa terjesztette ki az egész latin egyházra “a hit és a kultusz válaszaként” azokra az eretnek tanításokra, amelyek kétségbe vonták Jézusnak az eucharisztiában (áldozás) való jelenlétét. A végső rendeletet 1312-ben hozta meg V. Kelemen pápa.
Az egyház Krisztus testének és vérének főünnepét, vagyis Úrnapját a Szentháromság ünnepét
követő vasárnapon tartja.
A szentmise után a keresztény közösség az oltáriszentséget kiviszi a templomból, hogy “a hitnek és a legszentebb eucharisztia iránti tiszteletnek nyilvános tanúságát adja” – írták.
A hívek a körmenetben “Isten népeként” megvallják hitüket Uruknak, a templom körüli szabadtéri oltároknál az oltáriszentséget kiteszik, és az eucharisztiához kapcsolódó evangéliumi szakaszokról elmélkednek. A virágszirmok hintésével, az oltárok díszítésével, a dicsőítő imákkal és énekekkel, valamint a körmenettel arra a titokra hívja fel a hívek és a járókelők figyelmét az egyház, hogy “Jézus Krisztus testét és vérét adta értünk a keresztfán, és az általa alapított eucharisztia szentsége áldozatának emlékezetét mindörökké megőrzi”.

„A körmenet négy éneke igazság szerint az ünnep négy liturgikus himnusza lenne. A négy állomáson manapság az oltáriszentségről szóló négy evangéliumi szakaszt hallunk. A legújabb időkig azonban a négy stációban a négy evangélium kezdetét olvasták fel, s ennek is megvolt a maga nagyon mély, misztikus mondanivalója. Míg a mai evangélium-szövegek tanítást akarnak adni az oltáriszentségről, a régi evangéliumok mást hangsúlyoztak. A kezdet (ahogy ezt Pius Parsch szépen kifejtette), az egész helyett áll. S mint tudjuk, a katolikus felfogás az evangéliumban nemcsak tanítást lát, hanem Krisztus megjelenését. Neki szól a misében is a felállás, a tömjén, a gyertya. A négy szakaszban megjelenik a négy evangélium, helyesebben: az egyetlen evangélium négyes arca. Maga Krisztus jelenik meg városunk északi, keleti, déli, nyugati végében, hogy megáldja azokat, s vele megáldja egész városunkat. Megjelenik az evangélium által is, megjelenik szentségi valóságában is.
Ez a kettős jelenlét valósul meg minden szentmisében. De most kilép a templomból, hogy érzékelhetővé tegye: mindennapunkban is velünk akar lenni, s meg akar áldani minden ügyünkben. Mi pedig hálával és imádattal fogadjuk az ő áldását.” Dobszay László

XVI. Benedek vezeti az úrnapi körmenetet Rómában

Úrnapján, június 7-én, csütörtökön a Szentatya ünnepi szentmisét mutat be a lateráni Szent János-bazilikában, majd körmenetet vezet Róma belvárosának utcáin.
részlet
„Úrnapja megünneplését 1264-ben rendelte el IV. Orbán pápa. A pünkösd nyolcadát követő csütörtökön ülték meg; VI. Pál helyeztette a következő vasárnapra. II. János Pál vezette be a ma is élő hagyományt, mely szerint a pápa Róma székesegyháza, a lateráni bazilika előtt mutatja be az ünnepi szentmisét; az onnan induló körmenet végighalad a Via Merulánán Szűz Mária főtemplomáig, a Santa Maria Maggiore-bazilikáig; szentségi áldással ér véget. A monstanciát, baldachin alatt, egy kis emelvényen viszik körbe.
A körmenet elején cserkészek haladnak, őket követik a különböző eucharisztikus közösségek, az oltáregyletek tagjai, majd az elsőáldozók, a ministránsok, szerzetesek, papok, plébánosok, pápai káplánok és prelátusok, végül a püspökök, érsekek és a bíborosok haladnak az Oltáriszentség előtt. Az Eucharisztia mögött a szeminaristák, a római plébániák hívei, valamint az egyházi egyesületek és mozgalmak tagjai.” Magyar Kurír





pünkösd (a gör. pentekoszté, 'ötvenedik' szóból): a Szentlélek eljövetelének ünnepe a húsvét utáni 50. napon. -

1. Az ÓSz-ben az egyik zarándokünnep, melyen Izrael fiainak meg kellett jelenniük Jahve színe előtt (Kiv 34,23; MTörv 16,16). Neve a tört. folyamán változott. A Kiv 23,16: aratási ünnep, 34,22: az első termés (búza!) ünnepe (vö. Szám 28,26); MTörv 16,10 és Szám 28,26 a hetek ünnepének nevezi, mert 7 héttel a →kovásztalan kenyér ünnepe után ülték. Később az első kéve felajánlása utáni ötvenedik nap ünnepe lett (vö. Lev 23,9-14; Tób 2,1; 2Mak 12,32; ApCsel 2,1). - A ~ örömünnep volt (vö. Iz 9,2), melyen hálát adtak Jahvénak a búzatermésért; az aratás Palesztinában kb. 7 hétig tartott (MTörv 16,9). ~kor az első termést (zsenge) mutatták be (Kiv 23,16; 34,22); a MTörv 16,10 önkéntes adományokat ír elő, melyeket a szentélyben kellett elfogyasztani, és meg kellett osztani a szegényekkel és a levitákkal. - Jézus korában az ünnep tört. jelleget öltött: a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapja, ami az Egyiptomból való kivonulás után az 50. napon történt, s ilyenkor nagy sokaság zarándokolt mindenfelől Jeruzsálembe (ApCsel 2,5; ZsidTört 17,10,2). Qumranban is a sínai szövetségkötésre emlékeztek. -

2. Az ÚSz-ben a Jézus feltámadása utáni 50. nap, a Szentlélek eljövetelének napja (ApCsel 2,1-13). Az Úr Jézus mennybemenetele előtt (ami 40 nappal a föltámadása után történt) megismételte a Szentlélek eljövetelére vonatkozó igéretét: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A várakozás és készülődés napjaiban (ez volt az első →kilenced) a 11 apostol és a tanítványok „egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (1,14), s a közel 120 fős közösségben megválasztották Júdás utódját, Mátyást (1,15-26). - Amikor pedig elérkezett ~ napja, „mind együtt voltak ugyanazon a helyen. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (2,1-4.) Amikor az összesereglett, mindenféle nyelvet beszélő zarándokok saját anyanyelvükön hallották szólni az apostolokat, és csodálkoztak, Péter beszélni kezdett és elmagyarázta, hogy amit látnak, az a próféciák beteljesedése, és erre a végkövetkeztetésre jutott: „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! E szavak szíven találták őket. Megkérdezték Pétert és a többi apostolt: Mit tegyünk hát, emberek, testvérek? Térjetek meg, felelte Péter, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket, bár távol vannak, meghívott a mi Urunk, Istenünk. Még más egyéb szavakkal is bizonyította ezt, és buzdította őket: Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből! Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.” (2,36-41.) -

3. A liturgiában a →húsvét beteljesedésének ünnepe. Mozgó ünnep, a húsvét dátumától függően V. 10-VI. 13 között. Az ősegyházban a ~ néha az 50 napos időszakot jelentette, mely Szt Ambrus szerint olyan, mint egyetlen vasárnap, s úgy kell ünnepelni, mint a húsvétot. Általában azonban az 50. nap a Szentlélek eljövetele eseményének ünnepnapja az ApCsel 2,1 elbeszélésének megfelelően. Az ünnep tárgya a húsvéti misztérium beteljesedése: a Szentlélek eljövetele, ajándékainak kiáradása, az új törvény és az Egyház születésnapja. 1956-ig vigíliája, 1969-ig oktávája is volt, a húsvéti idő a ~öt követő szombattal ért véget. 1969-től ~ hétfője már az évközi időhöz tartozik. -

4. A népi jámborságban minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése, elővarázsolása: a telet jelképező szalmabábot vízbe dobják, esetleg elégetik. Mégis legjellegzetesebb talán a pünkösdi király és pünkösdi királyné választása, akik a tavasz eljövetelét, a termést, szaporodást akarják titokzatos, részben már értelmükvesztett szert-okkal biztosítani. Ezek az ősi tavaszi ünnepek az eu. népek megkeresztelkedésével leginkább ~höz tapadtak. Az Egyh., ha nem is tudta teljesen kiirtani, ker. tartalommal iparkodott megtölteni őket. A tavaszi virágzásban a Szentlélek ajándékát hirdette a híveknek. - A zöld ágat, a tavasz jelképét sok helyen kitűzték ~ hajnalán; az egész háztájékot feldíszítik vele. A hagyomány nyilván még középkori. Szívósságára jellemző, hogy 17. sz. evangélikus zsinatok határozata értelmében megtartandó az a szokás, hogy a diákok ~kor zöld gallyakkal ékesítsék föl a szt épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel v. más szertelenséggel történjék, hanem énekléssel. A bánáti kat. bolgárok is hajlékukat bazsarózsával és virágzó bodzaággal díszítik. - ~ hajnalán a szegedi táj népe (Tápé kivételével, amely Úrnapján díszít) zöld ággal: fűzzel, de főleg bodzával ékesítette föl házatáját, különösen a kerítést, ablakot, de régebben a vízimalmokat, hajókat is. Ez a bodzázás, ami Ószentivánban a legények dolga és a lányos házakra is kiterjedt. A szegedi tanyák népéből települt Csólyospáloson azért tűzték ki az ágakat, hogy Isten haragja, vagyis a mennykő elkerülje a házat. Az ünnepek után régebben ezeket a bodzaágakat eltették, és ha valakit szél, azaz szélhűdés ért, megfüstölték vele. Az újkígyósiak a ~ hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak tartják. A kiszomboriak a zöld ágakat ~kor nyíló virágokkal is megtűzdelik; az ünnepen kenyeret szoktak elégetni, hamuját a gabonaföldre szórják, hogy az aratás gazdag legyen; szerencsésnek tartották, ki ~ hajnalán született. ~i rózsát szoktak szórni ilyenkor a mosdóvízbe, hogy egészségesek legyenek. Apátfalván az öregek úgy tartották, hogy a ~i bodza leveléből és virágjából főzött ital orvossága minden betegségnek. Az a göcseji szokás, hogy a ~i rózsa levelét megszárítják és a beteg tehénnek adják, halovány nyoma a régi ~i liturgiának. Székesfehérvár-Felsővároson a várandós asszonyok fürdővizébe szárított ~i virágot, ágat szoktak tenni. Bátya rác öregasszonyai a bodzát szentképhez tűzik, ott megszárad, s ha a családban köhög valaki, ebből főznek teát. Zöld ággal díszítettek az erdélyi és szepességi szász legények is. Az előbbiek kalapjára a lányok virágkoszorút tettek. Aki a ~i harmatban megmosdik, azon a palóc litkeiek szerint nem fog a nyári nap. - A liturgiatört-ből tudjuk, hogy a kk-ban a szél zúgását, amely a Szentlélek eljövetelét megelőzte, úgy akarták utánozni, hogy a nagymise szekvenciája, a Veni Sancte Spiritus előtt kürtöket és harsonákat szólaltattak meg. A tüzes nyelveket helyenként égő kócokkal jelképezték, amelyeket a tp. padlásáról a hívek közé dobáltak. E veszélyes szokást sok helyen rózsának és a felhőt jelképező, természetesen nem konszekrált ostyának hullatásával cserélték föl. Néhol galambokat eresztettek széjjel a tp-ban. Csíkdelne kk. szentségházába régebben ~ napján fehér galambot zártak, amelyet mise alatt szabadon eresztettek. - Somorja jámbor asszonyai még a közelmúltban is ~ hajnalán az egész tp-ot földíszítették piros ~i rózsával; amikor elkészültek, a tp. ajtaját, ablakát sarkig kinyitották, hogy széljárás legyen az első ~i szélvihar emlékezetére. - Budaőrs német népe ~ reggelén nyitva szokta tartani az ablakokat, hogy a Szentlélek átjárja a házat. A ~i esővizet (Heiligengeistwasser) eltették, és szemborogatásra használták. - Jámbor szegedi öregek szerint a szél a Szentlélek szájából jön. Nem jó tehát szidni, mert a szél, azaz szélhűdés, guta szele éri, üti meg az embert. - Számos Mária-kegyhelyünknek, pl. Csíksomlyónak, Radnának, Mátraverebélynek, Máriakönnyének, Pálosszentkútnak és még több másnak ~ is búcsúünnepe: a Szentlélek hét ajándékát az ő mátkája, az Apostolok Királynéja közvetíti a hívő lelkekbe. Szegedi hiedelem, hogy aki tisztalelkű, az ~kor meglátja a Szentlelket Pálosszentkút vizének tükrében. - Orbán Balázs írja, hogy a Széphavas tetején egy kpna romjai láthatók, amelyet a Szentlélek tiszteletére emeltek. Ide gyűlt össze régen minden ~kor a 9 moldvai csángó falu lakossága fehér ruhában, aranyhímzésű fehér zászlókkal, ezt énekelve: Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére... Itt találkoztak csíki testvéreikkel. Zászlaikat összeérintve, együtt mentek a csíksomlyói búcsúra. Visszatérőben az egész nép elkísérte őket a Széphavasig. Itt miséztek, mulattak, s jövő évre találkozást adva egymásnak, érzékenyen köszöntek el a távozó rokonoktól. 1744: a járványok miatt eltiltották a moldvai csángók hazajárását. -

5. Ikgr. A szír Rabula-kódex egy miniatúrája tekinthető 586: a ~ első ábrázolásának (Firenze, Bibliotheca Laurenziana). E képen Mária az ap-ok között áll, a Szentlélek galambja a fejére száll, az ap-ok fejére lángnyelvek ereszkednek. A Ny-eu. ábrázolásokon az ap-ok egymás mögött v. félkörben egymás mellett ülnek, a Szentlélek hosszan elnyúló lángnyelv formájában száll rájuk (Drogo-szakramentárium, Párizs, Biblitheque National, 9. sz. közepe). Egy másik, bonyolultabb képtípus a ~öt összeköti a mennybemenetellel: egy épület belső udvarán ülnek az ap-ok, körben Máriával, a Szentlélek lángnyelvei a fejük fölött, a falon kívül ámuló emberek. E képtípus variációi Itáliában az egész kk-on végigvonulnak. Máriának kiemelkedő helye van az ap-ok között (Fra Angelico, Firenze, Galleria antica e moderna).  **

Radó II:1269. - Sachs 1980:283. - Onasch 1981:305. - Kirschbaum III:415. - Vanyó 1988:95. - Bálint 1989:334. - Schütz 1993:318.




Jean-Baptiste Lully (1632-1687) zeneszerző

Nem volt elég megírni a művet, elő is kellett adatni. Lully nemcsak zeneszerző volt; operaigazgató, karmester, rendező és igazgatója azoknak a zeneiskoláknak, amelyekből az Opera személyzetét verbuválni lehetett. Mindent magának kellett megalakítani: zenekart, kórust, énekes személyzetet. És létre is hozta mindezt egymaga.

Zenekar dolgában három jó muzsikus segítette, akik az ő irányítása mellett dirigáltak: Lalouette, Colasse és Marais. „Csak jó zenészeket fogadott fel. Előbb kipróbálta őket, felügyelt a próbákra; oly éles füle volt, hogy a színház másik végéből is megkülönböztetett egy hamisan játszó hegedűst; odaszaladt s azt mondta a zenésznek: – Te voltál az; ez nincs a szólamodban.

Ismerték: nem is engedték el magukat, igyekeztek kifogástalanul végezni a dolgukat s különösen a zenészeknek nem jutott eszébe, hogy bármit is kicifrázzanak. Tőlük épp oly kevéssé tűrte volna el, mint az énekesektől. Nem engedte, hogy úgy tegyenek, mintha többet tudnának nála és díszítő hangjegyekkel toldják meg a tabulatúrájukat. Ilyenkor fölhevült, nyersen és élénken fenyített. Nem egyszer összetörte a hegedűt annak a hátán, aki nem az ő kedve szerint bánt vele. Próba után Lully odahívta magához az illetőt, háromszorosan megfizette neki hegedűjét s elvitte ebédelni.” Ezzel a szigorú fegyelemmel olyan zenekart sikerült formálnia, amely a maga idejében páratlan volt Európában. Georges Muffat, egyike a számos idegennek, aki Párizsba jött, hogy vezetése alatt tanuljon, Lully zenekarának tökéletes fegyelmét és hajlíthatatlan ütemességét bámulta. Azt mondta, hogy Lully módszerének fő jellemvonása a hang helyessége, a játék finomsága és egyenletessége, az ellenállhatatlan lendület és az erőteljesen kiemelt tempók; az erő és hajlékonyság, a báj és elevenség harmonikus keveréke. Mind e jó tulajdonságok közt legelső volt a ritmus.

Lully még többet foglalkozott az énekesekkel, mint a zenekarral. „Mihelyt olyan énekes került a kezébe, akivel meg volt elégedve, csodálatos szeretettel látott a neveléséhez. Maga tanította meg őket, hogyan kell belépni, járni a színpadon, kecsesen mozogni és viselkedni. Azon kezdte, hogy a szobában eljátszotta nekik az új szerepeket, és mozdulatról mozdulatra betanította nekik.”

„A táncba majdnem ugyanannyira beleavatkozott, mint más egyébbe. Reformálta a belépéseket, kifejező és a tárgynak megfelelő táncokat talált ki; szükség esetén táncolni kezdett a táncosai előtt, hogy gyorsabban megértesse velük a gondolatait.”




X. PIUS PÁPA AZ EGYHÁZI ÉNEK ÉS ZENE ÜGYÉBEN
Motu proprio: TRA LE SOLICITUDINI


Nemcsak az Apostoli Szentszéknek - amelyet a Gondviselés kikutathatatlan végzése folytán,jóllehet méltatlanul, elfoglalunk -, hanem minden egyes főpásztornak apostoli gondjai között mindenesetre legelső a törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr háza ékességét, ahol a vallás fönséges titkait ünnepeljük, és ahol a keresztény nép összegyülekezik részesülni a szentségek kegyelmeiben, szentmisét hallgatni, a legméltóságosabb Oltáriszentségben Jézust imádni, és a nyilvános és ünnepélyes liturgikus ténykedések révén részesülni az egyház közös imádságában.
Semmit sem lehet tehát megtűrni a templomban, ami zavarja, vagy csak csökkenti is a hívek áhítatát, semmit, ami helyénvaló kifogásokra és botrányra adhatna alkalmat, különösen pedig semmi olyant, ami egyenes ellentétben van a szent cselekmények méltóságával, a hely szentségével, szóval, ami nem méltó az imádság házához, az Úr fönségéhez. Nem akarunk kitérni részletesen a visszaélésekre, melyek e tekintetben előfordulhatnak, figyelmünket egy olyan visszaélésre fordítjuk, amely a  legelterjedtebbek, a legmeggyökerezettebbek, a legnehezebben kiirthatók egyike, amely - fájdalom - nem egyszer ott is előfordul, ahol minden más dicséretre
méltóan rendes és csinos, ahol a szertartások szépek és előírás szerint mennek, ahol a papság nagy számmal van képviselve, s ahol a szertartást végzők méltóságot és áhítatot tanúsítanak.
Ilyen a visszaélés a zene és egyházi ének terén. Valóban, részint e művészeti ág természete miatt, mely önmagában folytonosan változó, részben az ízlésnek és szokásoknak az idők folytán támadt változásai miatt, részben a gyászos befolyás miatt, melyet a színházi és profán irány gyakorol az egyházi szent irányra, részben a zene közvetlen eredménye, az élvezet miatt, amelyet nem mindig könnyű a törvényes határok közé szorítani, részben végre a számos előítélet miatt, amelyek e tárgy körül még tekintélyes és jámbor személyeknél is könnyen keletkeznek és makacsul fönnmaradnak - mindez okok miatt észlelhető és tényleg megvan a folytonos törekvés kitérni abból a helyes irányból, melyet a cél határozott meg, a melynek kedvéért az ének és zene az istentisztelet szolgálatába fogadtatott, s amelyet az egyházi törvények, az általános [egyetemes] és részleges konciliumok [zsinatok] előírásai, a római szent kongregációknak és elődeinknek, a római pápáknak sokszor megújított rendeletei igen világosan meghatároztak.
Szíves örömmel s a legnagyobb megelégedéssel elismerjük, hogy e tekintetben az utolsó évtizedek folyamán az örök városban, Rómában s hazánk sok templomában igen nagy haladás történt, de főképpen néhány nemzetnél, ahol tehetséges s az istentisztelet iránt buzgólkodó emberek a Szentszék jóváhagyásával s a püspökök vezetése alatt virágzó társulatokká alakultak, s majdnem minden templomban és kápolnában osztatlan tiszteletet vívtak ki az egyházi zenének.
Ezen vívmány azonban még távolról sem lett közbirtoka mindenkinek, és ha saját
tapasztalatunkra hivatkozunk, valamint ha tekintetbe vesszük a sok panaszt, amely hozzánk érkezett minden oldalról ezen rövid idő alatt, amióta az Úr kegyelme csekély személyünket a római pápaság legfőbb trónjára emelte, minden további halogatás nélkül legelső kötelességünknek tartottuk, hogy fölemeljük szavunkat s megrójuk és kárhoztassuk mindazt, ami az istentiszteletben s az egyházi ténykedésben az említett iránytól eltér. Minthogy a mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és méltóságára kell ügyet vetnünk, ahol a hívők éppen azért gyűlnek össze, hogy ezt a szellemet a legelső és elkerülhetetlenül szükséges forrásból merítsék, amely nem más, mint a szent titokban s az egyház nyilvános és ünnepélyes imáiban való tényleges részvétel. És hiába várjuk, hogy az Ég bőséges áldása reánk szálljon, amikor a Magasságbelinek hozott áldozatunk ahelyett, hogy balzsamillatként szállana föl hozzá, inkább kezébe adja azt az ostort, amellyel az isteni Üdvözítő
egykoron kiűzte a templomból annak méltatlan megszentségtelenítőit.
Éppen azért, hogy mostantól fogva senki se mentegetőzhessék azzal, hogy nem ismerte kötelességét, és hogy véget vessünk minden kételynek, amely néhány szabály értelmezésében fölmerült, jónak tartottuk, hogy röviden rámutassunk azon alapelvekre, amelyek az istentiszteletnél alkalmazott egyházi zenét szabályozzák, és hogy egyszersmind összefoglaljuk egy általános táblázatban az egyház főbb szabályrendeleteit, amelyek az e tekintetben előforduló visszaélések ellen irányulnak. És éppen e célból saját elhatározásunkból s a kérdés teljes ismeretéből közzé tesszük jelen "instrukció"-nkat, amelynek mi apostoli hatalmunk teljéből, mint az egyházi zene jogi kódexének a törvényerejét adjuk, s annak lelkiismeretes megtartását jelen
kéziratunk útján mindenkinek kötelességévé tesszük.




Mednyánszky Alajos: Regék és mondák/ részlet

 

A pöstyéni leányok kútja

 

Nem messze Pöstyén gyógyforrásaitól, amelyeket a néphit szerint már a rómaiak is ösmertek, egy régi templom romjai állnak. Egykor templomos lovagoké volt, kortársa azoknak a csodálatos kőszobroknak, amelyek a romok árnyékából merednek a magános vándorra, a letűnt idők mélyenszántó bölcsességének végső emlékeiként. A templom közelében tör fel a mélységből egy tiszta vizű forrás, amelynél már egykoron is felüdítették harcban elernyedt tagjaikat a vörös keresztet viselő rendbéliek, s ahol még ma is kísérteni szoktak fenséges óriás alakjaik megborzongató éjféli órákon, és elsiratják dicső törzsüket, amelyet bősz galádság döntött le, hasonlatosan a hegység sziklájához, amelyet a gyenge kéz rakta akna mennydörögve szakít ki ősöreg sarkaiból és zúdít alá a völgybe.

No de nemcsak a szellemvilág hátborzongató kísértetalakjai járnak-kelnek ott a kút körül. Édes jövendölések tüneményei is fellibbennek kávájáról a szerető szíveknek. Minden esztendőnek azon az éjszakáján, amely megelőzi Szent István apostoli királyunk ünnepnapját - ő volt az, aki a maga kezével rakta le a templom alapkövét, és az ő boldog lelke őrzi szeretettel a saját alkotását -, kijárnak oda a felcseperedett eladó lányok, hogy megtöltsék korsóikat a kútból, és annak vizétől csilloghassanak új üdeségben a másnapi ünnepen. Aztán buzgó imádságban térdelnek a templom küszöbén, mert az a régi mendemonda járja, hogy az, aki életük társául rendeltetett nekik, másnap reggel templomba menet megmutatkozik előttük az első szemközt jövő nőtlen férfi alakjában. Ősidők óta járnak oda a hajadon lányok, hogy a szent forrásból bizonyosságot szerezzenek szívük legrejtettebb reményeire, és egy varázslatos rege is szól a jámbor szokás eredetéről. Borica, Bolkó leánya, viruló rózsához, a virágok királynőjéhez volt hasonlatos - és körülötte is barátságtalan tövisek meredeztek. S ezek a tövisek irigy szurkálással szívesen elhessegették volna a bensőséges szeretet simogató kezét, ha ugyan lett volna keze a szeretetnek. Dús birtoka nagy tekintélyt szerzett Bolkónak szerte a vidéken, csakhogy keményen - mint amilyen a ládáiban őrzött ércpénz volt -, rideg lélekkel visszautasított mindennemű barátságos közeledést. Nem annyira szándékolt keménységétől, inkább csak az atyai szeretet rideg hiányától gyötrődött szenvedő gyermeke, aki nem jelentett apja számára többet más élőlénynél: az ő szíve csak az élettelen csillogástól dobbant meg. De még emiatt is Boricának kellett kiürítenie a keserű poharat. Apja őt nővérének gondjaira bízta, akinek fiatalsága és szépsége réges-régen elfonnyadt már, mert akár a zuzmó a kemény sziklán, ő sem virágzott soha életében. Mintha ő is lazán tapadt volna a kősziklára, és ezért sohasem tudta meg, milyen édes érzés az, ha valaki szívének minden gyökerével átjárja a talajt, hogy eggyé válhasson vele: s az áldott földtől való elválás, akárhogyan megy is végbe, a növény számára a halált jelenti! Mint a mesebeli tűzokádó sárkány, amely gyötrődve őrzi a maga számára értéktelen kincseket, úgy jár-kelt az asszony a vár folyosóin, irigy pillantással követve a szegény kislányt. Mérgező lisztharmatnak nevezte a szerelmet, mert ismeretlen volt számára a szent harmat, amely a nehéz földből felszállva megtisztul a hold szűzies sugaraitól, s aztán mikor a vad kavargás elcsendesedik és csak a fülemüle mélabús szerelmi panasza fuvolázik az ágak közt, lassanként lehull a virágok álmodozva bólogató, félig kinyílt kelyhébe, hogy majd földöntúli varázslatos szépséget árasszon, mikor letekint rá a Világ Nagy Szeme. Durva szitokszóval és kárörömmel cselédmunkára hajszolta a boldogtalan Boricát, legszívesebben

elpusztította volna a szépséges rózsabimbót, a benne rejlő tengernyi kellemetességgel, amelyből ebben az asszonyban soha egy cseppnyi sem volt. De nem járt sikerrel, és igyekezete csupáncsak a fájó vágyakozás finom fátylával vonta be Borica elkápráztató szépségét. A leány fájdalmas magányában egyre az eget kutatta tekintetével, és megcsillant benne egy könnycsepp is, amely titkon fakadt szívének mélyén, s a varázskörébe jutott lelket biztosabban, erőteljesebben vonja magához, mint a csillogva lobogó boldog élet. Középre, a félénken nyiladozó bimbó szirmai közé hullott egy cseppje a szelíd szerelmi harmatnak, és ha tombolt odakinn a puszták eszeveszett szele, a virág szívének legmélyén szent hűvösség uralkodott, a mennyei harmatcsepp volt benne az úr, s egyre új élettel töltötte el a sinylő szirmokat. Imre volt az, aki felkeltette Borica lelkében a szunnyadozó érzelmeket. Pompás termetű ifjú volt, akár a hegyek karcsú fenyőfái, éjsötét fürtjei alól villámot szórt fekete szeme, mintha sugarával pusztítani akarna, de mikor a leányra nézett, akit szíve királynőjéül választott, akkor oly szelíden csillogott, mint a lenyugvó esthajnalcsillag, mikor körülzúgják a tenger hűvös habjai. Máskülönben Borica az életnek csupán tüskéit és zátonyait ismerte, egyetlen virág se virított a körülötte tátongó zordon szakadékokban, és mégis kő esett le a szívéről, valahányszor visszautasított egy kérőt a rideg apai szó: de amióta az Imre szeméből érkező sugár bevilágított a szívébe, mintha életre kelt volna a zordon sziklarengeteg, ezernyi virág nyílt ki rajta és beborította az éles szirteket, amelyek oly sokszor sebezték a szívét, szelíden illatozó szőnyeggel: a zenétől, mely úgy zengett a szívében, mint a furulyaszó a holdvilágos éjszakában, nem is hallotta már a külvilág rosszindulatú hatalmasságainak ellenséges szitkait, amelyek immáron megtörtek szentélyének külső burkán, és magvához többé nem hatolhattak el. Csakhogy a sors vaskeze a szerelem mézcseppjeit is telis-tele hintette a szenvedés keserű ürömcseppjeivel. Szerelmének csak titokban volt szabad virágoznia, hogy le ne törhesse az irigység, és valamiféle sajátos, csendes gyönyörrel töltötte el a lelket az édes titok, amely dúsgazdaggá tette a szívet, de szemérmesen rejtőzködött a világ szeme elől, mint ahogyan az estike rejtegeti kelyhe mélyén illatát, mikor a nap süt, és csak a hold kékes világánál leheli ki magából. Ámde egy kitéphetetlen tövis marcangolta a lány vérző szívét: reménytelenül szeretett, mert Imrének, bár nemesi családból született, nem volt semmije, csupán a szerelmes szíve, ám ez, tiszta lévén, akár az arany, sokkalta többet ért, mint a holt fém. Viszont az öregember megfogadta, csak olyasvalakinek engedi át drága kincsét, aki meg tudja kétszerezni a gazdagságát. Szomorúan és virágnyílás nélkül terült el a leány előtt az élet, mint valami szürke ködpusztaság, s alig-alig világosodott meg néhány pillanatra, amikor szűk kis ablakán át közeledni látta szerelmesét, aki élete kockáztatásával mászta meg a falat, hogy az irigy rácson keresztül megfoghassa a törékeny kezecskét, és hogy suttogva válthassanak egymással szerelmes szavakat. Egyszer aztán édes siralom és könnyek, reménykedés és végtelen vágyódás közepette megfeledkeztek az időről, holott figyelmeztetően ütött már a válás órája, s akkor egyszeriben meglepte őket a vénasszony, aki már hosszabb ideje gyanakodva-leselkedve fürkészett át minden zugot. Éktelen rikácsolással térítette magukhoz a szerelmeseket édes kábulatukból. Borica rémülten könyörgött szerelmesének: meneküljön - s mikor ez vonakodott, mert csak a lány járt az eszében, ő maga sietett el az átkozott helyről, amelyből boldogságának sírja lett, nyomában a haragvó vénasszonnyal, akit még Borica megalázkodó odaadása sem tudott lefegyverezni. És csöndesen sírdogált egész éjszaka, még akkor is, amikor pedig a mindent lenyűgöző álom végre elhallgattatta dühöngő üldözőjét. Reggel Borica sápadtan ténfergett a sivár folyosókon, amelyek kriptaboltozattá váltak számára,

amikor rideg apja ismét rákezdte haragos szavakkal marcangolni a szívét. Aztán Imrét rendelte magához, és átkozódó fenyegetések közepette ráparancsolt a szerencsétlen ifjúra, hogy hagyja el a várat. Borica könyörögve ragadta meg apja kezét, de az eltaszította magától a siránkozót, és megismételte parancsát. Ekkor Imre még egyszer odament a leányhoz, hogy elbúcsúzzék tőle, és meghajlás közben halk-sietve odasúgta neki: - Éjfélkor a templomkútnál. A leány, egyetértése jeléül, titokban kezet nyújtott neki, s könnyes tekintettel követte a várból távozó ifjút. Nagy sürgés-forgás volt a várban, mert Szent István ünnepének előestéje volt, és a munka, amely ez alkalommal szinte teljes egészében Boricára hárult, úgy hozta magával, hogy a fájdalom mélyebbre húzódott bensejében, és elrejtőzött a gonoszság fürkésző szeme elől. Aztán lassanként leszállt az éj, és ismételten megborzongott Borica, mivel a legyilkolt templomos rendi lovagok a titokzatos éjféli órákon sokszor keringenek dicsőségük hajdani székhelye körül jajongva, és sokféle hátborzongató mendemonda járta arról a helyről. Aztán valahára jelezte már az éjjeliőr, hogy elkövetkezett a tizenegyedik óra, s akkor Borica elfeledkezett a borzongásról, halkan ébredezett szívében a reménység, elszántan fogott egy korsót, mint aki be akar pótolni valamit, amiről a nap folyamán megfeledkezett, és mivel mindenki az igazak álmát aludta, akadálytalanul jutott ki a várból és indult a kútra. Szerelmese már várt reá a kútnál, ahol majd örökre búcsút kell venniük boldogságuktól: a könnyek fojtogatták a torkukat, amikor utolsó istenhozzádot mondtak egymásnak, viszont az, hogy egyáltalában elbúcsúzhattak, ír volt mindkettőjük meggyötört szívére: de végül ütött a válás órája, és ők megtört lélekkel szakadtak el egymástól. Borica hazatérőben vizet merített a templomkútból, búsan nekitámaszkodott kávájának, és könnyei elegyedtek a kút kristálytiszta vizével. Hirtelen enyhe fény áradt el körülötte, ijedten pillantott fel, és ott látta maga előtt mennyei ragyogásában a szent király alakját. Szelíd komolysággal tekintett le a boldogtalan leányzóra, aki térdre esett előtte. - Szedd össze bátorságodat! - kezdte a szent. - Bízzál Őbenne, akinek számára minden szív lágy, miként a viasz. Így szól az Ő döntése: A legelső férfi, akit szemed megpillant holnap, mikor a templomba mégy, az Ő örökkévaló akaratából életed társául rendeltetett. Ne zúgolódjál, hanem engedelmeskedjél gyermeki lélekkel annak, aki mindent a legjobbra fordít! Borica elnémultan roskadt magába, jóformán nem volt eszméletén, amikor hazatért, rettentő küzdelem dúlt szívében: hiába várt a halálos döfésre vagy a megváltásra! Végül erőt vett rajta a gondolatok és érzések áradata, s a mély álom könnyített összeszoruló szívének terhén. Csodás erő szállta meg. Amikor reggel felébredt - csupa odaadás és bizalom volt, sőt olykor úgy rémlett: édes reménység aranyozza be az ösvényt, amelyen szótlanul lépkedett atyja és az öregasszony között. És ekkor egyszerre meglátta szeretett Imréjét, aki képtelen lett volna elhagyni a tájat, ahol szerelmük kivirágzott, anélkül, hogy még egyszer láthassa őt. Borica alig tudta fellobbanó érzelmeit valamennyire visszafojtani, de amikor elhaladt az ifjú mellett, hangos és örvendező szóval biztatta kitartásra és bizakodásra. Már gyülekeztek a harag viharfelhői Borica feje felett, de ő előresietett a templomba, hogy örvendező szívét bensőséges hálával önthesse ki sorsának jóságos irányítója előtt, aki szenvedései éjszakáját ilyen reménysugárral világította meg. S aztán valóban úgy esett, hogy egy esztendőnél hamarabb meghalt az öregasszony, és Borica apját súlyos betegsége a sír szélére vitte, a balsors csapásai megtörték és úgy meglágyították a szívét, hogy végtére beleegyezett, hadd teljesüljön leányának hő vágya, mert azt, amióta a jelenésről hallott, maga is az ég akaratának vélte. Leánya pedig azon a helyen nyújtotta kezét szerelmesének,

ahol először kelt fel számára annyi sok gomolygó sötét felleg mögül a reménység csillaga. Ez időtől fogva jött szokásba ama helység felserdült eladó lányainál, hogy Szent István napjának előestéjén vizet merítenek a templomkútból, és buzgó imádságban könyörögnek a szent oltalmáért, hogy másnap kedvezően, az imádkozó leányok titkos óhajai szerint, sikerüljön az egész életre nézve döntő fontosságú találkozás.




   Bartók reménytelen szerelme

 

Báj, gyermeki elfogulatlanság, művészi temperamentum, erőteljes muzikalitás és technikai bravúr. Mindez együtt Geyer Stefi (1888-1956), a csodagyerek hegedűs. Játékával már tizenévesen elbűvölte Európát, Amerikát, na és Bartók Bélát, aki megfestette zenei portréját. (A Hubay Jenő mesteriskolájának növendéke volt, pályáját csodagyerekként kezdte, sikeres hegedűművész vált belőle.)

A Geyer Stefi-motívum (d-fisz-a-cisz)

A Neue Musik Zeitung1901-ben így írt a csodagyerekről: „Budapest zeneszerető közönségének kimondott kedvence ő, és ha nem hegedül, akkor egy hercig, kedves, derék „leányka”. Viszont, ahogy felemeli hegedűjét, azonnal komollyá és hallgataggá válik. Érzi, micsoda nagy dolog a művészet, mely többet jelent neki minden tréfánál.”

A 26 éves Bartók 1906-ban látta először az ekkor már 18 éves hercig leánykát egy koncerten, majd a következő év elején, amikor a zeneszerző tanítani kezdett a Zeneakadémián, találkozásaik rendszeressé váltak.

1907 júniusának utolsó napjaiban Bartók – zenegyűjtés ürügyén – elkísérte Stefit és bátyját jászberényi nagynénjükhöz. Hogy a lány karakterét egy neki szánt hegedűversenyben fogalmazza meg, már ismeretségük kezdetén felmerült Bartókban. Mindenesetre a partitúrán az áll, hogy 1907. július1-én, vagyis a jászberényi kirándulás idején kezdett bele a zongoraverseny komponálásába.

A közös nyaralást követően kapcsolatuk többnyire levelezésre korlátozódott. Bartók Erdélybe ment, a hegedűművésznő pedig európai turnéra indult. Bartók a levelekben szabadszellemű vallási, világnézeti elképzeléseinek kifejtésével udvarolt a konzervatív neveltetésű, hívő katolikus Stefinek. A módszer nem vált be, a lányt inkább megrémisztettek a szokatlan gondolatok, mintsem hogy felébresztették volna kíváncsiságát.

 

"Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt… Nem volna valami kellemes munkánkat ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező Mindenség iránt… Ha keresztet vetnék, azt mondanám 'A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében'.” – írta Bartók Geyer Stefinek 1907. szeptember 6-án.

 

A lány reakciója kétségbe ejtette Bartókot. „Levele elolvasása után zongorához ültem – az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm, csak a zene. Pedig...” A „pedig” után kilenc ütemnyi kotta következik, az Elle est morte című, tizenharmadik bagatell előképe. A dé-fisz-á-cisz négyeshangzat fölé Bartók ezt írta: 'Ez a maga Leitmotivja'”.

„Megvan már az idealizált Geyer Stefi zenei képe, – ez mennyországi, bensőséges, megvan a szilaj G. St.-é is – ez humoros, elmés, mulattató. Most meg kellene szerkeszteni a közömbös, hűvös, néma G. St. képét. De ez csúnya muzsika lenne.” (Bartók 1907. november 29-én kelt levele)

 

Bartók sokáig valóban három tételesnek szánta a művet, végül képtelen volt megírni a csúnya zenét, amelyben szabad folyást engedhetett volna haragjának és elkeseredésének, amiért szerelme nem lelt viszonzásra.

 

Az 1. hegedűverseny No.1, amelyet azonban pontosabb korai vagy posztumusz hegedűversenynek mondani, végül kéttételes maradt, és mint ilyen landolt Geyer Stefi íróasztalfiókjában. A Geyer Stefi-motívum (d-fisz-a-cisz)

A végleges szakításra nagyjából egy héttel a hegedűverseny hangszerelésének befejezése után került sor. „A hegedűkoncert partitúrája február 5-én készült el; éppen aznap, míg maga halálos ítéletemet megírta... Elzártam fiókomba, nem tudom, megsemmisítsem-e, vagy ott hagyjam elzárva, hogy csak halálom után találják meg és – szórják széjjel az egész beírt papírcsomót, az én szerelmi vallomásomat, a maga koncertjét, az én legjobb művemet – a szemétbe.”

A zeneszerző évekig kerülte Stefi társaságát, csak a harmincas években találkozott újra az akkor már férjes asszonnyal.

A művet Stefi – nyilvánosság előtt legalábbis – soha nem mutatta be. Ősbemutatójára ötven évvel keletkezése után, 1958. május 30-án került sor Baselban, amikor már sem a zeneszerző, sem a hegedűs múzsa nem élt. Hans-Heinz Schneeberger szólaltatta meg Paul Sacher vezényletével.

 

 

Bartók azonban végül mégiscsak megírta a „csúnya muzsikát”. Az 1908. májusában elkészült 14 Bagatell című zongoraciklus 13. darabja, A szeretőm táncol szintén a Geyer Stefi-akkordra épül, és állítólag maga a művésznő is úgy nyilatkozott róla, hogy „a szakításuk utáni reakciót jelzi”.

1914-ben Bartók ezt a zongoradarabot átírta zenekarra, és a Stefinek dedikált hegedűverseny első tételéhez illesztette, így alkotván meg a Két arckép zenekarra című művet. A bohókás, életvidám lány alakját végképp száműzte, csak az ideális és a torz kép maradt, a beteljesületlen álom és annak kigúnyolása. De a Geyer Stefi-motívum újra meg újra felbukkant Bartók műveiben, egészen az 1939-es Divertimentó-ig.

 

Forrás: fidelio.hu, figaro.reblog.hu




Boncza Berta (Csinszka): Csucsai kert (1919. Pest)

 

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

Rózsák nyilnak tövises száron,
sárgák, fehérek, pirosak
és tubarózsák, bódult szüzek,
liliomok, ravasz félszüzek,
hűvös fenyők, szomorufüzek,
ideges, rezgő ezüstnyárfák,
izmos tölgyek várnak ott engem
és nem térek vissza soha.
Vágyva, sirva áldom a kertet.
A kertet, aki őriz engem,
a kertet, aki hazavár!
Ott volna bölcs, csöndbe békülve
nézni, hogy szeretnek a fák,
milyen tiszták az ősi vágyak,
ha egybefonódnak az ágak
s hogy égnek a begóniák!
A kert vágyaim titkos ágya.
Haláltrejtő, mély álmok ágya.
A tudásfának aranyága
ott vár reám.
Ott vár reám ma is, mint régen
és klematiszok karcsún, kéken
kúsznak játékosan, merészen
a napsütötte ház falán.

 


2018. szeptember 19. szerda
Kezdőlap



Szentek és boldogok

Daloló természet
Templomi öltözködés
Szent László halála
Mesék Szent László királyról
A magyar költészet napja
A Magyar Katolikus Egyház és 1848
Brassai Sámuel és a muzsika
Mindenki
Legendák - Geszterédi aranyszablya
Legendák - gémeskutak
Magyar kultúra napja
Vízkereszt
Mária ábrázolások
20 éves a Szent István Templom
A költészet világnapja - március 21.
Kereszténység
Bach Karácsonyi oratórium
Erdélyi zene története
Ave beate rex Stephane
Kodály Zoltán - Adventi ének
Mikszáth Kálmán Vörösmarthy
Hamvas Béla Őskori és újkori kultúra
Pietro Bembo
Keresztség
Lányi Viktor - Turandot az Operaházban
Csáth Géza - Puccini
Liszt - Krisztus oratórium
J.S.Bach - Karácsonyi oratórium
A középkori magyar egyházi zene
Michelangelo
Jókai Mór: A magyar nemzet története
Vikár Béla
Pernye
Kodály a magyar népdalról
Tharnóczy Szabolcs: A keresztény kultúra
Erény
Zenetörténet_magyar középkor
Aurelianus Reomensis
Tisza
Domonkosok
Zsoltáréneklés
Makkosmária
Krammer Teréz
Keresztény egységteremtés
Robert Schumann
Ocskay Kornél
Zenei nevelés
Titsek Piroska
Rajeczky Benjamin
Pannon reneszánsz
Pauliné Markovits Ilka
Ney Dávid
Vigadó
A vallás, a zene és a spiritualitás
Ferenc pápa üzenete
Németh Mária
Nádainé
Angyali üdvözlet
Ferenc pápa
Claudio Abbado
Korál
Bach
BWV
Szent Margit
Isteni Ige Társasága
Árpád-házi Szent László király
A II. Vatikáni Zsinat 50 éves évfordulója
Márton Áron
Órigenész Adamantiosz
Geyer Stefi
Sebeők Sára
Heltay László karnagy
Ifj. Ábrányi Emil
Az úrnapi körmenet
A Ferences rend magyarországi története
Mi a gregorián?
Rajeczky Benjamin
Slachta Margit
AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ
Ki a fiatal?
Szent Ferenc
Jézus és a kereszt
Bécsi fiúkórus
A reneszánsz zene
Tranzitus
László Gyula rajza
Szent István király példája
Fatimai jelenések
A magyar lélek hangja
Húsvéti szimbólumok
Petőfi Gödöllőn
Az utolsó levél
Görgei - gazdátlan levelek
X. Pius pápa: Motu pro Prium
Arany - A toronyban
kindersynphonie
Salieri
Mozart - Requiem
Mozart - D-moll zongoraverseny
Laudate dominum
Mozart - Gyászzene
Mozart- Varázsfuvola
Mozart - Jupiter szimfónia
Mozart - D-dúr Serenata
Mozart - A-dúr klarinét kvintett
A-dúr hegedűverseny
Mozart C- dúr versenymű
Mozart - Figaró házassága (Rózsaária)
Gluck - Orfeus
Iphigenia Aulisban
Rinaldo és Armida
Gluck Paris és Helena
Rorate Caeli
Oratórium
Liszt - Bach fantázia és fúga
Fel nagy örömre
Turandot
Schubert - Hat Heine dal
Bach - János passió
Mátyás kora
Scarlatti Sonata
Monteverdi
Mozart zongoraverseny
Joseph Haydn String Quartet op.76.
Bartók Bolyongás
Ave rex antifóna
katonadalok
Liszt
Haydn-Megváltó
Bach és gyermekei
Gesualdo
Erdélyi udvar zenéje
Kodály Zoltán
Henri Tomasi: Messe de la Nativité
Palestrina Missa Papae
Chopin: Asz-dúr hősi polonéz
Liszt Ferenc: Les Preludes
Rózsavölgyi Márk: Az első magyar tánczene
Zöldike - madárhang
Beethoven - C-moll zongorahármas op. 1.
de Lully - Atys
Dohnányi - Zrínyi nyitány
Az erdő hangjai
Bartók - 20 népdal
Jódli zene Tirolból
Richard Strauss - Zarathustra
Kocsis Zoltán emlékére
Debussy - Szonáta fuvolára
Kodály Zoltán - Nyári este
Mozart: A-dúr szonáta K. 331.
Liszt Ferenc: Amit a helyen hallani
Arany daloskönyve
Kónya Sándor
Bach - Jesu, meine Freude
Liszt Ferenc: Funerailles
Fülemüle ének
Johann Strauss: Radetzky-induló
Egressy Béni: Klapka induló
Katonadalok
Gregorio Allegri: Miserere mei, Deus
Mozart: Miserere
Sárgarigó
Virágénekek a 16-18. századból
Öt latin himnusz
A fényes nap immár elnyugodott
Magyar hazánk, te jó anya
Kodály Zoltán -Karácsonyi pásztortánc
Karácsonyi angyalok
Bárdos Lajos
Alleluia
J. S. Bach: H-moll mise BWV 232
Liszt Ferenc - Erdőzsongás
Kossuth toborzó nóta
Kossuth Lajos verbunkja
Fel-fel vitézek
Vajda János - Alleluja
Amadinda
Bartók Béla - 1. hegedűverseny